|
vagy mint télikabát zsebében a hő, raboskodom. Arról, hogy ki tart fogva, sejtelmem sincsen, a hóhér néha bejő, hogy megtekintsen, fagyos nagyon. Nyelvemen grafitpor és tinta ujjamon, öltönyöm papírból, de szép és új nagyon, simogatom. Láncom amíg csörren, a fogam csikorog, felnőttél, de bennem él még kicsikorod, irodalom! Rigmusokat gurító gyermek vagyok még, mondatok hintái felett billenő ég, mesemalom. Színes kockáról levált szálka lett a szó, ceruzák kitört hegyén vagyok bujdosó kese majom. Elég! És százszor elég! És ezerszer, sőt! Elégetem a verset, ezt a verdesőt... ! - rebesgetem. Mert ha felrepül, szárnyával agyonsújt. Az emberek kinevetik, mert nagyon rút, s temethetem. Minden leírt mondat egy apai pofon, bumerángként visszatér, bármerre dobom. Lerázhatom? A múzsa körmöst osztogat, nem csókot ád, azt mondja, hogy halszemed van és lópofád. Magázhatom! Mint két összetett kenyér közt a tepertő, raboskodom: jött, rámnézett, letepert ő, s azóta tart. Arról, hogy mért vagyok itt, sejtelmem sincsen, azt magyarázza, míg keze a kilincsen, hogy jót akart. (1937) |