Csűrös Miklós legsokoldalúbb irodalomtörténészeink közé tartozik: fő érdeklődési körének, a 20. századi későmodern- ségnek kutatása mellett alapos ismerője, kritikusa élő irodal- munknak, s szakértője a 19. század második felének. E korszakokból fontos tanulmányok sorát publikálta, monográ- fiákat adott közre. A szűkebb szakma előtt közismert tényeket ezúttal azért érdemes külön hangsúlyoznunk, mert Csűrös Miklós munkássága irodalomtudományunkban nem tartozik a radikalizmusával feltűnő, hangos vitákat kavaró jelenségek közé. Értekezéseit a rendkívül körültekintő, sokoldalú megközelítés- mód, módszertani óvatosság jellemzi, mely ugyan számot vet a szakmai újdonságokkal, de "fontolva halad", s a hagyományos eljárásokhoz képest minden változtatást fokozott ellenőrzéssel, nemegyszer kételkedő kritikával fogad. E kétely volt már érez- hető nála a strukturalizmussal szemben is, ez érvényesül a hermeneutikával kapcsolatban, csakúgy, mint a dekonstrukció esetében. S ebből már sejthető, hogy a fentebb említett hagyományosság Csűrős Miklós tanulmányaiban olyan elveket is őriz, melyeket éppen az említett újabb törekvések kísérelnek meg másként elgondolni. Ezen főbb elvek közé tartozik a szöveg és az olvasó közötti interakció olyan feltételezése, mely az előbbiben üzenetet lát, az utóbbiban pedig az üzenet elemzőjét, jelentésének fogalmi kifejtőjét. Vagyis e felfogás - a recep- cióesztétikától eltérően, mely szerint a mű a befogadás aktusában létezik - a "szerzői elvet" érvényesíti, s az alkotói szándék elsődlegességéhez köti a szöveg jelentését. A forma funkcióját így a szerzői világkép kifejeződésében, mintegy ábrázolásában, egy létélmény művészi reprodukciójában ragadja meg, melyhez a kutató éppen a benne előhívott hasonló élmény, mint eredendő életesemény tapasztalása nyomán férhet hozzá. A művészi nyelv Csűrös Miklósnál nem elsősorban a közössé váló "értéshori- zontban" folyvást változó jelentést nyerő forma, hanem inkább a szerzői üzenet hordozója.
     Természetesen nem kívánunk állást foglalni abban, hogy a műértés történetiségében melyik fázis hozott "többet", fonto- sabbat a tudományos diszkurzus számára - ez képtelen kísérlet volna. Csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy Csűrös Miklós tanulmányai, miközben előnyben részesítenek egy - napjaink hermeneutikájához képest - korábbi fogalmazás- módhoz, látensen sok mindent magukba olvasztanak az általuk mérsékelten elfogadott újabb nyelvezetből és felfogásból. Így mindenképpen termékeny párbeszéd részesei lehetnek jelenünk legkülönbözőbb, legújabb törekvései számára is. Annál inkább, mivel - hadd jelentsük ki mindjárt az elején - kiemelkedő színvonaluk igencsak megkerülhetetlenné teszi számba vételü- ket.
     E kötetben a 19. század második feléről szóló tanulmányokat ad közre a szerző, a középpontban Arany János életművének néhány részletével. Emellett egy-egy Mikszáth- és Gozsdu-tanul- mány szerepel, olvashatunk továbbá Illyés Gyula és az Arany János-i örökség kapcsolatáról, valamint két Arany-monográfiáról: Keresztury Dezső és Dávidházi Péter munkáiról. Alapvető célja a kötetnek, hogy a múlt századi művek korszerűségét, a mai olvasóhoz szóló elevenségét bizonyítsa, ezzel is a szövegekkel folytatott párbeszéd folytonos megújulásban látván a hagyomány továbbélését.
     Már a Toldi szerelméről szóló írás, a kötet első tanulmánya, fentebbi megállapításainkat igazolhatja. Modern szövegelméletek kulcsszavai kerülnek elénk, a hagyományos fogalomhasználat szférájában, de rögvest beindíthatván akár a recepcióesztétika, akár a dekonstrukció híveinek fantáziáját. A nyelv jelentésenergiáinak meghasadtságát, eleve kettősségként adott, folyvást továbblépő, önmaga másik pólusával szembesülve alakuló dinamizmusát idézi például az álruha, az álarc, a színlelés motívumainak kiemelése. Mely így nem pusztán a korábbi olvasatok motivikus-emblematikus csomópontokra figyelő relációit, hanem e mozzanatok szövegalkotó dimenzióként felfogott (tehát öntükröző és önjellemző) sajátosságait is sejteti. Ahogy olvassuk, a motívumok "jelentése, jelentősége túlnő az egyedi előfordulások összegén, a világkép emblémájává, a költői mitológia alapszimbólumává válik". Annál is inkább, mivel a "szerepjátszás- és álarcképzet, a szóképek és a metaforák szövetébe is mélyen beleivódott". Így válik tehát nyelvezetté, szövegszervező kategóriává az álarc, a tettetés: mindkettő a "másik" szöveghez, egy lappangó másik jelentéshez utalja önnön szemantikai forrását. Egészen a tetszhalál-motívumig fejleszthető e meglátások sora, ahol az életről való beszéd a halál álarcának mutatkozó nyelvi formaként utal önnön elleplezett ellentétére. Arra a határra (szemantikai ütközővonalra), mely felől önmaga alakzatait levezetheti, érzékelhetővé teheti. Mindehhez nagy leleménnyel járul egy alaktani észrevétel, az elhallgatás hangúlyozása, mely kategória,mint a jelentésmegoszlás egyik módozata, fontos helyet foglal el az újabb kutatásokban. Kiemelvén a modernitásban és a posztmodernitásban betöltött funkcióját: a nyelvi elbeszélhetetlenség dimenizójára utalást és éppen az "üres helyek" által előhívott befogadói képzelet aktivizálását, a csakis ott létesülhető, a nyelv által feltárt, ám a nyelv által immár közölhetetlen-jelölhetetlen, imaginárius jelentések generálását. Csűrös Miklós észrevételei után ismét rácsodálkozhatunk a számtalanszor "újrafelfedezett" Arany János-i életmű olvasatainak kimeríthetetlen gazdagságára. Szintén a modernség "paradigmái" felől látszik értelmezhetőnek a Toldi szerelmének egyszerre tragikusként és tragikumon túliként való esztétikai minősítése. Melyben ott rejlik egyrészt a végzethit felcsillantása, másrészt minden "nagy elbeszélés" kétellyel fogadása. A romantikus "dicső hajnalkornak" mint virtuális kezdetnek a tételezése, a "daliás idők" eposzian hősi korának poétikus ábrándként való bemutatása. Ahol a történelmi hagyomány nem a lineáris folytathatóság, hanem a jelen szellemi (de)konstruálásaként kerül elénk. Mely tipikus, kellőképp nem hangsúlyozott vonása a romantikának. Ahogy a szerző idézi: "oltár emelve a múltnak, s lerombolva egyszersmind". Ilyen szempontok felől lehet helyénvaló a merész, nem előzmények nélküli hasonlítás nemcsak Kemény Zsigmondhoz, de Flaubert-hez is. 
     Az Ez az élet című Arany-versnek és Mikszáth regényének, A fekete városnak elemzését nyugodtan nevezhetjük a választott módszer virtuóz alkalmazásának. Az előbbiben a lakoma-toposz motivikus, metaforikus, valamint stiláris kibontásának számos finomságát észlelő leírását olvashatjuk, összefüggésben a lírai én szerepével, kortörténeti és biográfiai adalékokkal, verstani szempontokkal, irodalomtörténeti távlattal. A nyelvi-formai észrevételek itt tehát különös nyomatékkal kívánják szolgálni az alkotói élmény kifejeződésének és megragadásának koncepcióját. Ahogy a zárómondat summáz, a költemény "mind az élmény, amelyet kifejez [...], mind pedig a forma, amely ezt a tapaszta- latot művé lényegíti", mint "romantikus-realista" poétika képezi irodalmunk értékes hagyományát. Ugyanakkor nem szükséges osztani az elemzésnek ezen szemléleti keretét ahhoz, hogy termékeny párbeszédbe léphessünk a gazdag eredményeket hozó írással.
     A fekete városról szóló értelmezés a Mikszáth-szakirodalom egyik legkiválóbb darabja. Elsőként terjeszti ki a szöveg egészére a Mikszáth-próza egyik legfontosabb formaalkotó elemét: annak poliszémikus karakterét. A történetvezetés elbizonytalanító effektusaitól az esztétikai minőségekig (tragikum és humor áttűnései) terjed a koncepció nagyívű végiggondolása, hogy végül akár nyelvi jelenségként, a "nyelv játékos próbára tevéseként" is lehessen értelmezni a szöveget. Meggyőző érvelés bizonyítja Mikszáth művének e nyelvi reflektáltságból fakadó korszerű- ségét. Csűrös Miklós ebben a tanulmányában kerül explicit módon is a legközelebb a hermeneutika látásmódjához. Olyannyira, hogy végül föl is teszi magának a kérdést, hogy vajon "tudatosította-e" az író magában mindezt, vagy pedig a kései elemző "belemagyarázásáról" van-e szó? S a belemagya- rázás avítt vádját elkerülendő, hivatkozik a recepcióesztétika szempontjaira, számunkra örvendetesen vállalva az olvasatok szükségszerű jelentésadó szerepét a mű létmódjában. Hiszen, hogy a szerző mit "tudatosított", az egyrészt éppúgy értelmezés dolga, mint bármi más, vagyis "objektivitásának" illúzójában nem elérhető (még a szerző számára sem), másrészt pedig az alkotói tudatra hivatkozó érvelés nem lehet része annak az irodalomtudománynak, mely szöveg és befogadó közötti párbeszédnek tartja az irodalmi diszkurzust.
     Csűrös Miklós már korábbi tanulmányaiban is bizonyította, hogy egészen eltérő esztétikák, poétikák avatott, empatikus kritikusa képes lenni. Ez különösen a kortársi irodalomról szóló munkáiban feltűnő, hiszen ezen a területen érzékeljük leginkább az olykor szekértáborokba vonuló különbségeket. A sokféle ízlésforma iránti toleráns érzékenységét a szerző ezúttal két recenzióban gyümölcsözteti. Két Arany-monográfiáról közöl bírálatot, melyek az irodalomtudományi beszédmód igencsak eltérő változatait képviselik. Keresztúry Dezső Mindvégig című kötete az utópozitivista hagyomány tipikus dokumentuma, életrajzzal, fő- és mellékművekkel, eszmei mondanivalókkal, immanens történeti, "fejlődéssel", a fejlődés törésvonalaival, ihlet és kifejezés kapcsolatával stb. Dávidházi Péter kitűnő munkája (Hunyt mesterünk) viszont a legkorszerűbb nyelvezetet figyelembe vevő és alkalmazó monográfia - ekként vált véleményünk szerint nemcsak az Aranyszakirodalomnak, de a kritikatörténet-írásnak is egyik alapművévé. Csűrös Miklós mindkét könyvet, a mondott empátia révén, kiemelkedő értékűnek látja - igaz, e hasonló végkövetkeztetéshez el kellett tekintenie a közöttük lévő hatalmas különbségtől, mely tudományos beszédmódjuk között fennáll, s mely nemcsak egyszerűen szemléleti eltérés, hanem a hagyományról való gondolkodás statikus rögzítésének (Keresztury) és dinamikus újjáalkotásának (Dávidházi) ellentéte is.
     A "Lesz idő, hogy visszatérhet" irodalmunk jelenleg kissé háttérbe szorult remekeire hívja fel a figyelmet, jó példával serkentvén az igyekezetet, a 19. század szövegeit korszerűen megelevenítő olvasatok kialakítására. Hiszen az ilyen olvasa- tokban "térhet vissza", újjászületve, a hagyomány, általuk nyerhetnek értéket napjainkban a múlt művei. Csűrös Miklós könyve - hadd ismételjük - jelentős teljesítmény e mindig változó és az állandó újragondolás örömét nyújtó folyamatban.