I. Reményekben dúsgazdag filozófus hallgató koromban, az ELTE tanszéki könyvtárában, egy minden cél nélküli bogarászgatás közben a bordázatán óarany csíkot viselő, már régről ismerős kötésű könyvet pillantottam meg egy visszasorolásra váró könyvhalomban. Az Ókeresztény írók sorozat 12. kötetét, fedőlapján a lekerekített sarkú vérvörös négyzetben: Tertulliánus művei. Akkor nem gondoltam rá; legtöbbször az ember keresi a könyvet, s vannak véletlenek, hogy a könyv keresi meg az embert; de ma már tudom, hogy megeshet olyan is az életben - az ember és könyv egymást keresik egy-egy kegyelmi állapottal megáldott különös órán. 
     A görög filozófia és az ógörög nyelv bűvöletében élvén akkoron is, birtokoltam már a sorozatból a II. századi görög apologéták műveit; így kicsit a folytatás jogán lapoztam már fel - az ókeresztény kor emberének gondolatvilágába merülés nem kis izgalmával - e hatalmas szellemű, furcsa, latin literátor művét. Nagytisztelendő Vanyó László professzor úr bevezetőjének olvasása után nem sejtettem, hogy már az első traktátus egész elkövetkezendő életem metaforikus bizonyságtevője lészen, ki a bölcsesség szeretetének oly gyötrelmes, és nagyon sokszor tragédiává teljesedő tudati létmódját vállaltam magam is életcélul. 
     Le a díszes redőkbe vont, birodalmi hatalomtól ékes tógával - írta a biztatást A palliumról című, szónoki fordulatoktól ékes esszéjében -, s én romantikus átlényegültséggel hívém, hogy nekem is egy életre kell magamra öltenem majd a filozófusok hosszú köpenyét - analogizáltam határtalan örömmel, kitárva lelkem az ezernyolcszáz év távlatából a szellemével most éppen engem útjára bocsátó karthagói bölcsnek. Kiválasztottjának éreztem magam: megbizonyosodtam a Logoszban újfent, s megerősített hitetlen hitemben, hogy egyszer én is elnyerhetem talán a hit isteni adományát, mint ez a 2. századi auktor is, ez a fura latin, akivel nem történt "tolle lege"-hallucináció, mint az ő tanításait majdan sorra megcáfoló Aurelianus Augustinusszal, az egykori római aranyifjúval, Szent Ágostonnal. 
     "Örülj és örvendezz pallium. Amióta keresztényt kezdtél el öltöztetni, már te is jobb filozófusra méltattál." - írta (Vanyó László fordítása). 
     A tóga lehull. A császár "meztelen". A Kapitólium isteneit elhagyják őrzőik; a tegnapi csőcselék, a populus vulgus, méltósággal jár a Fórum környékén. Tiszták az arcok. Olcsó kéjmámor és cirkuszi őrületek fáradalmai nem árkolják a szemek alját, a homlokokat, a szájszegleteket... - e belső képek igézetében mentem a Szent István Társulat könyvesboltjába a Felszabadulás térre. Igen, a FELSZABADULÁS térre! Ez, csakis ez a pontos név most is, mert ez az Üzenet, mindmáig Üzenete annak a szellemi találkozásnak. 

II. Az évfordulók figyelmeztetések - én így gondolom. Ha csak számontartja őket az ember, máris tesz annyit, hogy figyel. E figyelemben pedig óhatatlanul is emlékezik, s az emlékezésben nem vesztheti el emlékezetét - nem fordulhat önmaga önazonossága ellen -; az önnön méltóságába emeltettetik tény, érték, idő. Az "emlékezet elvesztése", az "erkölcsi elmezavar" állapota nem következik be. 
     Kezemben most is az az óarany gerincű könyv a FELSZABADULÁS térről. 
     Emlékezem. 
     Tóga helyett pallium. 
     Igen - az! 
     Az a karthágói születésű római ügyvéd, bizonyos Quintus Septimius Florens Tertullianus 1807 esztendeje megkeresztelkedett, s deresedő fejjel öltötte magára a "bölcsességet szeretők" egyszerű köpönyegét. E köpönyeg alatt a szív már nem egy leendő istenért (császár), a birodalomért, a hű és hűtlen hatalmasságok háborítatlan hatalmáért dobogott. A minden ember szeretetéért áradt a megújult lélek - ezt sugározza a máig ragyogó szellem -, s e lélekben nem csak önmagunkra ismerünk. A korai kereszténység hellenisztikus nézőpontja szerint benne tárul fel a Logosz - az Isten bölcsessége, az egyetemes Értelem -, tulajdonképpen az Isten igéje, amellyel teremtette a világot, s e tette igazolásául önmaga képére az embert, az antroposzt, melynek az is a jelentése: "fölfelé néző". 

III. "Anima naturaliter Christiana" - a lélek természeténél fogva keresztény - írta e szállóigévé magasztosult, de a maga korában szinte halálmegvető bátorsággal felérő, megsemmisítő feddést, erkölcsi maximát mindazoknak, akik minden hivatalos isten képében önmaguk és a birodalom gazdagságát, önmaguk és a birodalom hatalmát, s még az új metafizikákban is elrejtett örök anyagi okságok és determinizmusok mindenhatóságát imádták; persze, nem a végtelen égboltra, hanem a kapitóliumi márványmennyezetre szegezett tekintettel. 
     Az maradt fent róla, hogy "nehéz" ember volt, de ezernyolcszáz év távlatából is oly közelinek érezzük, mint napjaink hiányait lelkiekben, erkölcsiekben, szellemiekben, szocialistásban és szolidaritásban - aktuális hát. Ő a görög-római kultúra kifinomult eszköztárát fordította a "pogányság" ellen palliumba öltözötten, s a nagyreményű római ügyvédi karrierről lemondva lett író, filozófus, ki negyvenéves fejjel. 195-ben, miután megkeresztelkedett, visszatért szülőföldjére, Afrikába, Scipió diadalvárosába, Karthágóba, hogy a Septimius Severus-i, majd a caracallai új rómaisággal szemben maga is új keresztényi eszmékkel szálljon szembe a jogrendszer diszkriminációjának kiszolgáltatott közösségek védelmében. Az üldözött keresztényi lét, vagy éppen mártírium erkölcsi és fizikai súlyának, az ebből fakadó, megélhető sors nyomasztó ellentmondásának föloldására tett szellemi erőfeszítései közben kettős tagadásba kényszerült a már önmaga jövőjét és gyermekeit is faló dominátusszal lojalizáló, vagy éppen az üldözéstől megszabadító, kompro- misszumokra törekvő nagyegyházzal. 
      Az eleinte ortodox keresztény felfogású apologéta 205-től már mint szélsőséges montanista eretnek találta szembe magát a bölcsesség szeretetével védett övéivel; élete vége felé pedig magára zárta a legszigorúbb aszkézis celláját, vérző körömmel vésve az ajtóba és a tudós homlokra - klauzura - a külvilágtól elzárva. 
     A Krisztus utáni második század második felében népszerű montanizmus ugyanis aszketikus, apokaliptikus mozgalom volt: Phrügiából terjed el; alapítójáról, a müsziai Montanusról nevezték el. Ő és prófétanői - Prisca és aMaximilla - költőien írták le a túlvilágot és a közeli világvégét, Krisztus második eljövetelét. A hatalomnak kiszolgáltatott keresztények a "páli" névvel jelzett fordulat után nemcsak a zsidó gyökerekkel és hagyománnyal szakítottak, hanem a közeli világvégét és Krisztus eljövetelét jósló montanista vizionálókkal, vagy a pogány vallásokkal szinkretizáló, a megszabadító és megváltó tudást hirdető gnosztikusokkal is, de az immár gazdagokat is befogadó közösségek megszégyenítésére törekvő aszkézis hirdetőivel és gyakorlóival is. Így sodródott Tertullianus egyre távolabb a megnövekedett befolyású püspökök, episzkopálisok vezette, s a római szokásoknak is teret engedő tengelyközösségektől, s szervezett önmaga köré az élete vége felé igen szigorú aszkézissel "csúfolódó" közösséget, utolsó menedékül megszaggatott palliuma méltóságáért - "credo quia absordum" - hiszem, mert ésszel fölfoghatatlan - írta. 
 
IV. Amikor az Apologetikum - A keresztények védekezése a pogányok ellen megszületett, viharos időket élt Róma - Septimius Severus császár ellen lázadás tört ki -, így 197 februárja utáni időkre datálják megyírását a kutatók. (Majd egy esztendő e mű születésének évfordulója.)
     De ne feledjük; Tertullianus ekkor már két esztendeje ifjú-(öreg) keresztény; sőt, ügyvédből íróvá átváltozott "római" polgár. Mint ember (enyhén szólva) ellentmondásos egyéniség volt. Egyes értékelői szerint vonzó, szenvedélyes, szubjektív - iklletve: túlzó, diszharmonikus, forróvérű, mértéktelen. Egy másik jellemzés sem tapintatosabb, mely szerint epés, személyeskedő, gúnyos stb. - pozitívumként viszont (bizonyára ez is túlzás) a világirodalom legtürelmetlenebb, legharcosabb - elvontságában is izzó átélőképességű -, engesztelhetetlen alkotója. Műveinek nyelvezete és stílusa is markánsan egyéni - korának latin nyelvét az új világfelfogáshoz, a keresztény erkölcsi világképhez igazította: új jogi normák elfogadtatásának szenvedélyes szorgalmazása mellett új nyelvi normák elfogadtatására is tört munkásságában.
     Mára az Apologetikum első tételezése is megsemmisítő. A keresztények gyűlölete jogtalan, mert tudatlanságból ered. Ha a kereszténység az alapítójának személye miatt "botrány" és "bűn", hát tudja meg a világ; a "christianus" éppen szelídséget és jóságot jelent, aki pedig ilyen, az ártatlan. A dicsőséges császári jogállam tehát az ártatlanságot gyűlöli és üldözi Krisztus követőiben, de nem teszi ezt az epikureusokkal, a pythago- reusokkal stb., pedig ők is az alapítóikról kapták nevüket. (Epikuroszról és Pythagoraszról.) Az ismeretlen közösségalapítót üldözik talán pusztán azért, mert ismeretlen?
     A közbűntényest, ha tagad, vallomásra kényszeríthetik, de ha önként vallja meg bűnét, tetteit akkor is kivizsgálják és csak azután ítélkeznek fölötte. Ha viszont a keresztény örömmel vallja meg kereszténységét, őt éppen e beismeréséért kényszerítikm, de ez esetben arra, hogy tagadjon - érvel az apologéta. Tagadja le az igazságot, keresztény mivoltát, mert ha nem, akkor éppen azért ítélik el, hogy nem hajlandó hazudni. Az igazság letagadása - a hazugság és a bűn - az ártatlanság ebben az államban?!
     Az a tilos, ami gonosz, de a "kereszt" (keresztény) jó - a törvény ellen törvény szól hát? ... akkor a törvény a rossz, a gonosz, akkor "a törvényt kell kijavítani"!
     Hajdan szenátusi jóváhagyással iktatták be az isteneket, s ezt tették volna Krisztussal is Tiberius császár uralkodása alatt, de leszavazta a szenátus, pedig a császár elsőként voksolt mellette. Így jött el az őrjöngő Néró és domitianus ideje, akik még a keresztények üldözőit is üldözték, hátha megfertőzte őket is a tanítás - ne legyen majd tanú, ne legyen esetlen bűnbánatuk -; ím, a hóhérok hóhéraiból hóhérokat kreáló totalitarizmusok óképe az ókeresztény korból. De volt másmilyen, szintén korlátlan hatalommal uralkodó császár, rettenthetetlen hadvezér, aki rettenetes háborúkat vívott; ő volt Marcus Aurelius, a sztoikus bölcselő - "Tegyen vagy mondjon bárki bármit: nekem jónak kell lennem." - írta (talán egy csata szünetében) elmélkedéseit megörökítő naplójába, de ő nem is üldözte,hanem védelmezte a keresztényeket.
     Hová lettek a régi, igazságos törvények? - kérdezi önmagától a védbeszélő férfiú - és megválaszolja a kérdést; a régi római puritánság elvetésével, a gazdagság, az élvezetek, a mámor, a kicsapongás istenítésével erkölcsi alapjuk szétporladt; a birodalomalkotó "antik" modernizáció élveteg-élősködő tömegei elsöpörték érvényüket a "kenyeret és cirkuszt" államában. (I-VI. rész.)

V. Kik a keresztények ellenségei? A besúgók, akik rituális gyermekgyilkosságok elkövetéséről sugdosnak a hatalom hatalmasságainak fülébe - a zsidók, akik féltékenyek rájuk -, a pénztelen katonák pedig a pénzük miatt ellenségeik. Ők éltetik a hamis "hírek" és vádak hagyományait a köztudatban, az igazságot viszont senki sem akarja velük tisztázni. Hiába tiltakoznak a külvilág előtt; tovább él a tévhit, hogy az örök életért követik el a gyermekgyilkosságokat, a vérfertőzést, holott - hallani vélem, szinte rájuk üvölt a védőn vádló - "ezt ti művelitek!" akik Szaturnusznak gyermekeket áldoztatok Afrikában, míg Tiberius császár meg nem tiltotta, az áldozó papokat föl nem akasztatta (az ítéleteket éppen apja egykori alakulatának katonái hajtották végre). A galloknál öregeket áldoznak Meranniusnak - Jupitert embervérrel mosogatják -, s ott az arénák vérkultusza; dívik a vérivásos vérszerződés, a rituális emberevés, emberevő állatok elfogyasztása: a nem kívánt gyermekek elhagyása és a mindent betöltő kéjvágy pedig hányszor vezet vérfertőzéshez a gátlástalan alkalmi szeretkezések során: míg a keresztény az anyaméhben sem gyilkolhat, lakomája is a szeretet ünnepe (agape) és nem az eroszé, az ifjak szűzi önmegtartóztatást és tisztaságot fogadnak, s gyermekeik nem az orgiák véletlen fogantatottjai, hanem az Isten előtt fogadott örök házastársi hűségéi.
     Az istentagadás és a felségsértés vádja sem lehet igaz, ha a kötelező áldozatot váró istenek mind emberek voltak, mint a császárok, vagy éppen Szaturnusz és Jupiter, akik az Ég és a Föld fiai, tehát ismeretlen személyeké. Ráadásul, az istenséget úgy adományozzák - mint a szőlőnek Libert -, de hogy ki az istenségeket adományozó Isten, azt senki sem tudja. Az állam istenei emberszerűek, gyarlók, gonoszak, ezért Cato, Scipio, Pompeius, Crassus, Tullius nem is lettek istenekké!
     Az istenek valójában csak mesék; megformálásuk anyagi, a művészi szabadság alakítja őket: tárgyak csupán, és a keresztény oylan istenekért bűnhődik, akik nincsenek - esetleg az egyiket éppen mellőzik, míg a másikat imádják, a harmadikat netán éppen lerombolják - a házi istenek pedig egyszerűen árucikkek - sőt; a nyilvános isteneket gyakran el is árverezik: "Nyerészkedés forrása lesz az isteni fölség és a vallás koldulva jár a kocsmákban körül." (Ap. 88. o. - az idézeteket Városi István fordításában adom közre.) Kéjnőket is istenként imádnak, s ennél már nem megdöbbentőbb az sem, hogy az istenek egymás ellen harcolnak, s mily különös, hogy a költők mind istengyalázók.
     Az áldozati szertartások is haszonelvűek; "rühes", beteg állatokat áldoznak csak fel egészében; az egészségeseknek, a kövéreknek csak a fejét és a körmét vetik az oltár tüzébe. Az "alantas színpadi mókák" (komédiák) pedig az istenek csúfságai, hisz bárki bűnös alakíthat istent, de ilyen isteni istentelenségek a gladiátori játékok, a templomokban elkövetett nyilvános házasságtörések, a kerítés, áldozat bemutatása a kéjvágynak stb. - s mindezt betetézik a gyakori templomfosztogatások.
     A keresztények istenét egy szamárfejnek képzelik, mivel vadszamarak mutattak utat a pusztában az életet jelentő forrásokhoz (Cornelius Tacitus említi), pedig Pompeius a jeruzsálemi templomban nem talált bálványt egyet sem, míg Epona istennőben a baromimádatnak hódolnak mindenütt.
     Egy szónoki fordulattal arra tér rá a védbeszélő, hogy tulajdonképpen a római katonai vallás minden jelképe, hadijelvénye alapjában véve keresztény szimbólium, hisz "Minden függőleges állásban rögzített fa egy része a keresztnek." [...] "E hadijelvények valamennyi odabiggyesztett képe keresztek füzéreivé válik." - csak: "...a mezítelen és ékesség nélkül való kereszteket nem akarjátok tisztelni szent dolgok gyanánt" (Ap. 92. o.)
     Ember és szamár szülöttének (Onokoitosz) nevezik a keresztények Istenét, amelynek "Szamárfülei voltak; egyik lába patás, könyvet cipelt és tóga volt rajta." - egész mivoltában nevetséges - holott a gúnyolódóké kutyafejjel és oroszlánfejjel ékesített, kecske- és kosszarvú; ágyéktól bak, térdtől kígyó; sőt, a talpukon és a hátukon is szárnyakat viselő szörny - vágott vissza alkalomszerű felsorolással az apologéta, és mintegy ellenpontként mutatja be a keresztények igaz Istenét, amely szellemi Isten; az elemeket, testeket, a szellemet magát is Igéjével, értelme erejével teremtette Kozmosszá, rendezett világgá. (VVII-XII. rész.)

VI. Ez a szellemi Isten a hozzá vezető út megtalálásához az "írott könyvek" eszközét adta - Ptolemaiosznak 72 tudós fordította lee görögre Alexandriában (az egyetemesség tekintélye) - prófétákat küldött az emberek közé, az Írásra hallgatók pedig Istenre találtak általa. Az Írás régebbi, mint a görög-római kultúra és tudomány, éppen ezért: "jogi alkotástok és tudományotok is az isteni törvényből és az isteni tanításból termékenyült" (96. o.); a sophia, a filozófia (filo+sophia) a "bölcsesség szeretete" is a "feléje való vágyódásból" (profetia) fakadó költői jósolgatás, és dicsvágyó emberek hamissága, plágium, ezért hát hogy "egyes dolgaitokban velünk közösködtök, vagy közvetlen közelünkben vagytok" - írta. Ennek tudományos bizonyítá- sára "Át kellene böngésznünk az egész földkerekség történelmét és irodalmát." Elsősorban a föníciaiak, a kaldeusok és a görögök "irattárait" kellene tanulmányozni.
     Az ószövetségi apologetikum amikor átvált újszövetségire, abból a dogmatikai alaptételből indult ki, hogy a zsidók bűneik miatt eltávolodtak Istentől, ezért az Ő Fiát a tanítás megújítására küldte az emberek közé. Ő nem az antik mitológiák hagyománya szerint fogant, Őt az Ige nemzette; a Szűz méhében egyesült Isten és ember - Krisztus Jézus a számukra Istennel egylényegű. A zsidók csupán egy embernek hitték, de valódi lényének és lényegének a bizonyítéka éppen a kereszthalála. E tényt "ott őrzitek ti is titkos irattáraitokban följegyezve" (103. o.).
     A pogány istenekbe vetett hit is a kereszténységhez vezeti az embereket, de az is, ha nem hisznek bennük - így mindenképpen istentagadásra épül az egész birodalom, amelyben "jogos és megengedett bárminek a tisztelete az Igaz Istenen kívül". Strecullus, a trágya istene, és Mutunus, a nemi élvezeté, valamint egy közönséges kéjnő, Larentina tették hatalmassá Rómát, nem a vallása - érvelt immár a drasztikum erejével is az apologéta -, valamint a pusztítások.
     A keresztények pedig mindenek ellenére imádkoznak a császár életéért, biztonságáért, hadseregéért, népéért; de ez nem kövér áldozat, hanem "lélekből sarjadó ima" érette, hisz isten után ő az első - "Attól való a hatalma, akitől az élete." (118. o.) -, s e hűségükért mégis válogatott halálnemeket érdemelnek. A császárban "(Isten) elhatározó gondolatát tiszteljük" (120. o.). Érte dolgoznak, személyét egyedül Istennek rendelik alá, mert aki őt Istennek nevezi, éppen a császári mivoltát tagadja - "...ha nem ember; nem is császár. Amíg a tömegakeresztényeket gyűlöli, az előkelőek a császárokat ölik, s mivel a keresztények az ellenségeiket is szeretik, nem állhatnak bosszút senkin, pedig már mindenütt ott vannak a városokban, a hadseregben, a Szenátusban, s nem fegyverrel, csupán az engedetlenségükkel összeroppanthatnák az államot, hisz elvesztek polgárai, ugyanis, keresztény már az egész császárhű polgárság, de ők nem az állam, hanem az "emberi tévelygés ellenségei". Közösségeik egyként imádkoznak a hivatalokért, a hatalmasságokért, a közjóért és a békéért. Nem ők felelősek a természeti csapásokért - mint azt oly sokszor állítják róluk -; ők nem szegnek törvényt, nem csalnak adót, csupán mások a szokásaik és a szertartásaik: "Istentől félünk és nem a prokonzultól."
     A filozófusoknak biz' nem parancsol az állam, pedig az istenek és a vezérek ellen vannak, hanem még évjáradékot is kapnak tőle, nem kínhalált; s színészkednek, hajkurásszák a dicsőséget. Thalesz, Szókratész, Platón, Arisztotelész, Démokritosz, Pythagoras, Zénon, Anaxagorasz, Arisztipposz, Hippiasz marasztaltatnak el név szerint bűneik és tanításaik miatt, de a késői követőik sem különbek náluk. Még azok sem, akik ugyan Isten tanításaihoz fordultak, de hitnélkül tették, és csak vitatták. Nincs hasonlóság a filozófus és a keresztény, között, úgy mint Görögország és az egek tanítványai között sincs! Az Irás tanításait a filozófusok kiforgatták, meghamisították. "Azé a semmi is, akié a mindenség." (144. o.) - érvel ellenük az apologéta, s az örök ítélet képében megjeleníti az ellentétek egységéből szőtt jelent, amely, mint a világmindenség időleges alakja, az örökkévalóságba vált át, s amelyben már nem lesz halál és föltámadás: a hivők Istennél, a hitetlenek a megújító tisztító tűzben nyerik el örökkévalóságukat. (XVIII-XLVIII. rész.)

VII. Akik hisznek, jobbá lesznek az örök büntetéstől való félelem és az örök boldogság ígérete miatt is, ami az állam hasznára válik. Ostobaság tehát elítélni a kereszténységet, amikor az is ártalmatlan, mint sok más tanítás, amit nem büntet az állam. "Méltányos" ítélet legfeljebb az lehetne, hogy nevetségesek Krisztus követői, de semmiképpen sem kardélre, tűzre és keresztre valók. Ezzel csak a csőcselék kegyét keresi az állam. A keresztény a maga akaratából az, ezért senkinek sincs hatalma felette, így a csőcselék öröme sem a csőcseléké, hanem az áldozaté, ő ugyanis szabad akaratából választhatott: "Győzünk tehát, midőn megölnek minket." A "rőzsések", a "féldeszkások" - ezekből rakják a máglyát - a tűzhalál eszközét "dicsőség-szekérnek" nevezik. A gyilkosok emlékműveket állítanak, mert minden kegyetlenség a keresztényeket erősíti: "...mi azonnal, ott a helyszínen köszönetet mondunk nektek a bírósági ítéletekért. Így ütköznek íme az isteni és az emberi dolgok: midőn ti halálra ítéltek, föloldoz bennünket az Isten."
     Tertullianus Védőbeszédének utolsó mondataiban a halál és a fájdalom türelmes elviselésére szólít fel, hisz ha ennek a titkát megértik a hitetlenek, "melyik nem áll közénk?"

VIII. A történelem nem a múltban létezett igazság birtoklása az emberi tudás által, az a mindenkori jelené. Most is csak üzenet talán az a különös véletlen, hogy kusza kézírásom gépelvén, a 13. oldal első sorát a fenti végszavak adják? -
     "megértik a hitetlenek, »melyik nem áll közénk?«"
     1997 júniusa van. Az emlékezet el nem vesztésének ezernyolcszázadik évfordulója, és e szavak ideje jött el a "keresztények védelmében?" Lelki szemeim előtt kereszt formálódik belőlük - megváltásodért: - kalligrammád vízszintes gerendája - "megértik a hitetlenek" -; a tested oszlopát tartóé - "melyik nem áll közénk?"
     Quintus Septimius Florens Tertullianus! Elbírjuk ma ezt a keresztet?