Egy ember nézi: egy gyermek emberfej formájú szappanbuborékokat fúj. A száját tátó figura szájában száját tátó figura jelenik meg. A kezet fogó kéz kezet fogó kézben végződik. A céltábla középpontjából szomorú szem pillant a szemlélőre. A magyar kocogó raszter-alakja - ha közelebb hajolunk, felfedezhetjük - sok-sok apró autó rajzából épül fel. E motívumokat Tettamanti Béla grafikusművész Dorogon, a József Attila Művelődési Házban rendezett kiállításának lapjairól ragadtuk ki; a tárlat kapcsán a művész pályájáról, a felvonultatott alkotások műfajának, illetve műnemének megfoghatatlanságáról, és a képi, valamint a valóságos abszurditások világáról értekezhetünk.
     Az életrajz adatait, az életút állomásait és a művész pályakezdését vizsgálva arról kell megemlékeznünk, hogy a bánhidai születésű, a bányamérnök édesapával előbb Ebszőnybányára, majd Csolnokra érkező, s aztán hosszabb időre Dorogon letelepedő Tettamanti Béla meghatározó élményeit ezen a tájon szerezte: itt volt gyermek, itt járta iskoláit, s itt kapta az első művészeti impulzusokat - kezdetben a családi körben, majd Esztergom pazar múzeumaiban, gyűjteményeiben. (E motívumokról, a dorogi évekről pontosan és részletesen megemlékezik a művész abban a beszélgetésben, amelyeket Kovács Lajos közölt az Új Forrás című folyóirat 1997. januári számában.) Az életút talán legfontosabb szakasza, a szakmai kibontakozás időszaka - a hetvenes évek második felét, a nyolcvanas évek elejét írjuk - már Budapesthez kötődik: ekkor a Nagy László képszerkesztette Élet és Irodalom, majd az Új Tükör című hetilap közli sorozatban rajzait, azokat az alkotásokat, amelyek különös hang megszólalását tanúsították a magyar karikatúrában, illetve szatirikus rajzművészetben.
     És ezzel el is érkeztünk a Tettamanti-művek műfaji problematikájához, illetőleg besorolhatatlanságához; ahhoz a dilemmához, amely rajzművészetünkben, a magyar grafikában egy rejtett, ám mégiscsak erőteljes, értékes műegyüttesekből épülő áramlat által körvonalazódik. A Tettamanti-munkásság a honi grafika azon törekvéséhez kapcsolható, amely messze rugaszkodott a tradicionális karikatúra ágazatától, s amely elkerülte az aktualitások és köznapiságok csapdáit, és bár megőrizte vonzódását a humorral, mégis új kifejezési terrénumot keresett és teremtett. E grafikai mélyáram alkotói között olyan mesterekre bukkanhatunk, mint Réber László, Kaján Tibor vagy Hegedűs István, akiknek alkotásai a gondolatiság, a filozofikusság régiójába emelik a rajzot, s egyben olyan esztétikai minőséget teremtenek, amely - a látszólagos könnyedség, a közvetlen kifejezés révén - mégsem a magasművészet álruhájában tetszeleg. A Tettamanti-grafika - bár megjelenési helye elsősorban a nyomtatott papír közege; az újság, a folyóirat, a könyv - egyúttal kiállítási keretek közötti megálló, megszólaló mű: az autonóm lapok megjelenéséhez nem szükségeltetik a szövegkörnyezet. Azautonóm grafikai lap fogalmának megemlítésével egyben jelezni kívánjuk azt is, hogy Tettamanti a grafikai ágazatok, az alkalmazott műnemek megannyi formáját műveli: tervezett és tervez címlapokat, készít plakáttervet és irodalmi szöveggel együttélő illusztrációt is; így kiemelkedő jelentőségű munkák gyanánt kell regisztrálnunk az egykori Új Tükör tematikus számait, a Karinthyra, a március 15-re emlékeztető és az 1989. június 16-ra megjelent címlapokat. Munkáinak eszközrendszere mérhetetlenül ökonomikus: leggyakrabban a fekete és a fehér villódzását, csak az egynemű folt és a kontúrvonal megjelenítő erejét aknázza ki, használja fel. Nem részletez, nem kalandozik el a formai elemekben, nem esztétizál. Miként eszközei, motívumai is szűk körűek, leggyakrabban az emberi arc, a fej, a testrészek - a szem -, az emberi alak jelzésszerű, már-már az esetlenségek, a rajzi bukdácsolások által összefogott megjelenítése elegendő számára, hogy valami gondolattartamot megragadjon. A Tettamanti- rajzokat kesernyés életérzés hatja át, groteszk hangvétel színezi, valamifajta furcsa, abszurd szemlélet vezérli, amely az ismertnek vélt motívumok váratlan átfogalmazásával, a jelentéskörök megbillentésével az, értelmezési lehetőségek meglepő pályáit nyitja meg a befogadók előtt.
     A dorogi kiállítás műegyüttese tíz fordulatos esztendő termésének reprezentánsa volt. A régebbi, a korai alkotásokat az is hitelesíti, hogy Tettamanti Béla napjainkban is ugyanúgy rajzol és gondolkozik, mint ahogy a nyolcvanas években rajzolt és gondolkozott. Merthogy nem a felület érdekli, mert a harsánysá- gokat messze ívben elkerülte és elkerüli. Az áttételek feltárása, a váratlan gondolattársítások lehetőségének kutatása, az asszociatív ívek felvázolása, a művész szóhasználatával élve a "befelé nevetés" élethelyzetének, szituációjának megteremtése foglalkoztatta és foglalkoztatja.
     Ha véletlenül egyszer majd a század-, illetve az ezredvég Magyarországának kutatója átlapozza a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években megjelent napi- és hetilapokat, és a Tettamanti-rajzok nyomán próbál tájékozódni, következtetéseket megvonni, akkor minden bizonnyal azt a konklúziót vonja le, hogy ahol e rajzok megszülettek, ott bármilyen képtelenség, és bármilyen képtelenség ellenkezője megtörténhetett. És azt, hogy ez egy szomorú, lehangoló térség volt, és ez egy szomorú, lehangoló térség maradt.