A gondolkodás, a viselkedés nyomorúságának is sajátos aspektusai vannak. Pokoli tornácai! Aki egy történelmi, politikatörténeti időszakot magyarsága felől kíván megközelíteni, nem mindegy, hogy anyaországából, vagy a szomszédság kisebbségi helyzetéből lát rá erre a világra, tekint bele ebbe a miliőbe.
     Mi, hazai olvasók Szakál Gyula dolgozatát valószínűleg nem is tudjuk itthoni mércéink szerint másként értékelni, mint a politika- történet dimenziótlanságaként. Avagy: történelmi a folyamatosság (kisebbségi lét), s nem tekinthető lényeginek a politikai eszmék, rendszerek változása. Még földhözragadtabban fogalmazva: az ideológiák jönnek-mennek, a diktatúrák, a totalitárius és nacionalista rögeszmék maradnak.
     A szerző mindebben vétlen, hacsak fő vétke, a témaválasztás nem minősíti felismerését.
     A szlovákiai magyarok mintegy három évtizedét (1957-1990 között) a lehető legegyszerűbb megközelítésben vizsgálta: áttanulmányozta a kor reprezentatív sajtótermékét, a magyar nyelvű Hét című folyóiratot. Döntése logikus: a kezdeti időkben még nem erősebb az írott sajtónál a többi média, s a 90-es évben sem gyengébb - mélyülő tartalma, erősödő függetlensége okán - a hatása a hangzó és képi hírforrásnál.
     A kötet e vizsgálódás esszenciája. Néhány előzetes következtetés után hívja meg az olvasót az együttelemzésre. Ilyen elfogadandó szempont (eredmény) az, hogy a három évtizedet közel tízévenként tördeli négy meghatározó periódusváltásra, s hogy e négy sarokpont valahol mégis párosan együtt hullámzik (avagy páratlanul egymás fölébe tornyosul). A tények igazolják, hogy az 1957-1968-1977-1990-es évválasztás több, mint véletlen sorshúzás. Hogy mi történt 1957 előtt, számos történelmi utalásból kiolvasható. Hogy mi folyik 1990 óta Szlovákiában, bölcs ítéletünkre s kíván- csiságunkra bízatik.
     A politika, az ideológia látványos szereplője a tanulmánynak. A főszerep mégis a nyelvé és a magatartásé. Mert a szocializmus e három évtizede - magyar kisebbségi szempontból vizsgálva - valójában még négy évtizednyi megkerülhetetlen előtörténettel és tisztázatlan jelennel-jövővel egész (bár korántsem teljes). Látnivaló tehát, hogy a történeti áttekintés sem teljes, de nem is véletlenszerű, s főként nem marginális. E három évtized az itt és most élő generációk (például a tanulmányszerző és olvasója) szempontjából is jellemző és meghatározó. Az anyaországban is, de még inkább a kisebbségi létben.
     A sajtó - összegzi megállapításait a szerző - elementáris hatással van még ellenállóképességünkre is. A szó mágikus, rituális, hipno- tikus hatására "a lényeget felváltja a létezés, az igazságot a kinyilat- koztatás, az ésszerűséget pedig a politikai akarat". A társadalmi karakter létrehozása nem nemzetiségi kérdés, de ahol erős (nagyobb arányú) nemzetiség létezik, a nemzeti karakter manipulációja is bekövetkezik. A hatalom kijelöli "a kívánatosnak tartott nemzetiségi magatartási modellt".
     Mit tehetett, tett mindezek közben a magyar nyelvű sajtó? Szakál Gyula elemzése ezt a kiemelt kérdést válaszolja meg árnyaltan meggyőző tények és tapogatózó hipotézisek sorával. (Hipotézisei visszafogottak, gyakran a sorok között olvasnak - de hiszen ezt a technikát a publicisztika mellett egy jelentékeny szépirodalmi vonulat is alkalmazta!) "Az írott sajtó[...] alkalmas volt a tudatos és öntudatlan védekezésre." Megállapításának érzékeny kibontásával képet ad a korszak minden (bevezetésemben szóba hozott) nyomorúságáról: az óvatos ellenállás és a szimbolikus esélykeresés sorompóiról ugyanúgy, mint a lojalitás vagy a fogalmi gondolkodás végleteit feszegető útkeresésről.

A kötet két elkülönülő fejezetre tagolódik. A keretet képező elméleti tanulmány megismertet kutatása tárgyával, a tanulmányozott folyóiratcikkek címeinek összetett vizsgálatával, mely a két fő szócikk kiemelt elemzésével zárul: "A magyar és a nemzetiség szó szövegkörnyezete."
     A könyv végén a befejező-összegző alcím (mint jeleztem: keretszerűen) visszatér a kiindulási ponthoz, új elemmel gazdagítva a megfigyelteket. A könyv ugyanis a "Politika és a nyelv" alcímmel indul, s az összegzés a "Nyelv és magatartás" alcímmel fejeződik be. A címválasztás dramaturgiája is jelzése a tudatosan átgondolt szerkesztésnek.
      A testes - beékelt - második fejezet a négy kiemelt időpont (évfolyam) sajtóelemzését adja. A nyelv, a kommunikáció nyilvánvaló és rejtett "manipulációi és túlélési stratégiái" csapnak össze korántsem egyértelmű, gyakran csak a finom elemzéssel megvilágítható eredményeikkel.
     Persze, hogy 1957 sajtója ideologikus, arctalan, emberképe kívülről vezérelt, szóhasználata sablonos és fegyelmezett! De hiányaiban érzékelhetők az eltakart feszültségek (a 2. világháború, a deportálások), hogy nincs párbeszéd a hatalom és a magyar nemzetiségi között, mert csak proletár nemzetköziség, egység, megbonthatatlan barátság létezik, ahol éberen őrködünk, s harcolunk a sovinizmus ellen. Hazai sajtónkban sem volt különb, jobb a helyzet. Legfeljebb nekünk nem nyelvi kérdés "a művelő- déshez való jog" vagy az iskolahálózat leépítése, de magatartás kérdése (ha másként is) az értelmiség számarányának alakulása, s elfogadhatatlan innen kívülről is a telepítéspolitika, vagy a közigaz- gatási átrendezés azóta is kísértő manipulációsorozata.
     A nemzetiségi kérdés pedig "részletkérdése a szocialista forradalomnak".
     A finom vizsgálat még ebben a korban is meghökkentő ered- ményre vezet: ha nem fogadjuk el a szocializmus nemzeti speci- fikumait, inkább legyünk internacionalisták, mint szlovákok, így kevésbé fenyeget bennünket az asszimiláció erőltetett üteme.
     S persze, hogy a fasiszta stigma ellenszere a magyarok vöröskatona múltja! És történelmi, szabadságharcos magyar históriánkba kapaszkodtak, lírai hangütéssel, Habsburg-ellenes indulatba csomagolt nyelvvédelemmel.

1968 a legellentmondásosabb korszakhatár a szlovákiai magyarság történetében. "Ha kivár, a prágai reformerek marasztalják el, ha cselekszik, szlovák nacionalisták céltáblája" lesz.
     Az új nyelvi gondolatok a régi nyelvi sablonok, politikai szlogenek csapdájában vergődtek. A kiszámíthatatlan változások óvatosságra késztettek, ám a lehetőségek alakításában végső célként így is az iskolaügy, a gazdasági felemelkedés, az önálló nemzetté válás igénye fogalmazódott meg. Jellemzőbb azonban a passzív egyetértés, s csak óvatos téma a területi autonómia és a gazdasági érdekvédelem. Erős a szervilis kisebbségi vezetők jó alattvalói mentalitása: "engedjetek bennünket magyarként boldogulni és akkor támogatjuk a politikátokat". Egy évtizeddel korábban vagy később mennyivel más az akusztikája egy ilyen stratégiának!
     A nyelv, az iskoláztatás (az alaptól a felsőoktatásig), a színházi és kiadói tevékenység reformja késésben van, s a szlovák értelmi- séghez kötődő illúziók még a finn modell boncolgatásában teste- sülnek meg.
     S először fogalmazódik meg, hogy "a polgári társadalom több jogot biztosított, mint a szocializmus", hogy beszélni kell a neural- gikus kérdésekről (kitelepítések), hogy polgárságra és - jelző nélküli - demokráciára van szükség!
     S persze ide tartozik a katonai megszállás néhány hete-hónapja, annak zavaros bizonytalansága. Ismét a "hűség" és a kisebbség alkotmányjogi végletei állnak szemben egymással. A tekintélyt (Fábry Zoltán) és az új nevek (Dobos László, Szabó Rezső, Janics Kálmán) nézetei vitáznak - már kevés reménnyel, de még autonóm módon politizálva. Ám hamarosan ismét a párt és az ideológia szabta meg a kereteket.

"A hűvös 1977-es év"sajtója stabil szocialista rendszert mutat. Alapvető ellentmondása (mozgósító retorika - merev dogmatizmus) a marxista ideológiából következett, ám kevesek számára volt nyilvánvaló. Ismét jelzőként vagy politikai hangsúllyal szerepel a munka, a kultúra, megtervezett magatartásmodellt kell követni "tervszerű tettrekészséggel". A politikai önfeladás következtében se bűntudat, se egészséges önbizalom, hiszen a megoldás mindenben az állam dolga. A nemzeti lét legfeljebb csak kulturális tevékeny- ségben érhető tetten - ami azonnal a közösségteremtés védekező technikájához vezet. Az elfogadott személyiség (Balogh Edgár, Lenin és ismét Fábry) történelmi küldetést sugalló gondolataival párhuzamosan megint itt az oktatás nyelvének, a tankönyvhiánynak, a magyar tévéadások zavarásának leghétköznapibb ellenpéldái. A kibúvó most is a régi taktika: "Legyünk jó alattvalók, hogy magya- rok maradhassunk." Az ismerős logikát azonban megspékelik "a lehetőségekhez képest jól élünk" kábítószerével. Eközben a jó taktika cizellálja a korábbi rangsort a nemzetiségi lét visekedési mintaelemeinek kirakós játékában: légy internacionalista, emellett szocialista hazafi, majd engedelmes csehszlovák állampolgár, cserében hagyományápoló magyar maradhatsz.
     A népi hagyomány ápolása kulcskérdés a hetvenes évek végén. Még az is belefér, hogy mindez a munkásmozgalomhoz kapcsolód- jon. "A kollektivitás ideológiai köntöse alatt elbújtatható a magyar közösség[...].A kultúrától senki, így a magyarság sem fosztható meg[...]mindenkit[...]megillet[...]tehát a magyarokat is" - görgeti a magyar sajtó a stratégia hatásos hólabdáját. Ajánlott magatartás a szocialista államhoz és közösséghez való tartozás. Elsősorban a szocialistához, a cseh és szlovák jelző nélkül! "Élni, boldogulni most így kell!"
     Hasonlóan rejtőzködik a nyelvvédelem taktikája is. "Az ismereteket[...]csak fejlett nyelvérzékre alapozva tudják a tanulók befogadni", ennek bázisa az anyanyelv. Szerves kétnyelvűség is "csak a teljesen birtokba vett anyanyelvi kultúra bázisán építhető[...]az erőszakos asszimiláció, a nyelvi beolvasztás azt jelenti, hogy egy közel 600 ezres tömeg szlovák nyelven nem érti meg tökéletesen a szocializmus üzenetét". A lojális állampolgár képe ezzel önmaga ellentétébe fordul: csakisanyanyelvén tud (akar) ilyenné válni.
     Annak a kívánásával, hogy társadalmilag is versenyképes legyen a szlovákiai magyarság, hogy a technika, a civilizáció tudáselemeivel is rendelkezzék, még csak a csíráival találkozunk.

Az 1990-es "gyors, de erőszak nélküli átrendeződés" eseményei, sajtóbeli visszhangjai már egyértelműen igazolják: a letűnt ideológia nem rántotta magával a kisebbségi problémákat, sőt helyenként még lázasabb és progresszívebb "megoldás"-ra törekvés figyelhető meg a hatalom részéről (lásd nyelvtörvény).
     Ekkora már világossá vált, hogy kiüresedtek a korábban jól használható védekezési szlogenek: a híd szerep, a küldetéstudat stb. Helyébe a szelídebb önbátorítás taktikája, a hiányos történelmi tudat egészséges öntudattá változtatása, a példaértékű emberi magatar- tásmód dokumentálása lépett. A követendő minták pedig európaiak, nyugatiak. Ismét felbukkan az első köztársaság kisebbségi politi- kájának pozitív ábrázolása, hogy kimondassék: "A beszéd szabad- sága az első lépés az egészséges kisebbségi psziché kialakítása felé[...]A kisebbség védelme egyben a demokrácia védelme is." Mint ahogy az sem tabutéma többé, hogy a "a szlováksághoz minden világtörténelmi esemény késéssel érkezett meg, így aztán nem volt sem okuk, sem pedig idejük végigszenvedni vagy átgondolni őket, megoldani a kérdéseket..."
     A maga kisebbségi igazát immár a fogalmi gondolkodás szintén kereső politikus-értelmiségi réteg alighanem hasonlóan értékeli hat év elmúltával is az esélyeket, mint Szakál Gyula konklúziója fogalmaz: "a közeljövőben még nem teremtődnek meg a két nép együttélésének a kölcsönös érdekeket és az ésszerűséget figyelembe vevő alapjai."
     Érzékeny történelmünk, kisebbségeink viselkedéstörténete, túlélési stratégiái kiaknázatlan, egyszersmind sikamlós terepei a kutatásnak, a kutató társadalomtudósnak. Elfogulatlan "leleplezésre" vállalkozni nemcsak izgalmas, de lelkiismereti kérdés is. A politika - ha megfontolt és kíváncsi - éppen úgy megtalálja benne a maga tanulságait, mint a "gyermekbetegségeit" átélt "kultúrmunkás", sajtófelelős, értelmiségi érdekvédő vagy hagyományápoló. Az anyaország fontos kötelességei közül valóeza józanító hatású, küllemében is olvasókézbe tervezett Műhely-tanulmány, amely nemcsak nekünk, de rólunk is szól, a mi ideológiai meghatáro- zottságunk képét is kivetíti, megmutatva napi politizálásunk (benne elfásulásunk okozta) korlátait. E kötet olvastán bennünk, anyaor- szági olvasókban is egyszerre moccan a déja vu és a felfedezés érzése, amikor a mikroszkópi metszetben elrendeződnek az egész- ség és a kór grafikái.
     Hányan voltunk a Hét olvasói az innenső oldalon? Hányan a szereplői, ellenzékei, kimondói a túloldal történéseinek? Ugyanazokat a szavakat használtuk-e, értettük-e, rejtőztettük- s meztelenítettük-e, amikor ugyanazt a nyelvet beszéltük, hallgattuk?
     Erről is szól ez a diagnózis.