Vulgárbölcseleti felvezetés

"Egy író »forrásai«: Tulajdon szégyenei; aki nem
találja meg őket önmagában, avagy kitér előlük, plági-
umra vagy kritikaírásra van kárhoztatva."
(E. M. Cióran)

Közkeletű vélelem - amit a mottón túl például T. S. Eliot jó néhány irodalmi esszéje is alátámaszt -, hogy az úgynevezett másodlagos irodalmi tevékenységet folytató kritikus alábbvaló az úgynevezett elsődleges irodalmi tevékenységet űző szépírónál. Ha az algebra örök törvényei szerint vizsgáljuk a dolgot, akkor persze mondhatjuk, hogy az "első" tényleg közelebb áll, mint a "második". De mihez is? Mely érték skála mely abszolút viszonyítási pontjá- hoz tájolhatnánk be őket, a szerzőt és a kritikust? Netán, impozáns huszárvágással, magához a szerzőhöz? Eszerint, sokak szerint, az irodalom kritikus nem egyéb, mint elvetélt szépíró. De ha megpróbáljuk látómezőnket kiterjeszteni a mindenható és mindent tudó szubjektumon, a szerzőn túlra, akkor - Platon állami művészetbölcseletét továbbgondolva - azt is mondhatjuk: az "igazság" látásának misztikus ranglétráján a kritikus csupán felülről a negyedik fokon állhat, hiszen szerényen meghúzódik a lét előkelő reprezentásai mögött, az ágy ideáját megalkotó Isten, a fekvőalkalmatosságot fabrikáló asztalos, és a közhasznú bútordarabot utánzó művész nyomában. A kritikus tehát pusztán valami valamijének a valamijének a valamije. A kétes látszat utánzója. Negyedízigleni korcsutód, aki, éhes és konok ebként, a háromszor is lerágott csontot szopogatja. A kritikus gazdátlan, kivert kopó. Élősködő, félremagyarázó, ideologikus, manipulátor. Sunyi. Minden rosszat el lehet róla mondani, hiszen kívül áll a biztos kordonnal védelmezett lét három formáján. Mégis minduntalan csahol. Az írót kétségbeesésbe hajszolja, az olvasóközönséget pedig tévhitekbe ringatja. A legjobb talán az volna, ha nem is lenne. De van.
     Ha tehát mégis otthont kívánunk biztosítani a kritikusnak a különös és homályos "igazság" szócska körül elrendeződő univerzumban, szűkebben pedig a szépművészetek honában, összekötve ráadásul mindezt a modernitás önteremtő szubjektumának problematizálásával, talán érdemes röviden felidéznünk a német koraromantika jeles irodalomtudósa, August Wilhelm Schlegel megkülönböztetését a műértőtől és a művészről:  "Szükséges-e hogy a műértő egyúttal gyakorló művész is legyen? Nem, mert a művészi hajlam tulajdonképpen azt jelenti, hogy valaki képes megadni önmagának az első lökést, hogy szelleme eredeti módon öntevékeny és mozgékony. Ahhoz, hogy valaki műértő legyen, csak befogadóképesség vagy érzék, ítélőképesség és kutatói hajlam szükséges." - Az elválasztás mögött a korabeli zseniesztétika alaptézise, a transzcendentális szubjektum ideája húzódik, miszerint a művészi világ kulcsfigurája a teremtő alkotó. Az irodalomkritikus a maga korlátolt kedélyáramlásával, szépre irányuló hajlamával és ízlésével legfeljebb szorgalmas rendszerező, afféle engedelmes öcsike, aki, ha helyesen fogja fel hivatását, szerény szolgálatokat tehet büszke és erős bátyjának: a zseniális költőnek. Legalábbis a kategorizáló irodalomtudós, Wilhelm Schlegel szerint. De mi van akkor, ha az univerzalizáló irodalomkritikus - miként a nyugtalanabb, problémásabb fivér, Friedrich Schlegel - többre vágyik? Ha egyenrangú félként kíván részt venni a szemet kápráztató zseniszeánszon? A zseniesztétika kiszélesítése (demokratizálása?, netán popularizálása?) esélyt kínálhat a kritikus / kritika önmeghatározására: "Költészetet csak költészet bírálhat." - így az ifjabb Schlegel - és a "művészet birodal- máról" beszél, ahol, ha méltók rá, egyenrangú társak a művész és a művész-kritikus. A jénai zseni-filozófus víziójának hátországa egy olyan "progresszív, egyetemes poézis",amelyben költészet, filozófia és élet határai mámorosan öszemosódnak - az együtt-filozofáló, együtt-költő és együtt-élő zsenik szabad és végtelen köztár-saságának törvényei alapján: "E költészet szándéka és feladata poézist és prózát, zsenialitást és kritikát, műköltészetet és természeti költészetet hol összevegyíteni, hol eggyéolvasztani, a költészetet elevenné és társassá, az életet és és a társadalmat költőivé tenni, a szellemességet poétizálni, a művészet formáit a műveltség legkülönfélébb témáival megtölteni-telíteni, és a humor rezdüléseivel átlelkesíteni."
     A koraromantikus eszmék lelkesült hirdetője szerint az élet művésze lehet bárki, aki érdemes rá. Legyen az szépíró, filozó- fus, vagy kritikus. Vagy ... De nincs tovább. Noha a poézis és a zseni fogalma, miközben univerzálissá válik, demokratizálódik, ugyanakkor masszívan őrzi elitista karakterét. Elég csak tovább olvasnunk Friedrich Schlegel idézett töredékét: "Költészetet csak költészet bírálhat. Az olyan műítélet, amely sem anyagában, mint a szükségszerű benyomásnak a maga alakulásában való bemutatása, sem szépforma által és a régi római szatíra szellemében liberális hangja révén, nem műalkotás, nos az ilyen műítéletnek nincs polgárjoga a művészet birodalmában." - Miközben tehát Schlegel szélesre tárja az egyetemes poézis kapuját, szigorú ajtónállóként meg is húzza a határt: ki eléggé zseniális, méghozzá ironikusan-liberálisan zseniális ahhoz, hogy a művészet pazar templomának közelében jusson, s ki nem. Aki a szintet nem üti meg, boldoguljon másutt. A kritikus tehát e birodalmon belül is csak annyiban találhat helyet és megbecsülést, amennyiben megkíván és meg tud felelni a(z ugyan demokratizált-ironizált) zsenifogalom (ámde mégiscsak elitista-esztétikai) kritériumainak. Ami persze - "régi római szatíra szelleme" ide vagy oda - megint csak az "igazság" felkent papjához, a művészhez méri őt. De hogy a kritikus honnan, az életvalóság mely peremvidékéről, mely kérdésekkel érkezik, az a Művészet Szent Csarnokának előkelő bérlőit már nem érdekli. Művészet és Élet, az Egyetemesség nevében, búcsút int egymásnak. Illetve a Művészet, saját egyetemes-ironikus törvényei szerint, befogadja az Élet egyes jelenségeit, míg másokat elutasít. Öndefiníciója: durva kirekesztés, elitista szemellenző. Kérdés, a kritikus/kritika mely törvénynek engedelmeskedik elsősorban. A Művészetének vagy az Életének? De nem lehetne ezt az erőszakolt kérdést akár fordítva is feltenni, tudniillik az Élet felől vizsgálni, az Egyetemesség és talán az Irónia szempontját azonban nem félretolva, a Művészetet? Ám - s íme az ironikus belátás: - akár magasztos poézis honából, akár a fennkölt vagy éppen profán értelemben vett (ami talán ugyanaz) életvalóságból indulunk ki, az egyik elhanyagolásával a másik által megcélzott Egyetemes csakis csonka lehet. A kettő, szépművészet és életrevalóság, kizárólag együtt, egymás korrelátumaként és ironikus korrekciójaként működhet. S hátha ehhez az együttműködéshez kínálhat jótékony segítséget a kritika. Az Irodalom és az Élet közösen megbízott ügynökeként. A(z ironikus) zseni és a (darabos) közízlés ravasz érdekegyeztetőjeként. Aki itt is van, meg ott is van. S aki így az emancipált zseniesztétika demokrata újrafogalmazójának kényes szerepét vállalhatja magára.
     S ez a feltételezett fordulat - az ironikus zsenifogalom demokratizálásának további demokratizálása, tudniillik a zseniális kritikuson át a nem feltétlenül zseniális, vagy legalábbis nem feltétlenül zsenialitása révén önelvű kritikusig - tehát a lánglelkű költők által felkent műítész demokrata pálfordulása talán a zseniesztétika 18. századi képviselőjének, a korántsem ironikus Immanuel Kantnak is ínyére volna, akinek művészetbölcseleti alapmunkájáról Hans Georg Gadamer, a zseniesztétika 20. századi bírálója ekképp vélekedik: A zsenifogalom rendszertani jelentősége tehát a művészi szép különleges esetére korlátózodik, az ízlésfogalomé viszont egyetemes. (...) Az egész könyv rendszertani célja szempontjából az esztétikai ítélőerőnek a természeti szépre és fenségesre történő alkalmazása fontosabb, mint a művészet transzcendentális megalapozása."
     De vajon miképpen és merre felé billenthető ki a kritikusi mesterség transzcendentális-romantikus, ámde mégiscsak sajátosan alárendelt pozíciója? Minden bizonnyal sokféleképpen és sokfelé. Természetesen én most a sok közül csupán egyről beszélhetek röviden: a magyar kritikatörténet számomra fontos szeletéről és nem kevésbé fontos szereplőjéről, azaz a 19. századvégi pozitivista eszmekör vonzásában tevékenykedő Péterfy Jenő kritikusi szemléletének számunkra talán megszívlelendő, s talán egy új kritikai beszédmód felé mutató jegyeiről.

Kvázi-kritikatörténeti fejtegetés
 

"Az irodalom, akár a matematika, egy nyelv, és egy
nyelv önmagában nem nyújthat semmiféle igazságot.
A matematikai és verbális univerzumok kétségkívül
ugyanazon univerzum megértésének eltérő módjai.
                                           (Northrop Frye)

"A kritikának művészi feladata van, az ízlés őre; s a kritika feladata épp oly lényeges; mint maga a színművészet." - írja 1881-ben az Egyetértés című napilap színikritikusa, Péterfy Jenő. A kritikus tehát őr, nem pedig "lángoszlop", "próféta" vagy valami efféle. Alázatos viselkedésének köszönheti saját helyét a művészet(ek) demokratizált rendjében. Ám Péterfy nem csupán a közízlés komor közkatonája, első pillantásra talán merev szerepkörét fellazítja az a kéjes nyelvi-retorikai passzió, a vizsgáló tekintet és a vizsgált tárgy látszólag és ideiglenes azonosságának folytonos szét-metaforizálása, amely mestersé- gének gyakorlása közben oly sokszor hatalmába keríti. Váradi Antal egy mára jótékony feledésbe merült drámáját szemügyre vételezve például ekképp: "Vannak művek, melyekre nézve a kritikus oly örömet érez, mint az anatómus az »érdekes« hulla felett. Minél több a kinövés, annál gyönyörűbb. Ilyen szép darab az Eredendő bűn is." Mint a lelkiismeretes orvos, már-már gyöngéd odaadással emlegeti 1879-es értekezésében - melyet a nem épp örökbecsű honi drámatermésre szentelt - bírálandó műveket, megannyi beteget: "A kritikai érzület szokásos gyöngédségével ma csak a hibákkal foglalkozom. (...) De a kritikának is csak úgy »preparálni« kell példányát, mint a természettudósnak kísérletét. S az első esetben, minél élesebb a szó, annál jellemzőbb." A bíráló hevület kéje, vagyis a szikár szolgálószerep nyelvi-retorikai fellazítása és fűszerezése, netán elfátyolozása vagy homályba burkolása a kritikának érzéki ontológikus, azaz: nyelvi egyenragúságot, és nem afféle zseniális vértestvériséget biztosít a poézis honában, míg ugyanakkor a bírált jelenséget is valamely tágabb érzéki-szemléleti körbe vonja. Innen nézvést, a kritikáról, vagy épp a kritika stílusáról elmondhatjuk, hogy nem csak, sőt talán nem is elsősorban szövegelvű diskurzusformák, sokkal inkább elszövegesített élet- és világ-szemléletek korántsem problémátlan összemérhető- ségének kérdése.
     Dávidházi Péter például Arany János kallódó kritikai örökségéről írt könyvében a bírálatról mint "világképről és önmeghatározásról" beszél - méghozzá érzékivé tett világképről és önmeghatározásról, egészíthetnénk ki definícióját a kritika nyelviségére, stílusára gondolva: "A szabadságharc leverésétől a kiegyezésig tartó korszak legjobb kritikusai már maguk is fölismerték, mennyire elválaszthatatlan az esztétikai ízlésfor- málástól a teljes világkép kialakítása, s mennyire sokoldalú kihívást és átfogó választ követelő jelenség a kritikus számára minden irodalmi mű." Majd Gyulai Pált idézi, a kritikust, akinek lapjában teszi közzé később Péterfy jelentős irodalmi tanulmá- nyait: "...a kritikus nem csak műformák felett ítél, hanem az erkölcs, a társadalom és államélet legfontosabb elvei felett is, amennyiben mindez a költészet némely ágaival legszorosabb kapcsolatban van. A Gyulai-féle morálisan elkötelezett nemzeti irodalomértés örökös (egyébként Péterfy egykori Eötvös kollégiumi tanítványa), Horváth János így összegez: "A kritikus ugyanonnan meríti létjogát, ahonnan az író, a költő. (...) Bárkinek megvan az a joga, hogy irodalmi művel próbáljon hatni másokra, viszont mindenki másnak teljes joga visszahatni ily kísérletekre a maga egyénisége, ízlése és meggyőződése szerint. E jogos visszahatás az, amit az irodalomban kritikának nevezünk." Péterfy nemzedéktársa, Komjáthy Jenő pedig igencsak élesre hegyezi az egyazon életvalóságban ténykedő szépíró és kritikus viszonyát: "...a bíráló szellem az alkotó szellem korrektívuma (...) a kritikai szellem tehát éppen nem meddő, és az alkotás visszája nem egyéb, mint párhuzamos alkotás." Író(i) és kritikus(i "szellem") párhuzamos működésének közös hona pedig: a nyelv. "Nyelv nélkül nincs író." - mondja, egyébként teljes joggal, Komjáthy. S nincs kritikus sem - tehetjük hozzá, kissé tudálékosan, ám nem kevesebb joggal, Komjáthy "szellemében". Mely "szellem" azért mégiscsak inkább a már említett alkotás-központú, nietzscheánus zsenitudathoz áll közelebb, s nem a "szemlélődő" Péterfy demokratikusabb, befogadói művészeteszményéhez, ahogyan azt Babits Mihály is megrajzolta a kettejük különbségét tárgyaló esszéjében.
     További kérdés persze, miként közelíthető a "nyelv mint világkép és önmeghatározás" nevezetű - tipikusan 19. századi eszme a "nyelvem határai világom határai"-szerű - még tipikusabb 20. század végi - szállóigékhez, anélkül persze, hogy a nyelv mindig konkrét eseményiségét valamiféle általános-semmitmondó költészetté párolnánk. Anélkül tehát, hogy a kritikus és a szerző(i szöveg) nem épp problémátlan találkozását valamiféle pszichologizált hitvallás és világmagya- rázat szolgálatába állítanánk. Mi közünk lehet tehát itt és most ezen a szimpoziumon mindahhoz, amit Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Horváth János és mások nyomán kritikusi világképnek vagy valami effélének szokás nevezni? Magyarán miként véleked- hetünk a kritikus világkép megszólaltatásának nyelvi garanciájáról, a kritikusi reprezentáció retorikai vehikulumáról (ami persze nem a szokásos eszköz-jellegű nyelvfelfogásra utal), a kritika stílusáról, s nem utolsósorban a kritikusi világkép és stílus (továbbra sem eszközszerűen aláfölérendelt viszonyáról, hanem) egymásra utaltságáról?
     A zseniális szerző(i szöveg) és az akarnok kritikus - úgy gondolom, hogy Péterfy így gondolja " nem feltétlenül szembenálló felek. A(z akár a szerző, akár az ítész használta) nyelvben megnyíló közös univerzumon belül ugyan termékeny feszültségben állnak, de ez a feszültség kölcsönösen értelmezi is őket. Azaz - ha nem a műnemi és időbeli korlátokat, valamint a géniusz mindenhatóságát, hanem a közös játékteret vesszük figyelembe - a bírált mű akár az őt bíráló bírálat bírálataként is olvasható, amely ugyanazon talajról fakad, csak épp más szabályok szerint. Ez az alapvető összetartozás - közös nyelvi-kulturális horizont és ugyanakkor eltérő nyelvi-kulturális perspektívák kapcsolata - A kritikus oldaláról rendszerint az elfogadó és a bíráló hajlam ökonómiájában, a fogalmi egyetértést minduntalan fellazító retorikában jelentkezik, ahogyan azt Péterfy óvatos retorikával meg is fogalmazza: "...nálam a tehetség tisztelete mélyen rejtőzik; s ez a tisztelet a kritikai hajlamot nemhogy megölné, inkább fokozza..." - A kritikus tehát egyszerre bírál és elismer. De talán nem is ez, a szerző munkájának kétesélyes értékelése a döntő. A műítész lényegében bármit mondhat, a fontos csak az: hogyan mondja. Szépíró és kritikusa e nagy-hirtelen konstruált antropológia alapján egyenrangú feleknek bizonyulnak, azaz megszólalásuk érvényességének egyetlen fokmérője: nyelvi viselkedésük, stílusuk. A kritika (nyelve), miként a szépirodalom(é), elsősorban (nem a reprezentáció eszköze, hanem) stíluskérdés. Minden egyéb - a szerzői világkép hű reprezentációja, de még inkább a kritikusi világképe(ek) ellen-reprezentációja - csak ezután/ezáltal következhet.
     Összefoglalva azt mondhatnám, talán nem haszontalan időnként a nyelv konkrétan: a stílus - által megidézett közös honról elmélkednünk, melynek lakói egyaránt: a szerző, a kritikus, vagy bármiféle írni-olvasni tudó polgár, egyszóval minden (nyelvvel) létező. Olyan széles értelemben vett antropologizált szövegvilágról egyfajta imaginárius világkönyv- tárról próbálok beszélni, ami persze nem megy, ahol akár az ilyesfajta felszólítások is nyugodt szívvel megtehetők: "Tehát egész lélekkel a mezei gazdaságért! Egész bizonyossággal az irodalomért!" - Persze, a pontosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy Kemény Zsigmond idézett szózata igazán irodalomszem- léletének specifikuma, a "nemzeti irányban fejlesztett költészet" jegyében értelmezhető.
     Olyan játéktéren - a nyelv, a stílus által teremtett kulturális horizonton - állunk tehát, ahol a kérdések (szerzőnek, kritikus- nak, mezei gazdálkodónak egyaránt) ugyanazok, a válaszadás eszközei viszont mások. Pontosabban az eltérő válaszokból visszakövetkeztethető kérdések közösek. És e közös kérdések közös porondján, a művészetek) demokratizált játékterén teszi a maga dolgát az író, a kritikus, valamint Kemény kultúrabarát földbirtokosa. A kritikatörténész mindenkori feladata e közös nyelvi-antropológiai kérdéshorizont pontosítása, majd a sajátos kritikai válaszadás rétegeinek figyelmes lajstromozása. Ez utóbbinak pedig legérzékenyebb mutatója a kritika stílusának szubjektuma, ne adj isten szubjektivizmusa.
     S e ponton röviden akár Péterfy kritikusi egyénisége is felidézhető, melynek korlátozásra szoruló alanyiságáról így vélekedik az egykori jóbarát, Angyal Dávid: "Abban pedig, a mit írt(...) hibákat vett észre(...) Azzal vádolta magát, hogy nagyon is sok tért engedett bennök a lyrai költőnek, ki alanyiságával és képzelmével ártalmára vált a kritikai higgadtságnak." De az önszabályozó erő ellenére, vagy tán épp ezáltal kiemelve?, eltitkolhatatlan - s ez Németh G. Béla előtt sem maradhat rejtekben - a bíráló személyiségének látványos jelenléte: "Sokan úgy vélik, Péterfy legsajátabb s legértékesebb tulajdona a tanulmányain áttörő líra. Azt mondják, e sekély érzelmű kornak ő a legérzékenyebb lírikusa."  A fentiek nyomán Péterfy - tipizálható, netán aktualizálható kritikusi viselkedésében az objektivista ítészi higgadtság és a szubjektivista benső hevület egyidejű, egymást ellenőrző és bátorító meglétére következtet- hetünk, melynek legfőbb bizonyítéka: sajátos és meggyőző nyelvi viselkedése, stílusa. Higgadtság és átéltség ellenfogalmai mentén - csak felsorolásszerűen - a kritikai küzdőtér alábbi jelzőkaróira utalnék: tájékoztatás és ízlésformálás, kommentár és bírálat, reprezentáció és retorika, közízlés és zseniális ízlésítélet, teória és praxis, munka és intuíció, kristályos forma és maszatos mélység... De vajon tényleg lehet-e a merev dichotómiák meggyőző feloldója, pontosabban a dialektikus problémátlanítást felváltó szövegstratégia hívószava: a kritikus stílusa, amely afféle megformált "mélység", talán éppúgy, mint a nietzschei "nagy-stílus"?
     De tegyük e - nagyívű és félrevezető kérdést zárójelbe, s elégedjünk meg jelenleg ennyivel: a szubjektum és az objektum, mondtuk a kritikus és az irodalmi alkotás alapellentmondására visszavezethető metafizikai fogalompárok helyett, a mindenkori szubjektum, az ítész markáns jelenléte nem az őt leigázó vagy általa leigázott Abszolútumra, a szerzői(i szöveg)re, de tulajdonképpen csupán egy másik szubjektumra, a szerzői értelemadás szubjektumára enged következtetni. Ehelyett talán érdemesebb a hellyel-közzel leírható szubjektumok, értelmezői stratégiákhoz kötött individuomok közötti szfrérákra: az interszubjektív megoszthatóság nyelvi-antropológiai feltételére figyelnünk. további kérdés, persze, hogy a nyelv természetesen nem instrumentumként értett, de éppen ezért illékony természe- tén belül hol keressük pontosabban e jótékony szférát: a közízlésben, a korállapotban, az általános elfogadott világné- zetben (ha van ilyen), a szemet kápráztató ideák csillagképében, netán pusztán a szeszélyes véletlenben? Precízen fogalmazva: Mi az, ami nem lehet véletlen egy szubjektív ízlésítélet megoszt- hatóságában? Hol találhatunk ama békés tisztázásra, amely már nem az oppozícióba kényszerített szubjektumok: alávetettsé- gükben vágyódó befogadók és magasztosságukban elérhetetlen szövegeszmék vétlen metaforasorának tenyészete, hanem épp e különféleképen sajátos szöveg-individiumok közös nyelvi-antro- pológia melegágya? Am e kérdésre, mint oly sok mindenre, természetesen nem adható megnyugtató válasz. Pláne nem e felszólalás keretében, s pláne nem általam.