Mottók:
          1: Bántottad a barátomat?
          2: Ha műveletlen vagy, legalább ne kérkedjél vele!
          3: A szövegem nem én vagyok.
          4: Sokat nem akarhatsz, a szövegek úgyis megtörténnek.

Talán nem túl nagy tévedés azt állítani, hogy az elmúlt években határozottan tapasztalható a magyar irodalomkritikai beszédtér átrendeződése. Ennek vannak akik örülnek, s vannak, akikről ez korántsem mondható el. Nemcsak új arcok jelentek meg a piacon, s nemcsak a régi arcok rajzolták át magukat, hanem olyan beszédformák is érvényre jutottak, amelyek eddig vagy csak a háttérben voltak jelen, vagy senki sem hallotta őket. A nyolcvanas évek meghatározó modernista, esztétista, a fogalmiságot fenntartásokkal kezelő beszédmódja mellett megjelentek a hermeneutika honi, fogalmilag erősen terhelt szólama és a posztstrukturalista irodalomelméletek jegyeit magukon viselő kritikai nyelvjátékok. Eme, még mindig mozgásban lévő átrendeződés jellemzőiről próbálok megállapításokat tenni: öröm és bánat - szinte egymást hajszolva - egyaránt áthatja majd mondataimat.
     A nyolcvanas évek gazdag, eléggé nem méltányolható kritikai életét sematikusan, s így igaztalanul mégiscsak egy kétosztatú modellben lehet elhelyezni: a beszéd és az ellenbeszéd kettősségében. Egyfelől a fennálló konzerválására törekvő, legitimitását a hatalom intézményeitől kapott beszéd, másfelől a magyar irodalom új kánonikus rendjét előkészítő, sőt részlegesen meg is alkotó affirmativ, erősen kánonikus, (be)avató beszédmód tölti be a kritika terét. Ez a helyzet egy igen lényeges konzekvenciával rendelkezik a kilencvenes évek kritikai életére. Az már a nyolcvanas évek vége felé érezhető volt, hogy amint elhúznak a kommunisták (persze nem húztak el), mégis ebben a látszatban éltünk évekig, szóval a remélt rendszerváltás után azok fogják majd az irodalomkritikai élet meghatározó pozícióit birtokolni, akik a nyolcvanas években az ellenbeszéd reprezentánsai, meghatározó kritikusai voltak. Érdemeik, munkásságuk feltétlen ezt a logikát támasztja alá. A baj számukra akkor vált érzékelhetővé, amikor kiderült, hogy a beszéd felszabadulása olyan beszédmódokat is érvényre enged jutni, sokszor bizony igen erős hangvétellel, amelyek megtörhetik ezt a hatalomváltó logikát, sőt magukban rejtik azt a veszélyt is, hogy a magyar irodalomkritika kilencvenes évekbeli története más logika szerint íródjék meg. Nyilván a veszélyérzetet még annak belátása is erősítette, hogy a politikai rendszerváltás első néhány évében sejthetően olyan új struktúrák alakulnak ki, amelyek évtizedekre meghatározhatják a magyar irodalomkritika és bizony a magyar irodalom mozgásterét is. Szó mi szó: az elmúlt két-három év kritikai élete nehezen tagadhatóan a hatalmi retorikák szabályai mentén szerveződött. Hatalmi, még akkor is, ha a kritikai diszkurzustér bizonyos résztvevőinél, elsősorban egyes kritikusoknál ez a hatalmi intenció nem, vagy nem mindig mutatható ki, vagy hogy némelyek esetleg úgy gondolnák el magukat, hogy ők kívül maradtak a csatározások ideológiailag motivált területén.
     Így a kilencvenes évek közepére előállt egy olyan irodalmi, irodalomkritikai és irodalomtudományi helyzet, amely most már nehezen tagadhatóan a régi struktúrát olyannyira aláásta, hogy elkerülhetetlenné vált egy új struktúra kiépülése. Ezen új struktúra alakításában alapvetően három beszédmód vállal jelentős szerepet. Az egyik a fennálló konzerválásában érdekelt modernista, esztétista értelmező közösség, a másik a hagyomány autoritására, a hagyománytörténésre hivatkozó, a későmodernség kánonja köré szerveződő hemeneutikai horizont. E két domináns, egymással jó ideje harcban álló diskurzusforma mellett megjelennek azok a teoretikusan erős, de a kritikai életben csak szórványosan megnyilatkozó beszédmódok, amelyek a posztmodern kánonja környékén a strukturalizmus utáni irodalomtudományi-elméleti irányzatok belátásait hasznosítják. Említésre érdemes, hogy a posztstrukturalista szemléletben rejlő, a hermeneutikainál jóval nagyobb teoretikus veszélyeztetettséget a modernista-esztétista irány egyáltalán érzékelte. Ennek magyarázata talán az tehet, hogy a posztok nem vagy alig jelentek meg a kritikai diszkurzustérben, így aztán nem is sérthettek sem interpretációs, sem kánonikus érdekeket. Ugye hát kit érdekel az elmélet! Élet van, nem teória! Viszont ahogy felharsant a posztelméletekkel rokonítható angyal/os/i/ hang és farkasüvöltés a kortárs kritikai térben, hirtelen sokan idegesek lettek.
     A modernista-esztétista kánon veszve érezve bizonyos pozíciókat a fennálló megőrzésében érdekelt, a későmodern- hermeneuta kánon a hagyomány autoritatív erejére apellálva az irodalomrendszer átalakítására tör, a posztmodern pedig szubverzív módon a hagyományok szóródását, dinszeminációját részesíti előnyben a szabad és nyílt kritikai tér kialakulása, így a posztszólam érvényesülése érdekében. Ennek a hatalmilag erősen motivált diszkurzustérnek beszédmódbeli jellemzői a következők. A pozícióvesztés veszélyérzetéből adódóan a megszólalások bizonyos beszélőknél hiszterizálódtak, a hatalmi retorika következményeképp intoleránssá és kritikátlanul szolidárissá váltak, az intolerancia pedig az egyik oldalon a fogalmi nyelv, a tudományos beszédmód elutasításában nyilvánult meg, a másik oldalon az élményszerű megszólalás került kritika alá.
     Jó hát persze, hogy érti az ember, bántják a barátomat, a nagy írót, a nagy író nagy művét, baszogatják a kánonomat, hát csak tollat ragadok rögvest hajnaltájt, hisz egész éjjel nem aludtam, s megvédem a barátomat, a nagy írót, a nagy művet, a kánonomat, hiszen a kánon mégiscsak én vagyok. Elnézést kérek, ennyire erős csak nem lehet a szubjektum. S ha belegondolunk, a szolidaritás emlegetése is kánonvédő megnyilatkozásforma, ne bántsuk egymást, sőt ne legyen bántás, akkor nem lesz baj. Látod Csulaülű, hogy' konzerválódik a fennálló! Vagy az ellenszegülés a fogalmi-tudományos nyelvnek. Belátom, nem lehet könnyű azoknak, akik épp most a vita hevében kényszerültek hermeneuta-szövegek olvasására, belátom, ez nem egy Hawai! S nyilván idegesítőek azok a posztos futamok is, amelyek a laza, flegma, neofrivol beszédből egyszercsak belerántanak valami lacinista iszonyat teoretizálásba. Azonban. Csak úgy lebrossúrázzuk az elméleti szakirodalmat!? Vagy büszkélkedhetünk, hogy megvagyunk Derrida nélkül is!? Nem mintha én vele kelnék-feküdnék. De ha már nem olvastad, legalább ne kérkedjél vele! Ezek a dolgok úgy rosszul esnek az embernek.
     Amennyiben továbbra is a hatalmi retorika szervezi a kritikai beszédet, s szöveg helyett ideológiák, a szoros olvasás helyett tulajdonítások és minősítések uralják írásainkat, akkor ahelyett, hogy megnyílna a beszédtér, bezárul, frontok alakulnak és merevednek, megerősödik a követő kritika, s a beszélők egyszercsak olyan pozíciókban találják magukat, melyekben talán soha is nem akartak lenni. S nyilván az irodalom is megsínyli ezt a helyzetet, mert ahelyett, hogy a jelentésteremtés és jelentés-felszabadítás örömteli kultúrateremtő játéka lenne az értelmezés és a kritika, a félelmek és a frusztrációk kész sémák alkalmazása felé sodorják az értelmezőket. Ami az irodalomban is érezteti hatását. Amikor bizonyos szerzők már félnek bizonyos kritikusoktól, sőt bizonyos kurátoroktól, amikor már bizonyos íróknál is megfigyelhető, hogy valamely kritikai tábor felé orientálódnak, akkor azt kell mondani, hogy: Na, váltsunk most már hangot! Hogyan is?
     Nem akarnék reklámot csapni az általam ismert és elismert elméleteknek, azonban az elmúlt egy-két évtized irodalomtudo- mányában és az irodalomtudományra nagy hatással lévő bölcseleti munkákban található néhány olyan megfontolás, amely hangváltó erővel hathat kritikai beszédmódunkra. Az egyik, a szubjektumelméletekben megfogalmazott individuum és szubjektum különbségtételre épül, a másik, a fogalmi és az élményszerű beszéd viszonyának átértelmezéséből adódik.
     Amennyiben elfogadjuk azt a tételt, hogy amikor irodalmat olvasunk, akkor sohasem az élő, hús-vér szerzővel "beszélgetünk", hanem egy olyan szubjektummal, aki a szövegolvasás során konstruálódik, azaz egy teremtett szerzővel s egyben belátjuk azt is, hogy írott szöveg esetén nincs alapvető különbség az irodalmi és az irodalomkritikai beszéd kommuni- kációs jellege között, akkor be kell látnunk azt is, hogy a kritikai szöveg is mindig elfedi szerzőjének való individuumát, hogy a kritikaírás mindig teremt egy szubjektumot, konstruál egy olyan szerepet, amely mondja a szöveget. Ha különbséget tudunk tenni egy tulajdonnévvel jelölt szöveg és a között a munkáját egyébként mindenki megelégedésére végző egyetemi oktató között, aki hétköznapjaiban ezt a tulajdonnevet viseli, akkor egy ilyen indulatoktól mélyen barázdált, vérző ontológiai diszkur- zustérből átléphetnénk egy szabad, könnyed és nyílt virtuális kritikai világba. A kritika virtualitását akarjad, aztat, hogy jobb legyen! Ahogy belátod az individuum és a szubjektum beláthatatlan különbségét, társadalmi munkásból szövegmunkás- sá lépsz elő. Nem a nemzetet fogod eszméktől vezérelten szolgálni, hanem a dolgodat végzed: alanyt-állítmányt egyeztetsz vagy ilyet épp nem akarol, illetve megvizsgálod, hogy jól van-e egyeztetve. Az irodalom szeretete éppúgy mint a hazaszeretet minőségi kérdése - olvasta.

A fogalmi és az élményszerű beszéd viszonyáról.
     A már említett hatalmi beszéd gyakran e két beszédforma álorcáját ölti. A modernista, esztétista retorika - szétválasztva, nemegyszer szembeállítva a kritikát a tudománnyal - a tudományos beszéd illetékességét kérdőjelezi meg a kritikai díszkurzusban. A hermeneutikai - későmodern horizonton pedig a szakszerűtlenség vádjával hasonló kiszorító retorika működik. Kétségtelen, hogy a hermeneutikának az alakulástörténetben eddig megképződött fogalmi beszéde épp a homogenizált megszólalásmód, a szűk lexikájú terminológia és a viszonylag kevés szabályrendszert alkalmazó szintaxis révén korlátozza az irodalomról való beszéd szabadságát. Azonban a hermeneuta beszéd épp könnyen elsajátíthatóságából adódóan a jelenlegi beszédformák közül a leginkább alkalmas arra, hogy a - különösen a kortárs - recepcióban kitüntetett pozíciót foglaljon el. Sok kis hermeneuta sokat írva valóban egyszerűen lenyúlja a kortárs recepciót. S ha elfogadjuk, hogy maga az irodalom nem választható el annak recepciójától, sőt, hogy a recepció tartja életben az irodalmat, akkor a hermeneutikának vannak arra esélyei, hogy mintegy fölzabálja, bedarálja a magyar irodalomnak azt a szeletét, amely természetszerűleg nem, vagy csak alig rendelkezik recepcióval: a kortárs magyar irodalmat.

Közbevetés, (csak, hogy félreértés ne essék):
     Mintahogy csak méltatni lehet a modernista, esztétista kritikának nyolcvanas évekbeli kánonformáló teljesítményét, hasonlóképpen elismerőleg kell említeni a hermeneutikai- későmodern beszédmódnak a kortárs kánonikus térkép átrajzolására tett sikeres erőfeszítéseit. Az csak köszönhető, hogy a hermeneutika a szövegszerűséget mint poétikai értéket és a modernség utáni nyelvkritikai és individuumszemléleti aspektust következetesen érvényesítette, amely többek között jelentős módosulást eredményezett mind az Esterházy-, mind a Márton-, s mind a Kukorelly- és a Garaczi-recepcióban. Egy jól kiépített modernista kánon mellé legalább olyan határozott mozdulatokkal hozta létre a későmodern kánont, s mintegy előkészítette a posztmodern de- és kanonizáló műveleteit.
     Közbevetés vége, akkor most vissza a fogalmi versus élményszerű dichotómiára.

Amennyiben a kritikus elhagyja a fogalmiságot, akkor az élményszerű beszéd megszabadul a diszkurzusnak mindazon jegyeitől, amelyek beszédét szakszerűvé tehetik. Korántsem akarnék műveltségi medicinlabdákkal dobálózni (ennek is megvannak a veszélyei, meg azt hiszem nem is menne a dolog), de az élményszerű beszéd könnyen válhat szakmailag diszkurzusképtelenné. Hiszen épp a fogalmiság adja meg azokat a teoretikus, poétikai, történeti kereteket, amelyekhez képest megszólal a kritikus. S a fogalmiság lenne az egyik lehetőség arra, hogy ha nem is - mintahogy a mai szimpózium címében olvasható - a beszéd legyen egy (ezt nem is értem), hanem hogy kialakuljon a dialógusképesség egy (bizonyos) módja.
     Véleményem szerint, úgy szüntethető meg a fogalmi diszkurzus regiszterében rejlő rigiditás és az élményszerű regiszter lehetséges szakszerűtlensége, ha támaszkodva Roland Barthes-nak a metanyelv lehetetlenségére vonatkozó állításaira, feloldjuk mindkét beszédforma zártságát, áttörjük a regiszterek határait, s teret engedünk annak - a mi kritikai terünkben még kevés létjogosultsággal rendelkező - regiszterkeverő beszédmódnak, amely a regiszterőrző diszkurzusformákkal szemben a regiszterek egyenrangúsága és ebből adódó keverhetősége mellett foglal állást. A regiszterkeverő kritika egyrészt aláássa a tudomány kultikusságát, átjárhatóságot biztosít a különböző nyelvek között (noha nem hisz a nyelvek fordíthatóságában), interakcióba hozza az élményszerű és a fogalmi beszéd területeit, így válik képessé a rigiditás és a szakszerűtlenség egyidejű felszámolására.
     Végül néhány olyan mondatot engedjenek/engedjetek meg a disszeminált, DEnormatív vágyott kritikai térről, melyek sok új kritikai mód felé beszélnek. Két ideáról számolhatok be. Az egyik arról a diszkurzustérről szól, amelyben szívesen dialogizálok, a másik azt a beszédmódot jelöli, amelyet szívesen beszélek és hallgatok.
    Azt a virtuális irodalmi-kritikai teret kedvelem, ahol a szöveg bírálata nem jelenti a szerző bírálatát: például ha azt mondom egy szövegre, hogy itt és itt nagyon ciki, akkor szerzője (aki történetesen még a barátom is lehet egyébként, sőt lehet hogy az is) azért még leül velem egy asztalhoz és mégcsak történeteket sem talál ki, hogy például esetleg egyszer, előre kitervelt módon, elutasító kritikámat mintegy megelőlegezve meg akartam volna verni.
     Azt a virtuális irodalmi-kritikai teret kedvelem, ahol a szövegek és a jelentések gazdagon burjánzanak, ahol nem a kritikusok mint élő személyek folytatnak párbeszédet, hanem ahol szövegek és szövegek alkotta szubjektumok segítségével beszélünk életről, halálról, szerelemről, lányokról, s nagyon kivételes esetben vörös borról.
     Azt a virtuális irodalmi-kritikai teret kedvelem, ahol a dialógus lehetősége folyvást fennáll, s a beszédet nem korlátozzák ideológiák, hatalmi aspirációk, sandítások, tulajdonítások, ahol megvalósul az olvasás örömteli ártatlansága.
     Azt a virtuális irodalmi-kritikai teret kedvelem, amely nem a konszenzus leigázó erejét áhítja, hanem amely a beszédek sokféleségét és polifóniáját teszi lehetővé.
     Azt a virtuális irodalmi-kritikai teret kedvelem, amely lehetővé teszi a másik ideát: a regiszterkeverő szövegkritikát.

Egyébként meg: Sokat ne akarjál, a szövegek úgyis...