Vonzó lenne a lehetőség, hogy az írásnak az "Aczél György közelről" címet adjam, de nem igazán hajlok reá, mert csupán gyarló szójátéknak vélhetném. Az ötletet persze Révész Sándor két esztendeje megjelent könyve, az Antall József távolról című munka adná, amelyben a szerző nem rejtette véka alá, hogy saját vizsgáló-elemző pozíciója politikai értékválasztási preferenciáitól is meghatározott volt. Ezért aztán ott stilárisan is tetten érhető fönntartással - ám egyáltalában nem ellenségesen! - követte nyomon az antalli életutat, nem titkolván azt sem, hogy szerinte a négy esztendős kísérlettel inkább azonosuló könyvet másnak kell majd megírnia. Visszatekintve a mából, úgy tűnhet, hogy az a könyv "ujjgyakorlat" is lehetett, fölkészülés erre, a már méreteiben is impozáns monográfiára, amelyet Révész Sándor alighanem minden szempontból fontosabbnak és lényegesebbnek tud ama másiknál. Arról, hogy ez a könyv szakmai produkció- ként valóban sokkal jelentősebb, vitázni sem nagyon érdemes, meditálni legföljebb azon lehet, hogy a szerző - pár év alatt radikálisan aligha változó - értékszeméleti pozíciója most hogyan viszonyul a tárgyához. Révész Sándor (bár óriási történeti forrásanyaggal dolgozik) nem vallja magát "perfekcionalista" történésznek, szempontrendszere a személyiség és a történeti folyamat kölcsönhatásának megértésére törekvő újságíróé, bár jóval tágabb annál. Az Antall-könyvben - a téma "jelenidejűségének" és hatás-szándékának megfelelően - még inkább uralkodott az újságíró megítélő szemléletmódja, ez a munka szaktörténészi célzatú is - gondolom, mindenki így olvassa. A portré, a személyiségrajz és a történelmi korrajz elemei keverednek itt a példamutatóan következetes oknyomozó módszerrel, de nyilvánvalóan hatni is akar - akárcsak az Antall Józsefről beszélő könyvvel.
     Van azonban még egy lényeges különbség. Amíg a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnökéről szólva nyugodtan a tudomásunkra hozta - amúgy is nehezen elrejthető - értékszembesítő pozícióját, addig Aczél Györgyről beszélve ezt kevésbé teszi meg. Mondhatnám, nem tudhatjuk, "távolról" vagy "közelről" nézvést készült ez a portré. (A "közelről" való vizsgálódást természetesen nem föltétlenül az aczéli értékeszménnyel, pláne nem a politikusi magatartással való azonosulást jelentené, legföljebb a törekvésekkel való néholi "megértő" szolidaritást, de azt is csupán történeti - és nem az értékrend alapjaira utaló - viszonylatban!) A tudhatóan vállalt liberális demokrata értékorientáció természetsen utalhat a "független, kritikai értelmiség" szívesen hangoztatott álláspontjára (bár a szerző erre sem hivatkozik!), ám tény, hogy ez a szemléletmód volt eddig a legkevésbé képes tisztázni a viszonyát (a történeti-ideológiai tradícióhoz való ambivalens viszonyát) a bonyolult, de lapppangó módon, körülhatároltan "modernizáció-orientált" aczéli jelenség-együtteshez. (A népi-nemzeti tradíció valamely formáját valló ember "könnyen" beszél, utálja az egészet elemezgető hajlam nélkül is - legalábbis ma ezt állítja magáról.) Révész Sándor persze nem játszik bújocskát, vallomása szerint "a rongyos magyar demokráciának" szeretne egy kis önbizalmat adni a "szemlélődőbb szemlélethez", a "töprengőbb és bizonytalanabb történelmi véleményalko- táshoz". Megpróbál úgy tekinteni egy jelenlévő gondolati modellre mintha az már történeti volna - közben tetten érthetően mégis a jelenhez beszél, akárcsak bármely valamire való történész. Aligha a vegyes emlékezetű "kétfrontos harc" ideáljára gondolt, amidőn belevágott e "megírhatatlan könyv" megírásába, de tény, hogy törekvése radikálisan kétirányú, legalábbis vallott céljaiban az. "Aczél-apológiának" illetve "Aczél-démono- lógiának" nevezi azokat a jelenségeket, amelyektől meg óhajtaná szabadítani a rövidre zárás módszerét kedvelő gondolkozá- sunkat, s amelynek kettős szorításától - a fantasztikus fegyel- mezettség ellenére - végül ő sem lesz képes teljesen megsza- badulni. Dőreség lenne tagadni, hogy egy - szinte a mondatokig lebonthatón - óriási szakmai bravúr született, amely szerintem magában hordja saját esendőségét is. A könyvet élmény olvasni annak is, akinek más a korhoz való emocionális-tudati viszonya, hatalmas anyagot mozgat, de nem iskolásan lajstromozó cédulatömeg, a szerző fölényes biztonsággal lesz úrrá anyagán, ellentétező logaikai szerkezetre építő - szinte az aczéli gondolkozásmódot imitáló - mondatai villódzó élességűek. (Talán éppen ezért, az egyoldalúság gyanúját elhárító törekvés miatt, rengeteg lett a szövegben az "egyrészt-másrészt".) A szerző értékpozíciójára utaló ironikus töltésű (olykor kissé modoros) mondatokat olvashatunk ugyan szép számmal, de bármely irányú indulattól fűtött gondolatsort egyet sem, s ami a leginkább lényeges: aki ezt a könyvet írta, annak van egy víziója a korszak egészéről, ami szaktörténészeknek is ritkán sajátja. Minden megbecsülést megérdemel hát ez a születése pillanatában alapkönyvvé vált munka, az olvasás után hátramaradt íz azonban mégis kissé keserű. Révész munkája ugyanis igazolta ama gyanúmat, hogy Aczél György több évtizedes intenzív jelenlétével többek között azt is "elintézte", hogy halála után csak vagy (egy kicsit) apologizáló, vagy (egy kicsit) démonizáló értékelés születhessen róla. Mert a könyv hőse által is súllyal alakított halláskárosult befogadói közegben ami nem az egyik, az egy kicsit már a másik - ha a szerző beleszakad a függetlenségre való törekvésbe akkor is. (Ám meg még ennél is bizonyosabb, hogy egy Aczélról beszélő munkát olvasni csak e megvertséggel tudunk.)
     Arra kár szót vesztegetni, hogy a démonizáló szemlélet közelebb állna Révész Sándorhoz, mert rettenetesen távol áll - alighanem ezt tartja a veszélyesebbnek. Ugyanakkor apologizáló célzattal sem lenne illendő vádolni a szerzőt, de tény, hogy a megvesztegethetelenül "irgalmas megértésre" (Mészöly Miklósé a kifejezés) való törekvés akár az Aczél György-i életút - természetesen nem az 1945 előtti részéről (s nem a börtönévekről) van szó! - némely mozzanatával való szolidarizáló egyetértés szelíd gyanúját is fölkeltheti az olvasóban. (Például, a fordulattól való minden elhatárolódás ellenére nagyon sok az "ahhoz képest" sugallat.) Ugyan egy félmondatnyi nyílt apologizáló szándékot nem lehet "egyenesben" fölfedezni a terjedelmes munkában (az, hogy a személyt - az árvaházi gyermektől a megroggyant, irracionálissá váló félelmeivel is hadakozó öregemberig - inkább szimpátiával írja le, nem apológia!), de az aczéli gondolkodás rabulisztikus voltát néhol szinte mámoros elégedettséggel rekonstruáló mondat- és gondolat-brabúrokat követve az az érzésem, Révész nemcsak tiszteli könyve hősének szellemi-politikai teljesítményét, néha tetszik is neki. Mindez persze nem érinti a könyv szakmai értékét, de rávillanthat az Aczél György életútját és tágabban a Kádár-rendszer viszonyrendszerét vallató elemzőre leselkedő, s szinte öntudatlanul is ható veszélyre. Arról van szó, hogy a fénykorát élő kultúrpolitikus személyiségének és ténykedésének integráns részét alkotó rafináltan dupla fenekű, megejtő "sármosság" a vonzás-taszítás oly furcsa egyvelegével hatott a holdudvarába (s ilyen értelemben az egész ország e holdudvarba tartozott) került személyiségre, ahogy a fénykorát élő egész rendszer a maga valóságával hatott a társadalomra. Szinte lehetetlennek tetszett függetlenül tőle, még taszító jelenségei is vonzerővel bírtak, éppen mert a rendszer minden gesztusa egyszerre jelentette a gesztust magát, s annak az ellenkezőjét is, _Ez a nyitottság és a korlátállítás kettőségének képét egyszerre mutató politika volt az aczéli életmű mélyáramában is, ahogy azt Révész Sándor brabúrososan fölmutatja, mondhatnám, - s ez lenne az egész csapda lényege - szinte "aczéli" virtuozitással. Nincs ebben semmi, a szerzőre utaló denunciáló mozzanat, köztudott, aki éveket tölt egy életmű föltárásával, az olyannyira ismerni és érteni fogja az egészet, hogy a végén már hasonlítani fog rá. Révész is szinte tökéletesen megtanult "aczélul", kérdés, hogy az elemző értékeléskor képes volt e teljesen megszabadulni ebbéli "tudományától".
     Mert a törekvés, hogy a témát (egyáltalán a közelmúltunkról való "befulladt diskurzust") kiemelje a "harci gondolkodásmód megrögzött" állapotából, tulajdonképpen sikeres lett, de kérdés, hogy a megismert és mélyen megértett, pszichés és hatalmi léthelyzettől is meghatározott gondolkodásmód nem "súg-e" valamennyire írás közben, amely "súgás" aztán összekötheti a korra vonatkozó értékítéletet (az oda-visszahatás módján) a szerző mai - és ezúttal nyíltan nem emlegetett - értékválasztási pozíciójával. Egészen durva egyszerűsítéssel: a könyvben elegáns virtuozitással fölvázolt aczél-modell egyes részelemei - az egészhez való elutasító álláspont ellenére - nem vállnak-e ebben az értelemezésben ma is etikailag vállalható és - a korban kutakodó szemlélet számára látszólag a "legkisebb rossz" lévén - magatartásformáló tradícióvá, akár szándéktalanul is. Mert Révész az "adottság és optimum" viszonyára épített - Aczélhoz és a rendszerhez egykor vagy ma közel állókra jellemző - értékelési pozíciót általában elutasítja, de mintha ő is - nyilván az 1989 utáni önjelölt Aczél-démonizálóktól való radikális elhatárolódási kényszertől is hajtva - az aczéli "szolgálatot és képviseletet a történelmi értékelés és a morális megítélés" fölé emelné néha. Az emlegetett értékelési pozíció "magas színvonalú képviseletének és érvényesítésének példájaként " emlegetett Agárdi Péter-tanulmányt például szinte csak egyetértőleg idézi többször is, s az életmű néholi "etikai tehertételeinek" emlegetésén túl tartózkodik a rendszer egészének morális megítélésétől - legföljebb néha utal a nyilvánvalóan általa is vallott nyugati demokratikus normákra, mint lehetséges viszonyítási pontra. E megítélésben - a könyv utolsó előtti lapján emlegeti Révész - az életmű csak annyiban lesz elmarasztalható, amennyiben eltért ettől a modelltől. Az én kérdésem lényege - a szerzőétől eltérő értékpozícióból szemlélve a kort - az, hogy valóban csak a polgári demokratikus formációval való szembenállása miatt ítélhető-e el ez a roppant összetett jelenség, avagy más folyamatok okán is?
     Szeretném gyorsan megjegyezni, hogy Révész Sándor könyvében nyoma sincs a torzító, manipulációs szándéknak. Rengeteg forrást átnézhetett, még többet nem, de aligha van olyan tény, adat, összefüggés, amit - koncepciója kerekségének érdekében - elhallgatna előlünk. Aczél György személyes életútjával kapcsolatban valószínűleg mindent a tudomásunkra hoz, aminek a birtokában van, s ezzel a közembertől "elzárt szférában" élők (noha a korban éppen Aczél Györgyre volt ez a legkevésbé jellemző) iránti olthatatlan kíváncsiságot is kielégíthet. Megtudhatjuk, színészként milyen darabokban játszott, mikor keresztelkedett ki, hogy mit szeretett enni, tudomást szerezhetünk az összes lakásának pontos címéről, arról, hogy hajlott korában paprikát és paradicsomot termesztett az emeleti teraszon (mint tudjuk, harcban való "ikertestvére", Kádár János tyúkokat tartott a kertjében), sőt arról is - talán fölöslegesen -, hogy ki volt a szeretője. Meglehet, a lehetséges módon való teljessségre törekvésre is utalnak e mozzanatok, ám a szerző gondolatmenetében ritkán tetszenek a jól értesültség öncélú fitogtatásának, általában az összetett személyiség jellemrajzát jól illusztráló adalékok ezek.
     Révész Sándor olyasmire vállalkozik ugyanis, amire szaktörténészek csak nagyon ritkán. Arra kíváncsi, hogy az életrajz, a családi és a történelmi sors összefüggésrendszerében kialakult, a korán jelentkezett ambíció érvényesítésének a lehetőségeit is szívósan kereső bonyolult alkat hogyan képes megtalálni, kitölteni, befolyásolni a történelem által fölkínált - s a személyiség integritásához aztán szervesen hozzátartozó - keretet, illetve a cselekvési lehetőséget kiteljesítő és behatároló keret mennyiben formálta-torzította azt a - ez esetben személyhez köthető - hatalmi magatartás-modellt, amelyet teljes joggal olyannyira egyedinek éreztünk-érzünk a létező szocializ- mus világában. Egyszerűbben: vajon Aczél sajátos tehetsége mennyire határozta meg a Kádár-rendszert, illetve mennyire a rendszer valósága formálta őt ilyen áldhatóra-átkozhatóra, még inkább: mennyire föltételezték egymást, külön választhatóak-e a felelősségben.
     Ez utóbbit már nemigen kérdezi a szerző, számára érezhetően elsősorban a személyhez kapcsolódó hatalmi magatartás-modell, s általa a korszak kultúrpolitikai rejtélyének az elemző leírása a fontos. Általában is tartózkodik a moralizáló magabiztosságtól, olykor az etikai célzatú kérdésfölvetéstől is, stílusában a teoretizáló igény keveredik az ironizálásra hajló publicisztikával. Talán az intellektuális szemlélet független fogalmi értékrendjének a bizonygatásából - lehet, csak a szerző beszédmódjából - fakad az a tény, hogy szinte modorosan sok idegen kifejezést használ közkeletű magyar szavak helyett, "újságírós" oldalvágásai egy értékszemléleti irányra is utalnak. Ironikus nyilai hol a kommunista fogalmi készlet mögötti "tartalom" gyarlóságait célozzák (Aczélt és az ellenfeleit egyként "megtalálja"), hol a népi-nemzeti gondolatkör második generációjának képviselőit (Illyést tán soha). Csurka István és Fekete Gyula sokat kap, Ablonczy László - s ez éppen egy kicsit "hajánál fogva előrángatottnak" tetszik - csak egyet, akárcsak az 1990 utáni magyar kormány. Pozsgay Imre visszaemlékezését, Kiss Ferenc naplóját sokszor idézi forrásként, de alig van rá eset, hogy a szerzők megállapításait szó nélkül hagyná. Révész Sándor fölfogásának pszichés és intellektuális attitűdjét jelezhetik ezek az apró esendőségek - különösebb értékhordozó jelentőségük nincs -, ám szerintem mégis utalhatnak valamire. Révész Sándor vallottan liberális elkötelezettségű gondolkodó, s ennek nyilván politikai konzekvenciái is vannak. Az 1989-től fölszínre tört, néha hisztériába fordult, "Aczél-démonológia", mint tudott, elsősorban a népi-nemzeti gondolatkör radikálisaira lett a jellemző (ők valóban szinte a nemzeti kiirtására fölesküdött sátán magyarországi követét látják Aczélban), azon alakulatra, amelynek jelenlétét a liberális politika a leginkább aggasztónak véli. Ezért aztán nem lehet nem érezni, hogy ez az egyébként roppant fegyelmezett, a koncepciójának ellentmondó tényeket is mindig számba vevő könyv inkább hadakozik a démonológia, mint az apológia ellen. (Talán ezért is bánik oly óvatosan a verbális felelősségrevonással.) Az apologizáló szemléletmódtól elhatárolodó gondolatok valahogy nem oly "lelkesek", a szerző néha mintha csak a munkahipotézisében fölvállalt kötelességét teljesítené. Nyilvánvalóan nem manipulatív szándék szerint van ez így (Révész egy pillanatra sem azonosul az l957 utáni politikus értékrendjével), de szerintem tény, hogy a munka szellemének az egészét ez a reflex s az a már emlegetett sajátosság határozza meg, hogy az "irgalmatlan megértésre" való törekvés közepette Révész szinte "megtanult" aczéli logikával gondolkozni. Eme két tényező együttes hatása hozta létre ezt az önnön jelentőségén messze túlmutató monográfiát, a reá vonatkoztatható kérdőjelekkel együtt.
     Az 1990-es fordulatot követően a Kádár-rendszer egészét áttekintő munka még nem készült. Ez sem az, de mivel a korszak (Kádár mellett) talán leginkább reprezentáns politikusá- ról beszél - köszönhetően a szerző rendszerező, koncepció- teremtő képességének - ad egy átfogó képet. A könyv hősének életútja mellett-mögött fölsejlik a vele szimbiózisban élő rendszer folyamrajza is, s Révész törekvésének egyik lényegi pontja, hogy a kettő egymáshoz való viszonyát leírja. Jó alkalom ez számára, hogy a rendszer egy idő után ereszkedő hullámmozgását fölvázolja, s arra is (éppen a két "pálya" eltérésének okán), hogy meggyőzően bizonyítsa: Aczél György nem volt a korszak - Kádárral egyenrangú - teljhatalmú ura. E különbségtétel nem Aczél felelősségének szándékolt csökkentéséről vall, a tétje más. A szerző fölfogása szerint a kultúrpolitikus pályája jórészt éppen e hullámmozgáshoz való viszonyban írható le. Személyes ambíciójának és szereptudata érvényesítésének kerete 1956. november 4. után determinált volt, választható alternatíva nélkül. (Éppen ezért az életrajzi érdekességen túl teljesen fölösleges egy pillanatra is komolyan venni Aczél 1956 véig disszidálási szándékát éppúgy, mint ama fölöttébb valószerűtlen tényt, hogy megfordult-e a fejében a lemondás szándéka 1968 augusztusát követően.) Kommunista volt, a rendszer egyedülvaló érvényes- ségével szemben fenntartásai nem lehettek. Lehetséges, hogy a hetvenes években (az első bukás után) gondokozásának elemei közelítettek az eurokommunizmushoz, lehetséges, hogy hajlott korában - és elgyengültebb pillanataiban - megbecsülő érdek- lődéssel figyelt a szociáldemokrata tradícióra is, de kétlem, hogy nem tudta volna 1988 májusig (?) való életének minden pillanatában: politikusi léte számára csak a meglévő keret épen maradása a biztosíték. (S e keretben a hatalom szerint - ezt el is mondta Erényi Tibornak a Szent István parkban - például éppen a szociáldemokrata eszmeiségnek lehetett a legkevésbé helye. Az a "hely" kellett egy "másik" pártnak a rendszerváltásra készülőben.)
     Aczél György életútjának az a föloldhatatlan paradoxona, hogy emberi-politikusi identitástudata, folytonosságtudata 1972-73 után éppen e szereptudat lehetőségét egyedül biztosító - s azt be is határoló - politikai kerettel került feszültségbe oly módon, hogy e feszültség föloldása -mivel a föloldás személyes léte számára a biztosítékot adó keret szétesését jelentette volna - lehetetlenné vált. Lehetetlenné, mert a "földoldás" (a kilépés a rendszerből) a szereptudattal összeforrt személyiség integritá- sának a fölbomlását eredményezte volna, s mint az idő bizonyí- totta - hosszan elnyújtva - azt eredményezte a föloldás elmara- dása is. Aczél életútja a hetvenes évek elejétől ezért nem más, mint egy a személyiséggel összenőtt (mert abból épült!), öncsatolástól is terhelt hazugság hazugsággal való megvédési kísérletének utóvédharca, hogy a valamelyes lelki békét adó öncsalás állapota fönnmaradhasson. Aczél és a rendszer az emlegetett időpontig együtt mozdult, mert egymás által épült, bármely pillanatnyi koncepcionális különbségek - néha csak ízléskülönbségek - ellenére is. Ezért aztán az életrajzi monográfia szerzője e korábbi szakasza nézvést is megteheti a rendszer és a személy útjának szétválasztását az értelmezésben, de - véleményem szerint - nem teheti meg az értékelésben. Révész Sándor is tudatában van e gondnak, ezért fogalmazhat ilyenformán.: Aczél György pályáját megítélni "nehéz az adott rendszeren belül és könnyű az adott rendszerrel együtt". Nyilvánvalóan tudósi mivoltának is tartozik annyival, hogy a nehezebb utat válassza (ez a gesztus is a démonizálástól való elzárkózó mozzanat lehet), csakhogy a - megítélés szempontjából! - ez az út akarva-akaratlan is mentegetésnek fog föltűnni. Természetesen nem arról van szó, hogy nem emlékeztessen a szerző bennünket Aczél "alternatív" megtartására a Nagy Imre-kérdésben 1956-57 fordulóján, vagy a kulturális életben való példa nélküli nyitottságára a korban, s ezeknek törvényszerű összefüggéseire, hanem arról, hogy jól értjük-e ezen Aczél által is szorgosan épített folyamat mélyáramának - soha nem dokumentálható - valódi mibenlétét. Megbecsülő módban is szólhatunk arról a reformeri szándékról, amelyet későbben a rendszer - külpolitikai kényszerből szorítva és önmagát védve - kétszer is belefojtott Aczélba, de vajon - rá-rá tévedve az "ahhoz képest" ingoványos talajára - nem tévesztjük-e így szem elől a kádári szocializmus igazi természetét. Mindaz a tényözön és összefüggésrendszer, amelyet Révész oly szorgalommal és megalkulvás-mentességgel föltár, értelmezhető-e másképpen, akár csak Aczélra tekintve is? Mert Révész Sándor ugyan minduntalan láttatni kívánja a dolgok fonákját, sehol nem mond olyan badarságot, hogy könyve hősének igazán demokratikus szándékai lettek volna, nem osztja Abody Béla, Fekete Sándor vagy Hernádi Gyula azon véleményét sem, amely szerint Aczél a rendszerváltás előfutára volt, de munkája vége felé arra a szelíden sugallt álláspontra hajlik, hogy a reánk borult szerencsétlenségben valószínűleg még vele jártunk a legjobban (t. i. más ember még többet ártott volna). Ellenpróbára persze nincsen lehetőség, de látván a Kádár-korszak után hátramaradt végeredményt - a nemzet, és "rongyos demokráciánk" állapotát -, élő a kérdés: vajon lehet e magasabbra értékelni egy embert, mint az - igazi valójában! - általa is létrehozott rendszert? Arról lenne hát szó, hogy az aczéli - elismerem, a béketáborban példátlanul engedékeny - kultúrpolitikának mi lett a tényleges következménye.
     E szempontból már annak többszöri tudatosítása sem lesz annyira fontos, hogy Aczélnak mely időszeletben nőtt vagy csökkent a hatalma. (Az életrajzírás szempontját tekintve természetesen mindez fontos!) Nem volt ő teljhatalmú nagyúr, nem tehette azt, amit akart, de az általa megvalósított és oly zseniálisan (több visszaemlékező is használja ezt a szót) működtetett egyedi hatalomgyakorlási modell olyan társadalmi ("értékkiválasztó" reflexként funkcionált, ha Aczél éppen nem volt KB titkár. S ez az a mozzanat, amiben az Aczél által a hatvanas években tökélyre vitt gyakorlat - minden eltérő műveltség, élményalap, politikusi habitus ellenére - társadalmi hatásában azonos volt a Kádár Jánoséval, mintegy lefedte, az értelmiség nagy részének tudatában legitimálta azt. (Révész Sándor azt is jól mondja, hogy Aczél nem volt rendszeralkotó ideológus, de ebből a szempontból ez sem lényeges.)
     Az ideologikus és a pragmatista szempontok hatalmi érdekek meghatározta cinikus keveredéséről-keveréséről volt szó, a kádári "nagy mondás" (egyébként nem a Pravdában jelent meg először - ahogy Révész állítja, Fejtő Ferencre hagyatkozva -, hanem 1961. december 4-én, Csepelen hangzott el) kultúrpoli- tikai, értelmiségpolitikai alkalmazásáról. Kádár ennivalót, villanyt, televíziót adott a hallgatás ellenértékeként, Aczél könyvet, filmet, biztató szót a tabuk betartásának ellenértékeként. Nem ily sematikusan működött persze az egész, de tény, hogy a koráb- ban kiéheztetett és megfélemlített magyar társadalom - a gyarapodás esélyét ígérő nyugodtabb életre vágyván - elfogadta az alkut. A korábban az egyéni és a társadalmi magatartásformák etikáját még többé-kevésbé szervezni képes morális és történeti tradíciók megroggyanásával (l. 1956 tudatformáló pillanatának földolgozhatatlanságát, amire a rendszer épült) egyidőben reánk ömlő, értéket és önfeladó divatot cinikusan keverő zűrzavarban a történeti amnézia kábító állapotát megadó nagy csalást az ország - elveszítvén értékkiválasztó képességét - nem vette észre. Ettől kezdve például az egyenlőségre való törekvés szemforgatós ideája szétszálazhatatlanul összekeveredett a "kaparj kurta" szocializmus jellemporlasztó valóságával. E folyamatban rögzült az az összekacsintósan hazug viszonyrendszerre épült jólét- és szabadság illúzió, amelynek létrehozásában és működtetésében Kádár és Aczél ikerpárként működött közre. A dolgok nem csak azt jelentették, amit, hanem jelentették a saját ellenkezőjüket is. Révész Sándor bravúros elemzései során - ellentétező logikára építő gondolatfutamai szinte ezt modellezik - számos példát hoz a rendszer - és Aczél - "kétlelkűségére" (ideológiai szorításgazdasági reform; desztalinizáció a resztalinizációban; Aczél azt engedélyezi, amit betilt; Aczél egyszerre vádlott és vádló; utálja a tánczenét, de tűri, mert "politikailag" hasznos; a népi írók "kiszorítva bevonása" stb.), csak én e folyamatban nem egy nagyrészt értéksemlegesnek is láttatható, anyagi, civilizatorikus, szellemi eredményeket is hozó politikai bravúr-sorozatot látok elsősorban (nem állítom, hogy a szerző csak azt lát!), hanem évtized múltán katasztrofális végeredményt adó cinikus hazugságot. Ebben az értelmezésben az "ahhoz képest" aczéli reformszándék és nyitottság távlatilag az ellenkezőjére fordul, s az életmű fénykora is pontosan arról szól, mint a szocializmus magyar modelljének a fénykora. (Együtt is múlt ki a kettő!) Egy jelentős és egyedi tehetséggel, az adott keret lehetőségeit majdnem maximálisan kihasználva véghezvitt - az emberi és a közösségi értékkiválasztó képességet egyként szétporlasztó, az individuális érdekérvényesíts mindenek fölöttiségét valló "etikát" nyomvonalaiban előkészítő - hatalmi szempontoktól meghatározott manipuláció volt az egész, ami önveszélyes önelégültségünknek akkor annyira tetszett, hogy mára része lett a személyiségünknek. Jól tudom, ez Aczél életútjának nem csupán a liberális demokráciához való mérése, ebben a - "könnyebbik" utat követő - fölfogásban a reformszándékokat mutató Aczél György értékelése valóban megegyezik a rendszer értékelésével.
     A Kádár-rendszer strukturális válságát és a hatalom alkuteljesítő-képességének megroppanását (illetve a sikerkorszak hátulütőjét) nemcsak a - folyamat-marxizmus teóriájának útján haladva 1968 tanuságait levonó - Lukács-tanítványok ismerték fel, hanem a népiek is, merőben más indíttatásból, de már korábban. (Érdemes e szempontból elolvasni Németh László Kiadatlan tanulmányok című kötetének Sorskérdések címen összefoglalt írásait, vagy Nagy László Mennyegzőjét) Ők - Illyés és Németh, az aczéli Parnasszus két reprezentatív lakója is - a geopolitikai realitást elfogadták (l. a "szélányék" metaforát), de viszonyuk a rendszerhez soha nem a szocializmusra vonatkozó marxi teória valamely formája mentén haladó intellektuális- strukturális viszony volt, hanem egy, a nemzetre, mint érték- fogalomra, önmagában való értékteremtési minőségre appelláló, abszolút értelemben közösségi irányú etikával átitatott szerep- tudat függvénye. A rendszerhez való viszonyukat a hetvenes évektől sem kemény közgazdaságtudományi, filozófiai szakmun- kák demonstrálták (és nem csupán az ilyen irányú a fölkészült- ség hiánya miatt!), hanem etikai indíttatású és hangvételű írói esszék, ugyanis a népieket nem a strukturális válság politoló- giailag leírható tudományos valósága, hanem ennek a társadalmi és a nemzeti tudatra vonatkozó morális tünet-együttese érdekelte. (Ezért beszéltek - fogalmi bíbelődés nélkül - általános erkölcsi válságról.) Pontosan arra a "dupla fenekű" folyamatra figyeltek föl, amit az előző bekezdésben leírni próbáltam, s ezért, miközben az anyagi gyarapodás alapvető esélyeit védték s - látszólag a rendszert dicsérve - megbecsülve emlegették, tartottak e rohamléptű, s egyoldalú növésterv morális és tudati vadhajtásaitól. Ennek a hazugság-fundamentumra épült folyamat kritikájának volt a - már a korban is vegyes értékű - felszíni jelensége például Veres Péter gyakori dohogása az anyagiakban való egyoldalú gyarapodás értékszemponttá válásának antiszolidáris veszélyeiről. E folyamatban a szabadság illúzióját megteremtő Aczél György tudatformáló tevékenységét inkább tartották veszélyesnek, mint gyümölcsözőnek, így aztán harcát az őket kevésbé érdeklő struktúra "nyitással" való megtartásáért nemigen becsülték. Sőt, mivel számukra a múlt - ellentétben Aczéllal - nem volt zárt sem 1945 sem 1956 felé, a munkálkodás tradíciótörő, a nemzeti folytonosságtudatra veszélyes faktorát látták a leginkább lényegesnek. Az életmű mércéje a népiek számára nem az 1945 után létrejött rendszerben való (amúgy is a rendszer előnyeit élvező!) struktúraalakító szándék, hanem egy hosszabb távú, nemzeti szempontú történelemszemléletbe ágyazott szereptudathoz való viszony lett, s ezen a mércén a kultúrpolitikus nem mutatott sokat. Múltból örökölt szereptudatuknak megfelelően viszonyuk a rendszer felszínéhez roppant ambivalens volt. Szociális nézőpontból (nem marxi) szocialista tudatuknak megfelelően lehetséges esélynek látták egy ideig, nemzeti szempontból inkább történelmi hiátusnak, átvészelendő intervallumnak. Ezért beszéltek oly sokat a nemzeti tudat megőrzésének, épen tartásának a fontosságáról, s életútjuk legfontosabb feladatának is ezt tartották. Személyi ambíciójuk - tetsszék ez ma már bármily hihetetlennek - soha nem lévén, mindig a megszólalás, a minél tágabb körű hatáskeltés lehetőségét keresték. Ezért vállalták a párbeszédet a hatalommal, s ezért akartak esetenként közel is férkőzni hozzá. (v. ő. "miért nem mireánk támaszkodtok, miért a kispolgáriakra?"). Következésképpen reformot akartak ők mindig, de Aczél György - illetve az aczéli értékrend képviselői - nélkül. A népiek politikai életútjának egyik esendősége e törekvésből származott, amidőn - 1972 és 1975 között - a reájuk nézve éppoly veszélyes ortodox "munkásellenzékkel" kerültek egy "platformra", s amivel az összefüggésrendszert higgadtabban áttekinthető Illyés Gyula nem értett egyet. (Az, hogy e folyamatban szerepet játszott volna a népiek egyik-másikának föltételezett antiszemitizmusa - ahogy azt Révész Sándor a Ciporenko-ügyre s egyebekre utalva sejtetni engedi - aligha eldönthető.)
     Azért írtam részletesebben e tán mellékesnek tűnő kérdésről, mert úgy vélem, hogy az Aczél-démonológia jelenségének - amely ellen Révész a leginkább hadakozik - ez lehet a lényege. Ha azt mondtam, hogy a népiek viszonya a rendszerhez ambivalens volt, akkor Aczél viszonyát a népiekhez tudathasadásosnak nevezném. Ugyanis arra volt a leginkább szüksége, amitől a legjobban félt. Ő személyes sorsa miatt is tartott a nacionalizmustól (föltehetően azt is annak vélte - l. táncház, -, ami nem volt az), az 1956 utáni rendszer pedig - éppen a forradalom függetlenségi és nemzeti tradíciója miatt - igazolhatóan a nemzeti gondolatban látta a legfőbb veszélyt. Ugyanakkor a hatalom legitimációs hiátusa okán múlhatatlanul fontos volt a nemzeti tudat reprezentánsainak tudott népiek legjobbjaival kialakítani a társadalmi és nemzeti nyitottságot demonstráló együttélési viszonyt. A kádári hatalom - s benne Aczél György - népiekkel szembeni politikája e csapdahely- zetnek a föloldási kísérlete volt, a "kiszorítva bevonás" gesztus- sorozata, amelyhez a hatalom szempontjából szerencsés körülmény volt Illyésék szereptudat-érvényesítő törekvése. A népiek első generációjával szemben többé-kevésbé működtetni tudták "az elismerést hangoztatva arra a helyre szorítom, ahol már nem robbanásveszélyes", cinikusan szemforgatós politikáját, az utódokkal - a kádári fénykor összeomlásának kezdetétől - ez már nehezebben ment (akkor már Illyés Gyulával is). Aczél György népi-politikájának csődje egyidejű általános politikájának - s az egész rendszer politikájának - erővesztési folyamatával. Ő egész politikusi életében mindent megtett, furfanggal, verbális nemzeti szólamokkal vagy erővel, hogy a "nacionalizmus méregfogát" kihúzza, ez - saját értékítélete szerint - nem teljesen sikerült, s rendszerének bukásakor ott maradt lassan irracionálissá váló félelmeivel. Ez magyarázhatja azt az első pillantásra groteszknek is tetszhető gesztust, hogy 1990-ben - Révész Sándor nagyon is valószínűsíthető föltételezése szerint - a magát akkor a kommunista rendszer legkérlelhetetlenebb ellenségének mutató pártra, az SZDSZ-re szavazott. S többek között ez a valószínűsíthető - mintegy az egész életművet "betetőző" - gesztus radikalizálta aztán azt a démonologius Aczél-értelmezést, amely ellen a szerző most fölvette a kesztyűt, látensen tiltakozván az Aczél-SZDSZ kontinuitás vádja ellen is.
     Révész Sándor könyvének legnagyobb erénye - a kiváló szakmai teljesítményen túl -, hogy alaposságával elindította az Aczél-filológiát, higgadságával pedig - az apróbb gyarlóságok ellenére - megteremtette a párbeszéd lehetőségét. Egy zavarba ejtően polifon politikai személyiséget megpróbált az emberi nyelv szinkronitásában fogyatékosabb eszközeivel leírni. Azt is mondhatom, hogy sikerrel - szövegének néholi nehézkessége az emlegetett paradoxon lehetetlenségéből is fakadhat. Aczél- képével szembeni fönntartásaim az eltérő értelmezési pozícióból adódnak. Igaztalan lenne, ha azt mondanám, úgy jártunk a könyvvel, mint az emlegetett Eörsi István-darab hőse a maga kényszerből átalakított - komédiájával: "a mű egész történeti anyagát megnyitja a nyilvánosság előtt, és megtagadja az egész anyag tanulságát." Révész nem tagadja meg a konklúziót, csupán mostani társadalomképe, politikai- történetszemléleti értékrendje rávetül hatalmas anyagára, s elrendezi, meghatározza azt. Miként - valószínűleg - az enyém is. A szerző - gondolom - a magyar társadalom antimodernizációs attitűdjét, lappangó nacionalizmusát látja a leginkább lényegesnek, én a történeti és a nemzeti tudat szétporladt voltát, a tökéletesen amorális fékevesztettséget. Révész Sándor egy a számára szabott kereteket folytonosan a mondernizáció irányába tágítani szánó, de politikai moráljában és értékrendjében végeredményben elfogadhatatlan, sokszor csak vergődő - végső soron sikertelen kommunistát lát Aczélban, én a rendszerrel együtt a mai lehetetlen állapotokat előkészítő, s ezért morális felelősséggel is tartozó, zseniálisan egyedi tehetségű - végős soron sikeres - manipulátort. Egy nagyon hosszú képzeletbeli egyenes középpontjához viszonyítva az ő Aczél-képe az apologikus végponthoz van közelebb néhány centivel, az enyém - Révészénél kevesebb tényanyag birtokában persze - a démo- nologikushoz. Aczél György itt hagyta rajtunk a szellemujját, csak (egy kicsit) becsülni vagy csak (egy kicsit) utálni tudjuk. Úgy látszik a szerzőnek igaza volt, amidőn Antall-könyvének zárlatában ama pengevillanású közhelyet megfogalmazta: "Nincs a Kádár-korszak után nem-Kádár- korszak-utáni társadalom." Valószínűleg különböző élmény- háttérrel, de egy korszak neveltjei vagyunk, ráadásul szinte egyidősek. És, ahogy a költő mondta: "hol a zsarnokság van..." - persze ezt a verset is Aczél György "rehabilitálta", nem sokkal azután, hogy kijjebb esett a hatalomból.