Április 23, szerda

Ismét Nyergesújfalun vagyok, a majdani Kernstok Gyűjtemény és Galéria - az elnevezés még csak ideiglenes - koncepcióját, előkészítésének teendőit tárgyaljuk Virág Jenő megyei referenssel és Hidasiné Schantzl Edit városi művelődési irodavezetővel. A gyűjtemény kapcsán persze szóba kerül a nyergesi illetőségű Szentkúti Dénes úr is, akinek tudomásom szerint komoly magángyűjteménye van: a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján rendszeres látogató volt a szentendrei galériákban. Számításom szerint a Szentkúti-kollekcióban lehetnek Nyergesi István-alkotta kisplasztikák is. Egy telefon, és máris indulhatunk a Nyergesi-ház - iltetve házak - mellett lakó gyűjtőhöz, megtudakolni, esetleg számíthatunk-e segítségére a szobrok bemutatásában? Szentkúti úr örömmel fogad és mutatja kincseit: gyönyörű Gadányi Jenő-, Gyarmathy Tihamér-, Konok Tamás-vásznakat, Nádler István-, Bukta Imre- és ef Zámbó István-műveket. Nyergesi István képei mellett kis terrakotta-figurák is vannak a gyűjteményen, és a kölcsönzés lehetősége sem kizárt. Szentkúti úrral beszélgetve derül fény a csaknem elfeledett, Nyergeshez erős szálakkal kötődő festőművészre, Szalai Zoltánra, aki tizenöt évig tanárkodott e településen. Szép emlékkiállítását a közelmúltban láttam a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóházában. Művei közül néhányat be kell majd mutatni a Kernstok Gyűjteményben is. Nyergesújfaluról Virág Jenővel Tatára sietünk, ahol Kövesdi Mónika művészettörténésszel találkozunk: a Kuny Domokos Múzeum augusztusi Hommage á Vaszary-kiállításának tennivalóit próbáljuk számba venni: a művek begyűjtéséről, a katalógus tartalmáról, a megnyitó szereplőiről beszélgetünk. A pénz kissé kevésnek tűnik, de csak-csak összegyűlik majd a minimálisan elengedhetetlen összeg. Nagyobb izgalmat az jelent, hogy a kiállítási felhívásra hány művész jelentkezik, s Vaszary szellemiségéhez, életművéhez méltó színvonalú anyag gyűlik-e majd össze?
 

Április 25, péntek délelőtt

A százhalombattai kémények csomót kötöttek magukra - konstatá- lom György Csaba Borgó grafikai kiállításának megnyitóján, ahol a művész gyönyörű színekben pompázó, a valóság és a fantasztikum határán egyensúlyozó "rokokó" szitanyomatait tárja a dunaharaszti Baktay Ervin Gimnázium és Vízügyi Szakközépiskola közönsége; tanulói és tanári kara elé. A gimnázium nem csupán alkalmi kiállítások megrendezésével foglalatoskodik: az évek során komoly kortárs gyűjteményt is létrehozott. A lépcsőházban, a folyosókon, a termekben mindenütt festmények, grafikák sorakoznak; a földszinten Swierkiewicz Róbert hatalmas kompozíciója, az emeleten Korniss Dezső, Keserü Ilona, Deim Pál munkái, Prutkay Péter fotói. Remek, értékes műveket felölelő, a sokágú kortárs magyar művészetről érdekes összképet teremtő gyűjtemény; kitűnő alaphangot teremt Borgó festőművész úr alkotásaihoz.
 

Április 25, péntek délután

Megbeszélés a televízióban, a közelmúltban alakult Vizuális Művészetek Főszerkesztőségén. Az új főszerkesztő, Szemadám György festőművész arról tájékoztatja a társaságot, hogy több új műsort szeretne útjára indítani: a vidéki művészeti magánkezdeményezéseket bemutató és a fotóval foglalkozó sorozat mellett a havonta jelentkező, negyven perces, az aktualitások jegyében szerkesztett művészeti magazinműsort ítéli a legfontosabb vállalkozásnak. A meghívottak körében rendezők, operatőrök, festő- és szobrászművészek, művészettörténészek. Megállapodunk abban, hogy két héten belül kidolgozzuk a műsor koncepcióját, kitaláljuk felépítését, rovatait, arculatát és persze a címét. A művészeti magazin valószínűleg csak az ősz folyamán kap majd rajtengedélyt, de bármi megtörténhet, ezért nem árt, ha egy hónap múlva készen áll a koncepció, illetve a műsorterv.
 

Április 29, kedd

Egy meghívó Szentendrére, a Civil Irodába szólít, ahol a malom-múzeum koncepciójának megvalósítási lehetőségeit próbáljuk körvonalazni. A múzeumot a város hatalmas, évek óta romosan álló malomépülete fogadná be, de természetesen nem ilyen egyszerű az ügy: a teljes szentendrei múzeumi intézményrendszert át kell formálni ahhoz, hogy ez az új komplexum működhessen. Az 1991 óta dédelgetett terv realizálására jelentős anyagi tartalékok vannak, s a szentendrei építészek elkészítették a rekonstrukció terveit is, de a döntési helyzetben lévő tisztségviselők rendre halogatják a program beindítását. Talán azért, mert nagy a kockázat: a több mint húsz éve, egy más politikai és művelődési-kulturális elvrendszer jegyében megkezdett és kialakított, napjainkra megmerevedett struktúrát kell lebontani az új felépítéséhez; a szétszórt kis múzeumokat integrálni, a hatalmas múzeumi gyűjteményt aktivizálni kellene. A beszélgetés során fény derül arra, hogy Szentendrének nincs semmiféle múzeumi-művészeti koncepciója. Pedig a malom-múzeum tervének realizálása - azon túl, hogy Szentendre kötelessége - egyben kulturális-művészeti tőkebefektetés is lenne: e kisváros művészeti hagyományai oly jelentősek, jelenkori művészetének értékei oly kimagaslóak, hogy minden bizonnyal bevételekkel is kecsegtetne a malom-múzeum működtetése. A hosszú, estébe nyúló beszélgetés talán legfontosabb hozadéka, hogy kitaláljuk a majdani intézmény nevét: a malom-múzeum ezentúl a tervekben szentendrei "Művészetmalom"-ként fog szerepelni.
 

Május 2, péntek

Nagy az ünnep Komáromban: a Kisgaléria huszadik születésnapját köszöntjük. Ez a 153. kiállítás, amelyen azon festők, grafikusok, szobrászok, iparművészek, fotósok vonultatják fel egy-egy munkájukat, akik az elmúlt két évtizedben kiállításukkal Komáromban vendégeskedtek. Így most ez az összeállítás is azt tanúsítja, hogy a galéria sokrétű feladatkörét úgy látta el, hogy mindenkor ügyelt a minőségre. Bemutatta a Komáromi Kisgaléria a két évtized alatt a város művészeinek s a város elszármazott alkotóinak munkáit csakúgy, mint a szlovákiai és a szlovákiai magyar képző- és iparművészek termését, de vendégeskedtek itt a Komárom-Esztergom megyében munkálkodó alkotók, és jelentkezhettek a kortárs magyar képzőművészet legkiválóbb művészei, mint a grafikus Szemethy Imre és Szabados Árpád, a szobrász Lóránt Zsuzsa és a festő Wahorn András és Bodóczky István. A húsz év története ma még viszonylagos pontossággal dokumentálható: nagyon fontos lenne egy galéria-katalógus összeállítása és megjelentetése, amely végigkísérné a 153 kiállítást, közreadná a rendezvények krónikáját, összegyűjtené a szakirodalmi visszhangot. Talán ez lenne az elkövetkező húsz esztendős periódus egyik legelső, legfontosabb feladata.
 

Május 6, kedd délelőtt

Az Andrássy úton, az Operaházzal szemben, egy kis előadóteremben zajlik a Diaszpóra/és művészet című konferencia, amely a Zsidó Múzeum hasonló címmel a közelmúltban megnyílt kiállításához kapcsolódva a zsidóság művészetének aspektusait hivatott elemezni, megközelíteni. Radnóti Sándor bevezetőjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a zsidóságot a szétszóratottságban az emlékezete tartotta fenn. Komoróczy Géza történeti ívet megrajzoló áttekintésre alapozva szögezi le, hogy zsidó művészet nincs, illetve csak olyan művészet van, amelyet zsidók csinálnak - és zsidó művészet mégis van, de ez nem különbözik más művészetektől. Ezután Erős Ferenc a zsidó identitás szociálpszichológiai problémáiról értekezik, majd Beney Zsuzsa a múzeum kiállítása által megragadott irodalmi asszociációit foglalja össze. A személyiség eltűnése címmel tartott előadásomban én a kiállítás 19-20. századi anyagát elemezvén fogalmazom meg kételyeimet a zsidó művészet létét, specifikus meghatározhatóságát illetően: arra hivatkozom példának okáért, hogy a Fényes Adolf, Iványi Grünwald Béla, Bokros Birmann Dezső, Vajda Lajos és Ámos Imre művészetét kísérő feldolgozásokban - a szerzők sorában Fülep Lajos és Kállai Ernő - egyetlen hivatkozást sem találunk a zsidó művészettel kapcsolatosan, de még ezen alkotók zsidó származására vonatkozó utalásokra sem lelhetünk. És a kiállítás által kiemelni vágyott zsidó szellemiség ellen hat a művészet általános elszemélytelenedése, az alkotói én semlegessé válása: az, hogy műalkotását semlegesíti a kor. A Diaszpóra/és művészet kiállítás újkori anyagában is elszivárognak, az elvontsá- gokba emelkednek az egységesítő vonások - sokszor összemosó, semlegesítő terep maga a nyelv, a kifejezés azonossága -, s maradnak a csupasz mű-produkciók, amelyek mindegyike az unalomig ismert kifejezéssel beszélő, idegen világ. Sajnos a délutáni programot - az előadók körében többek között Karátson Gábor, György Péter, Hegyi Lóránd - nem várhatom meg: utaznom kell Kaposfüredre.
 

Május 6, kedd délután

Kaposfüreden egy családi ház kertjében és alagsori kiállítótermében 1992 óta működik az a Kling József szobrászművész és felesége által fenntartott magángaléria, amelynek kiállító vendége volt már Bartl József, Halász Károly, El Kazovszkij és Somogyi Győző festőművész, Holdas György, Paulikovics Iván és Fekete Tamás szobrászművész, Füzesi Zsuzsa keramikusművész. A megnyitón rendszerint nagy közönség gyűlik össze, és most is sokan vagyunk Balás Eszter szobrászművész vernissage-án. A két és fél évtizedes munkásságot futólag elemezvén - Balás Eszter egyedülálló alakjai és figuraegyüttesei, torzói és portréi, arclenyomatai és elvonatkoztatott, geometrikus struktúrái kapcsán - arra emlékeztetem az összegyűl- teket, hogy e művészt nem a klasszikus szobrászati eszmények tagadóinak, és nem is a forradalmi újítók táborában kell keresnünk, hanem valahol a hagyomány és az újítás határvidékén. Jelképek és lírai indíttatások ötvöződnek művein finom egységbe, meditatív szándékok teremtik meg az alkotások letapintható, és láthatatlan összetevőkből szerveződő szövetét és közegét, és a tartózkodón feszült szellemi-kifejezési nyugtalanságot hűen követi a választott- teremtett formarend; a reális alakidézés, a pengeszerű sziluett hatásának kiaknázása, a tömeg hangsúlyozása, a megbontatlan tömbteremtés vagy a könnyed konstrukció-építés. A realitások és az elvonatkoztatások, a valószerűség és a geometria, a szerves épülés és a konstruktivitás elemeiből épített plasztikai világ azt igazolja, hogy Balás Eszter a szabad választások művésze, az egy-egy mű-alkotta autonóm szigetek szobrásza.
 

Május 8, csütörtök

Délben rohanás Nyergesújfalura: Hidasiné Schantzl Edittel Teres nénihez, Nyergesi István festőművész özvegyéhez megyünk el kiválogatni a hagyatékból a jövő évben megnyitásra tervezett múzeum-galéria gyűjteménye számára a műveket. A padlásfeljáróból a nagyméretű, cementzsák-papírra festett tekercsképek, a tyúkólból meg a táblaképek és a grafikák bukkannak elő: körülbelül negyven-ötven alkotás, köztük lenyűgöző kompozíciók. A képeket átvisszük a tömegszervezeti székház egyik irodájába: e jelentős kollekció nemcsak az állandó bemutatóra való válogatást teszi lehetővé, hanem azt is, hogy majd egy-egy emléktárlatot rendezzen a galéria a település e kitűnő, naiv szemléletű alkotójának hagyaté- kából. A képegyüttes leltározását későbbre halasztjuk, mert este még egy előadást is tartanom kell a tatai könyvtárban a város művé- szetének, illetve művészeinek történetéről. Bár sikerült néhány diát is szereznem és bemutatnom, így sem lehet átfogó, teljes a kép. Tulajdonképpen az ismeretlen momentumok, a fehér foltok, a kutatásra váró epizódok és mozzanatok megemlítésével teljesebb körképet vázolhatok fel, mint az ismertekkel.
 

Május 12, hétfő

A Pest Centerben - a Szinyei Társaság kiállításán - Végh András műveit nézem meg: a festő könyvet szeretne megjelentetni munkásságáról, és engem kért fel a bevezető tanulmány megírására. Még vár rám néhány műterem-látogatás is ebben az ügyben, a Peterdy utcai kirándulás csak az előzetes tájékozódást szolgálhatja. Ezután a közeli Bajza utcába megyek, Wagner János festőmű- vészhez, átnézni kiállítási kollekcióját: pénteken nyitom meg tárlatát az OTP Galériában, a Szabadság téren. Hazaérve a Wagner- irodalmat keresgélem, amikor megcsörren a telefon. Misch Ádámné hív: a két éve elhunyt festő özvegye arról értesít, hogy összegyűlt a pénz a Misch-könyv kiadására, dolgozhatok a bevezető egyik dolgozatán. Ha a délelőtti telefonokra is visszagondolok - amikor az éremművészek kértek egy katalógusbevezetőt a Budapest Galériában megrendezésre kerülő kiállításukhoz, és Szentendréről Alföldi György építész rendelte meg a Művészet-malom bővebb koncepciójának kidolgozását -, akkor kissé ijedten konstatálom, hogy fogalmam sincs, mikor fogom megcsinálni ezt a rengeteg munkát. Azzal vigasztalom magam, hogy tulajdonképpen eddig még minden elkészült határidőre; csak-csak így lesz majd most is.
 

Május 13, kedd

Úgy tűnik, végre elindul a József Attila-síremlék ügye a megoldás, a megvalósulás felé. A Kerepesi temető egykori munkásmozgalmi parcellájának egyenfekete, csillaggal ékesített sírköve alól a családi sírba kerültek át József Attila földi maradványai a rendszerváltást követően, s ma csupán egy jellegtelen szabványsíremlék jelzi, hogy hol nyugszik a század egyik legnagyobb magyar költője. A tavaszi hónapokban - indítványomra - sikerült a lektorátusi éves beruházási költségkeretből másfél millió forintot elkülöníteni, így a pályázati kiírás nyilvánosságra kerülhet, s jövőre a pályázatnyertes terv megvalósulhat. A feladat nem könnyű: a sírhely méretei erőteljesen meghatározzák a síremlék nagyságát, formáját, tömegét. Talán a síremlékszobrászat az egyik legnehezebb, legbonyolultabb plasztikai ágazat: sok-sok gyenge, és kevés jó megvalósult mű tanúsítja ezt. (És akkor a formai kötelmeken túl nem szóltunk még a rendkívül összetett, szövevényes tartalmi- és jelentés-problematikáról.) Izgalommal várhatjuk hát: a kételyeket igazolja, vagy cáfolja majd az új József Attila-síremlék?
 

Május 15, csütörtök

Csendesen indul a nap, de aztán felgyorsulnak az események. Délelőtt még a számítógépen dolgozom - adatokat keresek a nagyatádi alkotótelep katalógusához -, aztán lemegyek a városba. A Vigadó Galériában Lóska Lajos azzal fogad, hogy kirúgták, két hét múlva már nem ő az igazgató; a Magyar Alkotóművészek Egyesülete a galériát feladva újabb művészeti hadállását veszítette el. A Vigadóból átmegyek a Budapest Galériába, ahol a rendhagyó, "határsértó" érmek kiállításának anyagát begyűjtő szobrászokkal - Péter Ágnessel és Szöllőssy Enikővel - időpontot egyeztetek: a katalógus-bevezető megírásához kell majd megnéznem a teljes anyagot. Aztán kiugrom a Műcsarnokba, ahol nyílik a Magyar Szalon. Nagy a felhajtás, de visszafogott maga a tárlat, kiegyensúlyozott, de inkább kissé unalmas a kollekció. A vaskos katalógusban megjelent rövid bevezető-szövegem, amelyet a kiállítási anyag ismerete nélkül, de kulturális-művészeti közállapotaink meglehetősen alapos ismeretében írtam. Hat órakor már otthon vagyok: Kecskeméti Kálmán festőművész jön, akivel végleges formába öntjük a televíziós magazinműsor tervét. Eldöntjük, hogy a cím - Tandori Dezső egyik verssorát idézve - "Itt arcunk" lesz, és kidolgozzuk a rovatrendszert, amely szándékaink szerint a kortárs művészet minden fontosabb területét, ágazatát felöleli. Körvonalazzuk a főbb szerkesztési elveket, átgondoljuk a szerkesztői csapat névsorát. Elbúcsúzva Kálmántól, késő este még megírom a holnapi Wagner-kiállítás nyitó szövegét, átlapozom a napi postát, és elegem is van mindenből.
 

Május 16, péntek

Wagner János festőművész kiállításának megnyitója előtt Prutkay Péter grafikusművész úrral a Szabadság téri Bank Center aulájának sajátságos építészeti kiképzésén elmélkedünk: a négy traktust összefogó passage-tér közepén az alsó szintre vezető lépcső, és a lépcsőt közrefogó sötét üreg éktelenkedik. E jelenséget Prutkay művész úr találóan elnevezi Nagy Budapesti Hányógödörnek. A kiállítást megnyitva elmondom, hogy az 1990-es évek első felében született, a teljes lemondásról, kiürülésről tanúskodó alkotások után lassú oldódás figyelhető meg Wagner János, a hatvanadik életévén nemrégiben túllépett festő munkálkodásában. Festményei és grafikai jellegű munkái közül ezúttal erőteljesebbeknek, meggyőzőbbeknek érzem a grafikákat: a fosszília-sorozat darabjai kitűnő, drámai intenzitású kompozíciók. Eleget téve tisztemnek, elvégezvén a rám bízott munkát, a megnyitó aktusa után - bár jó kis helyen vagyunk: egy bankban - mégsem invitálnak a pénztárba. Az OTP Galériát üzemeltetőknek Budapest szívében, a proccos márvány-üveg bankpalotában nem jut eszükbe, hogy a kulturális-művészeti eseménynek álcázott reklámhadjáratuk frontjaira felkért közreműködőknek valami kis tiszteletdíjat kellene fizetni. Az ország egyik legnagyobb bankját, a lakosság pénzintézetét netán megrázná egy háromezer forintos (bruttó) honoráció? A Nagy Budapesti Hányógödör partján álldogálva roppant zavarban vagyok: ilyenkor reklamálnom kéne? Vagy máris hibáztam: tovább kellett volna állnom? A dilemmát az e helyzetekben már bevált, legkevésbé megalázó megoldással zárom le: szó nélkül távozom, és ide se teszem be többé a lábam.
 

Május 22, csütörtök

Ismét rohanás: délelőtt telefonok, levelek, másolások, zsüriszerve- zések, aztán sietek a Vigadó Galériába, ahol a Simsay Idikó- emlékkiállítás műveit tanulmányozom: a néhány hete, váratlanul, tragikusan korán elhunyt festő szolnoki emléktárlatát majd nekem kell megnyitnom. Döbbenetesen erős, kitűnő képeket felvonultató életmű, amelyről eddig nem sok tudomásom volt: egy-egy, a kollektív kiállításokon bemutatott Simsay-kép révén nem gondoltam volna, hogy ilyen átható sugárzású, mély tartalmakat megragadó festői teljesítménye. Ezen meditálva rohanok vissza a Várba, ahol megírom a holnapi győri szoborpark-megnyitószöveget, és máris indulok Szentendrére, ahol Alföldi Györggyel a Művészetmalom koncepciójának szempontjait vesszük számba. Két hetet kérek a helyzetelemzés kidolgozására, illetve a perspektívák felvázolására. A fiatal építész irodájából átugrom Bethlen Béla Metszet Galériájába, ahol még mindig megvan az az olajkép, amelynek festőjéről semmit sem tudunk - tradicionális plein air-kompozíció - de az biztos, hogy a tatai Angolkertben álló Kiskastélyt ábrázolja.
 

Május 23, péntek

Győrben, a Petőfi Sándor Művelődési Központ körüli rekonstruált parkban szoborgyűjteményt avatunk: a hetvenes évek végétől a győri művésztelepen készült alkotások kaptak itt végleges helyet, állandó bemutatóteret. Móder Rezső, Ézsiás István, Nádler István, Fajó János, Misch Ádám, Péter Ágnes és külföldi alkotók - Jan Beatsen, Will Brands, Fritz Waren - művei húsz év hányattatás után végre állandó nyilvánosságú, köztességi térbe kerülnek. Általános az elégedettség a két évtizedes fáziskésés ellenére, pedig 1997-ben 1997 műveit lenne jó felállítani. Na persze, ehhez normális körtllmények között kellene, kellett volna élnünk.
 

Május 27, kedd

Bikácsi Daniela Százados úti műtermében a Folyamat Társaság kiállítási anyagát nézem át, s felpillantok a díszesen faragott mellvéddel ékesített galériára. Daniela elmondja, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond egykori műtermében vagyunk, illetve a szobrász reprezentatív műtermében. Az épület másik részében berendezett műhelyben zajlott a munka, s e helyiség csak a bemutatásra szolgált. Itt került a megrendelő elé - steril körülmények között - az elkészült alkotás. "Nagy idők" tanúi e falak, amelyek között most természetes a rendetlenség; mindenütt képek, szobrok, csomagok, szerszámok. Az egykori repi-műterem munkaterületté alakult.
 

Május 28, szerda

Gaál Tamás szobrászművész gyönyörű terveit tanulmányozzuk Keszthelyen, a város világháborús emlékműpályázatára beadott anyagban. Két, egymással szembefordított, domború palásttal határolt mészkőelem hordoz egy rozsdamentes acélkonstrukciót, amelyben faragott, emberi testekre alig-alig utaló, inkább elvont fogalmazású kőtömbök jelennek meg. A két alapelem egymás felé fordítása a szembefordulást, a fémből alakított hídelem az összeköttetést jelentheti és jelenítheti meg, de a hídelemek által közrefogott testtel mintegy ravatal-képzetet is kelthet e mű, amely az elvonatkoztatások tartományában fantasztikusan konkrét, és a konkrétumok világában fantasztikusan elvont szobrászati összegzés. És még egy fontos mozzanat: Gaál Tamás kisplasztikai, autonóm plasztikai törekvései ugyanúgy megjelennek, jelen vannak a monumentum-terveken is, mintha nem lenne megrendelő. Parányi engedményt sem tesz a művész az úgymond "átlagnézőnek", illetve az "átlagnézőt" megtestesítő programadónak. És hogy autonóm mű köztéren is születhet, azt már több emlékmű-funkciót betöltő Gaál-kompozíció is bizonyítja: így Sárváron és Bögötén. És talán remélhető, hogy bizonyítja majd Keszthelyen is. A döntés az emlékműbizottság, illetve a város képviselőtestülete kezében van.
 

Május 30, péntek délelőtt

Kovács Péter és Barabás Márton festőművészekkel Tatára megyünk, ahol a Kuny Domokos Múzeumban a Hommage á Vaszary-kiállítás anyagát zsürizzűk, és megítéljük a díjakat a kitűnő alkotással jelentkező Stefanovits Péternek, Lévai Ádámnak, Gajzágó Sándornak és Neuberger Istvánnak. A felhívásra egyébiránt negyvennél több alkotó jelentkezett, s így színvonalasnak ígérkező tárlat rendezhető. Megígérem, hogy észrevételeimet írásban is rögzítem a katalógus bevezetőjeként. A zsűri után Barabás Márton kérésére elmegyünk a Görög-római Szobormásolatok Múzeumába: e festő alkotásain vissza-visszatérőn antik motívumok, építészeti és szobrászati alkotások jelennek meg, mint a Tatán is látható Pergamon oltár figurái, vagy a Laokoon-csoport főalakja. Aztán gyorsan visszautazunk Pestre.
 

Május 30, péntek délután

Beugrom az Irók könyvesboltjába, ahol zsákmányolok egy könyvhéti listát - fantasztikus a választék és irtózatosan elsza- badultak az árak -, és veszek egy Balkon című folyóiratot: nagy örömmel olvasom benne Viola lányom két kiállítási recenzióját. Ötkor már az írószövetségben vagyok, ahol a Kortárs Kiadó és a Széphalon Könyvműhely mellett az Új Forrás is bemutatkozik könyvhete kiadványaival. Félközepes az érdeklődés, és érdekes - vagy inkább: megdöbbentő - jelenség: Komárom-Esztergom megyéből nincs itt senki. Se újságírói se tudósító, se tisztségviselő, se kolléga. Monostori Imre főszerkesztő az Új Forrás könyvsorozat 28. és 29. kötetét mutatja be: Holló András válogatott verseinek gyűjteményét és Vekerdi László Németh László-tanulmányait. A fogadtatás meleg, a sajtópéldányokat pillanatokon belül szétkapkodják. Hazafelé baktatva arra gondolok, hogy ezekben a percekben az esztergomi "áthidalás" akciót kellene nyomon követnem: a Duna Múzeum kiállításmegnyitóját és az évtizedek óta romosan álló Mária Valéria-híd művészeti újjáélesztését célzó akciókat, performance-okat.
 

Május 31, szombat

Hajnalban expresszlevél érkezik Prutkay Péter grafikusművész úrtól, aki a Bankár-B Rt-től kapott levélmásolatot csatolja soraihoz. Felindultsága, felháborodása oly magasfokú, hogy képtelen választ fogalmazni, ezért engem kér meg a reflexióra. Íme a Bankár-B Értékpapír Rt. levele:

Tisztelt Uram!
Tartok tőle, hogy isnteretségünk még egyoldalú. Mi tiszteljük az Ön munkásságát, ám valószínűleg - mivel ez nem szakmája, s talán érdeklődése sem a pénzvilághoz köti - Ön nem igazán hallotta Bankár-B Értékpapír Rt-ről.
     Nos, mi invesztíciókkal foglalkozunk: otthonosan mozgunk például a tőzsdén, az ingatlanpiacon stb. Ugyanakkor 1991 óta működő cégünknél hagyomány a világot a következőképpen látni: a befektetés művészet, a művészet befektetés.
     Talán olvasta a lapokban hirdetésünket arról, hogy a Bankár-B Értékpapír Rt új irodáit az impozáns belvárosi Bank Centerben a jövőben kortárs magyar képzőművészek alkotásaival kívánjuk még szebbé tenni. Az idén szerényebb összeget, egymillió forintot szánunk műalkotások vásárlására.
     Ha Önnek kedve van hozzá, kérem, legyen Ön is azon művészek között, akik "versenyeznek" azért, hogy a Bankár-B Rt hazai és külföldi üzletemberek befektetők által gyakran látogatott irodáiban bizonyítják a kortárs magyar képzőművészet kiváló voltát. Nem titkolom: arról, hogy mely alkotást, vagy alkotásokat vásároljuk meg, leginkább munkatársi kollektívánk - remélhetőleg igényes - ízlése alapján döntünk.
     Akárhogyan alakul is e nemes "vetélkedés" művészeink között, a Bankár-B Rt hosszú távú együttműködésre törekszik a magyar képzőművész társadalommal. Ha érdeklődik a konkrét lehetőség iránt, kérem, egy héten belül jelentkezzen. ...
     Dátum, aláírás.

     És a válasz, amelyet a művész-versenyistállót felállítani szándékozó bank kapott:

Tisztelt Vezérigazgató Úr!

Talán Ön még nem ismer engem, ezért bemutatkoznék: Prutkay Péter grafikusművész vagyok, akit azon környezeti ártalmak is sújtanak, hogy teljesen ismeretlen feladók versenyzésre felszólító levelekkel bombáznak. Nos, ezúton szeretném szíves tudomására hozni, hogy mint független művész-egyéniség, nem vagyok versenyző típus, és a művészetről vallott meggyőződésem valószínűleg egészen más, mint amit Önök félkövér betűkkel kiszedtek levelükben (Lehet, hogy Önök összetévesztik a művészetpártolást valamifajta szépségversennyel, esetleg ajánlatokat szeretnének tenni, mint rossz sarki kurváknak?)
     A befektetés és a művészet fogalmának összekapcsolását súlyos tévedésnek és felelőtlenségnek, vagy legalábbis olcsó közhelynek minősítem. Mindezeken túl kitüntetett figyelmébe ajánlom, hogy a vásárlások eldöntése során munkatársaik döntése helyett hagyatkozzanak inkább az"esztétika" elnevezésű diszciplínára. Vagy egészen egyszerűen alkalmazzanak szakértőket. Miután e fentebbi soraim meggyőzhették arról, hogy a visszataszító arroganciával megfogalmazott, intenzív kulturálatlanságot sugárzó levelükben meghirdetett akcióban nem kívánok részt venni, felhívnám figyelmét a műkereskedelem intézményeire, játékszabályaira, nemkülönben az alapvető és elemi emberi érintkezési norrnákra. Mindazonáltal tisztelettel meghívom a közeljövőben, a budapesti Vigadó Galériában megnyíló kiállításomra, ahol a befektetési kockázatvállalási szándék kinyilatkoztatása nélkül is megismerkedhet alkotásaimmal: meggyőződésem, hogy ha a pénz urai ismernék a magyar kultúrát (Bartók, sat), a magyar művészetet (Korniss, sat) akkor nem folyamodnának olyan merényletekre, mint amilyen a szerény személyemnek írt levél elküldése. A legminimálisabb kultúrával felvértezett bankárok optimális esetben egészen egyszerűen elmennének a számukra rokonszenves művészek kiállításaira, vagy magukhoz a művészekhez, esetleg elbeszélgetnének velük a világ folyásáról, majd megvásárolnák a nekik tetsző műalkotásokat. Ezen majdani, normális közállapot beköszöntésében bízva, szívélyesen üdvözli elidegenedett művésze.
     Dátum, aláírás. 
 

Június 2, hétfő

Lektorátusi jegyzőkönyvekkel bajlódom, majd megírom az éremművészek határsértő, formabontó alkotásokat összegyűjtő kiállításának katalógus-bevezetőjét: a hetven művész kétszáznyolcvan munkája kapcsán arról próbálok észrevételeket megfogalmazni, hogy hogyan lehet érem az, ami már nem az, illetve hogy hogyan lehet megújítani egy műfajt, egy műnemet úgy, hogy az még valamiképpen kötődjön a tradícióhoz, de ugyanakkor rugaszkodjon is el a konvencióktól. A hagyományos forma felbomlásának okai gyanánt leszögezem, hogy az anyag-nóvumoknál és a technikai megújításoknál és metódusoknál, s ezen túlmenően a térben való megjelenés elementáris vágyánál és érvényesített akaratánál is fontosabb mozzanat az eredeti funkció fokozatos háttérbe szorulása, lassú eltűnése, illetve az érem új természetének, független létezés módjának művek általi manifesztálása. Az érem immár - szertefoszlottak az alkalmiságok, a megidézettségek, tovatűnt az emlékidézés jelleg - az autonóm művészi gondolat hordozója: e műalkotások valóság-tükrök, leletek, dekoratív konstrukciók, stilizációk, jelképi, metaforikus, szimbolikus árnyaltságú tartalmak, jelszerű összefoglalások, konceptuális szellemi lenyomatok, szuverén kifejezések, egyéni mitológiák, individuális emócióáramlások tárgyiasulásai.
 

Június 4, szerda

Benedek György szobrászművésszel - Horváth István múzeumigazgató és a városi főépítész kalauzolásával - Esztergomban bejárjuk és szakvéleményezzük a város második világháborús emlékművének majdani, lehetséges helyszíneit. Két kitűnő adottságú környezetre lelünk: a Vízügyi Múzeum melletti kis, lejtős tér és a Kossuth-híd hídfője előtt elterülő park is bensőséges atmoszférájú, központi elhelyezkedésű, és ugyanakkor emberléptékű monumentumot fogadhatna be. Meghívásos pályázat kiírását javasoljuk, amelynek közzétételére majd akkor kerülhet sor, ha az emlékmű-kiállítás anyagi feltételei adottak lesznek. Hivatalos küldetésünk teljesítése, a jegyzőkönyv lezárása után benézünk a Vízügyi Múzeum "áthidalás"- kiállítására: szlovák, cseh, lengyel és magyar művészek alkotásai - objektek, installációk, néhány kép - között állapítjuk meg: nem túlságosan meggyőző együttes.
 

Június 6, péntek

Hódmezővásárhelyen vagyok megnyitandó a kilenc festő kiállítását a Tornyai János Múzeumban. Délután a főutcán sétálgatva persze bekeveredünk a könyvesboltba is a könyvheti kiadványokat szemrevételezni. Nagy örömmel látom a polcon az Új Forrás Kiadó két új kötetét, és a folyóirat régebbi és legfrissebb számait is. Itt kerül kezembe az Országépítő című folyóirat ez évi első száma, amely ezúttal Esztergommal foglalkozó, tematikus kiadvány. Gerle János szubjektív bevezetőjét többek között Horváth István, Vukov Konstantin tanulmányai követik, elemzés olvasható a Bazilika építés- történetéről, a Mária Valéria-híd krónikájáról és a rekonstrukció esélyeiről, valamint megvalósult és megvalósulásra váró, és elvetélt építészeti tervekről, Riportok, bibliográfiák, hírek, felhívások, fotók, illusztrációk. Kitűnő kiadvány!
 

Június 11, szerda

Furcsa szituáció: reggel azt olvasom a Magyar Nemzetben, hogy takarékossági intézkedésekre hivatkozva kulturális-művészeti műsorokat szüneteltetnek, szűntetnek meg a televízióban - mint a Múzsát és a Stúdiót -, és néhány órával később arról tárgyalunk a Vizuális Művészetek Főszerkesztőségén, hogy már július utolsó hetében indul az általunk kidolgozott vadonatúj sorozatműsor, az "Itt artunk" című "nemcsak szépművészeti értesítő". Ki érti ezt?

Június 12, csütörtök délután

A Magyar Művészeti Akadémia képzőművész-tagozatá- nak vendége vagyok a Kecske utcai székházban: a Magyar Szalonnal kapcsolatos észrevételekről, tanulságokról beszélgetünk. Gerzson Pál festőművész hosszú bevezetőjében ecseteli a viharos kiállítás-előkészítő eseményeket és csatározásokat, majd én értékelésre vállalkozom: jelzem, hogy kapkodva, átgondolatlanul, zűrös körülmények között nehezen rendezhető jó kiállítás. Elmondom, hogy koncepciótlan volt a Szalon meghirdetése, szakmailag megalapozatlan volt a válogatás módszere, és hogy ez súlyos károkat okozott. Elmondom továbbá, hogy megoldásként a műfaji-ágazati, kizárólagosan a szakma számára meghirdetett kiállításokat javasolnám. Ezt követően Keserü Katalin a Műcsarnok múltjáról, működési lehetőségeiről beszél, és lényeges kérdésként fogalmazza meg: kié a Műcsarnok? A szakmáé vagy a minisztériumé? Majd felolvassa a kiállításról írt eszmefuttatását, amelyben a szalon nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza, de szakmánkénti rendezésben - ez egybecseng az én véleményemmel. Mezei Gábor abszurdnak minősíti a Szalon létjogosultságának megkérdőjelezését: úgy ítéli meg, hogy e kiállításnak természetesnek kellene lennie, s képtelenségnek minősíti, hogy a beadott háromezer műből csak négyszázat állítottak ki. Ezt Deim Pál is felháborítónak tartja: ne zsűrizzen itt senki, mondja, mindent ki kell állítani. Végül Makovecz Imre vonja meg a konklúziót: ez a történet megintcsak nem a művészet történeteként vonul be a krónikákba, hanem egy furcsa, az ország lehangoló állapotát tükröző háttértörténet gyanánt.
 

Június 16, hétfő

Az Országos Pasztelbiennálé anyagát zsűrizzük Esztergomban: Kovács Péter, M. Novák András és Krajcsovics Éva festőművészekkel és Pogány Gábor művészettörténésszel kétszázötven alkotó mintegy négyszáz művét kell átnéznünk és mintegy százötven darabosra redukálnunk. Válogatás közben tisztázzuk az álláspontokat: mindannyian ellenezzük a zsűri intézményét, de a szervezők elkövették azt a hibát, hogy a tárlatot nem a szűkebb szakmának hirdették meg, hanem szabad beadásúként, ugyanakkor a bemutatási lehetőségek - a Keresztény Múzeumban és a Vármúzeumban -n korlátozottak. Százötven képnek van helye, punktum. A hóhérmunka tehát ránk marad, és bár számos gyenge, egyértelműen alacsony színvonalú munkával találkozunk, újra meg újra felmerül a kérdés: esetleg ez vagy az a kizsűrizett kép falra kerülhetett volna. Vagyis: ha egyszer nincs hely, akkor nem szabad országos kiállítást rendezni. Ha viszont van hely, akkor válogatás nélkül, mindent be kell mutatni: a szakmai közvélemény ítélete révén úgyis minden mű megtalálja a helyét. Most egy százötven művet felvonultató szűk, szikár műegyüttes kerül közönség elé: megannyi szép, jelentős alkotással, de a háttérben csak-csak ott motoznak a kimaradottak is.
 

Június 18, szerda délelőtt

Laczkó Ibolyával a Kosztolányi Dezső térre, az Enciklopédia Kiadó irodájába megyünk, szerződést kötni, illetve megbeszélni a Kortárs Magyar Képzőművészeti Lexikonnal kapcsolatos munkálatokat. A kiadó az MTA Művészettörténeti Kutató- intézettel közösen háromkötetes, 1600 oldalas, mintegy 5000 címszót közreadó, hézagpótló, régen esedékes, égetőn hiányzó kiadvány közreadását tervezi. Decemberi határidővel harmincnál több életrajz-címszót vállalok - persze elsősorban Komárom-Esztergom megyei művészekét, s olyan szobrászokét, akikkel ez idáig alaposabban foglalkoztam.
 

Június 18, szerda délután

Végre legépelem az Alföldi György építész felkérésére kidolgozott koncepciótervezetet, amely a szentendrei régi malomépület múzeumi hasznosításával, a Művészetmalom létrehozásával foglalkozik. Alaposan átrendezem Szentendre művészeti-múzeumi térképét: a Kovács Margit- és a Kerényi Múzeum kivételével mindent beépítek a Művészetmalom állandó kiállításának kabinetrendszerébe. Elgondolásom szerint a Művészetmalom komplex múzeumi és művészeti kiállító intézmény, de nemcsak az: a kortárs művészet és közönségének találkozóhelye, információs-dokumentációs centrum, klub, tudományos műhely, műterem, társművészeti fórum és galéria. Az alapterület, az elhelyezkedés, a szentendrei művészet múltja és jelene minderre feljogosítja a leendő intézményt - csak élni kellene a lehetőséggel. Lehet, hogy ez a beruházás olcsóbb, gazdaságosabb lenne, mint a kis múzeumok hosszú távú fenntartása, gazdaságtalan működtetése.
 

Június 22, vasárnap

A zuhatagszerű kiállítások, koncepció-tervek, megnyitók, kritikák, bevezetők ellensúlyozásaként végre leírok egy képzőművészettől és művészettörténettől független, öntörvényű szövegfoszlányt is:

     a szelek városában szélgépeket szereltek fel szélcsend idejére