Az irodalmi köztudat Ady politikai költészete mellett, vagy azt megelőzően, szerelmi líráját tartja számon. E számontartásban azonban mindkét esetben csak néhány vers és egy-két motívum szerepel, s ezekből alakult ki valamiféle kép Adyról és életművéről. E kép ennek következtében nemcsak szükségképpen egyszerűsítő, mert igencsak hiányos, de elszomorítóan torz is és szinte meg sem érinti ennek a költészetnek a lényegét. Nézzük, mi is maradt fenn ebből a szerelmi költészetből az igencsak lukacsos hálóban a vershalászat során! Talán a legtartósabban őrizte az emlékezet Az én menyasszonyom című verset, mely kevéssé jellemző erre a költészetre, s önmagára sokkal inkább polgárpukkasztó gesztusával hívta fel a figyelmet, mintsem gondolati vagy esztétikai nagyságával. Fennakadt még ezen a hálón három-négy Léda-vers (Héja-nász az avaron, Lédával a bálban, Elbocsátó, szép üzenet) és végül egy-két Csinszka-vers (Őrizem a szemed, Nézz, Drágám kincseimre). Ez utóbbi versek ugyan valóban fontosak és jellemzőek e két szerelmi korszakra, érzékeltetnék is valamennyire e kétféle szerelmi érzés különbségét, de nagyon kevésnek mutatkoznak Ady egyetemes értékű szerelmi lírájának megközelítéséhez. Ráadásul megterhelődött a Léda- és a Csinszka-szerelem értékelése egy rossz irodalomtörténeti vitával, mely uralkodó nézetté emelte azt az álláspontot, mely szerint igazi szerelem a Léda szerelem volt, a másik csak amolyan rövid, öregemberes és érzelmes zárószakasz a beteg Ady életének legutolsó éveiben, amit kierőszakolt egy elkényeztetett és rámenős úrilány, akinek leginkább hiúságát elégítette ki, hogy a híres költőnek párja lehetett. Ezzel azután nemcsak a szerelmi líra, de jószerivel az egész Ady-ügy és maga az életmű életrajzi csemegék, történetecskék és viták, kispolgári gerinceket izgató-borzongató szerelmi kalandok "irodalom- történeti" martaléka lett. Szellemileg kamaszkorban rekedt hölgyek és urak nemzedékeit izgatta fel az Ady-Léda-Léda férje háromszög, még inkább a vérbaj és a részegeskedések apró történetei, s az asszonyfaló, szűznyüvő Ady legendája. Rögzült a "vadzseni" kép - jórészt éppen zaklatott szerelmi életéhez kapcsolódóan - s gimnazista költőjelöltek igyekeztek minél tartalmasabban lerészegedni, beszerezni egy kis szifiliszt, hogy méltóak legyenek hozzá, s hogy megjöjjön az ihlet és a tehetség is biztosan. Ez utóbbi jelenségről persze joggal mondhatjuk azt, hogy többé-kevésbé természetes, és a kamasz-költők majd kinőnek a vadzseni kultuszából s egészen jó számtanosok lesznek az életben. A baj nem is ez, hanem az, hogy majd egy évszázadon át eltemetődött Ady szerelmi lírájának egész nagy vonulata, s belőle mindaz, ami felnőttnek és fiatal embernek egyaránt esztétikai élményként s egyben emberi tanulságként is szolgálhatott volna. Ez a valóban nagyarányú költészet a közfigyelemtől mindmáig szinte érintetlen maradt.
     Nem vitás, hogy az Új versek megjelenésével a szerelmi költészetben is egy kihívó, felkavaró, s miden eddigitől merőben eltérő jelenséggel kellett szembesülnie a magyar közönségnek. Ez a líra nem "Lilla szívét kérte", ebben a költő nem számlálgatott csillagot a négyökrös szekéren egy bizonyos Erzsikével, nem omlott le hölgye lábai elé, mint hű lovag, s az sem foglalkoztatta, hogy Júliája eldobja-e majd "az özvegyi fátyolt". Ahogyan a "líra" szó eseng a mi fülünkben főként, amikor szerelmi líráról van szó - úgy nem is egészen helyénvaló Adyval kapcsolatban ennek a szónak a használata szerelmi költészetére. Több ebben a dráma, mint a "líra", alig-alig tűnik fel benne a szerelmi idill, meg van terhelve vérrel és gyásszal, kínnal és küzdelemmel, harccal és betegséggel. Ez a szerelem nem lovagias - legfeljebb játékból néha-néha - nem romantikus a szenvedélye, nem szentimentális a szenvedése, s ha valamitől végképp távol áll, akkor az a polgár biedermeier szerelme. Még annyiban sem jellemezhetjük polgárinak, amennyiben annak tekinthetjük a polgárpukkasztót, mert egy-két verstől eltekintve nincs ebben a költészetben ilyesfajta cél vagy ösztön. Ami benne "botrányos", az az élet botránya, a férfié, aki azonban nem "átlagos" és nem is annak a látszata, hanem végletes, nagyarányú a szerelemben is, akárcsak a pusztulásban, és a hódításban, akárcsak a vereségben, s könyörtelenül őszinte. Ady szerelmi költészetének a nagysága éppen ebben az őszinteségben rejlik, a könyörtelen, az önmagát is védtelenül hagyó őszinteségben, s nem a devianciában, az eltérésben a megszokottól, mert az csak következménye ennek az őszinteségnek. Szokat- lanságának és botrányos voltának, lényegét tekintve, ez a magyarázata. A XX. századi ember szólal meg Adyval a szerelmi költészetben is, aki előtt rnár nincs "égi és földi szerelem" , a végleg "elveszett illúziók" embere, aki azonban a szerelemben újra keresi önmagát, a maga istenülésének a lehetőségét, ha harcokban és kétségekben vergődve is. Ady szerelmi költészete ugyanakkor  még - legnagyszerűbb pillanataiban is - jobban hasonlít a görög félistenek küzdelmes és kínokkal terhes, heroikus történeteihez, mint évszázadok európai szerelmi költészetének lírai hőseihez. Ha közelebbről megisrnerkedünk vele, hamar fellelhetjük ebben a költészetben ugyanazt a sorsszerűséget, ugyanazt a végzetes, már-már eleve elrendelt emberi utat, melyet láttunk már a magyarságversekben, és amelyet minden témában megtalálhatunk Adynál. A szerelemben önmagát is keresi Ady újra meg újra, keresi a "másik embert" is, keresi az elveszett Istent, keresi a biztosságot, az ideát, az otthont, s ez a keresés magyarázza elsősorban nyugtalanságát, állhatatlanságát. Nemcsak a magyarság, a magyar társadalom és a politika területén lázad Ady, de lázadó a szerelemben is, mert az élettitkokat kutató ösztönnek és szenvedélynek útjában vannak a konvenciók, a konvencionális hazugságok és önáltatások. Ehhez az új világrendhez azonban a szerelemben is utat kell törni, és ezt az utat is vérrel és könnyel kell öntöznie annak, akit a sorsa erre rendelt. Adynak, aki arra rendeltetett, hogy a "Holnap hőse" legyen, a holnap hősének kell lennie tehát a szerelemben is. Teljes egységben van az ő gondolkodásában és útkeresésében magyarság, szerelem, Isten, s ez voltaképpen mind egyazon szerelem, más-más tárgyhoz kötve, ha nem is egészen azonos súllyal képviseltetve az életmű teljességében.
     Ady szerelmi költészetének alapjait természetesen nemcsak világalakító szenvedélyében és elhivatottságának tudatában kell keresni, jelentős szerep jut ebben az alkatnak is. Életrajzírói nem mulasztják el megemlíteni, hogy már szinte gyerekként, kamaszként is mennyire hamar és milyen erőteljesen kiüt- között szerelmes természete. Ám ez a természete is feltehetőleg szoros kölcsön- hatásban van egész személyiségének az elrendeltség és elhivatottság mély átélé- sében gyökerező bontakozásával. Költészetében számos jele van annak, hogy a szerelmet, éppúgy mint más élettényt, a maga küldetéses heroizmusával éli meg, sors és titok, élet és halál egyik megnyilvánulási formájának tekinti, melyben a férfiember kiteljesedhet. A szerelmi élet itt nem elkülönített élet, mely a költői életmű úgymond "magánéleti" vonulatát teszi, de része, és csupán egyik része, összetevője az emberi egésznek, nem több és nem kevesebb ennél. Életharc tehát ez is állomásokkal, csatajelenetekkel és minden állomás és minden csata egy-egy újabb mozzanata az életnek, a halálhoz vezető úton.
 

A Léda-versek kora

Nagyvárad, 1903 nyara. Itt és ekkor ismerkedik meg Ady a későbbi Lédával, illetve azzal az asszonnyal, akit ő "Lédának" nevezett, s aki leánya volt egy Brüll Samu nevű "egykor" gazdag nagyváradi zsidó kereskedőnek, s felesége Diósy Ödön - zavaros pénzügyekbe keveredett - kereskedelmi hivatalnoknak, akit a pénzügyi botrányból az asszony húzott ki, s akiknek házastársi kapcsolatára sokkal inkább jellemző volt bizonyos érdekek azonossága, egyfajta ésszerű megfontolás, mint az érzelmek. A költő és az asszony (Diósyné Brüll Adél) megismerkedésének körülményeiről az érdeklődő olvashat az Ady-életrajzokban, hihet a történet egyszerűbb és valószerűbb vagy éppen legendásított változatában, ennek nincs különösebb jelentősége a későbbiek, s a versek szempontjából. Sok tényező azonban arra mutat, hogy egymásra- találásuk, ha sorsszerűnek nem is mondható, egészen véletlenszerűnek sem tekinthetjük azt. Mert van abban valami törvényszerű, hogy a század elején; a "vér városában" - ahogy Ady emlegette Nagyváradot - ebben a dzsentris- zsidós városi városban egy Ady-alkatú fiatal hírlapíró, akinek távlatos, nagy költői tervei is vannak, aki ott jól ismert  már ekkor, s egyébként kitüntetett szerepet szán életében a nőknek, felfigyel egy asszonyra, aki Párizsból érkezett, s akire a férfiak amúgyis sokan felfigyelnek, vonzó megjelenése, öltözködése és asszonyi tartása okán. Mint ahogyan azon sincs semmi csodálni való, hogy a szépasszony, aki szeret udvaroltatni magának, szeret méltóságteljesen, de azért kissé kihívóan végigvonulni párisi dámaként a váradi korzón, éppen Adyra figyel fel, aki van annyira fiatal, jó megjelenésű és érzékelhetően, is tehetséges, hogy egy nyalka huszártisztnél számára érdekesebb és vonzóbb lehessen. Az asszony, aki nemcsak világot járt, nemcsak érett asszony, de az átlagosnál valószínűleg okosabb és műveltebb is, bizonyára vágyott már egy tartalmas kirándulásra az örök üzletek és pénzügyek világából, s a pusztán társasági életből, valami izgalmasabb, felkavaró, s talán emelkedettebb világba. Akárhogyan is értelmezzük ennek a férfi-nő találkozásnak a történetét, a fontos ebből alighanem csak ennyi: benne volt ebben a két személyiség benső adottságain és igényein túl a korszellem is, mely asszonyt és férfit, éppen így és éppen ilyeneket, egymás felé sodort. Az egyetlen fontos kérdés pedig az, hogy mit jelentett ez a találkozás és ez  a kapcsolat később is Ady költészete számára: Annyit biztonsággal állíthatunk, hogy ennek az asszonynak a megjelenése Ady életében mindenképpen jelentett olyan felszabadító és ösztönző élményt, jótékony feszültséget és szerelmi drámát, amely költészetté nemesülhetett. A költészetben hasznosulhatott az is, amit Léda Párizzsal és néhány utazással (Franciaor- szágban, Olaszországban) nyújthatott Adynak. Versek sora tanúskodik erről, amint arról is, hogy majd ennek a szerelemnek a hűlése múlása és elmúlása is költői értékeket segített világra jönni, tán még jelentősebbeket, mint kezdő és forróbb pillanatai.
     Nézzük, miféle szerelemről, miféle emberi-férfiúi érzésekről és indulatokról tanúskodnak a Léda-versek!
     A jámbor versolvasó, aki a századelőn megjelenésekor kezébe vette az Új verseket, s legalább lírában új szerelmi élményekre vágyott, igencsak meg- döbbenhetett, amikor a "Léda asszony zsoltárai" cikluscím a szemébe ötlött, majd elolvasta a kötet legelső Léda-versét: Mert olyat még nemigen láthatott, hogy az induló szerelem legelső versében nem a választott nőt rajongó költő átlelkesült hangja szólal meg, nem szépség, öröm, vágy, a végtelennek tűnő szerelmi érzés megvallása, hanem egy férfiélet és egy szerelem fájdalma mindjárt és tragédiája, ha mégoly szépen, mégoly emelkedetten is: Hiszen így szól a Léda-versek hosszú sorának legelső két sora: "Bús szerelmünkből nem fakad/Szomorú lényünknek a mása...", és így zárul ez az első vers: "Áldott legyen, ki eljövend, / Az idegen, nagyálmú Gyermeknek, / Kit küldtek régi bánatok." Még nem látjuk lelki szemeink előtt Lédát, sem az emberpárt, mit sem tudunk még erről a szerelemről, de elénk tárul máris Ady életének személyes és családi nagy tragédiája: a magtalanság, a gyermektelenség, az utód nélküliség. Elmondhatjuk: ha zsoltárok, hát keserves zsoltárok ezek. Olvassa csak ezeknek az első Léda-verseknek a címeit egymás után valaki, s érzékelnie kell már csak ezek alapján is valamit ennek a szerelemnek a természetéről: A könnyek asszonya; Félig csókolt csók, Hunyhat a máglya, Hiába kísértsz hófehéren, Vad szirttetőn állunk, Tüzes seb vagyok, Csak jönne más, stb. Fontos szimbolikus jelentésük és jelentőségük van Ady költészetében a színeknek. Ebben a ciklusban - ha előfordul is más szín - az uralkodó szín a fehér (A vár fehér asszonya, Hiába kísértsz hófehéren, A fehér csönd). Itt azonban a fehér szín nem a tisztaság, a szűziesség vagy a nyugalom színe, hanem a kongó, magányos férfilélek szorongató, kripta-illatos, ködös valóját jelzi, amint megjelenik benne "a vár fehér asszonya", különös, kísérteties szépséggel. Vagy a vértelenség, a nemlét, a halál előtti pillanat csendjét jelzi, mint A fehér csönd című versben: "Fehér ördög-lepel hullott miránk, / Fehér és csöndes lesz már a világ, / Átkozlak, téplek, marlak szilajon, / Átkozz, tépj, marj és sikolts; akarom. / Megöl a csend, ez a fehér lepel..." Uralkodó érzés ekkor a félelem, vagy inkább rettegés, a szerelem gyors halálától éppúgy, mint a szerelem beteljesülésétől, vagy éppen a szerelem teljességének az ehérhetet- lenségétől. Ijesztő, halált sugalló itt a csönd, elviselhetetlen benne a magány és a bizonytalanság. De máskor halált jelenthet a megszólalás, hús és vér néma törvényének a megtörése szavakkal: "Véres hús-kapások óvnak, / Amíg összefonódnak: / Kékes, reszkető ajkunk. / Míg csókolsz, nincsen szavunk, / Ha megszólalsz: zuhanunk." (Vad szirttetőn állunk.) Szinte mind, egytől-egyig arról szólnak e versek, hogy ez a szerelem egyetlen pillanat alatt megszakadhat, elszállhat, mintha csak álom lett volna, összetörhet egy hangra, szóra. Inkább kísértetek szerelme ez, mint hús-vér embereké, miközben az egyetlen bizonyosság az emberpár számára maga a hús és a vér. Egymás húsa és vére, végzetes szárnyalással a pusztulás felé. A híres Héja-nász az avaron című vers összegzi (utolsó, záróversként a ciklusban) ennek a szerelemnek egymással és egymásért egyszerre véresen küzdő, testi, érzéki jellegét, benne a görcsös küzdelmet a halál ellen, de benne már magát a halált is és a szerelem mulandóságát, a pillanat értékét és a pillanat esendőségét. Jól tükrözi ez az első Léda-ciklus is már ennek a szerelemnek a zaklatottságát, hullámzó érzéseit és ellentmondásos érzelmeit. Ady élni akar a Mában, szüksége van a Jelenre, de fél a jelen pillanat szépséget, vágyakat foszlató, remegtető várakozások izgalmát szüntető valóságától. Nem nélkülözheti a testi szerelmet, a térbeli együttlétet, a közelséget, de félti magukat a mindennapok szerelemtörő kis civódásaitól és monotóniájától. Úgy érzi tartósnak, megőrizhetőnek a szerelmet, ha az térben és időben távlatot kap, s nem reked benne a jelenvalóságban. Ezt a szerelemféltő, álomféltő emberi érzést szólaltatja meg a Meg akarlak tartani című költemény: "Testedet, a kéjekre gyúltat, / Hadd lássam mindig hódítón, / Illatos vánkosán a múltnak." Ezért hívja a következő versszakban majd a szerelem őréül "a megszépítő messzeséget", az első vonzódások, az első vágyak és érzelmek megtartásához nélkülözhetetlennek tűnő távolságot. A vers utolsó szakaszában majd világosan szól arról, ami szerelmi lírájának magva, s örökös asszony- keresésének a lényege, a minden asszonyit magában megjelenítő és ősszegző egyetlen asszony álmáról: "Maradjon meg az én nagy álmom / Egy asszonyról, aki szeret / S akire én örökre vágyom." Szó sincs tehát arról, hogy ne lett volna már az első találkozásoktól kezdve Léda - vagy bárki más - személyén túli jelentősége ennek a szerelemnek; s ne lett volna Léda is akaratlan közvetítő a költő számára az "örökös nő", a minden férfivágyat egyszemélyben beteljesítő álomasszony felé. Ady a maga személyéhez s a maga istenülni vágyó szemé- lyiségéhez rendelt asszonyt keresi mindvégig, az ideális asszonyt, az ő életút- jának, vágyának, felülemelkedésének alárendelt és mégis méltó asszonyt. Elárulja már ekkor, hogy a szerelem középpontjában az Én áll, s ennek az Énnek a teljesedéséhez kell a nő, aki maga is csak ezáltal válik valakivé. Ha itt felfigyelünk erre, nem is tűnik majd később olyan különösnek, oly váratlanul kegyetlennek az Elbocsátó szép üzenet hangja, hiszen már itt az elején az Én, az "engem" többszörös hangsúlyozásával kimondja: "S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb." (Mert engem szeretsz) A szerelemben "önző" Én, a szerelemben érvényesülni akaró ember szempontja szólal meg a Vén faun üzenete című versben is, de itt éppen az asszony teremtő-formáló szerepe kap nagyobb hangsúlyt a maga férfiszépítő, férfit naggyá tevő erejében. Az egymást emelő emberpár lehetőségében látja tehát Ady a szerelemnek a vér, az ösztön egymáshoz hajtó erején túli, afölötti értelmét, célját. És mindig újra a halál ellenében, szemben a halállal, akár a halál előtti pillanatban is:
 

"Új dalokat nem hallasz tőlem,
Csókom sincs csókolnivaló,
De kellesz e tavasz-időben.

Hogy akkor majd reám hajoljál,
Fülembe csókold, mit te tudsz:
Csúf faunom, Apolló voltál."

     A Vér és arany kötetben írja tovább Ady ezt a gondolatot: "Add nekem a te szemeidet, / Hogy vénülő arcomba ássam, / Hogy én magam pompásnak lássam." Ugyanebben a versben fogalmazza meg azt is, amit majd később, Léda és más szerelmek után is: "Magam szeretem, ha szeretlek". (Add nekem a szemeidet) Ez a kötet sűríti leginkább, s talán legforróbban azt az ellent- mondásos, gazdag érzésegyüttest, amit Léda-szerelemnek nevezhetünk. A színek közül nem a fehér, hanem a piros és a fekete emelkedik ki most, a vér és a gyász, az életszenvedély és a halál színei. Itt "piros-fekete glóriával" evez be Léda az Ady-létbe, itt a "rózsakoszorús ifjak, leányok / Rettenve néznek egy fekete párra.", itt fekete a Hold és "pirultan égnek" a "barna felhők", másutt versben "pirosló felhő kószál az égen". Mintha sűrűsödne maga a szerelem is, egymásnak feszülnek az ellentmondó, a szélsőséges színek, akárcsak az érzelmek maguk. A líra teljesebben valósul meg, mint korábban (Csolnak a holt-tengeren), de végzetesebb a dráma is (Lédával a bálban). A versek egy része azt tanúsítja, hogy Léda most közelebb van, a két élet erősebben, teljesebben kapcsolódik össze. Más versekben ugyanakkor az általánosabb, a személytelenebb felé áramlanak a gondolatok. Ez a gondolatáramlás pedig megint az "örök" asszony, az egyetlen, az Álmodott asszony távoli vágyképe felé sodor. Léda neve is összekapcsolódik az elvonatkoztató, az eszményítő szándékkal a ciklus címadó versében. A Léda aranyszobra már a címben is jelzi a szépséget és értéket megörökítő, a térből kiemelő és a végtelen időbe helyező szándékot. Az arany értékőrző és a szobor emléket, emlékművet állító jelképes tartalma azonban amennyire megőrző és nemesítő, annyira elvonatkoztató és eltávolító is. Száműzi így a költő a húst és a vért, s vélük az asszonyi esendő- séget, a lehetséges asszonyi hűtlenséget, a halált és a szerelem halálát. Az asszony csípője nem tüzet lobbant így már, nem férfilázat növel, hanem forró homlokot hűsít, életlázat enyhít a szoborhűvösség. Éreznünk kell, hogy új stációk felé tart ez a szerelem. Nemcsak az aranyszoborrá avató gesztus jelzi ezt, de a Léda-szerelemnek az általános és örök asszonyszerepekbe ágyazása, az örök asszonyiságban való feloldása is: "Ki szült s ki tanított a csókra? / Asszony. S a halál hajnalán / Altass, Lédám. Hadd álmodjam, hogy / Te vagy az anyám, az anyám." (Mária és Veronika). Más-más formában, de többször is visszatér majd ez a gondolat Ady költészetében, segítvén megérteni, mit jelentett Ady számára az asszony, élet és halál egységében (Az én két asszonyom; Asszony és temető). Ha ebből a gondolatkörből teszünk egy lépést mostmár a mindenség, az élet egyetemessége felé, az emberlétet, és a férfilétet különösen, mintegy átkaroló asszonyszerepektől a teremtés felmérhetetlen nagysága felé, akkor jutunk el oda, ahová Ady jutott némely pillanatokban: a tengerhez. A tengerhez, mely a teremtésnek, életnek és halálnak, pillanatnak és örökké- valóságnak nagy, összegző metaforája. Így jelenik meg a Léda-versek között az Egyedül a tengerrel című vers. Majdnem szerelmes vers ez, és mégsem az. Itt a pillanat, az alaphelyzet adta keret, s a tűnékeny hangulat az, amitől e vers Léda-vers. Az indítás tárgyszerű, egyszersmind szomorú: "Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba. / Elment, nem látom többé már soha..." A továbbiakban az asszony távozásának fájdalmát fokozzák a magára maradt férfiban az elmúlt órákat vagy perceket idéző emlékek: a pamlagon hagyott virág, a kis szobára terülő, otthagyott parfümillat. Kicsi, közhelyszerű emlékfoszlányok ezek, s a hangulat is bágyadtan szomorú, már-már jelentéktelen. De közben lent zúg a tenger, örül a tenger, dalol a tenger, s a tenger morajlására eszmélő ember egy kisszerűen fájdalmas pillanatból átlép a nagyszerűbe, a felemelőben: egyedül a tengerrel, a mindenség erejével, az élet zúgásával. A kis hotelszoba puhán enervált, csendes, zárt magányának és a tenger hatalmas, hívó morajlásának ellentétét végül is egyetlen mondat oldja fel, s emeli a férfit a pillanat adta helyzete fölé: "Egy Fárosz lángol messze valahol..." Az enteriőr szűkösségéből és a tenger felfoghatatlan, áttekinthetetlen végtelenségéből a célt adó, irányt mutató fárosz, az embert (s a férfit) önsorsában eligazító, vezérlő eszme tűnik fel itt. Ez ad célt és irányt az életnek, ez emel ki szűkös egyedi világunkból, s ez igazít el az egyébként átláthatatlan végtelenben. A férfit sorsa sötétjében ez a fárosz, ez a világítótorony igazítja el, s a férfi erre kormányozza az "élethajót"; ha lehetséges, a nővel a hajón, s ha nem lehet; hát nélküle.
     Ady igencsak zavaros, kusza és túlfűtött szerelmi életének alighanem legfőbb magyarázata éppen abban rejlik, hogy ennek a messzi fárosz irányította életnek keresi a társát, a méltó társat, újabb és újabb remények és reménytelenségek közepette. A Léda-szerelem hol szenvedélyes, hol fáradt vergődése is erre mutat. A nő célja lehet a pillanatnak Adynál, de nem az életnek, az életnek célt a vezérlő eszme ad; sodrást a sors, az asszony ebben lehet társ, vagy csak sors nyújtotta eszköz. 
     Ezzel akár be is fejezhetnénk a Léda-történetet, ám van néhány fontos stációja még ennek a kapcsolatnak, amely majdnem egy évtizedig adja az érzések hullámzását, a férfilélek történéseinek asszonyi hátterét, s versek sorát. Az Illés Szekerén kötetben - szemben az előző kötet aranyszobor-képének nemes hűvösével - éppen annak ellentéte, az asszonyi melegség iránti vágy szólal meg először. Mintha válaszolna korábbi önmagának, mintha vitatkozna magával a költő, most így kezdődik a Léda-ciklus: "Miért próbál kép vagy szobor / Lelkemből kilopni téged? / Elevenek vagy hidegek: / Ki tudja nekem adni még / A te egyetlen melegséged?" (A te melegséged) Ebben a melegség-vágyban most nem a hús érzékisége, hanem a férfiléleknek az otthonlét melegsége utáni vágyakozása munkál. Így lesz a vezérgondolata e kötet szerelmi ciklusának most már a testek találkozása fűtött a lelkek találkozásának gondolata:
 

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni a fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.

Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok, és esengek."
                            (A lelkeddel hálni)

Az újfajta vágyak azonban itt a szerelem, bajait jelzik. Nem a szerelmi érzés öntudatlan lendülete, mint inkább a "csak azért is" őrzi ezt a kapcsolatot, melyet a ciklus záróversében így jellemez: "Csupa rom és romlás a lelkünk... Sorsunkon titkos, fekete leplek, / Csak azért is szeretlek." Romos lelkek és romos szerelmek fogságából egyészséges vágyak és szerelmek felidézésével igyekszik kitörni Ady. Ebben a törekvésben csak erősíti az újra meg újra tudatosuló betegsége, vérbaja is, s az életet természetesen élők, az egészséges szerelmek, az egészséges erotika vágyképei jelennek meg még ebben a kötetben, egy másik ciklusban, melynek címe: Halálvirág: a csók. Így idézi, meg a fontainebleaui erdő kacagva, önfeledten játszó-hancúrozó fiatal párját, akik tudnak felhőtlenül szeretni a "Bonaparték dúlt erdejében", nem gondolva az elmúlással. (A fontainebleaui erdőben) Az életöröm vágyott jelenete bukkan fel a magukat szolgálat alól mentesítő barátok vidám szüreti jelenetében, akik Istennek tetsző dolognak tartják, hogy olykor ők is pirosodjanak a bortól (Szüret az Athosz-hegyen). Az életöröm maga, s a harsogó élet tiszta erotikája jelenik meg egy vidéki, mezei képben, kápráztatón és vérpezsdítően. A természet áramlik itt, mintegy ellentéteként a "halálvirágos", beteg vérnek, és fáradt, romló szerelmeknek: "Szinte sercent, hogy nőtt a fű, / Zengett a fény, tüzelt a Nap,/Szökkent a lomb, virult a Föld,/Táncolt a, Föld, táncolt az Ég/S csókolt minden az Ég alatt / S csókolt minden az ég alatt." A szinte pattanásig feszített jambikus lüktetés és az igéknek ez a táncba sodró tobzódása már-már egekbe szöktetik az életvágyat. És ezután jön az igazi, a nagy költői bravúr, amint az utolsó versszakban az előbbi világra nyitó, nagyarányú képet beszűkíti, lecsendesíti a természet muzsikáját, megállítja a táncot és már csak a mezőn kapáló asszonycsapatot látjuk, amint ágyat vetnek a jövendő termésnek, az életnek. "Erősek és fiatalok..." - mondja Ady, s egyszercsak váratlanul, szinte magától megáll egy ponton a férfitekintet, s előbukik a mondat: "S a lábuk térdig meztelen." Ennek a szemérmésen erotikus képnek, s ennek a finoman és frissítően frivol mondatnak a megismétlésével zárul a vers, hadd lóduljon meg újra a beteg szerelmektől fáradt férfiképzelet az élet vaskosabb és természetesebb jelenségei felé.
     Egy ideig ezután egyre ragaszkodóbb lesz Ady a szerelemben, s egyre szaporodnak a kételyek is. Érezhetően csökken a költészet szimbolizmusa, kendőzetlenebbek a gondolatok, s a verseket erősebb líraisággal tölti fel a szeretetéhség. Amit a Szeretném, ha szeretnének kötet címe is éreztet velünk, az általános emberi szeretetvágy és Ady személyes szeretetéhsége ebben a korszakban, minden témakörben érzékelhető, így természetesen a szerelmi lírában is. Éveinek a számában nem, de Ady lelkiállapotában megjelenik már az öregedő férfi, s ezzel együtt előtérbe tolakszik a múlt idő. Múltbéli mulasztások, jelenvaló hiányérzetek, hervadó szerelem és szeretni akarás gomolyog együtt ezekben a versekben: "Több voltunk, jaj, tán kevesebb, / Mint a hajrás, kis szerelmesek. / Túl vánkoson, leplen, ingen / Sírva láttuk meg: ez se Minden." (Csókokban élő csóktalanok) Szinte könyörögve kéri már a biztató választ kételkedő kérdéseire (Biztató a szerelemhez); és szégyenkezve nézi "fakó gyepét, kínlódó lombját, őszi virágát" a szívének (Őszben a sziget). Vinné még asszonyát haza, feltárná előtte a szülőföld múltját, s titkait, be is mutatja képzeletben a száraz Kraszna árkot, a fojtó életű falut, s önmaga szülőföldjéhez kötött valóját, "régi tüzek fekete üszkét". Ám ez a képzelt otthonosság, két élet vágyott, teljes összeforrása egyre reménytelenebb. Hűl a szerelem, s jó néha azt hinni még, hogy csak a Hold hideg. Az elmúlás előérzetében - amint az Adynál lenni szokott - most is feltámad a dac az életért, a mégis létező értékért vagy egyszerűen csak a múltért, s megszüli ez a szerelemféltő dac az egyik legszebb Ady-verset, a Hiába hideg a Hold címűt. A történelmi idő érzékelése, s az egyének életére szabott idők, mint lombok borulnak rá erre a szerelemre, takarva, védve, akár önmaguk ellenében is, a "választó, bitang idő", az "egy utcájú - zsarnoki - Idő" ellenében:
 

Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk forrón ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Idő,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs múlása

Az egész verset kellene együtt látni, együtt olvasni ahhoz, hogy érzékelni tudjuk ennek a költeménynek formai nagyszerűségét, ritmusának töredezett időmér- tékes alapját, mely fölött uralkodik - egyéni ritmust teremtően - a gondolat és a magyar nyelv természete nyújtotta lehetőség: a tagoló versbeszéd. És éreznünk kell a vers logikáját, gondolati elemeinek összekapcsolását segítő rímelést. E versnek a már valóban zsoltáros prozódiája későbbi nagy Ady-versek egyre mélyülő zengését előlegezi. A formai nagyszerűség maga is jelzi itt, hogy a szerelem kényes pillanatokhoz jutott, nagy lélegzetét kell most venni, hogy ami érték még és ami érték volt valaha, menthető legyen. Adynak most a koptató idővel kell szembeszegülni, s bizonyítani elsősorban önmagának,, hogy ezen is úrrá élhet még ez a szerelem: "Hiába, az asszonyom megőszül, / Hiába, hogy én megkopok, / Hozzánk jártok még irigyelni."
     Nagy és szép, férfihez és költőhöz illő erőfeszítés ez Ady részéről, de nem mehetünk el szó nélkül amellett a jelenség mellett, hogy ismét megjelenik ugyanabban a kötetben egy másik ciklus is, mely ugyancsak a szerelemről szól, de nem Lédáról és nem a Léda-szerelemről. Egyre többször, egyre nyilvánva- lóbban szálazódnak már másfelé is a férfivágyak. Az öregedő, a magát öregnek érző Ady előtt megjelenik a "tízéves Éva", a jövendő asszonya, s A Hágár oltára soraiban felvonulnak az egykor volt ifjú lányok, s megjelennek a koránjött gyermekkori szerelmek, a vér kissé korai sodrása, s ebben az emlékvonulásban a kései felismerés: "Nem hallottam akkor Hágárról, / Csupán a vérem rítt, kacagott / S hiába jött azóta Kant, Spencer, / Mégis a régi vagyok." Ezt a mindig sokfelé vágyakozó, a szerelemben állhatatlan Adyt, az immár öregedőt, egy kaján költői gesztussal, már-már jókedvűen köszönti: "Vén szemeim, öreg pajtások, / Nem kell többé igézni: / Most kezdődik az úri élet, / Nézni fogunk, hejhajh, csak nézni. / Csiklandóbb a csóknál a nézés, / Ha nem is néznek vissza: / A poharat körüláhítjuk / S bánjuk is mi, ha más kiissza." (Nézni fogunk; hejhajh) A Sappho szerelmes éneke zárja e költemények sorát, s ezzel Ady ismét az érzéki szerelemnek, a lázas erotikának állít emléket.
 

A "szerelem titkai"-ból

A Minden-Titkok versei (1910) idején nem mondhatjuk még, hogy végetért a Léda-korszak, de mint láttuk, változóban és bomlóban az egykori Léda-tűz. Másfelé törnek a lángok, igaz, inkább csak lángocskák azok. Gyakran csak játszadozás egyéb lehetőségekkel, vágyakozás visszafelé, az ifjúkorba, s lányokhoz, akik majd lesznek asszonyok. Sokat mond azonban Ady érzelemvilágáról és tűnődéseiről az is, hogy a szerelem titkait kutatva elvonatkoztat már Lédától, jobban érdekli magának a szerelemnék, a maga szerelmi életének, s a férfivágyaknak a története, természete, titkai és sorsszerűsége: 
     A Minden-Titkok verseinek is megvan a maga szerelmi ciklusa: A szerelem titkai. Lédához szól itt még az első versben, mondván: "Bilincsem voltál, / Bilincsed voltam..."; tehát múlt időben. A várakozásra, a türelemre biztat ebben a versben, még abban a hitben talán, hogy a türelemben van valóban e szerelem jövője. (A türelem bilincse) Hamar eltűnik azonban Léda alakja a képből, a ciklusban legfeljebb sejteni lehet kontúrokat belőle, mint más szerelmekből, s azok tapasztalataiból is. A vágyakozó sóhaj újra másfelé száll: "Egy szép, friss testű lyányról / Álmodoznom szabad-e még?" (Öreg suhanc vágyakozása) Másutt "Halk, bánatos szökés"-ről beszél már, megint másutt egy gépkocsiban elsuhanó ismeretlen asszony képe zaklatja fel, s képzel vele jövendő életet (Találkozás egy gépkocsival). A lélek apró rezdüléseire figyel most a költő, titkokat keres és versenként más-más módon, de újra és újra emlékképek, vágyképek, kérdések zavaros-ködös gomolygása tartja fogva. Párizsi utcaképeket idéz, hangulatot, dalt, férfisírást, egy bizonytalan "Valakit", aki most őt emlegeti, s a mindenkori fölfelé vágyakozás nagy kérdése áll csak szilárdan elé: "Van-e út az utca-mélytől / Föl a hasogatott égnek?" (Valaki, valaki emleget) E versének itt - mint az egész ciklusnak -kimondott, megfogalmazott vezérmotívuma most a keresés: "Keresem lelkemben azt, / Akiért érdemes volna / Így élni búsan és loholva / Sötét utcákról nézve az eget." Két nagy verse van ennek a ciklusnak, s valamiképpen mindkettő a keresés, kutatás verse, önmagunk keresése, sorsunk értelmezése. Ady az élveboncolás műveletét végzi itt magán. Az egyik vers A föltámadás szomorúsága, a másik A szerelem eposzából című.
     Ha nem is mindig drámai erővel, de már eddig is érezhető volt, hogy Ady emberi és férfiúi válságba került ebben az időszakban (1908-1910). A Léda- szerelem omlóban van már, s az omlás egyre biztosabban, egyre nagyobb tömegben temeti maga alá a korábbi érzelmeket. A súlyos betegség is megtermi a maga kríziseit és a férfikora teljében öregedő Ady egyre gyakrabban érzi csakugyan öregnek magát. A Minden-Titkok verseit az egész életmű szempontjából nevezhetjük "félidős" kötetnek is, s ami benne foglaltatik, azt nemcsak a titkok kutatásának, de félidős elszámolásnak vagy inkább elszámolási kényszernek is. Sok összetevője van tehát ennek a válságos időszaknak, a válságérzésnek; s ezek között az okok között feltehetőleg szerepet kap azért a megújulás igénye is, valamilyen újrakezdés szükségének az érzése, tehát nemcsak a múlt kényszere, de a jövendőé is.
     "Piros, nagy köd-tályogok közül / Sunyított rám a csalfa Nap, / Midőn így szólék: / Kelj föl és légy szabad." - írja a A föltámadás szomorúsága kezdő soraiban. A föltámadás "mély Sárkány-sírjából a múltnak" furcsa, tétova megújulás, voltaképpen találkozás egy idegennel, önmagunkkal. Előről kell kezdeni. mindent, szomorúan megifjult ernberként, az emlékezést, a múlt feltárását is, hogy megtudjuk, honnan jöttünk, kik voltunk; s kik vagyunk most. Csupa kérdés ez a feltámadás. Ady betegsége nagy krízisében oly közel érezte már magát a halálhoz, hogy most, a tátrai szanatóriumban feltámadottnak érzi magát. De belefolyik ebbe a történetbe az egész múlt és a bizonytalan jelen. A kérdések az egész életről szólnak, az egész emberről, a régiről, a feltámadottról, s a lehetséges újról. Akár a másnapos, ki előzőleg mélyen lerészegedett, s most amnéziásan, sajgó szemmel és ámulva néz az ismeretlennek tűnő világra, úgy buggyannak elő sorra a kérdések a versben: "És sebeimet tapogattam, / Fájtak, égtek förtelmesen, / De mikor kaptam, hogyha kaptam? / Hol jártam én, / Hát éltem már én? / Ki sírhat most tán énmiattam, / Ki vagyok és merre megyek?" Az időzavar, a tájékozódás képtelensége, az önazonosítás lehetetlensége szinte ostorral hajtja előre az újabb és újabb kérdéseket. A sejtett, de felismerhetetlen múlt és az ugyancsak sejtett, de megismerhetetlen jelen találkozás ebben a feltámadásban: "Én nem tudom, miért néznek rám / Kutató arcok? / Arcomon nincsen régi írás, S a régi harcok / Nagy legendája elmosódott / Vén arcomon, vén fejemen. / Olyan vagyok, / Mint rosszul kezdett / És meg se kezdett szerelem." Fölsejlik valami a szerelemből is, mintha lett volna, s mintha lettek volna arcok, melyek most újra előtűnnek bizonytalanul, s idegenül, zavarba- ejtően: "Beszélnek hozzám, / Cirógatnak kandi szemekkel / S úgy érzem, hogy hátam mögött / Áll egy idegen, másik ember, / Hozzá beszélnek." Fájdalmasan kettészakadt az élet, s a fölsejlő emlékek, ,a legszebbek, a legforróbbak is bizonytalanok, talán meg sem éltek vagy mással történtek, s nemcsak a nők arca ilyen bizonytalan és idegen, a legijesztőbb, hogy a tótükörből is idegen arc néz vissza; felismerhetetlen.
     A szerelem és az "Én" együtt vesztek bele az elveszett múltba és most vénen, átalakulva, újra kell keresni mindent:
 

Óh, jaj annak, ki feltámad
S nem érzi önnön-életét,
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja őmaga,
Kérdés, kísértés és titok.
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Súgja meg majd, hogy ki vagyok.

Itt tó van a Tátra ölén,
sillogó, tiszta vad,
Keresem benne a századokat,
Az életemet,
A sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
szállaló időt
S a tükröt, a varázsosat,
megismertetőt.

A föltámadás szomorúsága e kötet szerelmi ciklusában szerepel ugyan, de - amint ez többször előfordul Ady költészetében - a szerelem csak indító motívum, a vers maga egy szerelmi érzésnél, vagy magánál a szerelem témájánál sokkal általánosabb. Az emberi létérzékelés bizonytalanságáról van szó itt, egyetemes emberi problémáról, mely áthatja a lét egészét. A tótükörben megjelenik ezen az egyetemességen belül a XX. századi ember arca is, aki századok után, egy megváltozott és idegen világban idegenként néz önmagára is ("Keresem benne a századokat... A szállaló Időt"). Századok múltak el, melyek most elmosódott álomképek sorának tűnnek, s vele együtt az ember, az emberiség korábbi élete, gyermekkora, ifjúsága is, egész múltja mintha másé lett volna, s most itt állna a tó tükre fölé hajolva, vénen és riadtan az ember, aki keresi önmagát, kiáltván: "Föltámadtam, jaj, föltámadtam."
     Meghatározóan személyes viszont, s önnön szerelmi életét feltárni szándékozó a ciklus másik nagy verse, A szerelem eposzából.
     Zárójeles mottójában Ady így mutatja be a verset: "Töredékes bevezetője egy soha meg nem írandó s meg nem írható hőskölteménynek." Az Adytól egyáltalán nem idegen, félig komoly, félig önirónikus játékossággal, eposzi formában indítja a verset: "Szokásos hívással hadd hívjam Múzsámat, / Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat...". A férfitest, mint múzsa jelenik meg itt, s vele az Ady-féle szerelmi költészet ars poetica-ja: a szerelem nemcsak érzelem és lélek, de test, ösztön, vér és sorsszerűség is, a testi vágyak diktátuma, alkati, érzéki meghatározottság. Ám a szerelem testi-érzéki természete is betagolódik egy nagyobb egyetemes célba, az utódnemzés férfiúi feladatába. Ady élettragédiája a magtalanság, a gyermektelenség. Jelzi ennek súlyát az ő érzelemvilágában az is, hogy a vers bevezető sorai után négy versszak következik rögtön erről a témáról, mely az ő szerelmi életének meghatározó és tragikus kudarca: "Sorsomnak; titkomnak hetedik lakatja / Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja. / Fiaim, lányaim paripák taposták / S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták." E kudarcnak nemcsak a személyes férfisorsra, de a történelemre is döntő hatása van. Be is emeli magát egy könnyed gesztussal a történelembe, a Xerxesek, Attilák, Árpádok történetébe. Arany Jánosra utalva mondja: ;,Én is készültem a hunn-trilógiára..." csakhogy egy másik magyar történelmi kudarc, a királyi-fejedelmi magtalanság történelmi tragédiájának megírására. Visszatér még azután egy strófa erejéig a maga személyes életének szomorú meddőségére, majd folytatja az "eposzt" azzal a kérdéssel, hogy ki is volt ő, milyen is volt tulajdonképpen a szerelemben. Ady tudatában van annak, hogy az ő vérrel, könnyel, bajjal és állhatatlansággal terhes, zavaros és "bűnös" szerelmi élete éppen nem példaélet. Ám ismeri önértékét is, s a maga magasabbrendű becsülettörvényeit a szerelemben. Értelmezi is, magyarázza is tehát a maga helyzetét. Nem voltam zsoldos - mondja -, tehát amolyan "műkedvelőként", szerelmi önkéntesként "hamar untam, sírtam", s ha volt szép ezekben a szerelmekben, hát "Ezek a sírások, ezek voltak szépek". Ahogyan a Hunn, új legenda ars poeticaja azt mondja: "Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem", úgy a szerelmi ars poetica is ebbe az irányba, a teljes élet megélésének irányába mutat:
 

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.

Szinte mentegetőzve tárja fel a maga erkölcsi világképét a szerelemben, meggyőződve arról, hogy az ő zavaros szerelmi csatáinak megvolt mindig a maguk etikája. Ha vér hullott ezeken a csatákon, "Mindig önnön-vérem és soha a másé" - próbálja menteni hódításait és hűtlenségeit. Már-már ártatlannak is tekinti magát, amikor így mentegetőzik büszkélkedve: "Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem, / Ha karomba-hullót, megadót szerettem." Az pedig már nemcsak szerelmi-, hanem életfilozófiájának erkölcsi alapjaira is világít, amikor nem magyarázkodva, nem magát mentegetve, de biztonságos öntudattal mondja: "De voltam bárkinél tisztább és fehérebb, / Voltam engedelmes gyermeke a vérnek, / Becsületes hímként csaptam nő-zavarnak / S becsületes voltam embernek, magyarnak."
     Mennyire jellemző ez Adyra! Az előbbi versben, A föltámadás szomorúsága címűben egyszercsak feltűnés nélkül, tétovázás nélkül bekapcsolja személyes életébe az egyetemes emberit, történetébe a történelmi századokat, úgy kapcsolja be most egyetlen szóval az egyénibe és az általános emberibe a magyarságot. Hogyan is kerül ide, Ady szerelmi életébe, a magyarság dolga? A következő strófa erről beszél: 
 

E félszeg országban, hol ezer év óta
Hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom:
A nagy csatatéren erre is volt gondom."

Hosszasan fejtegethetnénk ezeknek a mondatoknak az értelmét, elég azonban megérteni azt, ami ebből az egész Ady-magatartásra lényegében jellemző. Arról van itt szó, hogy az ő magyarsága, fajtareprezentáló küldetéstudata mindenben benne van és minden élettényben megnyilvánul. A nőhódító Ady nemcsak Ady Endre a férfi, hanem a hódító magyar is akar lenni, főként, ha más fajták asszonyairól van szó, s ha magyarnak már a hódítás terepe egyre inkább csak a "csókcsatatér" és a vendéglői asztal: Ady maga jelzi: tréfás és komoly, tréfás és elcsukló, "fölzokogó" egyszerre a strófa. Az Ady-sors ez és benne a magyar sors. Az asszonyba és borba fúló magyar történelem: asszony a történelem ellen, és bor az asszony ellen, "Szent bor: asszony ellen talált drága méreg."
     Magyarsága mellett, fellobban e költeményben Ady társadalmi lázadásának és igazságtevő indulatának erkölcsi tüze is. Ezt sem nélkülözheti a szerelmi élet számvetése, be van ágyazva ez is annak becsülettörvényei közé: "Gazdagok ringyóit én el nem szerettem, / Koldusok mátkáit soha el nem vettem...". Figyeljük csak milyen természetességgel és milyen tömören fejezi ki a maga igazságtevését, s rendezi el a világot aszerint, hogy kinek mi jár: gazdagoknak ringyó, koldusoknak mátka, - s hagyjuk meg kinek-kinek a magáét!
Ady erkölcsi kódexének része a szerelemben is: az őszinteség, a hazugságmentes írás, még ha fájdalmas is, még ha felkavaró vagy botránkoztató is. Ennek a szerelmi líra hagyományaiban szokatlan nyers szókimondásnak, ennek a gyak- ran önemésztő és önsorsrontó kitárulkozásnak megvan a maga heroizmusa, s ennek alapja éppen az őszinteség erkölcse. Ez már nem is a szerelem, hanem az élet ars poetica-ja:
 

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne,
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindenütt: volt életem dolga.

     Egy politikában és szerelemben, s minden másban hazug világ körülményei között támad fel Adyban ennek a mindent kimondásnak az erkölcse. Egyenesen az eredeti erkölcsi eszményekhez és az alapigazságokhoz visszatérő, egyházújító Luther képében jeleníti meg magát, mert a romlás idején - legyen szó egyházról vagy társadalomról - erre a kiállásra és megvallásra van szükség. Ezért mondja, amikor a hazugságáradat már elönti a világot: "... akarom látni: Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki?". És mintha csak fel akarná mutatni mindjárt a nyers valóságot az álerkölcsöt hazudóknak és fricskázva leckéztetni őket, magát emlékeztetve emlékezteti őket: "Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző, / Omló, habos szoknya, vérünket fölűző, / Parfümös kis nadrág, finom batiszt játék, / De mindig az a cél, mindig az a szándék." Persze ami akkor nyersnek és botránkoztatónak tűnt, az ma már a XX. század végén, rejtőzködően finom képesbeszéd, annyi jelentéktelen költő már-már sportból is gusztustalan szerelmi kitárulkozása és szexuális tartalmú szóömlenye után, egyebekről most nem is szólva. Ami a századelőn az álerkölcsök hazugsághalmaza volt, az a századvégen ellenkező irányú hazugság: a szerelem üzleti érdekű eltárgyiasítása, érzelem, szépség és poézis kihazudása a szerelemből, a szerelem, mint üzlet és mint egészségügyi probléma. Ady pedig a szerelemben, minden szerelme minden pillanatának történetében Élet és Halál misztériumát és poézisét látta, azt élte meg. Ezt is újra, kellett mondania a szerelem "eposzában", a szerelemben "istenülő" férfi történetét, aki bár betegen, testben-lélekben rokkanva, szerelemharcokban megfáradva, mégis leírhatja az elszámoláskor: "...tudtam nagyszerűen, költősen szeretni, / Valaki számára egyetlenegy lenni..."

Aligha tévedhetünk, ha megállapítjuk ezek után, hogy a Léda-szerelem már a szakítás előtt jóval, A Minden-Titkok verseinek idejére, elmúlt. Régi kisebb szerelmekkel, emlékekkel, új, frissebb szerelmek utáni vágyakozásokkal, s az oly gyakran használt múlt idővel felpárolgott lassan az életmű magasabban fekvő, elvontabb és összegző légterébe. A Léda-szerelem elég hosszan tart ahhoz - és elég sok volt benne az egymást tépő szenvedély -, hogy a szakítás is meglehetősen hosszan elhúzódó folyamattá váljék.
     A Minden-Titkok versei után a fokozatos visszavonás és elbocsájtás szakasza következik a Léda-szerelem búcsúzó verseiben. A menekülő Élet (1912) kötetén már a sokat mondó Asszony és temető címet kapja a szerelmi ciklus. Kötetcím és cikluscím egyaránt a halálközeliség állapotát jelzi és a szerelem is ebben az érzéskörben kap most helyet. A gyermektelenség mély férfiúi fájdalma (A fiam bölcsőjénél); őszi fáradtság (Az Ősz szerelmei) csendesen szomorú hangulatai mellett már az elbocsátás Léda-versei állnak. Szívedet Isten segítse - mondja Ady az első vers címében, s mi ez, ha nem búcsúztató már önmagában is? A vers utolsó szakaszában pedig megelőlegezi az Elbocsátó, szép üzenet asszonyt sajnáló, fölényes gesztusát. "Nekem, tudom, bármely nagy csók is / Semmit se adna. / De neked, szegény, szegény asszony, / Jaj, mi maradna?"
     Ebben a kötetben hangzik el a kérdés, mely kimondja már a szerelem utáni állapotot: "Akarsz-e szerelem után is szeretni...?" (A legszebb Este) Még a Lédához küldött mondatok is egyre személytelenebbek lesznek és a ragaszkodás még élő érzése már sokkal inkább a múlthoz,  az emlékekhez és az elválás esztétikumához kapcsolódik, mintsem a valóságos asszonyhoz. Az Áldásadás a vonaton című versében pedig a köszönet hangja, a szép válás igénye, s a férfi nagyvonalú áldó gesztusa szólal meg. Itt jelenik meg ismét a tenger képe, a hanyatló Nappal, mintegy bekeretezve a verset és az elbocsájtó áldást, érzékeltetve a szerelem visszavonhatatlan beleoldódását a mindenségbe, a végtelenbe, az emlékezésbe.
     Végül A magunk szerelme című kötet (1913) versei búcsúztatják el végérvényesen Lédát: "mégegyszer, utólszor". Bármilyen kíméletlenül hat is, joggal írja Ady: "Törjön százegyszer százszor-tört varázs". Hiszen a versek folyamata nem hazudik, s mint láttuk, költemények sorában tört-töredezett már rég ez a varázs. Az Elbocsájtó, szép üzenet híres-hírhedt kegyetlensége nem is e végső törés bevallásában van, mégcsak nem is a vers férfi-gőgös, vagy költőileg amúgyis hiteles öntudatában van, hanem a múlt visszavonásában. "Ámító kegy", másokkal csattant csókok, másokkal szeretett szerelmek, egykor hitt álhitek, rég megunt csókok említése fosztja meg itt az asszonyt a szerelem múltjától is: Visszavonás-e ez valóban, vagy ez is csak egyszerűen őszinteség, bevallása annak ami van, és ami mindig is volt Ady tudatában? Alighanem benne van ebben mindkét költői törekvés egyszerre: bevallani a múltat, úgy hogy az fájjon a másiknak. A hangsúly mégis a "bevalláson" van, annak a bevallásán, amit Ady már nem először és még nem is utoljára beszél ki, hogy ugyanis önző a szerelem általában is, az ember önmagát szereti a másik emberben is, a szerelemben is. Illúziókat rombol ez az őszinteség visszamenőleg is, de költészetet teremt. Igazolásul és magyarázatul szolgálnak erre leginkább az utolsó strófa sorai: "Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág / Rég-pihenő imakönyvből kihullva / Vagy futkározva rongyig-cipeled / Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát / S, mely végre méltó nőjéért rebeg, / Magamimádó önmagam imáját?" A "méltó nő", a méltó társ amint arról többször is szóltunk már - mindvégig kísérti Adyt a szerelemben, s ez ösztönzi folytonosan a keresésre. Önmaga keresése, megismerése és küldetéses valójának kiteljesítése is ehhez a tudathoz, vágyhoz tartozik. Semmi sincs, ami ne lenne alárendelve itt a költészetnek és a költészet kíméletlen őszinteségének. Ebből következik az Elbocsájtó, szép üzenet gyönyörű párversének, a sokkal kevésbé ismert párversnek; más jellegű vallomása is. A Valaki útravált belőlünk című vers - mely közvetlenül az előbbi költemény után szerepel a kötetben  - az Elbocsájtó, szép üzenetnek egyszerre kiegészítője és ellenpontja is.

Ebben a költeményben - ellentétben az előzővel -, nem a fölényes férfigőg, nem az alkotó, nőt és szerelmet is teremteni képes költő öntudata kap szót, hanem a magára maradt és magábaroskadt férfi fájdalmas kiüresedése, világtalansága. Ezúttal a "magános férfi-porta" képét rajzolja Ady. Az asszonytól magukra hagyott tárgyak értelmetlenségében és céltalanságában érzékelteti a magányos férfilélek állapotát. Nem szégyelli a hiányérzetet és annak feldolgozhatatlan fájdalmát: "Mint elárvult pipere-asztal, / Mint falnak fordított tükör, / Olyan a lelkünk, kér, marasztal / Valakit, ki már nincs velünk." A többes szám első személy jelzi, hogy a személyesség alapjáról ugyan, de átlépett már rég a költő az általánosításnak abba a körébe, ahol a férfilét egyetemes törvényeit lehet megfogalmazni. A többes szám első személy vonul végig a versen, sehol az "Én", sehol a megnevezhető asszony, mert a mondandó érvényessége már messze túlmutat az egyéni életben oly változatos férfi-nő kapcsolatok esetlegességén. Nem Lédák vagy más nevű asszonyok lépnek ki ilyenkor a férfilétből, hanem velük, általuk a "bennünksarjadt asszony részünk", akiért bókoltunk mondja Ady, akiért "jók voltunk, ha jók voltunk": "asszony-énünk". Az a gondolat fogalmazódik meg ebben a versben újra, amely már több ízben előbukkan Ady költészetében, hogy a két félre, két nemre hasadt ember törekszik a szerelemben az újraegyesülésre, az emberi egész, a teljesség elérésére, a széttöredezettség, a részlegesség meghaladására. Legszebben talán e versen kívül a Hiába hideg a Hold fogalmazza meg ezt a gondolatot, s talán nem véletlen az sem, hogy összevetve a két költeményt, még a prozódiában is mennyi hasonlóságot találunk. Ha észrevesszük Ady szerelmi költészetében a testi szerelem jelentőségének tudomásul vételét és a költészet rangjára emelését, észre kell vennünk ennek a lírának a metafizikus, a szellemi, a legkevésbé sem materiális irányultságát is. Ennyiben is teljességre törekvő Ady. A Valaki útravált belőlünk az egy egész embert mutatja fel, s ezen az egy egészen belül a nemek eltérő karakterét és szerepét, a kifelé aktív férfit, aki azonban késztetésre vár, aki ösztönzőkre mozdul és a befelé aktív nőt, a késztetőt, ösztönzőt, cselekvésre és eredményekre sarkalló asszonyi felet. Ha ez utóbbi kiválik belőlünk - mondja Ady - bénák leszünk, elszáll belőlünk az erő, késztető impulzusok, új és új célokra sarkalló ösztönzések híján:
 

Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szívünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk az asszony.

     A szerelem magánügy mindaddig, amíg a filozófia vagy a költészet az általános emberi magaslatára nem emeli. Az Ady-Léda kapcsolat - ha maradt volna valami belőle az emlékekben - ugyancsak magánügy maradt volna ettől kezdve, mert Ady nem tér többet vissza e szerelemhez, s Léda neve nem szerepel többé a költészetében.