Mindenki el akart repülni onnan. De inkább csak egy kicsit. A világért sem örökre. Mert akkor nem a harangok, hanem az üres folyosók kondultak volna meg. Mindenki úgy képzeli, nélküle rnajd megkondul a világ.
     A gyermeknyi fiú egy koraőszi napon tűnt föl, nyiszletten, beteges arccal, mint a legtöbben, akik aztán az ezeréves falakba freskóként olvadtak bele. Hosszú szalmaszínű haja a szemébe lógott, nyeglének tűnő fejrándítással dobta oldalra. Azonban mindez nem hívta volna rá föl a figyelmet. A föltűnő az volt, hogy mindig, minden egyes ruhadarabja fekete volt. Egyszerű fekete vászongúnya, amibe jól látható helyre, ügyetlen girbe- gurba hímzéssel varrták bele a kollégiumi számát, veres cérnával, vagy inkább fonállal, hogy sokáig tartson. Feketesége mélysége- sen fekete volt, mint a holló vagy a varjú tolla. Ráadásul minden nagyobb volt rajta egy-két számmal, mint kellett volna. Vagy idősebbektől, az apjától, a testvéreitől örökölte, vagy eleve nagyobbat vettek neki, hogy majd úgyis belenő, hordhatja évekig. Lötyögött rajta a nyakig fölgombolt ing, lötyögött a nadrág, amit egy vastag, fényesre kopott nadrágszíjjal húzott meg vékony derekán, alul pedig kétrét is fölhajtotta a lötyögő nadrágszárat. És bizonyára túl nagy volt neki az a furcsa, fényesre suvickolt csatos cipő, amiben járt, és idétlen, kakaséhoz hasonlító kimért léptekkel rakosgatta egymás után a lábát.
     Így festett a gyermeknyi fiú a megérkezéskor, egy borús, nyárvégi napon. A levegőnek már csípős ősz-szaga volt. Lamy még aznap, első találkozásunkkor megjegyezte, hogy úgy fest, mint egy madárijesztő. Ám eljövendő madaras-neve véglegesen csak akkor ragadt rá, amikor a szeles idő beálltával (ami hamar elkövetkezett, hiszen mikor nem volt szél odafönn?) föltette szereléséhez kiválóan illő széleskarimájú, szénfekete posztóka- lapját, és úgy baktatott a délutáni kötelező séta alkalmával. Madárijesztő volt, egy ijesztő, idegen madár. Ha a focipálya szélén letáborozott, a bő ruhákon befúvó szél lebegtette rajta az inget-gatyát - való igaz, kísérteties jelenségnek hatott. Színtelen, apró arca alig látszott a kalap karimája alatt. Pálcavékony karjára rátapadt a ruha. Azt, hogy milyen színű a szeme, mit fejez ki a tekintete, jóformán nem is tudtuk. A szeme, az arca nem is ő volt.
     Az igazi rossz idő beálltával beszorultunk a falak közé, és egyre gyakrabban botlottunk a Madárba - akit az egyszerűség kedvéért neveztünk így, és akinek az igazi nevét sohasem tudtuk meg. A folyosó fala mellett somfordált, mindig egyedül és gyanakodva. Előfordult, hogy az ablakon bámult ki, nézte a szakadatlan lefelé csurgó esőcsíkokat.
     Megálltunk és néztük. Hárman. Az Atya , a Fiú és a Szentlélek, ahogy magunkat neveztük, oly méltón a hely szelleméhez. Néztük őt különös pózba merevedve, grimaszt vágva. Tudtuk, a három pár szem több lyukat szaggat a Madár testén (nem is szólva - ahogy elképzeltük: fekete - lelkéről!), mintha golyószóróval tüzelnénk rá. Zavartan végigfuttatta rajtunk a szemét, és igyekezett fölszívódni a semmibe. Csakhogy itt nem volt semmi. Falak voltak, folyosók, és lehetetlenség volt elbújni, lehetetlenség volt megpróbálkozni a nem-létezéssel.
     Ám a csapda közös volt. Egy idő után, ahogy ő tőlünk nem, mi sem tudtunk szabadulni a Madártól. Úgy éreztük, módszeresen kell figyelnünk, tanulmányoznunk viselkedését, mintha olyan nagyon lett volna mit tanulmányozni. Hisz a Madár végül is csak egy volt közülünk, egyetlen a háromszázból. Sok más különcebb, idétlenebb, figyelemfelkeltőbb fiút találhattunk volna, aki valóban ideális lett volna emberi tanulmányok készítésére.
     De mi ornitológusnak csaptunk fel.
     Nekünk a Madár kellett. Nincs rá magyarázat, miért - mint ahogy általában semmi fontosra nincs.
     Mivel a nap huszonnégy órájában valaki szemmel tartott valamennyiünket, jogosnak és természetesnek éreztük, hogy nekünk is legyen egy szem az életünkben, aki a pillantásunkat féli.
     És ez megtörtént. Ennek első tapasztalható jele volt, hogy midőn egyízben jellegzetes kakaslépteivel elhaladt mellettünk, és mi már jól bevált módszerünk szerint hosszan és merőn bámultunk utána - a Madár visszafordult. Hátranézett, és az Atya, a Fiú és a Szentlélek különös pózba dermedve, iskolakö- penyben nézte őt.
     És ezzel egy korszak véget ért. Mindenki tisztában volt saját helyzetével és lehetőségeivel. Bántásról, kínzásról senki szót sem ejtett. A napok egyre sötétebbek és hidegebbek lettek. Közeledett a karácsony.

Már ragaszkodtunk hozzá. Bár szavakkal alig beszéltünk róla. Mondatfoszlányokat ejtettünk el, mintha úgyis minden a lelkünk mélyén gyökerezett volna, s amit úgysem lehet értelmes emberi beszéddel elmondani. "Ott van...", "Jön..." "Már megint..." - ilyeneket morrantottunk egymásnak. Legtöbbször erre sem volt szükség, elég volt kimondatunk azt, hogy "Madár", és máris kimódoltan bólogattunk, mint a nagyon öregek és bölcsek, akik egyetlen szóval (mégha az nem is ige) képesek összefoglalni a világ sorsát.
     Aztán megszólítottuk. Ez már az új esztendőben történt. Egyetlen éjszaka alatt negyven centi hó esett. Miden szikrázott és vakított a fehérségtől. A fekete Madár még inkább kirítt. A nagy télben valami fekete ködmön-félét viselt, ebbe is még egyszer belefért volna. Ez az éles ellentét tehette, hogy meg kellett történnie. A nagy hó első délutánján kifelé bukdácsoltunk a nagykapun. És egyszerre, mintha a kopasz fák egyikéről röppent volna le, ott állt előttünk a Madár. Nem csinált semmit. A hóra meredt vagy a fehér felhőkre, már teljesen mindegy. Annyi történt, hogy miközben tekintetünket szokás szerint mereven rászegeztük, és ő nem fordította el a fejét, az Atya, a világ teremtőjéhez méltó mély hangon, szinte a gyomrából, mégis jól hallhatóan, élesen, mint a hó, azt mondta:
     - Madár.
     Nem többet. De kimondta. Ahogy dukált. Madár vagy! - hangzott az ítélet, és itt megint nem volt visszaút.
     Az első kimondott szó föloldott addig önként vállalt némaságunk alól. Akárhányszor belébotlottunk, kimondtuk, az első tétova kísérlet után immár diadallal, hogy: Madár!
     Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy retteg tőlünk. Egyik vasárnap, a kötelező diákmisén, a rotáció szerint a Madár is ott szerepelt a ministrálók között. Fehér karingben, ájtatos képpel vonult ki a pap mögött az oltárhoz. A szentleckéhez érve ő lépett a kis olvasópulthoz, a jelzésnél fölütötte a vaskos piros könyvet és fölnézett. Majdnem szemben ültünk vele. A templomban üresen sincs akkora csönd, mint akkor volt. És ebben a csöndben halkan, mintha valóban égi hangtól származna, fölhangzott a "Madár".
     A fiú megbicsaklott. Nagy zörgéssel megkapaszkodott az olvasópultban, a vaskos misekönyv lepuffant a kőre. Az oltár körül zavar támadt. A Madárt két oldalról támogatva a sekrestyébe kísérték.
     Lekerült a betegszobára. Két napig bírtuk nélküle. Néha egymásra néztünk, mi hárman egy személyben, és megvontuk a vállunkat. Tudtuk, hogy őrá gondolunk. Aztán este, a hivatalos tanulóidő befejeztével, feledve vacsorát, meleg hálótermet, ott álltunk a belső kis udvaron, a betegszoba ablaka alatt. Sötét volt már, és belülről sem szűrődött ki világosság. Miden fekete volt, mint a Madár, mikor alkalmi triónk rázendített, és már-már énekelve, soha nem tapasztalt odaadással ejtettük ki ajkunkon Madár nevét. Nem tudni, meddig tartott előadásunk, csak az biztos, hogy semmilyen reakció nem érkezett. Kint és bent is csönd honolt és sötét.
     Be kell vallani, kissé csalódottan ballagtunk vissza a hálóba, sőt némi aggodalom is költözött belénk: mi történhetett a Madárral? Csak nem komoly a baja? Szokás szerint morgott és hümmögetett a három bölcs.
     Ekkor vágódott ki a harmadik emeleti vécé csikorgó ajtaja. Ott állt előttünk a Madár mezítláb, pizsamában és eltorzult arccal. Kezében egy bicskával hadonászni kezdett az orrunk előtt. A meglepetéstől csak annyit tudtunk kinyögni, külön-külön, hogy "Madár", de ezúttal minden meggyőződés nélkül, hiszen Madár számunkra nem ezt az eszeveszettet jelentette.
     A Madár hörgött, sikított és artikulálatlanul üvöltött. Látszott, hogy lehetetlenség lefogni, mert iszonyatos erő dolgozik benne. A szemét ide-oda jártatta, és a bicskával nagyokat csapott a levegőbe.
     Először a Szentlélek tért magához, és azt mondta, szinte baráti hangon: - Mi bajod van, Madár? - és tett feléje egy lépést. Vesztére. A Madárt már semmi sem érdekelte, és egy mozdulattal a Szentlélek fölemelt tenyerébe döfte a kést.
     Ebben a pillanatban gyulladt föl a folyósói lámpa, a távolból a prefektus hangját hallottuk:
     - Mi folyik ott?
     Innen már gyorsan ment minden. Túl gyorsan is. A Madárt egy pillanat alatt lefegyegyvereztük. Többé nem ellenkezett. Szerencsére a Szentlélek sebe sem bizonyult túl mélynek, egyszerű kötést tett rá a kedvesnővér.
     Másnap már meg is tárgyalták a prefektusok a Madár ügyét. Természetesen minket is kihallgattak. Az kiderült, Madár egy szóval sem vallott ellenünk. Mindenki értetlenül állt a história előtt. Olyan nyugodt, csöndes gyerek volt - hajoltak össze a reverendák. De itt nem maradhat. Közveszélyes. Ezzel el is volt intézve minden. Minket visszaküldtek az órára. A folyosón a Fiú szomorúan megjegyezte:
     - Legalább azt elmondhatta volna, hogy Madárnak hívtuk...
     Másnap elkezdődött a húsvéti lelkigyakorlat. Nem volt tanítás, csak előadások és elmélkedés. Reménytelenül esett az eső. A mise után szomorúan bámultunk ki az ablakon. Egyszerre nedves zörgésre lettünk figyelmesek. Sokáig tartott, míg a boltív alól kibújt egy lovasszekér. A bakon egy nájlonba bugyolált ember ült. A nagykapu előtt a szekér megállt. Akkor lépett ki az épület eresze alóla Madár. Úgy nézett ki, mint máskor. Fekete kalap, ködmön, gatya és az ormótlan csatos cipő. A kezében lévő fedeles ládáért lenyúlt a bakon ülő ember. Láttuk, a Madár odamegy a lóhoz és megsimogatja. Azt is láttuk, beszél hozzá. Az ember jobb kezével föltartotta a nájlonleplet, és most a Madár is bemászott melléje. Ezután csak egy sátor látszott, és a búsan előre meredő ostornyél.
     A Madár elment.
     Nem röpült, mert azt nem tudott. Döcögött a fénylő macskaköveken. Húsvét előtt kötelező volt a gyónás, de a Madárról egyikünk sem ejtett egy árva szót sem. És lélekben sem kértünk tőle soha bocsánatot. Úgy éreztük így kellett cselekedjünk, legjobb tudásunk szerint. Mert ott, akkor, abban a néhány pillanatban a miénk volt az ország, a hatalom és a dicső- ség. Mint kiderült, nem mindörökkön örökké - de melyikünk tudhatta ezt előre? Senki. Se mi, se ő.