|
PRÁGAI
TAMÁS
"most titokban
egy fa nőtt"
Az "autonóm komplexus" vizsgálata
Mándy Iván
Előadó megjelenik című novellájában
Egy tanulmánynak, amely ily kacifántos
címmel rendelkezik, illik úgy kezdődnie, hogy megmagyarázza, miről is szól
majd. Mi is az az "autonóm komplexus"? A kifejezés Carl Gustav Jungtól
származik, aki Az analitikus pszichológia és a költői műalkotás közti
összefüggésről című írásában a következő megállapításra jut: "A
művészetnek csak az a része lehet a pszichológia tárgya, ami a művészi
alkotás folyamata, az azonban nem, ami magát a művészetet teszi." Másképpen:
"hozzáfogtam, hogy többé nem a költőről mint személyről beszéljek, hanem
az alkotó folyamat- ról". Hasonlata, mellyel az alkotás folyamatának sajátos
felfogá- sát érzékelteti, különösen tanulságos számunkra. "Az alkotás úgy
él és nől az emberben, ahogy a fa a földben, amelyről táplálékát kicsikarja.
Ezért járunk el helyesen, ha az alkotó formálódás folyamatát élőlényként
fogjuk fel..." Ez az alkotó folyamat az autonóm komplexus.
E tanulmány
célja tehát az alkotó folyamat vizsgálata; de abban a szerencsétlen helyzetben
vagyunk, hogy e területhez általában mint olvasó közelíthetünk. Az efféle
vizsgálat egyébként régi vesszőparipája az irodalomelméletnek, hiszen sokakat
foglalkoztat a kérdés: hogyan is keletkezik a műalkotás. Ténynek tűnik,
hogy kialakulás és kidolgozás közt valami ködös sejtelem leledzik, valami
homály, átláthatatlan zűrzavar. "A kialakulás - írja Weöres - többé-kevésbé
szándéktalan és nagyrészt öntudatlan mozzanatok egymásutánja; és a kidolgozás,
bár hol kisebb, hol nagyobb mértékben automatikus, alapjelenségét tekintve
szándékos tevékenység." Ha már a gyakran idézett példáknál tartunk, Kosztolányi,
aki különbséget tesz költői és regényíró ihlet között, szintén tartalmas
mondatokkal ajándékoz meg bennünket. Legjelentősebb számunkra most ez:
"Ennek a pusztán elképzelt világnak is éppoly csodálatos, változhatatlan
törvényei vannak, mint annak a világnak, melyben élünk." Nos, ez a homályból
elénk kerülő rendszer - ez az a titokzatos fa, melynek gyümölcsére kíváncsiak
vagyunk.
A fentebb
idézett Jung-tanulmány gondolatmenete persze nem pusztába kiáltó, hanem
nagyon is személyre szabott szó volt. A mester, Freud elveitől való elhatárolódás
igénye könnyen felismerhető benne. Az egyéni tudattlan, aminek földerítésére
Freud és tanítványai vállalkoznak, Jung szerint csupán egyetlen, és nem
is legfontosabb vizsgálható rétege a műalkotás létrehozó lelki folyamatnak.
Sokkal gyümölcsözőbb a kolektív tudattalan vizsgálata. Ám kétségtelen,
hogy a Freud féle vizsgálatnak is vannak vonásai, melyek fölkeltik érdeklődésünket.
Freudék a figyelmet a különös, szokatlan tartalmak felé terelik, ezekben
vélik felfedezni a tudattalan megnyilvánulásait. A tudattalan köszön vissza
az álomban, az elszólásokban, zavaros helyzetekben, és a különös fantáziaproduktumokban.
Jung tetszetős
modellje jelentős probléma elé állít bennünket, amint konkrét műalkotással
szembesítjük. A műalkotás esetünkben Mándy Előadó megjelenik című
novellája. Kötetben először 1970-ben jelent meg, keletkezése tehát nyilván
korábbi. Tartalma igen egyszerűen: egy kiskaliberű, szociálisan terhelt
népművelőt átver, palira vesz a szerelme. A kérdés az, hogy hogyan ragadjuk
meg a novellán keresztül az "alkotó folyamatot". Az elemzés során nyilvánvalóan
nem az író személye érdekel bennünket. Nem kérdezzük, mit élt meg a hetvenes
években az író, dolgozott-e népművelőként, elhagyta-e szerelme, járt-e
gyermekotthonban etc. Mindez érdekes információ lehet, de mivel a novella
világának fölnyitásához az efféle magyarázatok tömege nem járul hozzá,
hanem inkább óhatatlanul leszűkíti a jelentések körét, az ilyen megközelítés
mellékvágánynak minősíthető. Mielőtt föltennénk a kérdést, hogy mi is az
"autonóm komplexus", kérdezzünk rá, hogy mit nyerünk a kérdés fölvetésével.
E tanulmány
munkahipotézisként felteszi, hogy az autonóm komplexus megnyilvánulásának
(azaz az archaikus tartalmak előretörésének) a hétköznapitól való eltérést
tekinthetjük. Ez a defíníció látszólag közel áll a romantikus felfogáshoz,
amely a műalkotás lényegét a szokatlanban látja. Ám a szokatlan szó használata
nálunk nem azonos a hétköznapival. Különös, de törvényszerű is, hogy az
irodalom vizsgálata során, amint a figyelem a konkrét szöveg felé fordul,
szinte azonnal megjelenik az irodalmi nyelvnek a hétköznapi nyelvtől való
elhatárolásának igénye. Ez leginkább a formalista-strukturalista megközelítés
sajátossága. "Alapvető állításuk az volt és az ma is, hogy az irodalomtudománynak
mint olyannak tárgya az irodalmi anyag specifikus sajátosságainak kutatása
kell hogy legyen, amely sajátosságok minden mástól megkülönböztetik..." -
írja Borisz Eichenbaum A formális módszer elmélete című 1925-ös
tanulmányában. De nem idegen ez a megközelítés az amerikai "új irodalomtudomány"-tól
sem: "Richards ezért határozottan elkülöníti a tudomány és költészet nyelvét,
az előbbire a nyelv megnevező (referenciális), az utóbbira az érzelmi (amotív)
funkció elsődleges érvényesülését tartva jellemzőnek" - írja Vilcsek Béla.
(Az irodalomtudomány provokációja, Bp., 1995) Magunk részéről természetesnek
látjuk, hogy amint a műbe való belemerülés (ráközelítés) jellemzi a vizsgáló
módszert, felmerül a különbözőség meghatározásának igénye, amint pedig
a folyamszerűség (alkotó-mű-befogadó viszony stb.) kerül előtérbe, a leírás
megnevező. Mindezt leginkább a horizontváltás hasonlatával érzékeltethetjük
- ha Csontváry Magányos cédrusát mintegy tíz centiméteres közelségből
vizsgáljuk, az elénk táruló jelenség színek és felületek viszonyrendszere.
A távolodás során az így megismert ismeret elhalványul, és figyelmünket
egy-egy tenyérnyi részlet, vagy a vonalvezetés köti le. Mintegy három-öt
méter távolságból föltárul a kompozíció tengelye, a föntet lenttel összekötő
cédrus.
A mi esetünkben
az összeköttetést az írói és olvasói világ között az archetípusok egyetemes
volta teremti meg. (A közös nyelv persze feltétele az ilyen párbeszédnek.)
Irodalomelméleti szempontból a műalkotás olyan tulajdonságait is "szokatlan"
jelzővel illethetjük, mint a szerkesztettség, az alakformáló erő, vagy
a sajátos, erőteljes nyelvhasználat, melyek - ha a műbe belefeledkezünk
- meghatározni látszanak annak egyediségét. De amint a műalkotást párbeszéd
részeként tekintjük, fenti tulajdon- ságok pusztán egy (meglehet sajátos,
de) általános kommuni- kációs folyamat jellemvonásainak tekinthetők. Úgy
véljük, a párbeszéd kezdete az, hogy az archetipikus képek megszólítják
az olvasót. Az olvasás ezen szintje nem az észlelés tudatosságát jelenti
- egyszerűen arról van szó, hogy úgy érezzük, a műben minden a helyén van.
Az olvasás ezen fázisában a szokatlan nem tűnik fel - a kiegyensúlyozottság
érzete jellemző. Az a bizonyos rend áll helyre, amire Kosztolányi az alkotó
folyamatnál utalt, vagy amit Heidegger "létmegnyitás- ként" nevez meg.
Még egyszer hangsúlyoznánk, hogy ez egy általánosan elismert, kelle- mes
érzés, ami a minden a helyén van felismeréséből fakad. Az olvasó
figyelmét ezután az esemény szokatlan vonásai keltik fel.
Vizsgálódásaink
során hiába tételezünk fel egy hipotetikus olvasót, nem feledkezhetünk
meg arról a tényről, hogy ez a hipotetikus olvasó mi magunk vagyunk, valójában
saját észlelési mechanizmusunkat elemezzük. De nem is baj ez. Hiszen a
mű ilyen, természetes, "naiv olvasata" az, amiben a személyiség leginkább
részt vesz. A személyiség ilyenkor ösztönösen szelek- tál; mivel egészében
megszólított, totalitásként szembesül a mű totalitásával. Lényegének megfelelően
hangsúlyoz, emel ki, hagy el részleteket. Szembesüljünk most egy ilyen
"naiv" olvasattal.
Azt vizsgáljuk
tehát, hogy Mándy Iván novellájában milyen furcsaságokra bukkanunk, azaz,
fuigyelmünket milyen kihívások érik. Az első "elszólás" mindjárt a novella
elején megmutatkozik. "Biller úgy érezte, már nagyon régóta kering a terek
közt." Kétségtelen, hogy a tér szó elsődleges jelentésében mindvégig megőrzi
kapcsolatát az értelemszerű nem utca tartalommal, ám az idő érzékeltetése
miatt ("régóta") szokatlanul fogalmivá válik. A "kering" szó is a kozmikusság
felé vezeti képzeletünket. A kozmikus bizonytalanságérzést a "valaki" szó
hangsúlyosan, két ízben is mondat elején való szerepeltetése különös módon
aláhúzza, személytelenség vonásával ruházza föl. A novella kezdő impulzusa
tehát: személytelen bizonytalanság.
A második
mozzanat, ami a szerelmi visszaemlékezésből, narrációból kilóg, a következő:
"Megállt. Mintha egy kutya hideg orra ért volna a lábához. Még ez hiányzott!
Nem volt
mellette senki.
Ronda,
sötét tér."
Látszik,
hogy a tér kozmikusságának metaforája a "sötét" jelzővel folytatódik, ám
még valami megjelenik, és ez a hihetetlen, a »misztikum«. Igaz, Mándy itt
is zseniálisan lebegtet: a "nem volt mellette senki" a társas kapcsolat
hiányára is vonatkoztatható, a későbbi "Ha bekerülök valahova, nem jövök
többé ilyen helyekre" szintén ezt, a társadalmi, társas mozzanatot erősíti.
Vagy magyarázhatnánk úgy is a jelenetet, hogy egysze- rűen az érzékek játékáról,
érzékcsalódásról van szó. De ebbe a naiv olvasó nem törődhetne bele. Vegyük
komolyan a szerzőt - súgja. Kutya volt is, meg nincs is. Az irracionalitás
motívuma egészen áttételesen, fátyolosan, tükör által homályosan jelenik
meg itt, ám később mégis ez a motívum erősödik majd fel.
A nevelőotthonban,
ahol Biller Sándor Petőfi Sándorról tart előadást, mindig énekelnek. És
mit? Elsősorban indulót. Szúnyog úrfit. Beültetem kiskertemet tavasszal.
A szocializmus szemetjét, akárcsak Bulgakov irodahősei, amikor a sátán
megjelenik Moszkvában. Igaz, a sátán kísérője kandúr, nem kutya; kutya
kíséri viszont Tarkovszkij Stalkerét, Íróját és Tudósát, amikor belépnek
a Zónába. Ugyancsak közismert regénycím: A sátán kutyája. Mintha
ezen a szinten a naiv olvasóban rövidre zárulnának az áramkörök, és létrejönne
valamiféle katarzis, kisülés. A motívumok ezen összecsengését nyilván nem
tudatos szándék szülte; nem "irodalmi hatások" ezek, hanem valamilyen általános
emberi életérzés megnyilvánulásai, azaz: a kollektív tudattalan.
Kétségtelenül
a probléma leegyszerűsítésének tűnhet, ha a motívumok vagy horizontok vizsgálata
helyett egyszerűen általános emberi, azaz archetipikus motívumokra utalunk,
mégis kénytelenek vagyunk ezt a magyarázatot követni, amennyiben úgy tűnik,
ez modellezi jobb közelítéssel a valóságot. A naiv olvasó ilyen és hasonló
felfedezései sugallják leginkább, hogy egymástól távol eső helyeken, esetleg
viszonylag kevéssé érintkező kultúrkörökben is megjelenhetnek ugyanazon
motívumrendszer leképződései. Mintha egy hatalmas lombikba öntött anyagokból
különféle helyeken és különböző időben más-más anyagok kristályosodnának,
ám abban mind egyezik, hogy mind kristálytulajdonságokat mutat. Ha megvizsgáljuk
példának okáért Jung e tanulmány bevezetőjében idézett fa hasonlatát, máris
emlékezünk, hogy a fa megnevezés számtalan asszociációt ébresztett bennünk,
a Paradicsom fájától Adyn át az altaji népmeséig. A naiv olvasó is ember,
és ezért szereti a világot egységben látni; épp ezért lelke megtalálja
egy jelenség leírására a legalkalmasabb képeket.
A következő
említésre méltó jelenet roppant emberinek tűnik, ám fokozatosan vezet a
hihetetlen felé. biller fantáziálásáról van szó. Egy partizándalt(?) hallgatva
a várost fölszabadító hős, a győztes szerepébe képzeli magát. Természetesen
vetélytársa, a szerelmi hőármas fölösleges tagja, a mérnök lesz a megalázott
fél, a gyáva. Ám amint az agresszió motívuma nyílt szervező- erővé válik
- egyre hihetetlenebb helyzetekbe követjük Billert. Előadása zűrzavarossá
válik, majd: "Belekiáltotta a terembe: - Elvtársak! Petőfit elsikkasztották!"
Innen már egyenes út vezet az előadói szerepből való kilépésig, amikor
szerelméről kezd beszélni a Vasvári Pál tanulóotthon diákjainak... és a furcsa,
szintén érthetetlen fogadalomig:
"Trombita
szól alulról.
Az overallos
megállt egy hatalmas tábla előtt.
- A fogadalom.
Alulról
kapott valami fényt a tábla. Fehéren ugrottak elő egyes sorok.
Biller
hátranézett. Félkörben álltak mögötte a fiúk. Az overallos olvasni kezdte.
- Szemet szemért, fogat fogért, halálért halál.
Biller
megismételte:
- Halálért
halált.
Kint voltak
a kapu előtt."
Ez a jelenet
már teljességgel elfogadhatatlan, mivel maga a helyzet is érthetetlen a
hétköznapi valóság szövetében, teljességgel érthető azonban a mű rendszerén
belül, éppen a fent vázolt folyamat miatt. Szokatlanságát két tényező okozza:
először is, nyilvánvaló, hogy egy tanulóotthonban nem lehet helye hasonló
fogadalomnak, ez sokkal inkább valami titokzatos összeesküvés, szekta,
szabadkőművesség felé tereli képzeteinket. Második szokatlan tényező, hogy
az ismert: szemet szemért, fogat fogért ószövetségi formula mellett egy
harmadik, kevésbé gyakran hangoztatott tételt is kimond, ami pedig még
erőteljesebbé teszi az előző (kettőt). Ez szintén ószövetségi szentencia:
aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontsa. A parancs a héber
szövegben is rímel, ez pedig csupán a nagyon ősi, valószínűleg szállóigeszerű
kijelentések sajátsága.
Észre kell
vennünk, hogy a naiv olvasó e pillanatban nézőpontváltáson esett át. Mintha
néhány lépést hátralépett volna, és ismét nagyobb távolságról tekintene
a műre. Az ószövetségi hagyomány idézése valami általános emberi igazság
érzetét kelti, ám ugyanakkor nem ad magyarázatot Biller cselekedeteire,
és ezért, mialatt azokat etikailag alátámasztja, Biller cselekedeteivel
az abszolút mérce érvényességét ássa alá.
A következő
rendellenesség nem az agresszió, hanem a bezártság bélyeggel illethető:
"(Majd belök egy szobába. Már van ott egypár előadó. Rossz előadó, készületlen
előadó. Ülnek az ágy szélén. Nem nyílik az ajtó.)"
Ugyancsak
a bezártság motívumkörébe tartozik a legmeghök- kentőbb kép, a novella
záróképe:
"Biller
a földet bámulta. Egy lépés, és megmerevedett. Bent állt - egy fában. Körülötte
ágak, gallyak. Ő meg mozdulni se tudott. De hát, mi ez? Miféle fa? És hogy
sétált be? Egy mozdulatot tett. A fa megelevenedett. A gallyak recsegni
kezdtek, valósággal körülzárták."
Eddigi
elemzésünk jobbára a mű kompozíciós szintjén mozgott, amit természetesen
nem lehet a nyelv-, valóság-, vagy értékmozzanatok szintjétől elválasztani.
A mű fent felvázolt négy lélektani szervezőelvét az alábbi vázlattal szemléltethetjük:
1. elveszettség:
kiismerhetetlen terek - kiismerhetetlen szokásrend (a fogadalom) - kiszolgáltatottság;
2. agresszió:
Petőfit elsikkasztották - dobni a nőt - halálért halált;
3. irracionalitás:
a kutya hideg orra - elnyelt előadók (a szoba) - belépés a fába;
4. bezártság:
a szoba - belépés a fába.
Fontos
felismerés, hogy a lélektani motívumok egymásba átcsaphatnak, összefonódhatnak,
és a kompozíciós szerkezetet stabilabbá, hogy azt ne mondjam, helytállóbbá,
hihetőbbé teszik. A lélektani hitelesség oldja fel például a fába való
belépés irracionális motívumát. Ugyanígy, szoros kapcsolat van az elveszettség
és irracionalitás motívuma között. A műben természetesen kimutatható a
hálózatszerűség mellett egy folyamat is, ami leginkább az elveszettség-agresszó(áttörési
kísérlet)-bezárkózás íven írható le. Ezekhez képest az irracionális elem
mellérendelőnek tűnik.
Mi tehát
az autonóm komplexus? Jelen műben, úgy tűnik, a különösség, furcsaság vizsgálata
termékenynek bizonyult. Képessé tett arra, hogy fölvázoljuk a mű kompozíciójának
főbb pilléreit, és magyarázatot adott a kapcsolódási pontokra. Az autonóm
komplexus működése a meghökkentő lélektani motívumok szintjén volt tettenérhető.
Arra az
eddigi ki nem mondott kérdésre tehát, hogy vajon az autonóm komplexus működésrendje
alátámasztja-e azt az irodalomelméleti vélekedést, mely szerint a műalkotás
jellemző sajátossága valamiféle hétköznapitól való eltérésben megfogható,
válaszunk igen. De ez az eltérés csak az olvasóban fogalmazódhat meg, mivel
a megérintés szükségképpen teljes személyiséget kívánó, szubjektív folyamat.
Az arcehtipikus motívumok valamiféle szöveg mélyén szerveződő párbeszédet
kezdenek az olvasóval, aminek következménye a szövegszervező elvek folyamatos
föltárása. Mind az alkotás, mind a befogadás során az alkotó, illetve a
befogadó a szöveg totalitásába hatol, ez az értelmezés nulla pontja. A
motívumok magukért beszélnek.
(Utóhang). A novella záróképe, a
fába való bezárkózás a kudarc érzetét kelti, mintha a személyiség leépülésének,
betokozódásának lenne jele. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a fa motívuma
például a Mándy világához közel álló Nemes Nagy Ágnes költészetében is
jelentős képalkotó elem, címünkben idézett versén kívül is számtalan helyen,
például A látvány című versben: "Egy fában lakom. Lombja évszaktalan,
/ az égig ér, a dadogásig, / és látom zsúfolódni zárva-termő / gyümölcseit."
Nemes Nagy költészetében inkább a motívum megtartó ereje, szilárdsága domborodik
ki, válaszul a zűrzavaros, embertelen kor kihívásaira. De ez már az értékmozzanatok
vizsgálatának szintje. |
|