A szép/baljós emlékezetű tavalyi kritika-vita - sok egyéb mellett arra is kiváló példát szolgáltatott, hogy - bizonyos megfontolások szerint - miért nem lehet valódi vitákat lefolytatni, vagy legalábbis miért termeli ki mindenfajta diszkusszió szükségszerűen saját akadályait is. A (némileg két-pólusúvá sikeredett) vita láthatólag nem tudta elkerülni az olyan eszmecserék szokásos sorsát, amelyek kénytelenek saját működésüket is problematizálni. A beszélgetés ilyenfajta változatai nehezen térhetnek ki az elől, hogy egyfajta agonális konfrontáció médiumává váljanak, vagyis mintapéldájává az interdiszkurzivitás olyan károsodásainak, amelyeket Jean-Francois Lyotard Le différend című könyvének tárgyául választott. Lyotard szerint különösen problematikussá válik a diskurzusok közötti átmenet akkor, amikor a - tételezhetetlen - metadiszkurzív szabályozás, amelyre persze minden kijelentés igényt tart, a versengő diskurzusok valamelyikének centrális (akár műfaji értelemben vett) regulatív elveként jelenik meg. A tavalyi vita több esetben is ennek a defektnek vált áldozatává. Pl. az, hogy az interszubjektív megoszthatóság szabályozóelve Bónus Tibor dolgozatának előfeltevését képezte, vitapartnerei számára a metadiszkurzív vonatkoztatási alaptól való megfosztódásként válhatott érzékelhetővé, miként - a fordított esetben - az is, hogy az általa reprezentált kritikaeszményt támadó írások többsége arra építette érvelését, hogy eleve ismertként kezelte a Bónus-tanulmány ítéleteinek tulajdonítható "mögöttes" szándékokat, vagy éppen az, hogy a Garaczi-recepcióra vonatkozó ítéleteket általános kulturális-intézményes dimenziókba helyezte át (az "egyetemi" kritikatérhódítása a "műértők" exkluzív közösségével szemben stb.). Az ily módon önmagát ellehetetlenítő kommunikáció számára Lyotard szerint az a kompenzáció kínálkozhat egyetlen esélyként, ha az uralkodó vagy uralkodni vélt diszkurzusok egyfajta érzékenységet kifejlesztve maguk artikulálják, mintegy nyelvhez "juttatják" a számukra idegen megnyi- latkozás argumentációját, amely önmagában némának bizonyul.
     A hazai kritika többnyire még adós az ilyesfajta (recepcióesztétikailag is értelmezhető) érzékenység megnyilvánulásaival, éppen ezért újra és újra a metadiszkurzív szabályozás kialakítására tesz eléggé reménytelen kísérleteket, vagyis folyton arra kényszeriil, hogy a kritika önmeghatározásának vélhetőleg kevéssé termékeny, ezenkívül megintcsak az interdiszkurzív műveletek kisajátításaival fenyegető problémáihoz forduljon. Arról, hogy mi volna a kritika feladata, nyilván még sokszor el fog hangozni az a néhány közismert kijelentés, amelyeket itt és ezért nem is szükséges elismételni, ellenben érdekesnek bizonyulhat az a - gyakran elhanyagolt - szempont, amely a kritikai megnyi- latkozások tételezett tárgyára vonatkozik. Ez az előadás ezt a dimenziót venné szemügyre, noha ezzel kényszerűen átcsempészi a mai megbeszélésbe azt a kétosztatúságot, amelyet már tavaly is vita ellehetetlenülésének egyik fő okaként kárhoztattak nem utolsósorban azok, akik létrejöttéért a leginkább felelősek. És persze - jó néhány időrabló és terméketlen ellenvetést kikerülendő - hangsúlyozni kell azt is, hogy ez a gondolatmenet is számol avval, hogy önmagában képtelen orvosolni a "différend" imént említett buktatóit, vagyis nem érdekelt a metadiszkurzív "igazságosság" illúziójának fenntartásában.
     Az utóbbi néhány év legélénkebb fogadtatású kritikaköteteit tekintve félreismerhetetlenül látható az, hogy az ilyen könyvek iránti érdeklődés merőben ellentétes az individualitás eszményének állítólagos leértékelődésével. A kritika önreflexiója általában nagy érdeklődéssel kíséri az olyan teljesítményeket, amelyekben a kritikai ítéletalkotás nem elsősorban szövegelemzésekre építkezik, hanem pl, a tárgyalt művek kapcsán felmerülő esztétikai kérdésekre, attitűdök értelmezésére vagyis a hazai kultúra különbözó problémáira őszpontosít. Talán nem független ettől az sem, hogy az ilyen kritikusi stratégiák értékelése során ritkán marad el a szerző "arcának", kritikusi "alakjának" a megrajzolása. Esterházy Péter ld. a következőképpen indítja Babarczy Eszter könyvéről szóló írását (nem mellékes az sem, hogy itt magát Babarczyt parafrazeálja): "Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő. (...) Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre elegáns, régi módi." Odorics Ferenc Farkas Zsolt könyvéről szóló kritikájának viszont az utolsó bekezdésében olvasható a következő kijelentés: "Olyan szabad ember benyomását kelti". Nem mellékes az a körülmény sem, hogy Odorics idézett írása egyetlen alapvető kifogást fogalmaz meg, s ez a tárgyalt irodalmi szövegeken végzett elemző munka elmaradására vonatkozik (s ugyanez a hiányérzet bizonnyal nem ismeretlen a másik említett kötet olvasójának sem). Mindenesetre úgy látszik, a kritika megítéléseiben legalábbis markáns tendenciának nevezhető az, hogy a vitára ingerlő, továbbgondolkodásra ösztönző stratégiák cirkulációja a kritika diszkurzusokban egyfajta figurációként írható le: az irodalmi szöveg inkább esztétikai-kulturális problémaként jelenik meg, a kritikus "alakként", nem pl. a textuális folyamatok éles szemű megfigyelőjeként érdekes. Igaz, létezik egy másik, bár kevésbé látványos hatásfolyamat is: érdemes volna egyszer megfigyelni azt, hogy a kortárs irodalom különböző alkotásait nem ,jelenségként", hanem műként vagy szövegként kezelő elvárások is hasonló stratégiákat képviselnek-e. Ilyen esetekben ugyanis a kritikus - akárcsak Gadamer eszményi interpretátora - "eltűnik", s vele együtt esetlegessé válnak azok a problémák és értelemajánlatok, amelyeket megfogalmaz: a szöveg visszakényszerül saját textualitásához, a maga nyíltságában, "olvashatatlanságában" válik olyan - még megértendő - problémává, amelyet nem "szólaltat meg" egy eleve rögzített kérdésirány. Elképzelhető, hogy ebben az esetben egészen más kép alakul ki a kritika hatékonyságáról, amit pl. szövegelemzések hivatkozásai, érvelései tehetnek érzékelhetővé, hiszen itt a kritikus teljesítménye a szöveg retorikai vagy textuális dinamikájának érzékeléséhez nyújtott segítségként fogható fel. Az ilyesfajta értelmezői stratégiának az is a sajátosságai közé tartozik, hogy éppenséggel megakadályozza a kritikus "alakjának" meggyőző megrajzolását is (pl. Bónus Tibornak az irónia hiányával való jellemzése [Radnóti Sándor] alighanem az egyszerű tévedések kategóriájába sorolható).
     Mindenesetre a kritikában (és önreflexiójában) egy olyasfajta kettősség tárulhat fel, amelynek feltételezhetően nyelvi okai vannak. Paul de Man Kant-tanulmányát követve ez a kettősség ugyanis a nyelv fenomenalitása (antropomorfizmusok, figuráció, értelem, hang, "jelenség", esztétikai ítéletalkotás) és materialitása (tropológia, defiguráció, szövegszerűség, esztétikai érzékelés) közötti szakadásnak feleltethető meg, illetve annak, hogy az imént vázolt kritikai stratégiák miként vonatkoznak erre a szakadásra. Az viszonylag nyilvánvaló, hogy fenomenalitás és materialitás kölcsönviszonya miként befolyásolhatja a kritikai ítéleteket: a nyelv materialitása aláássa az esztétika leplében jelentkező ideologikus műveleteket, az irodalmi szöveg fenomenalizálása viszont operatívvá teszi a kritikus befogadói tapasztalatát. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miképpen viszonyul ez a nyelvi törésvonal az irodalmi kommunikáció szabadságához, további megfontolásokat igényel, hiszen a nyelv materialitása, amely az esztétikai hatásért felelős, feltehetőleg nemcsak feltárni, hanem elleplezve érvényesíteni is képes mindenfajta ideológiai praxist. E megfontolások helyett álljon itt egy közismert irodalomtörténeti példa, amelyre legutóbb Dávidházi Péter hívta fel a figyelmet: Toldy Ferenc és Bajza József levélváltása Kölcsey Vanitatum vanitas című verséről, illetve a vers recepciótörténete nyújthat némi eligazítást e téren. Mint ismeretes, a magyar irodalom romantikus kánonját létesítő-intézményesítő Toldy tulajdonképpen a költői hang megkettőzésével (egy költői "szerep" tételezésével) interpretálja a verset, amelyet nagyra értékel, de lehetséges morális vonatkozásai miatti kételyeit nem hallgatja el. Toldy ítélete tehát a fenomenalizált versnyelvre, azaz a költői hangra vonatkozik, és éppen ezért szembesül avval a problémával, amely az esztétikai ítéletalkotás ideologizáltságából ered. Bajza közömbösnek mutatkozik Toldy kétségeivel szemben, ő azonban - a kompozíció problémái miatt - elhibázottnak tartja Kölcsey versét, mindenesetre egy retorikai értelmezést nyújt. A szöveg recepciótörténete (és - tágabb dimenzióit tekintve - az irodalomtörténet) azt tanúsítja, hogy bár Bajza utóbb egy kifejezetten konzervatív ízlés képviselőjévé válik, mégis Toldy olvasata szogáltatódik ki a nyíltan is képviselt ideológiáknak, hiszen érvelésében strukturálisan szituálható Révai József értelmezése is. Tehát az esztétikai, morális, politikai stb. ítéletalkotás fenomenalizmusa transzparenssé teszi a szöveget az ideologikus olvasat számára, amit Toldy látensen érzékel is, hiszen mintegy óvatos kísérletet tesz a költő hang "szétdarabolására", ám ez nem bizonyulhat kielégítőnek a morális érdekeltségű olvasat defigurációjához. Nem elfeledve pl. a mai magyar irodalomkritika különböző vitáit az ún. "szövegirodalom", az öncélú, "játékosság", az állítólagos "olvashatatlanság" és a történet "visszatérése" körül, a Toldy olvasata által felvetett problematika ma sem tekinthető meghaladottnak. Ennek legjobb bizonyítéka lelhető fel pl. abban, hogy a történet "rehabilitációját" gyakran az olvashatóság biztosítékaként szokás értelmezni, ami a legnyilvánvalóbban azt teszi láthatóvá, hogy egy markáns kritikai elvárásrendszer számára az "olvasás" egyértelműen a nyelvi fenomenalitás helyreállításának a metaforája.
     Feltehetőleg nem volna egészen alaptalan az olvasás ilyen fenomenalisztikus koncepcióit de Man figyelmeztetésével szembesíteni, mely szerint "amit ideológiának nevezünk, az éppen nyelvi és természetes valóság, referencia és fenomenalizmus egybemosódása". Ezt már csak azért is célszerű szem előtt tartani, mert így válik elkerülhetővé az, hogy fenomenalitás és materialitás kettősége a hazai irodalomtudományban és kritikában gyakran és megvesztegetően reflektálatlanul emlegetett transzcendencia és immanencia viszonylatába helyeződjön. Még így is felmerülhet az a gyanú, hogy az olvasás fenomenalizmusának kritikája sztikségszerűen a posztstrukturalizmus vagy - ami még rosszabb - a strukturalizmus vádját vonja magára, netán egyenesen tartalom és forma elkülöníthetőségének avultként elutasítandó előfeltevését és így valamifajta formalizmusét (és még mindig jobb strukturalistának bizonyulni, mint vulgáresztétának). Bár, jobban belegondolva, tartalom és forma oly rnagától értetődővé szilárdult egységének feltételezése olyan művekből nyerheti el leginkább alátámasztását, mint pl. Az esztétikum sajátossága ("minden helyes visszatükrözés[é]ben [...] a tartalom és a forma szakadatlan egysége, egymásba történő szakadatlan átcsapása uralkodik"), míg Hans Robert Jaussnak az esztétikai észlelésről megfogalmazott nézeteiben ez a viszony sokkal kevésbé nevezhető totális egységnek, de Man számára pedig ez maga volna az esztétikai ideológia. Az "immanens kritika" egyoldalúságára vonatkozó vádak pedig alighanem inkább az imént idézett megfogalmazásban lelhetik fel elöfeltevéseik gyökereit, némileg félreértve ezzel akár kifejezési és tartalmi sík Louis Hjelmslev-féle elkülönítését, illetve az e téren őt követő Roland Barthes-ot. Az immanencia másfajta elgondolását sokkal inkább a nyelv minden fenomenalizmust aláásó materialitása teszi szükségessé, s ez az elgondolás még csak nem is feltételez semmifajta formalizmust: "Az irodalmi szöveg - írja de Man - nem fenomenális esemény, amelynek bármiféle határozott létezési forma lenne tulajdonítható, tekintsük akár természeti tényként vagy szellemi tevékenységként. Nem vezet transzcendentális érzékeléshez, intuícióhoz vagy tudáshoz, csupán előhív valamiféle megértést, amely kénytelen immanensnek maradni, hiszen érthetősége problémáit saját feltételei mellett veti föl. Az immanencia ezen területe szükségszerűen része minden kritikai díszkurzusnak." Ebben az értelemben az irodalomkritika akkor is "immanens" maradhat, ha nem akar lemondani pl. a befogadás kondícióinak figyelembevételéről. Ez ugyanis csak akkor maradhat releváns kritikai szempont, ha célkitűzése nem az irodalomnak az "élet" vagy az "eszmék" dimenziójában való "elhelyezése", hanem az olvasás lehetőségeinek a szöveg materiális, kiszámíthatatlan működésébe való visszavezetése: a recepcióésztétikai szövegelemzés a befogadás különböző módjainak vizsgálatát a szövegesztétikai tapasztalatának feltárásához, megértéséhez tartja szükségesnek, de Man felfogásában pedig az olvasás rejtélyes folyamata valójában a szöveg retorikai stratégiáiban szituátható. Tehát az így értett immanencia nem szorul rá az esztétika, az etika vagy az eszmetörténet fenomenalizmusára sem ahhoz, hogy az irodalmat kommunikatív eseményként érzékelhesse. De Man Kant-tanulmánya arra világíthat rá, hogy az esztétikai percepció éppen abban a folyamatban ragadható meg, amelyben a nyelv mintegy szétdarabolja saját fenomenális dimenzióját, s ebből nemcsak arra lehetne következtetni, hogy az olvasás fenomenalisztikus modelljei valóban egyfajta helyreállításként gondolhatók el, hanem arra is, hogy valójában nem képesek megfigyelni az olvasás folyamatát. Az olvasás immanens elgondolása ellenáll az ilyen helyreállító-totalizáló folyamatoknak, és ennyiben rávilágíthat arra, hogy az esztétikai érzékelés és ennek fenomenalizáló értelmezése összeegyeztethetetlenek egymással és (ennek ellenére tételezendő) egymásrautaltságuk éppen abban a mozgásban válik feltárhatóvá, amit csak egy "immanens", szövegelemző kritika tud érzékelni: az értelemalkotás fenomenalizmusának dekompozíciójában. A filozofáló, moralizáló, esztétikai vagy politikai érdekeltségű interpretáció tehát saját létfeltételéből adódóan ideologikus, és - minthogy ez nyilván nem kerülhető ki teljes mértékben - a kritikának az lehet az egyik feladata, hogy érzékelje és felszabadítsa azt a kritikai mozgást, amely a nyelv fenomenalitá- sának dekompozíciójával leleplezi a sokszor magát kritikainak (pl. társadalom- vagy kultúrkritikainak) tudó pszeudokritikai ideológiát.
     A már többször megidézett kritika-vitát (csak nehogy kiszabaduljon a rossz szellem) feltehetőleg éppen az generálta, hogy ez a pszeudokritikus ideológia úgy vélte megőrizni kritikai operativitásába vetett hitét, hogy egy másik, számára provokatív kritikai stratégiát tulajdonképpen elnémított, hiszen Bónus tanulmányának a Garaczi-recepcióra tett kijelentéseit más dimenziókba helyezte át. A disszenzus itt abban leplezhető le, hogy a Garaczi-olvasás kérdéseire attitűdkritikák, kultúrkritikai eszmefuttatások vagy éppen egy "kritikusi hitvallás" érkeztek válaszul.
     Nyilván nem volna értelme persze elleplezni azt, hogy feltehetőleg az eddig elhangzottakban is szituálható egy kritikaeszmény. Ez a kritikai attitűd nem abban volna elsősorban érdekelt, hogy bizonyos "értelmeket" ajánljon fel, hanem abban, hogy az olvasás - akár csak feltételezhető - fenomenalizmusait érzékelje és konzekvensen megakadályozza. Ez a művelet nem a tárgyalt szöveg lehetséges olvasatainak leleplezését jelentené, hanem - rossz szóval élve - egyfajta "lecsupaszítást", dekompozíciót, illetve az olvasó "visszatérítését" a szöveg "olvashatatlanságához", feltárva ennek retorikai (poétikai, narratív) komplexitását. Hasonló törekvések egyébként egyre érzékelhetőbben jelentkeznek a hazai irodalomkritikusoknál (pl. éppen Bónus vagy H. Nagy Péter újabb írásaiban.). Ezenkívül - a stratégiát tekintve - pl. egy kritikai ítélet saját diszkurzusából kiszakított artikulálhatóságának feltételezése is idekapcsolható (egy, "kritikai szövegek értékítéleteire kevésbé figyelő, azokat semlegesíteni igyekvő olvasat" lehetséges erényeire Szilasi László hívta fel a figyelmet), de akár-az irodalomtörténet terén - Szilágyi Márton filológiai tanulmányai is.
     Visszatérve a fentebb megfogalmazott "lecsupaszítás" elképzeléséhez: ez az alapvetően dekonstrukciós gesztus egyben meglepően hermeneutikainak is mutatkozik, ugyanis a nyelv materialitásának felszabadítása lehetetlenné teszi a szándékok, kitüntetett esztétikai stratégiák stb. tulajdonításának bármifajta műveletét, s így gyakorlatilag a jóindulat hermeneutikáját valósíthatja meg. Ezzel együtt láthatóvá teszi az olvasási folyamat összeférhetetlenségét az esztétikai, morális, kultúrkritikai vagy politikai kijelentésekkel, amelyektől persze sosem képes megtisztulni, vagyis azt, hogy - akárcsak az irodalomkritikai viták esetében - mindenfajta interpretációs művelet szükségszerűen szembesül a disszenzus tapasztalatával, és az irodalomkritikának - ha meg akarja őrizni kritikai erejét - ezen, a mindenkori disszenzuson kell munkálkodnia.
     Az itt tárgyalt különbözőségek értelmezésére tett kísérlet elsősorban nem értékkülönbségek megfogalmazását szolgálja. Sokkal inkább arra buzdítana, hogy az alakulóban lévő új kritikai stratégiák ne feledjék el azt, hogy irodalmi szövegekkel foglalkoznak, vagyis olyan retorikai dinamizmusokkal, amelyek nem egykönnyen adnak választ az esztétika vagy a különböző világképek kérdéseire. Főként azt szem előtt tartva, hogy a szövegeken végzett munka ugyan lehetővé teszi azt, hogy egy kritikai vagy esztétikai ítélet önmagát mint állítást ellenőrizhesse, nem képes viszont stabilizálni ezen állítások és a szöveg viszonyát. Az irodalom ugyanis, létmódjának definiál- hatatlanságából adódóan mindenfajta kritikai kijelentést szembesít "a betű prózai materialitásával", és - végezetül átadva a szót de Marnak - "semmilyen csalóka játék és semmiféle ideológia nem képes e materialitást az esztétikai ítélet fenome- nális felismerésévé változtatni".