"This set down
This: were we led all that way for
Birth or Death? There was a Birth, certainly,
We had evidence and no doubt. I had seen birth and death,
But had thought they were different; this Birth was
Hard and bitter agony for us, like Death, our death. [...]
I should be glad of another death."
                                    (T. S. Eliot: Journey of the Magi)*

Milyen szerepe lehet a fenti Eliot-mottónak, a születés-halál kettősséget tematizáló mítoszi illúziónak a Schein Gábor kötetéről való beszédben? A kérdést a hazai tradíció kapcsán Weöres Sándor egyik művére utalva szőhetnénk tovább: miként járulhat hozzá a montázsszerűen szerkesztett, későmodern léttapasztalatok artikuláló szövegek játékba hívása az "alakoskodó Proteus" (Átváltozások) képének posztmodern átértelmezéséhez?
     A Weöres-féle szövegstruktúrát az Elhangolás pretextusának tekintve e horizontmódosulásra utaló kérdés indokoltnak tűnik. Hiszen az Átváltozások szonettciklusában a végtelen varibilitás- nak, a "mindig ugyanarról" szólás élményének kifejezője, Proteus, a számos alakot-szerepet felvevő én létegészbe- olvadását közvetíti. Schein Gábor kötetében pedig - már itt megemlíthetjük - a Proteusénál hangsúlyosabb a négy versben is megjelenő Phaedra alakja [Phaedra (1), Phaedra (2), Phaedra (3), és Phaedra és Hypolitos]. S Phaedra, mint individuum, a mitológia szerint csak egyfajta átváltozáson a halálon, és némely variánsban annak ellentettjén, a feltámadáson - megy keresztül. De mivel "eredeti" történetéről immár nem beszélhetünk, az ő esetében is megállapítható, hogy alakváltozatait a sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó feldolgozás konstituálja. A Vojtech Zamarovsky-féle enciklopédia szerint kevés mitológiai alak van, "aki annyi vitának lett volna okozója, és olyan átalakulásokon ment volna keresztül, mint éppen Phaedra", aki "minden új és újabb feldolgozás ellenére mindvégig »befejezetlen figura« marad". Így az önazonosság effajta hiánya, a "mindig másról" szólás, a létnek egésszé nem szervesülő tapasztalatát artikulálhatja: a teljességnek a metamorfózisok nyomán sem elérhető állapotát. Mindennek formálásbeli sajátosságaihoz induljunk ki a kötet "előszavának", az olvasásra invitáló fülszövegnek a funkciójából.
     Az előszó - amint a dekonstrukció irodalomfelfogása (Derrida) rámutatott - voltaképpen mindig utólagos írásnak tartható egy már valamiképp megértett szöveghez. "Hagyományos" szerepe a szerzői - vagy kiadói - intenció explicitté tétele a kritika nyelvén, az általa bevezetett mű recepciójának meghatározására. Így a könyv olvasói számára olyan előzetes szövegként kíván szolgálni, amely kulcsot jelent az utána következők megfejtéséhez. Erre azért érdemes utalni, mivel az Elhangolás "bevezetésének" szinte minden szava olvasható - különböző kontextusban - a kötet verseiben. A Tér kúttal című darabban például a "Képzeljünk egy várost", a Nocturne-ban a "holt nyelv" kifejezés fordul elő, a "történet" pedig vescímként is elénk kerül, csakúgy, mint az "eltűnt mondat" (Egy eltűnt mondat, néhány fölösleges sor). A kötet fülszövege így - bár befolyásolja a versek olvashatóságát - mégsem kiemelt részlet az értelmezéshez, ezzel pedig megkérdőjeleződik a jelentést előzetesen meghatározó, irányító szerepe.
     Mindezt figyelembe véve kell szót ejtenünk a kötet implicit (odaértett) olvasási stratégiáról. E stratégiák kiépítésében nagy szerepet játsszanak a posztmodern művekben gyakran megjelenő, metafiktivitásra utaló metaforák, motívumok. Ezek közé tartoznak például az "előszóban" is említett "városok és történetek", amelyekből különböző irányokba vezethetnek az értelmezés útjai. Hasonlóképp tematizálódik a Borges- és Eco-féle "szöveg mint labirintus" elképzelés például a Tér kúttal (1) című versben: "építsünk innen szétfutó / sikátorokat, hogy ha másnak képzeljük / a várost akkor is idetaláljunk". Ehhez csatlakozó befogadói reakciót hívhat elő a háttérismeret, miszerint Phaedra a mítoszokban a Theseust kimentő Ariadne húga. A knosszoszi labirintusban utat mutató fonál továbbá nem csak a mítoszból ismert, de mint olvasásmódról beszél róla egyik tanulmányában J. Hillis Miller. Eszerint a labirintusként olvasható regényben a történet bizonyos helyein többféle folytatás is explikálódik, a szöveg egyes részei felcserélhetők.
     Nem elhanyagolható, hogy az említett szerzők (Borges, Eco) éppen epikus művek kapcsán alkalmazzák a labirintus metaforáját. Az "előszóból" idézett - és a versekben gyakran tematizálódó - "szavak helyére képzelt városok és történetek" szintén narratív szövegekkel teremtenek kapcsolatot, miközben a nyelv történetiségére irányítja a figyelmet. (E történeti jellegű nyelvfelfogás az Elhangolás poétikai alapjának mutatkozik.) De a kötet nyelvezetét a narratológia kizárólagos hatásköréből címe (és címadó verse) egyértelműen kiemeli Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy Paul de Man - akinek retoricitásfogalma a kötet verseiben vélhetően produktívan alkalmazható - a lírai mű szövegét a reprezentált hang nyelvének nevezi. A vers énje szerint pusztán egy grammatikai szintagma, amely megszóla- lásához az olvasó hangját kölcsönzi. S az így jellemezhető poeticitás tudatosításában látjuk az Elhangolás szonettciklusának horizontváltó jelentőségét a weöresi Átváltozásokkal repre- zentálható paradigmához képest. A hangként értett vers lényegéből adódóan akként interszubjektív és intertextuális létmódú, ahogyan ez a címadó szövegben tematikusan is megjelenik: "Hogy élni tudjak, elhangolom magam (...) Így ha egy napon / elmegy a hang, és elmegy, nem engem hantol / el, aki elhantol, csak ami hallgató. (...) bennünk visszhangzom már most is a néma telet, s a tavaszt, azt a vén / kacért (...) a hang, amely elmegy, / sohasem lehet senkié, azt a hangot nem halhatom." Ezzel mozdulhat ki a szöveg a babitsi modernségben megfogalmazható költői halhatatlanság kérdésköréből. A hang mint hangzás (Valéry poetikájával összevethetően szerepet kap a verskonstrukcióban is: hangalakbeli megfeleltetések helyettesítik a történetként szerveződő versek metonimikus előrehaladását, s a "vendégszövegek" szintén fonemikus hasonlóságok alapján kerülhetnek játékba.
     Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy egy motívum vagy trópus vélt forrását Schein Gábor kötetének poétikája mindig csak az egyik lehetséges eredetként igazolja. Megemlíthetjük például az önreflexív olvasat metaforái kapcsán az Ottlik Géza-művek kevésbé látványosan ajánlott felidézhetőségét. (Textuálisan talán csak a Készülő metszet egy városról utal Ottlik-műre: "Azok a különös, meredek háztetők".) "Olyan regényt kellene írni, ami hasonlít a városokhoz. Lehet mászkálni benne; utcái, terei, hidai vannak" - írja Ottlik. Amennyiben ennek az elképzelésnek a megvalósulása a Buda, akkor a regény maga is módosíthatja a versek recepcióját. De idézhetjük az Iphigéniát: "mióta tudtam, hogy / Iphigéniát el kell vesztenem, s végül / úgy menthettem csak meg a hazaindulót, / hogy megöltem előbb magamban mindent, / ami engem erősített a harcban. Azóta bármely / szó helyett állhatna másik (...) nem beszélt senki győzelemről, sem pusztulásról. / Ki vezetett az áldozati kőhöz, Iphigénia?" A vers polilógusának egyik szólamaként ismerhetjük fel Rilke Kalckreuth-rekviemjét (a híres zárlat Jékely Zoltán fordításában: "Nagy szók a korból, melyben látható / volt a történés, nem hozzánk valók. / Győztest ki említ? Minden csak kitartás.") Ugyanez a citátum - szereplői beszédként - Ottlik Budájában is befolyásolja a jelentésképzést: "Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden." Az olvasó a két szöveg közül bármelyiket - vagy mindkettőt - játékba hozhatja.
     Az Elhangolást mint labirintust tehát nem csak a "szerzői" történet, hanem a megérintett idézetek is alakítják. A szövegek intencionált befogadása és az intertextusok létmódja közötti viszony természetesen kölcsönös. Ha nem figyelnénk fel a labirintus metaforájára - amelyben "Az / se baj, ha összeke- verjük / a járatokat" (Nocturne) - a versek olvasása akkor is ebben a tapasztalatban részesítene, mivel a kötet szövegei - a szó Iser adta értelmében - montázsszerűek. A kötet intencionált olvasata minden bizonnyal lehetetlenné teszi az intertextuális kapcsolatba hozott művek forráskutatás-jellegű felsorolását, valamint irrelevánsnak a különböző "eredetű"szövegek strukturális összefüggéseinek számbavételét. Ezért az eleve adható kategorizálás illúzióját elkerülve csak arról beszélhetünk, hogy különbség van a textuálisan felismerhető idézett művek három - szempontunkból igen sematizáltan elhatárolt - csoportjának létmódja és szövegkonstrukcióbeli szerepe között. Így vehetjük sorra a "régi" magyar líratörténet műveit; a XVIII-XIX. század (Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty) alkotásait és a mitológiai nevek által felidézett, hasonlóképp kezelt szövegeket; valamint az európai későmodern verseket (Celan, Rilke, T. S. Eliot költeményeit). Nem mellékes, hogy a gyakran idézett szerzők lényegében megegyeznek a Nemes Nagy Ágnes-féle kánonban szereplőkkel.
     A rokon motívumok alapján egymással is kölcsönviszonyba kerülő versekben egy adott "másik szöveget" az olvasó több szempont alapján vonhat az értelmezésbe. A mottóul választott Eliot-mű például a versek intetextuális hálójának egyik legtöbbször jelen lévőnek érezhető szövege. A Szamárhívogató bolondok ünnepére című írásban - József Attila Eszméletével montírozva - például szintén ráismerhetünk: "a bolond király, / nem súgja fülükbe énekét / a születésről (...) hozd fel, hozd fel / a napkeleti királyt, // csak halált láttunk, és életet"- E felismerés tapasztalatában az olvasó a többi versben könnyen felfedezheti az idézett szöveg kifejezéseit, például az Átváltozásban ("Még most is / a születést keresed"), a Hóseásban ("Te csak búcsút és / találkozást érzel)") stb. Ez utóbbinál a két - a születés-halál oppozició mintájára - egymás ellentétét jelentő szó kapcsolatos mellérendelése utal az összefüggésre. De a kötet fülszövege sem határolható el a szövegközötti kapcsolatok rendjétől: (a versek) "halálból halálba haladó szavakkal játszva talán előjátsszanak más utakat is, melyek a születéshez vezetnek". A hasonló esetekről szintén elmondható, hogy egyszerre több intertextust hoznak mozgásba. Így az Egy eltűnt mondat néhány felesleges sor első mondatai ("A könyvből, amit olvasok, eltűnt egy mondat. Egy téli éjszakáról volt benne szó") az említett motivikus összefüggések miatt Eliot versét ugyanúgy előhívhatják, mint például József Attiláét (Téli éjszaka). A metafiktív olvashatóságot erősíti, hogy Italo Calvino regénye (Ha egy téli éjszakán egy utazó) szintén része lehet az értelmezés- nek. A permanens intertextualizációt csak az említett későmo- dern szövegekkel jelölt kontextus állítja meg. De ez az értel- mezésbe emelhető szövegek számát nem limitálja.
     Mindebből következik, hogy a kötet formanyelvének elemzése nem épülhet a rekonstruktív-történeti (sensus litteralis) és az aktualilzáló-allegórikus (sensus spiritualils) értelmezés szétválasztására. Hiszen például a Phaedra (1) soraiban ("Nem kell látnom ezért többé / a megvadult lovakat) a mitológiai névre utalás alapján tudható, hogy Hyppolitost a megbokrosodott lovai vonszolták halálra, felidézhetvén a "halál lovai" allegorikus értelmezést egyúttal a kötet kontextusában lehetséges, egyéb intertextusokból adódó jelentéseket is. S ezen átfedések járulnak hozzá a "retorikus" jelentések sokszorozódásához. Ahogy Paul de Man az Allegories of Reading bevezető tanulmányában egy Yeats-verset értelmezve írja, hogy egy szöveg "grammatikai modellje nem akkor válik retorikaivá, amikor birtokunkban van egyrészt a betű szerinti jelentés, másrészt a figuratív, hanem akkor, amikor grammatikai vagy más nyelvi eszközökkel lehetetlen eldönteni, hogy a két jelentés közül - melyek teljesen ellentmondóak is lehetnek - melyik érvényesül". Már ilyen értelemben tekinthető retorizáltnak - avagy az olvasás retorikáját mobilizálónak - például a Tűzfal következő részlete:" Nem írom le magam. Számítok még / annyit, mint bármi más, amit nemcsak / képzelek, bár nem számíthatok / semmire, ami valóságos. Például a / tűzfalra, amire az írásból fölemelve fejem / kilátok, és a labdára sem, amit neki / lődöznek a házunkban lakó fiúk: nem / nekem falaznak."
     A másik olyan trópus, amely a szöveg önreflexív olvashatóságára hívja fel a figyelmet, a "minta a szőnyegen". "Mintha a / kihúzott szálakat akarnák összekötögetni és / történeteiket, mielőtt eltűnnének a kárpit mintázatában" (A fotel). Szegedy-Maszák Mihály a XIX. századi példázatos - "allegorikus" olvasattal "megfejthető" - regényektől való eltérésében értelmezi Henry James alkotását, mely e trópust címként viseli (Figure in the Carpet). Az irodalmi művek megértését tematizáló regény metafiktív olvasata a jelrendszerek történetiségére hívja fel a figyelmet. Amennyiben egy adott szöveget olvasója az éppen érvényes befogadói szokásrendszer alapján próbál értelmezni, a megszokásra támaszkodva azt várja a jelektől, hogy a jelentést csupán közvetítsék, de ne megal- kossák. A James-regény fikciója szerint azonban a szöveg ellenállhat a már ismert alapján való konzisztens jelentés- képzésnek. Megkérdőjelezi ezáltal a hagyományozott jelentés egyértelműségét, és az olvasót arra készteti, hogy saját tapasztalata megértéséhez a műben használt nyelvjáték szabályait - a szőnyegbe beleszőtt mintát - kövesse. Az adott szöveg "alkalmi" szemiózisa nem kiegészíti vagy módosítja, hanem eltörli a tételezett szótári alapjelentést. Implikálván, hogy a szöveg teremtette világ szintén csak szubjektív felfogásban (recepciójában) létezik. És a szöveg világszerűsége mint ekként lehetséges világ képzelhető el az Elhangolás költeményeiben is: "ha rajzolnék neked egy házat" (ha rajzolnék ...), "Legyen álmom, mit / valaha láttam" [Phaedra (3)], "Palotát építettél kettőnknek, / azzal, hogy kimondtad" (Tér kúttal).
     Szegedy Maszák Mihály idézi Henry Jamesnak a "minta a szőnyegen" önreflexív trópusra vonatkozó interpretációját is, miszerint "létezik egy gondolat, mely az egész szőnyeget áthatja, qui s’engage. Ez a gondolat nincs közölve - az olvasónak kell kitalálnia". Az Elhangolás olvasója - ilyen "mintát" - azt a Paul de Man-féle tapasztalatot érezheti, hogy "az irodalom (...) arra ítéltetett, hogy örökre a legszigorúbb, és ebből következően a legmegbízhatatlanabb nyelv legyen, mely által az ember meghatározza és megváltoztatja magát." Schein Gábor azon kevesek egyike, aki a kortárs magyar költészet írójaként és olvasójaként egyaránt kihívást jelent líraértésünk számára, új, produktív horizontok felé nyitva utat.

* "Ezt vegyétek észbe / Ezt: miért vezettek végig ezen az úton, / születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz, / Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált, / De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés / Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt mint a Halál, a mi halálunk. [...] Másik halálnak örülnék." (A háromkirályok utazása, fordította a recenzió szerzője, Vas István magyarításának felhasználásával.)