Itt kéne átnéznem az egészen, mégha
füstös is, mint egy napfogyatkozás üveg-
közele; íme, a vesztés utáni utólagos
terepszemle, teremtő keskenyítése
vízmosásoknak, ormoknak, mikor a hullámzás
nem is csak megcsorbul, de önmaga lépéshosszán
elbotlik már, mint véghetetlen árnyék, elő-
refele bukva a hátsó világításban - itt akkor
kifogyni a fényből, akár ez a teljes
égbolt, kékesen, estére kelve és éppen így,
ahogy; rendezni magamat a tájhoz hozzá...;
s hozzákezdeni újra, hiszen csak tudni nem
kell, olyan mint egy emléksáv: aligha fontos
benne lennem, akkor is (én) hagyok ki ott.