- Barabás Márton festőművész - aki 1952-ben Budapesten született és főiskolai tanulmányait 1977-ben fejezte be, s aki a közelmúlt két évtizedében számos önálló kiállítást rendezett - 1993-94-ben egy nagyméretű, az állandóság igényével elhe- lyezett kompozíciót festett: a tatabányai Közművelődés Háza aulájában otthonra lelt nagyszabású pannót. Hogyan illeszkedik a Barabás-munkásságba ez a mű?
     - Az egyik legfontosabb alkotásomnak ítélem e tatabányai kompozíciót, amelynek előképe egy korábbi munka terve volt. A nyolcvanas években Mátészalkán befogadó színház épült, és ennek a belső terébe, egy ferde síkú mennyezetre készítettem egy tervet, amely megjelent a műveimet áttekintő, 1990-es kiadású könyvben. A terv hosszú évekig terv maradt: Mátészalkán Bráda Tibor festőművész alkotása valósult meg. Később, a kilencvenes évek elején részt vettem azon a pályázaton, amelyet a tatabányai Közművelődés Háza külső színdinamikai tervére írtak ki. Eredményesen szerepeltem, és Fajó János festőművész-kollégám nagyvonalú gesztusának eredményeként - aki lemondott az egyik oldal általa elnyert megvalósításának lehetőségéről - az egész épületkülső megjelenését, teljes díszítőfestését én tervezhettem meg. A külső terv kapcsán merült fel az a lehetőség, hogy a belső térbe is egy, a homlokzatképekkel harmonizáló alkotás kerüljön. És mert tulajdonképpen a külső színdinamikai elgondolás is már e vázlat szellemisége jegyében született meg, nem volt nehéz az összhang megteremtése. A külső felületnél az volt az alapkoncepcióm, hogy a Közművelődés Háza mellett emelt sátortetős házak csúcsos tetejét, illetve a tetőzet vizuális megjelenését valamiképpen átmentsem erre a hosszan elnyúló épületre. Semmiképpen sem naturális városidézetet szerettem volna tervezni, és nem is a grafittik világának megidézése volt a célom. A német területeken, a háborús tűzfalak miatt elterjedt festett műarchitektúrák atmoszférája is zavart volna. Ez nem nagyon illett volna a tatabányai modernista architekturális alaphanghoz. Igyekeztem a Virág Csaba által tervezett épület adottságait kiemelni. A kompozícióban a kékek különféle tónusai jelennek meg, a különböző idejű expozícióra emlékeztető sötétedések és kivilágosodások, valamint a térképekről, illetve a felhős égboltról ismert különös alakzatok: a felhőképek, afelhőállatok. Ezekkel próbáltam feloldani az épület merev tömbjét, és egy geometrikus motívum, egy farkasfogas szerkezet végigvonultatásával teremtettem meg a hangsúlyt, illetve rendet. Ezt a szerkezetet különféle motívumok artikulálják, módosítják. Ennél a feladatnál egyszerűbbnek, testhezállóbbnak tűnt számomra a belső térbe készült pannó: itt szabadabban dolgozhattam, de persze itt is adottak voltak a panelek, amelyekből az építész az épületet megszerkesztette.
     - A külső falkép alkalmazott mű, míg a belső pannója autonóm alkotás.
    - Igen. A belső annyiban autonóm, hogy zárt, önmagából kiinduló, és önmagába visszatérő egységet képez. Nem kell az épület alapkarakterét hangsúlyoznia. A külső falkép megjelenését meghatározta az épület jellege. Az ablakokat például ki kellett valamiképpen emelni: én találtam ki, hogy legyenek az ablak- keretek pirosak. Ez így színbeli ellenpontot alkot, s ettől színessé válik az egész épület. A belsőnél ilyen szempontok nem voltak, azonban természetesen tudomásul kellett vennem, hogy milyen épületbe kerül a mű, s hogy az eredeti tervnek is volt egy rasztere, egy hálószerkezete. A mátészalkai mű kazettás mennyezetként jelent volna meg az eredeti terv szerint - ennek a magyar templomépítészetben rendkívül mély hagyományai vannak, főleg a Tiszaháton -; érdekes, hogy most egy ilyen szerkezet Tatabányán valósult meg. Az épület hosszú, téglalap alakú panelekből szerveződő, két alapegységből megszerkesztett tömb, és én ezt a felépítést nem akartam eltüntetni. Tudomásul vettem az alapelvet, illetve alkalmazkodtam az alapelemhez, az alapegységhez: a nyújtott téglalapot átmentettem a pannóra. A kompozíció külső szélső elemei olyan nyújtott téglalapok, amelyek pontosan felezik a panel méretét. Azokat az épületeket szeretem, amelyeken a nagyobb egységek képesek kisebb egységekbe átépülni. Ez a rendszer organikusnak nevezhető, illetve minősíthető, még akkor is, ha ezt az ember szögletes formákkal játssza végig. A további módosulások már a kép belső terében figyelhetők meg, ahol ez a téglalap alapelem ilyen-olyan mutációk, változtatások alapján alakul négyzetté. A kép központi terében már szabályos, viszonylag kis méretű, 48x48 centiméteres négyezetek jelennek meg.
     - Mindez technikailag is érdekes rendszer felépítését feltételezte.
     - Először csináltam egy kiosztást, ami lehetővé tette, hogy a formarendek szervüljenek egymáshoz, hogy az elemek találkozhassanak egymással.
     - Vagyis nem a mátészalkai terv változatlan átvételéről volt, van szó.
     - Abszolút nem. A két mű magja hasonló, de egyébként minden más: a befoglaló forma és a megjelenés síkja is alapvetően eltér egymástól. A lépték is, az alapegység is más és más. Az eredeti terv arra volt jó, hogy a megbízó láthassa, miről van szó, hogy erre van-e szüksége. Tatabányán tehát egy jelentősen módosított változatot kellett elkészítenem. Az előkészületek másik alapkérdése az volt, hogy ezen új, modern épületnél - ahol a kis formáknak a hangsúlyozása nem történt meg, vagy egészen egyszerűen nem volt lényegesnek minősülő - a nagy formátumok világából a kicsik felé a képzőművésznek, vagy az iparművésznek kell megtalálnia, vagy még inkább kiépítenie az utat. Meglepett, hogy ebben az épületben az információt szolgáló számok, feliratok milyen nagyok. Vákuumot, vizuális hiányt érzékeltem itt, a finom, cizellált elemek elengedhetetlenül fontossá és szükségessé váltak számomra. Úgy gondoltam, hogy ezen a területen kell hozzáadnom valamit az architektúrához. Ha történeti miliőben épül egy ilyen épület, akkor a környezet korábban létrejött elemei megadják az ellenpontot; gondoljunk csak arra, hogy a régebbi épületek alapeleme a kisméretű tégla vagy a kő, és nem a nagy panel, vagy hogy az ablakoknak sokkal kisebbek az osztásai. Ezek a tényezők egészen más léptékrendet teremtenek és sugallnak. Ebből a tatabányai térségből mindez hiányzott, bár nagyon szép modern épületek is vannak e körzetben, például a csillagvizsgálóval megkoronázott épület, illetve épületcsoport egyedei számomra rokonszenves, posztbauhausos, jó arányú házakként jelennek meg. De történetileg értékelhető objektum ebben a városnegyedben természetesen nincs.
     - És hogyan kapcsolódik a tatabányai pannó az életmű meglehetősen szerteágazó, műfajokat, ágazatokat és műnemeket nagyvonalúan átívelő törekvéseihez?
     - A nyolcvanas évek közepétől hirtelen ismét fontossá vált az épített tér, és visszafordult a figyelem a modernizmus előtt emelt architektúra díszítettsége felé. Az oroszlánok, a timpanonok, a girlandok, a levélfüzérek világát a modernizmus elutasította, és tulajdonképpen teljes joggal: az ékes homlokzatok mögött nemegyszer silány lakások húzódtak meg, és ezért hazugság volt a többet mutató díszítmény is. De a díszítetlenség is hazugsággá vált a modernizmus korában: elég, ha egy lakótelepi tömbre pillantunk. Vagy ha egy budapesti, mondjuk VIII. kerületi lakótelepet akár csak felületesen megnéz valaki, akkor láthatja, hogy milyen sivár minden. Ezért is érzem úgy, hogy ismét elérkeztünk egy olyan szakaszba, amikor igénnyé kell válnia a díszítettségnek, amikor ismét eljött az íves formák ideje, amikor szükség van a kihangsúlyozott és megkreált mikromiliőre, a kis egységek kimunkáltságára, rendezettségére. Ezzel foglalkoztam én ebben az időszakban. Ezért is komponáltam magától értetődő természetességgel a pannóba egy levélfüzért, amit a geometrikus rend ellensúlyoz.
     - A külső körülmények között fontos lehet, hogy a megrendelő, a megbízó megszabott-e valamit, vagy teljesen szabad útja volt a koncepció megvalósításának?
     - Nem volt korlát. Csak a fal jelöltetett meg, hogy hova kerül a mű. Ez a szabadság nagyon jó, ösztönző hatású volt. Minden ilyen jellegű munka csak akkor születhet meg magas szinten és jól, ha az alkotó és a megrendelő szemlélete találkozik. Ez a reneszánszban is így volt. Ha az építész elképzelései, a megrendelő eszményei és a művész aspirációi nincsenek szinkronban, akkor hozzá sem szabad kezdeni a munkához.
     - Térjünk át a tartalmi kérdésekre. A motívumok és a színvilág is erőteljesen kapcsolódik festészetedhez: Tatabányán mintegy a nyolcvanas-kilencvenes évek piktúrájának Barabás Márton-i foglalata jött létre. Ha körbejárjuk a motívumokat, akkor dekoratív és jelentéssel átitatott, szimbolikus képalkotó elemeket figyelhetünk meg. Milyen egyensúlyban vannak ezek, és mi mit jelent?
     - A pannó meghatározó, lényegi eleme egy nyolcszög alakú csillag, amely egy keresztet is hordoz magában, és amely egyszersmind kicsit a mandalaformára is utal. A távol-keleti vagy keresztény mitológiáknak is vannak meditációs objektumai vagy tárgyai, amelyeknek kapcsán tulajdonképpen - bár egy geometriai alakzatot néz az ember - valamiféle transzcendencia felé vezető inspirációt kaphat a szemlélő. Tehát itt nem közvet- lenül megidézett transzcendens események vagy motívumok vannak megfestve, Jákob lajtorjáját, Illés szekerét hiába keresnénk. Ez nem lett volna szerencsés, végtére is ez egy közművelődés háza. De olyan elem jelen lehet, amely bizonyos kultúrkörökben meditációra ösztönözhet, vagy legalábbis a transzcendenciához vezető lelki gyakorlat képi segítésére serkent. A nyolcvanas évek második fele olyan időszak volt, amikor hirtelen fontossá vált ez az attitűd. A pozitivista tudományszem- lélet oda vezetett, hogy nem tudott mit kezdeni bizonyos jelen- ségekkel, például a halállal, a szorongásokkal, a lelki folyama- tokkal, de a mindennapi élet transzcendencia-igényével sem. Ilyen kérdések foglalkoztattak, foglalkoztatnak, amikor képet komponálok. A melankóliáról olvastam, olyan emberek írásait, mint például Földényi F. László, aki nem a tételes vallás felől közelít a problémákhoz, hanem a réseket, a repedéseket keresi, ahol az ember, az emberiség közös tapasztalata fogalmazódhat meg. Popper Péter vallásközi vizsgálódásai is ezért érdekesek számomra. Hát ezért mertem én egy ilyen, vallási jelkép köze- lében is értelmezhető dolgot megragadni, aminek azért - és ez a talányos a dologban - önmagában is hihetetlenül erős dekoratív ereje van. Az is érdekes adalék lehet, hogy Rómában van egy kápolna, amelynek pontosan ugyanilyen az alaprajza, mint a tatabányai pannó alapmotívuma. Amikor ezt az alapformát rajzolgattam megdöbbentett ez a szellemi interferencia: van valaki, aki egy geometriai formát megpróbál kielemezni, és önkéntelenül párhuzamokat teremt, amelyeknek aztán különös, áttételes olvasatai lehetnek.
     - A pannó hátterében természeti elemek is feltűnnek.
     - Égbolt, felhők - ez lehet az értelmezés, vagy a térképekre, a mélységi fokozatokat feltüntető tengertérképekre gondol- hatunk. Én itt az égboltra utaltam. Azért is az égboltot idézheti fel a háttér, mert levélfüzér jelenik meg rajta. Ez a barokk egyik visszatérő motívuma: a kupolákban festettek az építészeti elemeket eltüntető vagy kiemelő égboltozatokat, és rajta lebegő motívumokat. Ettől színpadias, spirituális hatás keletkezett. Én ennyire konkrét elemet nem akartam a műbe komponálni, ez nem illeszthető korunkhoz. De a levélfüzér, ez a különös motívum, amely száz éves szünet után visszatér az épület- díszítésbe - mert utoljára az eklektikában volt jelen -, ennek a visszacsempészése lehetőséget adott, hogy a háttér ne egy ufó-elem legyen, ne egy sci-fi közeg, hanem evilági dolog. A táblaképeimen ezt a funkciót a zongorabillentyű-motívum tölti be. Valahol megjelenik egy emberhez kötött tárgy: ez a zongorabillentyű, de a levél is az. Ezek a motívumok teremtik meg világunk képzetét, és ugyanakkor lehetővé teszik azt, hogy olyan mélységig dolgozzak ki egy-egy részletet, hogy például a levélnek az erezete is láthatóvá váljék, és ugyanakkor az épületnek is részévé váljon egy hangsúlyos elem. Ugyanezt a funkciót szolgálja a kis belső keresztforma virágfüzérrel való körbezárása. Ezen elég sok improvizációs elem is megjelenik: itt nemcsak virágok lefestéséről van szó, hanem egy virágszerű jelenség megidézéséről. És egyúttal szerepet kap egy másik szín is, amely ellenpontozza a többféle, kékekből összeállt motívumrendszert.
     - Nem beszéltünk még a négy hangsúlyos sarokelemről.
     - A bal felső és a jobb alsó sarokban megjelenő labirintussal kapcsolatban lehetne a legtöbbet kibontani, de itt inkább dekoratív szerepűek, mint a középkori templomokban. Természetesen talányos voltukat sem vesztették el. A labirintussal kapcsolatosan most legyen elég annyi, hogy idézzük a fogalom magyar megfelelőjét: az útvesztő szó nagyon mély értelmű kifejezés. Ez is, és a bal alsó sarokban csúcsán álló sakktábla is kapcsolódik tulajdonképpen a ház funkciójához, a közművelődéshez, s ezen túlmenően lehetőséget adtak arra, hogy két-három dekoratív elemmel kiszögezzem ezt a négyszögletes pannót. A negyedik, a jobb felső sarokban feltűnő, lámpák által átvilágított sötétkék mező kedves motívumom: középen karika, glória jelenik meg. A lámpa, illetve ez a hagyományos villanykörte olyan jelzés, amely megint csak egy bizonyos korra utal: ezt a motívumot a Ferihegyi repülőtér új terminálján készült pannómon is használtam. Ma már, a neoncsövek, a halogénizzók korában a villanykörte historizáló elemnek minősül - de 20. századi idézet.
     - A ferihegyi és a tatabányai kompozíción kívül készült még nagyobb léptékű munkád?
     - Egy budapesti iskolába egy Noé bárkája-kompozíciót festettem. Ezen az alkotáson a dekoratív szellemiség uralkodik, és az volt a trouvaille, hogy egy széttördelt falrendszert tudtam a képpel összefogni. A három nagy munka közül a ferihegyit és a tatabányait minősítem fontosnak.
     - Egy nagy kép mindig nagy kihívás.
     - Igen, technikailag is nehéz probléma. De én érzek ehhez hajlandóságot, vagy elhivatottságot. A főiskolán, az utolsó években Kokas Ignác volt a tanárom; ő hajtott bennünket arra, hogy nagy képeket fessünk, talán a szabvány műtárgytermeléstől próbált eltávolítani minket. Ez nagyon sokat segített később, azóta nem ijedek meg a nagyobb felületektől. De én különben sem kímélem magam, ha egy nagy képet kell megfestenem. Ha világos, hogy mit akarok, hogy mit kell csinálnom, akkor nem számít, hogy nagyon nagy időráfordítással, hosszú évekig készül az adott mű.
     - A korszak, a jelenkor építészetével is összefügg: alig-alig van ilyen nagy munka. A belső terek csak elvétve teremtenek lehetőséget műalkotás elhelyezésére.
     - Igen, ez így van, de vannak kivételek. A budapesti, a közelmúltban épített Bankcenterben volt egy tárlatom, ahol nagyméretű plasztikákat is kiállítottam; erőteljesen érződött, hogy mennyire illenek ezek a munkák ezekbe a terekbe. Persze részben financiális okai is vannak, hogy a művészeti alkotások nincsenek, nem lehetnek jelen. Spórolós világ, takarékos régió ez. S mindezek mellett sajnos, nálunk egy olyan építész- nemzedék nőtt föl, amelyiknél a mintázás, a formálás háttérbe szorult a matematikai-statikai-szerkezeti problémákkal szemben. Tehát nem a művészet, hanem a szemlélet a hibás. Így arra kényszerülök, hogy mindig az építészek fejével is át kell gondol- nom a dolgot. Személyes balszerencse, hogy a szállodákat, szállodasorokat, bankokat építő társaságokkal nincs semmiféle kapcsolatom.
     - Általános a tendencia: az építészek megoldják építészeti eszközökkel és elemekkel a díszítés, a dekoráció problémáját.
     - Az építészek természetesen a saját anyagukat preferálják. Manapság az új épületekben zavar keletkezik, ha véletlenül bekerül egy műalkotás. Nincsenek szabad vegyértékei a házaknak. A kis formák, a kis elemek iránt nem fogékony sem a tervező, sem a megrendelő. Nemrég Bán Ferenc építésszel beszélgettem, aki elmondta, hogy ő már eredendően is olyan tervet készít, amely a magyarországi technológiai fegyelem mellett sem elrontható. Tehát már eredetileg is olyan nagy, plasztikai elemekből szerkeszti épületeit, amelyeket gyakorlatilag nem lehet utólagos dolgokkal elfedni. Ebben a miliőben nem terem babér az együttműködésre kész Luca della Robbiának. És sajnos a ma tervezői szerint a díszítmény az giccs. Ez a szemlélet az általános. Az építészetben lassabban csengenek le a dolgok. És ezért aztán jönnek a szerencsétlen adaptációk, ezért kerülnek utólag szárnyas lovak a funkcionalista-posztmodern homlokzatokra, és valahogy nem működik a dolog.
     - Visszatérve Tatabányára: ez a mű megtalálta a helyét, az adott környezettel nagyon jó összhangot teremt.
     - Nagyon fontos tényező, hogy a pannó tere előtt egy széles lépcső húzódik, és így különböző magasságokból befogadható a mű. Itt nincs egy, kizárólagos nézőpont, és ez nagyon nagy pozitívum.
     - Volt valamilyen visszhangja ennek a munkának?
     - Sajátos lélektani helyzetben festettem ezt a pannót: a külső falon volt már egy kép, és én kissé röstelltem, hogy ezt el kell fednem. Szerencsétlen helyzet volt. A másik fontos tényező, hogy nem vagyok tatabányai, és a régiók jogos igénye, hogy helyi művész is kaphasson munkát. Én nem kötődtem, kötődöm Tatabányához, bár jelentkeztem önálló tárlattal a hajdani Kernstok teremben, és így valami laza kapcsolat csak-csak kialakult. Vagyis érdekes körülmények között született ez a munka. És miután elkészült - néhány kollega véleményfor- málásán túl - abszolút semmi visszhangja nem volt. Úgy tűnik, ha valahol Budapest külvárosában valaki három nejlonzacskót fellógat egy épületben, az nagyobb szám, mintha valaki egy 44 négyzetméteres pannót és egy 200 négyzetméteres külső falfe- lületet korrekt szakmai színvonalon megold. Itt nagyon nagy az aránytalanság. Ugyanez vonatkozik a ferihegyi munkámra is: a könyvemben szerepel, de sehol egy árva sor, értékelés nem látott napvilágot, a zsürorokon kívül - Beke László művészettörténész és Kocsis Imre festőművész vette át - senki nem tud róla. A kritikai visszhang a nullával egyenlő.
     - Festészetben, grafikában és szobrászatban is dolgozol. Mikor mi kerül előtérbe? A megrendelőtől, vagy az érdeklő- déstől függ?
     - Sajnos - vagy szerencsére - a megrendelések nem befolyásolják működésemet, jobbára saját program szerint dolgozom, és ebben a szobrászat felé visz minden. Ha festek, akkor is inkább plasztikus, domborműszerű dolgokat készítek. Ami nagyon különös: újabban innen is, onnan is festményt kérnek. A kilencvenes évekig antik szobortöredékek, városrészek feldolgozásával képződött képeim alapszövete, most van egy váltás, és ez nem könnyű. A mimetikusság manapság gyanús. Ha valaki teret illuzionál, és ezt nem ellenpontozza, az majdnem olyan, mintha giccset festene, vagy furcsa szürrealizmust művelne. Én mégis itt keresem az izgalmas problémákat. Ha illuzionálok, ha mimézist gyakorlok, és ha ez ki van vágva egy rétegelt lemezből, és mögé lehet látni, akkor olyan dimenzióval bővül ki a mű, olyan többletet kap, ami mentesít ez alól a vád alól.
     - A tatabányai alkotáson is érzékeny sík-tér problematika jelentkezik: nagyon finoman játszanak össze azok az elemek, amelyek síkszerűen jelennek meg, és mögöttük illuzionisztikus tér bomlik ki.
     - Itt olyan erőteljes a geometria, amely bírja ezt a mögöttes játékot. Ennek is van egy plasztikai rasztere, kiosztottsága. De a markáns geometria mellett csak mellékszólam a dallamosnak szánt festői motívumegyüttes.
     - Mi a tatabányai munka címe?
     - Úgy tudom, eddig nem is volt címe. Legyen a címe: Tatabányai pannó.
     - Szerencsés volt e mű keletkezésének pillanata: lezárult a város életében egy korszak, ez már a kilencvenes évek volt.
     - Igen, itt már európai dimenziókban kellett gondolkozni.
     - Azon túl, hogy technikai kényszerek miatt részekből, táblákból van összeszerelve ez az alkotás, fontos, hogy bármikor szétszedhető, levehető?
     - A tervezésnél már arra is gondoltam, hogy ha az épületet át kell alakítani, vagy renoválni kell, akkor a képet le lehet venni, és át lehet vinni máshová. Azért pannó ez, mert azt a festményt jelzi és jelenti, amely fatáblára készült, és falra került. És bár le lehet venni, azért én azt szeretném, ha a helyén maradna addig, ameddig ez az épület áll. Mert ide készült.