A négy évvel ezelőtti festészeti tárlatot követően most került megrendezésre a Vaszary János szellemi hagyatékának ápolását, a tatai Vaszary-hagyományok újjáélesztését, az életmű értékeinek és tanulságainak feltárását szolgáló grafikai kiállítás. Gondolom, elmondható itt, a bevezetőben, hogy ez az életmű nagyobb megbecsülésre, vele való foglalkozásra érdemes, mint amiben eleddig része volt. Nem csupán az arra érdemes honi hagyományainknak sajnálatosan kijáró - nem újabb keletű - közömbösség, részvétlenség miatt, hanem elsősorban azért, mert ez a kiemelt megbecsülés bármiféle szólam, művészetpolitikai hátsógondolat nélkül ezt az életművet valóban megilleti.
     Egy-egy feltűnést keltő, friss keletű nyugati alkotásról olvasván-hallván meglepetéssel konstatálhatja az e honi érdeklődő, hogy micsoda leleménnyel, tudós filológiai apparátussal képesek odakinn a magukénak vallott modern művészet hagyományait, vizuális-plasztikai gondolatait a szó szoros értelmében beépíteni egy akár - a francia sajtó szerint - "észbontó" (értsd: "avantgarde") alkotásba. Mi viszont annyi fáradságot sem veszünk magunknak, hogy ennek a 80-90 évnek a hazai teljesítményeit, életműveit, a többszörös történelmi sorstragédiák ellenére is létező-lappangó értékeit töviről-hegyire (mert másként nem megy) felkutassuk, átforgassuk. Ez a kiállítás az előzővel együtt mint szerencsés kivétel márcsak ezért is megbecsülést érdemel.
     Nos, Vaszary János életműve, egészében, ilyen érték, a modern magyar kultúra egészének szerves része. Festészete, a tízes évekbeli, annak idején nem soroltatott a (nemzetközi) "avantgarde" élvonalába (mellesleg több idesoroltról időközben kiderült, hogy az itteni szellemi, kulturális miliőhöz is javában kötődött), későbbi festészete értelemszerűen még kevésbé. Meg kell viszont jegyeznem, hogy több kulcsfontosságú, reprodukcióból ismert, illetve szöveg szerint kikövetkeztethető problematikájú (tízes) évekbeli munkájának nyoma veszett vagy lappang. Arról nem is beszélve, hogy 1926-ban a tihanyi Biológiai Intézetnek készített pannójának, mely festészete húszas évek végi felívelésének előrejelzése lehet (ha nem Vaszary fő műve), 1960-61-ben veszett nyoma az MTA épületébe való felszállítása során.
     Vaszary az új művészeti jelenségek iránt felettébb érzékeny, de higgadt gondolkodású, magyarán: azokat a gondolat szűrőjén is átbocsátó művész volt. Az "avantgarde" fogalma már régóta értelmét vesztette, de ha valakit Vaszary "szellemi hagyatékának ápolása" komolyan foglalkoztat, annak - visszatérve a "honi avantgardeizmus" avagy a "honi modernizmus" kezdeteinek gondolatköréhez - feltétlenül érdemes a művész tízes évekbeli írásait tüzetesebben tanulmányoznia. Gondolok elsősorban az Új szépségek jegyei című előadásszövegére, amely a világháború kitörése előtt mintegyfél évvel jelent meg nyomtatásban. Minthogy századunkban már jó ideje a gondolat, a szöveg is a művészet anyaga, eszköze, szellemi-gondolati játékként (kívülálló részvevőként igyekezvén post festa eleget tenni a pályázati kiírásnak...) hadd vessek fel néhány "konceptuális" témát Vaszary korabeli, tízes évekbeli írásai nyomán.
     1913-ban az új magyar művészet emlékezetes intézményében, a Művészházban rendezett nemzetközi posztimpresszionista kiállítás egyenesen Párizsból küldött katalógusszövegében olvashatók a művész alábbi sorai: "A (párizsi) Indépendant kiállításon van egy vászon, melyen egyszerű aritmetikai vonalak és görbék instruktív módon ábrázolják egymás mellett, - ezzel a felírással: Evocation universelle. Micsoda ártatlan forradalmi szózat ez ahhoz a jogszokásos, reguláris időhöz képest, mikor az analfabétás oligarcha csizmapatkójával hitelesítette névaláírás helyett az okmányokat, - helyettesítette a kalligráfiát. Igaz, hogy itt metafizikáról, sőt pur et simple filozófiáról van szó." Tessenek elgondolkodni a lehetséges mostani megoldáson, amely kézműves tárgy lenyomata és kalligráfiává avanzsált középkori okmányírás egyszersmind! A hatvanas években egy ilyesmi tőről metszett "honi avantgarde" alkotásnak minősülhetett volna, nem kis visszatetszést keltve...
     De hadd folytassam a konceptualista ötletbörze Vaszary szolgáltatta nem is akármilyen tippjeit. A művész egyik visszatérő gondolati kísérlete az új, merőben új, modern "formaegység" mint "stílus" fogalmi meghatározása, amely főiskolai tanári kinevezését követően A természetlátás és képszerűség című tanulmányában (1922) ölt végső formát. Szemléleti alapállásként természetszerűen a "forma" hagyományos, Platónig, Arisztotelészig visszavezethető értelmezését fogadja el. Van viszont egy Leonardo-idézete, amely - akár egy mai művész, akár egy mai befogadó felől közelítvén a problémát - kitűnően szemlélteti, hogyan áll össze egy, az első szempillantásra kusza jelekkel teleírt oldal végül is értelmes egésszé, "formaegységgé", "formává". A kérdés csak az (s ezt szemléltetendő léphet be a művész), vajon melyik vizuális képnek nagyobb az "információértéke": a többé-kevésbé autonóm jelértékű, az utóbbi évtizedekben nagyra becsült első (második stb.) változatnak-e, avagy a pontosan kibetűzhető (feltehetően jóval kisebb információértékű) végleges változatnak-é.
     Elmélkedik Vaszary fenti előadásszövegében "két térfogat egybeolvadásáról" is, amit valószínűleg meg is festett, s a képet Lyka Károly közölte is a Művészet egyik háború előtti számában. "Ha víztükörben - így Vaszary - a tárgyak reflexe festői kérdés, miért ne lenne az pl. egy nagy tükörablak által az utcára, a ház falára vetett kép! Ha este a kávéház ablakából kinézünk, azt látjuk, hogy a bent lévő kávéházi társaság kint ül az utcán a bérkocsik bakján, kerekei közt, a lovak hátán; a szemben lévő ház falán pedig fényes termek keletkeznek ide-oda sétáló alakokkal, melyek mind összevéve plasztikusabbak, színesebbek, tehát érzékelhetőbbek, mint az utcai objektumok: a kocsik, lovak, házak." A Vaszary felvetette probléma az örökifjú "tükör" téma egyik megoldása lehet.
     Vagy egy másik ábrázolási probléma: "Mit szóljunk a perspektíva festői babonájáról, mely eddig csak a horizontális szempontban nyugodott meg? Ha egy magas erkélyről lenézek, látókörzetemben két perspektíva keletkezik: egy horizontális és egy vertikális, jobbról-balról pedig ugyanezek megismétlődnek stb." Ehhez az elmefuttatáshoz hozzátehetjük, hogy ugyanez a (különben a futurista Boccioninál is szereplő) probléma foglalkoztatta éveken át a Galimberti házaspárt. A megoldás végső változata Galimberti Sándor Amszterdam című, 1915 elején a hollandiai Scheveningenben festett képe, amely a "honi avantgarde" egyszeri és utánozhatatlan remekműve. Nyilvánvaló, hogy mindkét alkotás, az eszmei és a kivitelezett, az olasz futurizmus visszacsengése.
     Végezetül még egy konceptuális téma, ugyanebből az előadásszövegből merítve, amely témának az az érdekessége, hogy a művész a tisztán gondolati témát az érzelmi hatásfok többszintű érzékeltetésével javallja megoldani: "...egy elkezdett kép abbamarad, másnap vagy később folytatjuk. A megkezdett részhez éppen nem szükség alkalmazkodni, hanem a szerint a hangoltság szerint folytatjuk, ahogy éppen vagyunk: pl. az előtte való napon csend volt, ma lárma, kocsizörgés vegyül a munkába, a megkezdett rész tehát egyenletesebb, nyugodtabb lesz, a folytatott hézagosabb, rapszodikusabb. A mű látszólag részeiben ellentétes, de hatásában őszintébb, egymást kiegészítő lesz, a lelkiállapotnak megfelelően." Talán mondani sem kell, hogy ezt a témát is a futurizmus továbbgondolása sugallta Vaszarynak, akit ilyenformán, ma is érvényes ötletadó minősítése mellett, nyugodtan besorolhatunk a futurizmus ugyancsak ritkaságszámba menő honi szimpatizánsai közé...
     A magam részéről, kívülálló részvevőként, ennyiben kísérel- tem meg legalább élő szóban hozzájárulni a gondolatgazdag kiállítás "kézzelfogható" anyagához, eszmeileg kívánván szolgálni Vaszary szellemi hagyatékának ápolását. A kiállító művészek a grafika különféle fajtáinak, különböző anyagainak alkalmazásával ugyanezt teszik. Van, akit Vaszary festészetének egy-egy motívuma, témája ragadott meg, másokat szimboliz- musba ágyazott finom erotikuma, vagy éppen festészetének társadalmi, történelmi háttere, a való világa, s ennek szöveg szerinti tükörképe, az újságírás iránti időleges elkötelezettsége. Külön örömet jelenthet, hogy voltak néhányan, s köztük is elsősorban az első díj nyertese, akik Vaszary tág befogadó képességű szellemiségét, a látványon túli, az érzékfeletti világ érzékeltetését választották hommage-uk témájául.
 

* Elhangzott 1997. augusztus 3-án a Kuny Domokos Múzeum kiállításának megnyitóján, a tatai Várban.