Fodor András legendás naplófolyama végérvényesen befejező- dött. Már egy hete, hogy eltemettük szeretett barátunkat és mindenkor jóakarónkat, de rnég mindig magammal cipelek egy - halálhíre hallatán - belém lopakodó különös érzést: hogy is lehet az, hogy búcsú nélkül, szó nélkül távozott közülünk valami fölfoghatatlan messzeségbe, hiszen ő különben soha nem csinált ilyet. Mindig mindent gondosan megtervezett, minden utazást, távozást "lelevelezett.
     Aztán gondolatban visszafelé nyomulok az időben, és rájövök, hogy halála előtt pontosan négy héttel, május 30-án, az Írószövetség könyvheti bemutatóján találkoztunk -, most már tudom, hogy utoljára. Ő már bent ült a hallgatóság között, amikor én megérkeztem. Leültem, s vártam a rám vetett pillantását, intettem neki derűsen visszabólintott. Majd a végén, a könyvosztogatás sokadalmában megmentettem számára egy-egy példányt a bemutatott két könyvünkből. ("El is vártam" - nyugtázta halkan és mosolyogva.) Ezúttal sietett valahova, eltűnt a forgatagban.
     Ez a jelenetsor is bizonyára bekerült a kézírásos naplóba, hiszen az egyik könyvünkben róla is szó van: Vekerdi László ugyanis A hetvenes évek egy korábbi fejezetét hívja pontos tanúbizonyságul, felidézve egy - akkor - késői, 1974 nyarán zajlott sajkódi látogatásukat Németh Lászlóéknál.
     Ugyanő sóhajt föl a sír behantolásakor néhányunk előtt a Farkas-réti temetőben: "Nagy baj ez, nagyon nagy baj." S mi mindahányan érezzük, hogy nemcsak e kivételes ember halálának döbbenetes ténye miatt kesereg. Hanem Fodor András szellemisége ez utáni örökös hiányára gondolva is.
     Aztán ballagunk lefelé a főbejárat irányába, egyszer csak megindul balra: "Itt van a Laci bácsi sírja, menjünk, nézzük meg." Németh László síremlékénél időzünk pár percet. Vekerdi László visszanéz Fodor András frissen hantolt sírdombja felé: "Egészen közel vannak egymáshoz" - mondja.
     Erősen süt a nap. 1997. július 9-e, délután 5 óra.