A magyar társadalomban, ennélfogva a magyar irodalmi életben is igen jelentős változások következtek be 1989-90 óta, ám azt hiszem, hogy a művek megszületésének és főként minőségének a szempontjából nézve ennek a dátumnak, ill. időtartamnak aligha van jelentősége. Kiderült ugyanis egyfelől, hogy nincsenek (nem voltak) korábbi "fiókban maradt" igazán fontos, (tehát politikai okokból meg nem jelentetett) éretékes kéziratok; émásfelől pedig azóta sem született a magyar hagyományos szépirodalomban (például a regényben) korszakot reprezentáló "nagy mű". Hiszen jól tudjuk: irodalmi érték (egyáltalán bármely értzék) és társadalmi közeg, rendszer nincsen közvetlen összefüggésben egymással. (Az a tény is közhely, hogy bizonyos rálátás, rendszerező visszapillantás hosszú érlelő folyamat nélkül aligha születhetik nagy mű.)
     Az a drasztikus értékátrendeződési folyamat viszont, amely már a Kádár-korszak utolsó éveiben elkezedődött, az ún. rendszerváltozással robbanásszerűáen felgyorsultz. Méghozzá legalább két fő törésvonal mentén (a kettő persze sokszor egybeesik). Az egyik a kegyetlen küzdelem az anyagi javak (hogy ily régimódian fogalmazzak) megszerzéséért, a másik az ilyen-olyan súlyú politikai hatalom, vagy annak árnyéka megszerzésének a lehetősége, ill. ennek folytonos kísérlete. (És itt nem a politizáló író szerepére és sorsára gondolok -, az tökéletesen magánügy, ennek a kérdésnek a boncolgatása éppen olyan meddő és érdektelen dolog, mint a "nagy mű" észületését sürgetni. Amire itt utalok: általában az értelmiség túlpolitizált- sága, nem eléggé "megbízhatóan" civil jellege.)
     Milliók lódultak meg - és nemcsak gondolatban - a szerzés diktálta cselekvéskényszer szerint (és miatt), ám ugyancsak knagy számú, anyagi szempontból végtelenül kiszolgáltatott széles réteg torpant is meg: akik nem voltak képesek, és ma sem képesek részt venni a pénzek utáni hajszában, ám az ő gondol- kodásukban is az anyagi javak értékelődtek föl rohamosan; csak persze a hiányból fakadó sóvárgással, elégedetlenséggel és félelemmel.
     Nincsen abban semmi különös tehát, hogy döbbenetes módon beszűkült azoknak a köre, akik manapság rendszeresen olvasnak - szépirodalmat. Hiszen (értsük meg, és vegyük tudomásul végre) az értékek hierarchiájában - éppen azért, mivel a korábbiakhoz képest óriási mértékben fölerősödött a kihívás - a kézzel fogható (az azonnal használható, a hétköznapi értékű és jelentőségű, a mindennapian praktikus) javak kerültek az élre; a szellemi, ezen belül az esztétikai szférába tartozók viszont mélysélgesen leértékelődtek. Ezen persze lehet szomorkodni, de józan ésszel megítélve ezt az állapotot kell a valóságosnak, úgy is mondhatnám, a normálisnak tekinteni. (Az abnormális ugyanis az volna, ha az ún. rendszerváltozás ezeregy következménye furcsa - fordított - hatásaként éppenséggelmegnőtt volna a közérdeklődés az irodalom, pláne a kortárs irodalom iránt.)
     S ha most a közelmúltba pillantunk kissé, láthatjuk, hogy felszínre dobódtak ugyanakkor - méghozzá durva mezítelenséggel - mindazok az anomáliák, illetőleg kétes értékű valaha volt és működött, az olvasással mint szervezett tevékenységgel kapcsolatos akciók és direktúrák kudarcai és elhalási tünetei, amelyeket a békésen vegetáló honi szocializmus idején esetleg még más megvilágításban láttunk. A "szocialista módon élni, dolgozni, tanulni" (tulajdonképpen helyénvalóü és vonzó) jelmondatból nem tudtuk ugyan megfejteni a "szocialista" fogalom tartalmát, az viszont kézenfekvőnek látszott mindenki számára, hogy ez az eszmény valahogy mégiscsak föltételezi, illetőleg az e szerint az eszmény szerint élő állampolgár (főleg az ifjabb) önmagára nézve kötelezőnek tartja a művelődést; beleértve az olvasást is. Ki ne emlékezne még az őújra és újra föl-föltarajozódó hullámokra: az olvasást provokáló, a meghir- detett, az elrendelt vetélkedőkre, a pályázatokra, az olvasónap- lókra, az úgymond szocialista (?) brigádok kulturális vállalásaira, vagy éppen az "Olvasó népért" mozgalomra? Beborították, megszállták a jámbor állampolgár magánéletét, tanították, művelték szegényt; ha akarta, ha nem.
     Persze - ha lehet - ne legyünk igazságtalanok. A nyilván- valónak tűnő ideológiai-lélektani megdolgozás mellett, vagy azon túl volt valami naiv bája, megmosolyogtató romantikája, sőt sok-sok igaz hitű apostola és nem utolsó sorban sok szép eredménye is ezeknek a kampányoknak, és persze ennek az egész ideológiai-szellemi muníciónak és cselekvési mezőnek; egyáltalán a kor működő szellemének. És azt se felejtsük el, hogy - például - az egész magyar könyvtárügy (legalábbis a közkönyvtárak tekintetében) hatalmas változáson-fejlődésen ment keresztül a hatvanas és a hetvenes években. Úgyszintén a könyvkiadás, a könyvesbolti hálózat, az iskolai könyvtárak ügye és így tovább. Ráadásul ezek a kulturális intézmények és jelenségek többé-kevésbé anyagi biztonságban (is) érezhették magukat: a "szocialista kultúra" elleni merényletnek számított (volna) - mondjuk - egy kis községi könyvtár bezárása, vagy egy könyvesbolt megszüntetése.
     Külön színfoltja (és nem minden veszély nélküli terepe) volt ennek a magyar olvasó-világnak az ún. olvasótáborok rendszere, hálózata. Különösen azért, mivel itt legtöbbször (többnyire) nemcsak olvasóvá nevelés folyt, hanem - jól-rosszul - embernevelés is. (Ennek persze minden nyűgével, kétségeivel és le-lecsapó veszélyeivel is; de ebbe most ne menjünk bele.)
     Ám a tényleg létező szocializmusnak mindezen kulturális - az olvasáskultúrát elsősorban formálisan, de azért eléggé láthatóan tartalmilag is kétségkívül javító - erőfeszítését szép egyenletesen elfújta a szél, azaz a rendszerváltoztatás. Ma már ott tartunk, hogy még (már?) a működő intézmények (könyvtárak, kiadóük, iskolák, boltok) helyzete is bizonytalan, sőt a kritikus pontig megrendült, odalett a biztonság, a viszonylag stabil anyagi bázis.
     De megrendültek a hitek, szétporladtak a - valljuk be - szép illúziók is!
     Mindeközben egyre inkább kiderült - legalábbis a korábbi- akhoz képest lényegesen szélesebb körű és kozmetikátlan információs tömeg sugározódott szét a közvéleményben -, hogy a magyar oktatásügy és annak különösen az általános iskolát érintő területe totális válságban van, ráadásul napjainkban még gyorsítottabb tempóban csúszik a teljes csőd felé. Ez alól természetesen nem kivétel az olvasás tanítása, a gyerekek olvasni tudása sem. Mindezek tetejébe megdöbbenve kell(ett) tapasztalnunk azt is, hogy az egyes oktatási lobbyk, csoportok, intézményesült klikkek mily romboló módon törnek egymás ellen, s hogy mily nemtelen kiszorítósdi folyik a magyar oktatás, a magyar pedagógia berkeiben (is). Ha csak az olvasástanítás módszertanát és gyakorlatát veszem példának, stílszerűen szólva: harci terepnek, világossá válik (egyszersmind le is lepleződik) a magyar alsófokú oktatás jelenlegi reménytelen helyzete. (Félreértés ne essék: én egyáltalán nem azt mondom, hogy mindez csak a rendszerváltozás "bűne" volna, pusztán azt állítom, hogy a számtalan, esetleg évtizedek óta létező negatív jelenség és tendencia tovább már nem szépítgethetően, leplezgethetően, mostanában vált napnál világosabbá.)
     Most már nemzedékek (így, többes számban) nőttek, nőnek föl anélkül, hogy tagjai nagyobb része rendesen tudna olvasni magyarul. Akik pedig mégis olvasnak, hát abban sincs túl sok köszönet -, mármint ami az olvasmányok minőségét illeti. (Számos szaktanulmány foglalkozott e kérdéskörrel az utóbbi húsz-huszonöt évben, ezekre a folyamatokra és összefüggésekre ezúttal csak emlékeztetem magunkat.)
     Miként az is kemény, szociológiailag is megragadható tény, hogy az utóbbi évtizedekben a kulturális értékrend egésze is átalakult, megváltozott, sőt el is torzult -, a fiatal generációk körében is. A televíziózás és a video diadala után (vagy még inkább: mellett) megjelent és tért hódított a számítástechnika, a komputerizáció, a multimédiák világa, a maga minden áldásával és átkával együtt. Itt is előtérbe kerültek, sőt kanonizálódtak a praktikus tudás, az információ felértékelődés tényei, a kézzelfogható anyagi megtérülés szempontjai. Másfelől elterpeszkedett az igénytelenség, a céltalanság, a léhaság, - és így tovább (de hát végtére is most nem erkölcsszociológiai dolgozatot fogalmazok...).
     Egy szó, mint száz: a szemrevételezett valóság egyáltalán nem kedvez a szépirodalom és az azt olvasni vágyó ember találkozásának. Sőt, mi több: kifejezetten ennek ellenében munkálkodik.
     S itt kell szót ejtenünk a föntebb már említett másik markánsan kirajzolódó "törésvonal"-ról, a politikai faktorról. Mégpedig két nézőpontól is. Az egyik nézőpont a rendszerváltozás előtti évtizedekre érvényes, vagyis arra az időszakra, amikor az élő magyar irodalom iránti, kétségkívül mesterségesen felfokozódó, túlontúl is nagy érdeklődés azn olvasóközönség részéről egyik fő motivációja a tömeges várakozás volt: hátha kimondatik vagy kihámozható lesz az irodalomban, az irodalomból olyan politikai "üzenet", gesztus vagy bátorítás a fennálló rezsimmel és ideológiájával szemben, ami a politika nyelvén - legalábbis nyilvánosan - nem fogalmazható meg. (A hatvanas évek nagy felfutása a magyar irodalomban és a filmművészetben is - sok-sok áttételen keresztül persze - éppen az 1956 utáni, úgymond konszolidáció feszült várakozásának és öntisztulási vágyának próbált megfelelni.) 1989 után viszont a politikai tartalmak már számos egyéb módon és sokkal látványosabban (például intézményes keretek között is) artikulálódhattak; az irodalom (és a film vagy a színház is) egycsapásra megszűnt potenciális "ellenzéki" üzenethordozó lenni, ennélfogva érdekessége, fontossága a mindennapi gondolkodásban látványosan megkopott; élesen fogalmazva: az olvasók tömegei szemében érdektelenné vált!      Tehát annak az árán, hogy végre kivívta az - úgymond - öncélúságát, tömegesen is nagyon gyorsan elvesztette olvasóközönségének nagy részét.
     Mint gyakorló könyvtáros és lapszerkesztő is pontosan érzékelem ezt a nagy törést, a jelenkori irodalom súlyos presztizsveszteségét. A hatvanas és a hetvenes években (de még a nyolcvanas években is) valóban tömegek voltak kíváncsiak egy-egy neves író könyvtári szereplésére, a velük való találkozásra. (Manapság viszont már az Írószövetség által fizetett író-olvasó találkozók megrendezése is kétségessé vált: lesz-e egyáltalán érdeklődő?) Persze, annak idején ide nagyon sok "álolvasó" is eljött, akik nem ismerték az író műveit, nem is azért jöttek el, hogy megismerjék. Hanem azért, hogy faggathassák, "provokálhassák", elszólásra bírják a neves írót. Magyarán, hogy megerősítést kapjanak a lélek mélyén lappangó, saját "ellenzékiség"-ükhöz. Csoóri Sándor írja például (1991-ben), hogy az "író és olvasó eddig, tehát még a közelmúltban is, az igazmondás és a halhatatlanság iránti titkos vonzalmában forrt össze egymással. [...] Az esteken tömeg szorongott s a színpad és a terem levegője érzékfölötti eseményektől izzott [...]. Manapság ilyen összehangolódás, feloldódás és fesztelenség elképzelhetetlen az irodalom háza táján." (Kutyaugatás. In: Tenger és diólevél. Bp. 1994, Püski. I. k. 315. l.)
     Egy másik példa az érdekvesztésre. Jól emlékszünk még az 1986-os írószövetségi kongresszus fantasztikus politikai feszültségeire, s ezzel szemben az 1992-es hasonló összejövetel szomorú érdektelenségére, amit persze az 1995-ös kongresszus mégis alul tudott múlni: már csak egy napra zsugorodott az unalomba fulladt tanácskozás.
     Mindezekkel a példákkal azt akarom érzékeltetni, hogy az élő magyar irodalom iránti érdeklődés drasztikus megcsappanása mellett az irodalmi élet is szomorúan elszürkült, érdektelenné vált. És persze érdek nélkülivé is. Amin aligha segít a tavaly létrejött ellen-Írószövetség megléte sem: hiszen ez az esemény- jelenség is csak tünet értékű, semmit sem tud segíteni a magyar irodalom szomorú állapotán.

A már említett politikai törésvonal más(od)ik aspektusa a jelenvaló történelem: azaz mindennapi harcocskáink (akárcsak érzelmi szinten is) a politikai fogantatású mutatványok mindent elöntő áradatával szemben. Hiába áltatjuk magunkat a "lebegő", a független (?) értelmiségi "szerepvállalás"-a ill. helytállása lehetőségeivel; tudomásul kell vennünk, hogy ez mostanában nem lehetséges. Mert vagy beállunk ebbe vagy amabba a kórusba, vagy pedig harcolunk valamennyi ellen, de semmiképpen nem lehetünk "függetlenek", s plána nem "lebegők". Éppen a politikai-ideológiai pluralizm,ust jelentő szabadság tényéből, de egyszersmind ennek mindent elborító abnormális és irányzatos túlnövéseiből is következik, hogy számos szakmai kérdésbewn is politikai-ideológiai felhangú-töltésű vélemények, döntések (stb.), végeredmények születnek. (Frappáns példája volt ennek az állapotnak a 90-es évek elején újra - ki tudja hányadszor - kirobbant közírói vita a "populizmus"ról, a népi ideológia történeti szerepéről és mai lehetőségeiről, illetőleg állítólagos végóráiról.)
     S itt érkeztünk el a jelenvaló kritikai életünk legfélelmesebb szindrómájához: a magyar értelmiség végzetessé vált kettésza- kadásának és mindkét tábor jobbjai meghasonlottságának problémájához.
     A korábbi évtizedek - érthető okból és módon - csak jegelték a népi-urbánus egymásnak feszülést; a közös ellenség összeroppanásával viszont az ellentétek végletesen kiéleződtek s a két tábor - persze teljesen érthető hatalmi-politikai indíttatás következményeképpen - újra egymásnak esett. S ennek a szembenállásnak - mindkét részről - természetesen megvannak a politikai, ideológiai, filozófiai, sőt esztétikai szférát, szférákat is érintő szinte kötelező következményei. Ha például kritikusként állást foglalsz egyik vagy másik mű mellett vagy ellen, vállalnod kell annak a kockázatát (is), hogy előbb vagy utóbb ilyen vagy amolyan, kívánatos vagy nemkívánatos szócsőnek fognak tartani, s ennek bizony meglehetnek az ilyen, vagy amolyan - de mindenképpen töprengésre késztető - következményei. A dolog persze fordított logika szerint is működik: igenis léteznek kritikai ízlés- és értékbeli nyomásgyakorlások, protekcionista módon kiszorító folyamatok is, melyeknek a hátterében újra csak az újjáalakult-szervezett érdek-artikulációk fedezhetők fel.
     Mindeközben persze a divatos, a favorizáűlt, a jelenkori magyar szépirodalomnak mondott szövegvilág is zártabbá, gyakran önmagában és önmagáért valóvá, egyszersmind sok esetben érdektelenné is vált. Szinte kötelező lett továbbá a minél szűkebb körű esztétizálgatás, filozofálgatás és a hagyomá- nyosnak és különösen az ún. elkötelezettnek mondott líra- és prózatörekvések valamint kritikusi megnyilvánulások mester- séges leértékelése, lekicsinylő háttérbe szorítása, tulajdonképpeni érvénytelenítése.

E valóságos és mű- földrengések ismeretében azonban ne bántsuk a még tényleg olvasó olvasókat, de ne féltsük túlságosan önmagunkat se. Az a tény, de méginkább remény, hogy a dolgok lassanként talán a helyükre tevődnek majd, inkább tisztázó erejű folyamat kell hogy legyen, semmint "népművelő" múltunk és mivoltunk romjain való kesergésünk örökös forrása. Valami - sejthetően - visszavonhatatlanul elmúlt (a modern polgári demokráciák soha nem is iusmerték az "olvasó nép" szép, de naív kutópiáját vagy az irodalomban megfogalmazódó politikai igazságok iránti, a korábbi évtizedekben hipertrófikusan felduzzadt érdeklődést); s e tényen lehet szomorkodni, ám másfelől ugyanennek a helyzetnek, ha egyszer tényleg kitisztul - állampolgárként - még örülni is, legalábbis annak, hogy nálunk is lehetnek egyszersmind el is lepleződnek majd az irodalmi önpusztítás különböző irányzatai.
     S émit tehet - mégiscsak - egy magamfajta könyvtáros? Úgy vélem: ugyanazt, amit eddig. Csak talán most már egy kicsit okosabban: fölösleges illúziók nélkül.
     Én például egyáltalán nem tartom lekicsinylő jelzőnek a legújabbkori úgynevezett író-olvasó találkozók "családias" minúsítését. Sőt! Valahol itt, talán éppen ezekben a családias keretekben fognak újjászerveződni a kapcsolatok a jó könyv, az olvasható és értékes mű, az azt létrehozó író és az irodalmat mint műalkotást közelítő és értékelő olvasó ember között. A hangsúly - s ez elsősorban az íróembereknek szól - mostanában már az értékes, a fontos, netán a "nagy" művek jelenlétére, illetőleg valamikori megjelenésének a várására tevődik át. Mert hiszen - valljuk be végre - az utóbbi években az élő magyar irodalom elitjeivé fölkent társaság cserben hagyta az olvasót. Az olvasót, aki "csak úgy" szeret olvasni. Ez a megmaradt művelt olvasói réteg alighanem már egyre inkább csak a valódian minőségi, az igaz, a róla is szólóü, a morálisan is tiszta, a mindenkori ízlésdiktatőúrákkal is dacolni tudó olvasnivalót fogja honorálni.
     Talán még inkább így lesz ez a jövőben is, és akkor a valódi irodalmi értékek mégiscsak kivívhatják az önértékükből fakadó megbecsülést, a kétségkívül alaposan megcsappant, ámde változatlanul értő és érteni akaró olvasóközönségük körében.
 

* Hozzászólás a tokaji írótáborban 1997. aug. 15-én.