Évek óta készülök erre a találkozásra. Volt néhány közös gyerekkori évünk Dorogon a hatvanas években, azóta nem találkoztunk. Egy iskolai évforduló ünnepségén ismertünk újra egymásra, holott voltak közös publikációink a néhai Új Tükörben, majd 1990-ben közösen készítettünk egy gyerekkönyvet a Móra Kiadónál. De mindig rossz helyen kerestem a személyes találkozást, mire utolértem volna, már valahol másutt dolgozott. A tágas budapesti lakásban mégis úgy kezdtük a beszélgetést, mintha tegnap hagytuk volna abba.

— A név, amit viselsz, olasz eredetű, ugye ?
     — Az 1860-as években érkezett ősünk olasz földről, aztán megházasodott és itt maradt Magyarországon. Ismert név lett az idők folyamán, több neves egyetemi tanár is volt a családban. Nagyapám, Tettamanti Jenő például Sopronban, a Bányászati és Erdészeti Egyetemen volt professzor.
     — Az ő sírját láttam a dorogi temetőben.
     — Ennek az az oka, hogy nyugdíjasként (hetvenhárom éves koráig volt aktív) súlyos beteg lett, mi akkor Dorogon éltünk, ott tudtunk róla gondoskodni, s bár Sopron lett volna az igazi nyughelye, a távolság miatt szüleim Dorog mellett döntöttek.
     — Mit őriz a családi emlékezet József Attiláról és Tettamanti Béláról?
     — Ő Jenő nagyapám testvére volt. Makón gimnáziumi, majd Szegeden egyetemi tanárként dolgozott, és közismert, hogy József Attila egyik legelső felfedezőjeként került be az irodalomtörténetbe. Nagyon jellemző a kapcsolatukra, hogy nem szakadt meg, amikor a költő elkerült Makóról, vagy egy időre Magyarországról is. Bécsből, Párizsból is levelet írt, verset küldött szeretett tanárának. Egyébként Tettamanti Béla fia, Károly is neves, Kossuth-díjas vegyészprofesszor volt a pesti Műegyetemen, és az én apámat is széles körben a bányászat jeles szakembereként ismerik. Bátyám is mérnökember. Hát egy ilyen "műszaki folyamatban" vagyok jelen mint grafikus.
     — Bánhidán születtél, Tatabánya egyik kerületének mondhatjuk ma. Mennyi ideig éltél itt, és maradtak-e emlékeid az első évekről?
     — Csak halványan emlékszem. Azt tudom, hogy apám egy nagyszerű, fiatal bányamérnök garnitúra egyik tagja volt, akiket az ötvenes évek elején igen sűrűn helyezgettek át újabb és újabb munkahelyekre. Ez nekem még tetszett is, sok helyen megfordultunk, sokféle élményt jelentett ez a gyereknek.
     — Dorog is egy volt a sorban?
     — Az már a sor vége volt. Előtte a szénmedencében laktunk Ebszőnybányán, aztán a Csolnok melletti XII-es aknán. Ott például a csodálatos Schmidt-villában élni fantasztikus élmény volt. Persze apámnak egészen más emlékei vannak, hiszen XII-es aknán egy ideig büntetőtábor is volt, teljesíthetetlen termelési követelményekkel, sok bűntelenül büntetett emberrel, akik időnként megpróbáltak a drótkerítésen át megszökni... De a hely maga gyönyörű volt, anyám hatalmas energiával csodákat művelt a nagy kerttel, sőt sziklakertünk, kis úszómedencénk is volt. Ha arra járok, még most is látok ott gödröket, amiket mi, gyerekek ástunk ki valamilyen céllal ...
     — Végül tehát Dorogon állapodtatok meg. Senki életében nem könnyű évek ezek. Benned hogyan maradtak meg az ötvenes évek?
     — Otthon - kifelé - nem politizáltunk. Apám a tröszt főmérnökeként dolgozott a bányánál, a szakmában elismert tekintély volt. Ötvenhatról is vannak emlékeim, akkor ő majd fél évig rendőrségi vizsgálat alatt volt. Miután három nyugati nyelvet beszélt, a külföldi újságírók elsősorban vele tudtak kommunikálni. Ezért indult vizsgálat ellene. Én nem is fogtam fel igazán a helyzet veszélyét, mint ahogy a kevés számú esemény is csak annyit jelentett számomra, hogy a fatelepi utcában zajos, de békés felvonuláson azt skandálták a bányászok: "Rákosit a Dunába, Gerőt pedig utána, hurrá!" hallottuk, hogy felrobbantották az orosz emlékművet, Esztergomban pedig egy tank belelőtt egy buszba... Aztán apámat, másokkal együtt, visszahelyezték a beosztásába.
     — Onnan is ment nyugdíjba?
     — Nem, 1967-ben a minisztériumnak eszébe jutott, hogy a nehéziparban, a bányászatban is külkereskedelmi céget kellene létrehozni. A nyelvtudása miatt apámra esett a választásuk, amit hosszú töprengés után elvállalt, de ahogy emlékszem, nem sok örömét lelte ebben a munkában. Teljesítményt vártak tőlük, miközben jogosítványokkal nem rendelkeztek. Akkor költöztünk Pestre is, és a GEOMINCO Rt-től ment nyugdíjba hatvanöt évesen.
     — Maradjunk még Dorogon! Közös gyerekéveinkből én elsősorban a sportoló, az atléta Tettamanti Bélára emlékszem.
     — Látod, a sport az, ami azóta is megmaradt, elkísért az életemben. Akkoriban elsősorban távolugró voltam, később hármasugrásban is versenyeztem. Az iskola kőkerítésén pár éve még meg tudtam mutatni azt a bevésett nyomot, amelyikkel annakidején megjelöltem az iskolacsúcsomat. Az általános iskolában a kézilabda-, gimnáziumban a kosárlabda-suliválogatottba is befértem, ami az atlétizálás mellett rengeteg izgalmas élményt jelentett. Amikor a Városligetben, a Vajdahunyad várban kiállítástervező grafikusként dolgoztam, hála Istennek olyan restaurátor kollégáim voltak, akikkel esőben, hóban, vagy kánikulában, minden nap, az ebédidő alatt kilógtunk focizni a Ligetbe - pontosan egy kemény, orroncsúszós órára... Nem is szedtem fel egy dekát sem a sok év alatt. Teniszezni már negyven felé kezdtem el, és hála atléta múltamnak, a lában ragyogóan bírja, és még mindig fejlődök.
     — Ezzel a Tettamanti Bélával énekeltem is néhány évig. Erre emlékszel?
     — Iskolai emlékem erről nincs. De te a templomi passióéneklésre gondolsz. Ez meghatározó élményem. Nem is a szereplés volt számomra a fontos, inkább a próbák hangulata emlékezetes. Pedállal fújtattuk az orgonát ... Azóta szeretem a gregoriánt, és persze rendszeres zenehallgató, hangversenylátogató maradtam. Hangszeres tudásom nincs, ez kimaradt az életemből, ami nagy kár, rettenetesen sajnálom.
     — Viszont a képzőművész tehetségedre én nem emlékszem. Volt már ennek jele, vagy csak későbbi iskola, mester hatott rád?
     — Nem figyelt fel rám igazán senki, bár azt mondták a tanáraim, hogy valami mocorog bennem, hiszen több iskolai rajzversenyt megnyertem, de rám akkoriban elsősorban az otthoni környezet hatott. Édesapámnak nagyon komoly könyvtára volt, amiben a műszaki és irodalmi művek mellett rengeteg képzőművészetet is találtam. Ráadásul nem csak magyar nyelven. Sok háború előtt kiadott kötetbe, albumba lapozhattam bele. Ezért aztán már kisiskolás koromtól nagy élményem volt Dürer, vagy az impresszionisták, minden ott volt a polcokon. Így korán megismerkedtem a nagy mesterekkel. Azt is hozzá kell tennem, hogy apám nagyon jól rajzolt, profi módon akvarellezett, és a falainkon rengeteg kvalitásos kép lógott az olajfestménytől a grafikáig. Egy gyerek, ha így nő fel, szerencsés, és valami hasonlót igényel. Nézz körül, most én is így rakok fel a lakás falaira mindent, amit megszeretek.
     — Volt itt Pest előtt még néhány esztergomi év is!
     — Az István Gimnáziumhoz és a Keresztény Múzeumhoz nagyon erősen kötődtem. Sok jó tanárom volt, a múzeumban pedig nemcsak kiállításlátogató voltam, hanem a személyes kapcsolatok segítségével a műhelyekbe is bejutottam, ahol közelről láthattam a trecento képeit ugyanúgy, mint a szárnyasoltárokat, néha még restaurálás előtt. Akkor még az is fölmerült bennem, hogy képrestaurátor leszek. Aztán ott volt a Bibliothékában Kovách Zoltán igazgató úr, világi pap, a család barátja, nagy tudású ember! Ilyen szerencsém volt nekem Esztergommal!
     — De mikor derült ki végre a rajztehetséged?
     — Számomra nagyon későn. A hetvenes évek végén, amikor már rendszeresen jelentek meg rajzaim, még mindig nagyon elégedetlen voltam a munkáimmal. Igazán húsz éves koromban, a katonaságnál kezdtem rendszeresen rajzolni, addig ugyanis művészettörténész akartam lenni, ami, hál’Istennek, nem sikerült. Viszont igen jó elméleti alapokat adott. Évekig kerestem még a helyem. Éreztem, hogy talán jó a kezem, de nem találtam igazán az "irányt". Eleinte hagyományos karikatúrát készítettem, írtam is e témáról, de nem okozott igazán örömet, mert nem éreztem egyéninek, karakteresnek. Elmúltam harmincéves, mire megtaláltam azt az utat, amire építeni lehetett. Akkor kezdtem az Élet és Irodalomban is publikálni. Tudtam, hogy sokan nem szeretik ugyan a rajzaimat másságuk miatt, szerencsémre azonban Nagy László volt a képszerkesztő, aki szigorúan, de nagy jóindulattal kritizálta és közölte rajzaimat. Később hívtak az Új Tükörhöz, ahol nyolc örömteli évet töltöttem grafikusként és illusztrátor-szerkesztőként. Ma már tudom, hogy ezek voltak az én igazi szakmai iskolaéveim ...
     — Fontos személyek figyeltek rád! De hogyan élted meg azt, hogy nem voltál "tanult" képzőművész?
     — Évekig szinte nyomasztott...Vagy inkább hiányérzetet okozott. Szerencsémre megismerkedtem olyan grafikusokkal, akik itthon fontos, jelentős művészek voltak, de ők sem végeztek főiskolát. Somogyi Győzővel voltam például néhány évig ilyen kapcsolatban, ami jó hatással volt rám, mert zseniálisan egyéni világú grafikus volt. A főiskola — ma már így vélem — a startnál sokat jelent, de hosszú távon nem olyen fontos.
     — Örök kérdés marad-e, hogy karikaturista avagy grafikus vagy?
     — Hosszabban próbálok válaszolni. Én nagyon nagyra becsültem (anno) az ÉS-ben publikáló Frank Jánost, ő fedezte fel kritikusként a rajzaimat. Sokat rajzoltam akkoriban az Egyetemi Lapokban grátisz, Nyakas Szilárd révén, az Új Tükörben dolgoztam, kiállításaim voltak itthon, külföldön. És akkor felkértek önálló kiállításra az Ernst Múzeumban. Ez akkora megtiszteltetés volt, hogy napokig gondolkodtam, elvállalhatom-e. Abban az időben Gyulai Líviusszal volt közeli a barátságunk, de mikor elmondtam neki, hová hívtak, láttam, hogy ő is meghökkent. Aztán megnyílt a kiállítás, és zárás előtt egy órával eljött velem megnézni az anyagot. Nagyon izgatott, mit mond, mert ismertem, tudtam, hogy mindig kemény véleményt alkot. Kétszer-háromszor végigjárta, aztán azt mondta: "Öregem, nagyon jó, sose bánd, hogy nem jártál a főiskolára!" Na, azt hiszem, ettől kezdve nem zavart a "tanultság" hiánya.
     — És filozófiád is van arról, amit rajzolsz?
     — Ha karikaturistaként kezdtem is, grafikusnak tartom magam. Hagyományos karikatúrát már csak ritkán készítek. Frank Jánosék már akkor régen úgy fogalmaztak, hogy ez nem is képgrafika, nem is karikatúra, a szatírikus grafika elnevezés se jó igazán. A jó rajznak van valami mondanivalója, de gyűjtőfogalmat nem kell ráhúzni. Somogyi Győző is jó régen megjósolta nekem: "Neked az a legnagyobb hibád, hogy nem tudnak majd hova besorolni." Nem szánta se pozitív, se negatív megállapításnak, csak tényként közölte. Nálunk nagyon merevek a kategóriák. Nyugaton egy hasonló stílusú grafikust senki sem akar beskatulyázni, hiszen csinál a grafikái mellett reklámgrafikát, plakátot, könyvillusztrációt. Mindig az olyan sokoldalú, állandóan formálódó képzőművészek hatottak rám, mint Steinberg, Folon, Lenica, vagy itthon Réber László groteszk rajzai, akit inkább "csak" könyvillusztrátornak ismernek, pedig zseniális, amit művel. Sajnos kevés feladatot kapott itthon, hogy ez igazán elterjedjen róla.
     — Lehetetlen a kitörés a nemzetközi porondra?
     — Lehetséges, csak nem innen. Ráadásul ott is kell jó sok szerencse, de főként az, hogy mögéd álljon egy kiadó. Grafikusok köteteit ott sem sokan vállalják, de Svájcban, Franciaországban szép számmal akad rá példa. Csak hát évek kellenek ahhoz, hogy folyamatosan kiadjanak, és ez innen nem lehetséges. Talán ha kinn élnék... Itthon pedig az ínséges idők miatt már oda jutottunk, hogy a legelső lefaragható költségek közé került a belső illusztráció, a könyvborító is.
     — Sosem kerültél a lehetőség közelébe?
     — Egyszer, nyolcvankilenc táján igen. Nyugat-Berlinből járt itt egy galériás, az én grafikáimat választotta ki katalógusok alapján, a kiállításnak sikere volt, vásároltak is az anyagból. Volt esélyem újabb kiállításokra, de az illető idős volt, kórházba került, hamarosan meghalt. Nem volt szerencsém.
     — Te az illusztrálást önálló munkának tekinted, vagy megélhetési forrásnak?
     — A könyv önálló, szerves része az illusztráció. Még nyolcvanháromban Woody Allen novelláskötetét illusztráltam. Nem ez volt az első, de olyan munka lett, hogy én akkor találtam rá igazán a stílusomra. Fontos csomópont volt az életemben. Azóta, amennyire ez lehetséges, keresem a lehetőséget az illusztrálásra.
     — Tehát ha életmű-kiállítást rendeznél, bevennéd a könyvrajzaidat is?
     — Feltétlenül! Azt gondolom, azért illusztrálok jól — ha ez igaz —, mert nem a leírt betűket rajzolom meg, hanem a szöveget megragadva abból mást is csinálok.
     — De a groteszkhez mégis csak jobban kötődsz, hiszen jórészt ilyen könyveket illusztrálsz.
     — Igen, de belefogtam például Andressew Iván novelláskötetébe is, ami inkább nyers gondolatok, mint mosolyfakasztó írások gyűjteménye. Ehhez egy milliméter groteszk sem készült. Van itt még valami: bizonyos formai elemek, gondolati rétegek - másképpen - a grafikáimban újra megfogalmazódnak, én emiatt is fontos munkáimnak tartom az illusztrációkat.
     — Van köze az írónak ahhoz, amit rajzolsz?
     — Beleszólni nem nagyon szoktak. Mostanában élőbb ez a kapcsolat, mert régen a szerkesztő szólt, most pedig inkább az író kér meg illusztrálni. Ő pedig azért teszi, mert ismeri és becsüli a rajzaimat.
     — Gyakran látni munkáidat a sajtóban. Azok megrendelésre készülnek?
     — "Csak rajzokat" kérnek tőlem — én meg szabad fejet és kezet. Ezek bizonyára sokféleképpen magyarázhatók, de direkt módon soha nem politizálnak. Megrendelt rajz ilyen értelemben nem készül. Mostanában a Népszabadságban (vagy három éve) és a Hócipőben (ott illusztrálom Andressew írásait) publikálok, és gyakran egy kolozsvári irodalmi havilapnak, a Korunknak küldök rajzokat. Erdélyhez egyébként is sok régi szállal kötődöm, évekig jártam Székelyföldre, Kalotaszegre és Kolozsvárra. Sokat kaptam "tőlük" — amit én honorárium nélküli rajzokkal igyekszem megköszönni, hiszen arrafelé egy magyar nyelvű szerkesztőség anyagi lehetőségei katasztrofálisak.
     — A Tettamanti névhez méltó folytatást látsz-e a családban, a gyerekeidben?
     — Nem foglalkozom a kérdéssel. Emlékszem, hogy körülbelül húsz éves koromig én sem igazán fogtam fel, milyen dolog az, hogy így hívnak. Jó tudni és érezni, hogy nagyszerű emberek jártak előttem, de hogy mi lesz utánam? A gének remélhetőleg működnek.
     — Olyan tárgyi kultúra, tárgyi világ vesz körül, ami nem tudatos gyűjtőszenvedélyre utal, de nagyon gazdag és személyes jellegű. Rengeteg a kép, a barátoké is, sok az erdélyi tárgy a ládáktól a kályhacsempékig, de van a falon velocipéd, maszk, igen régi térkép, nem sorolom...
     — ...és rengeteg könyv. Mint apámnál is volt. Tényleg személyes tárgyak ezek, sokszor a családból, vagy csak rám ragadtak, kaptam, cseréltem őket, őriznek nekem valamit. Szó sincs gyűjteményről, de ha hazajövök, nagyon jólesik megérkezni "közéjük".
     — Tárgyakkal vetted körül magad. Körülvesznek-e emberek, barátok? Kapcsolatrontó időket élünk...
     — Fájó kérdés. Én is a saját bőrömön érzem, hogy a politika milyen bután esett be ide kilencven körül. Nagyapámhoz, apámhoz hasonlóan azt vallom, legyen az ember elsősorban a szakmájában jó. Ez persze nagy igazság, csak hát más is van. Pár év alatt olyan lövészárkokat ástunk, amik évekig betemethetetlenek. Tele vagyunk az adok-kapok vélt és valódi sebeivel. Fényévnyire vagyunk az angolszász parlamenti veszekedéseket követő békés golf- és teniszpartik délutánjaitól. Rosszkedvem van a politikától, pedig kilencvenben lelkes és optimista voltam. Tudom, hogy nagyon nehéz szakma, hogy sokáig kell tanulni, és mi csak az első fázisnál tartunk, de a kinevelődés folyamata - sajnos - a bőrünkre megy.
     — Van-e valami, ami hiányzik, vagy talán teljesen kimaradt az életedből?
     — Nem nézek el Nyugatig, csak a csehek, lengyelek felé. Szóval nálunk nagyon szerények a könyv alakban terjesztett grafika lehetőségei. Ez bánt, mert jó lenne időnként albumokban látni a műveket, ahogy ez arrafelé megvan. Itt esélyt sem látok rá. Magyar specialitás, hogy ez az írók országa. Itt a közepes író is köteteket tud megjelentetni. Ez önmagában még nem baj, de a grafikából még az élvonal sem jut ilyen esélyhez. Kérdezted, mi fáj, nem akarok róla többen nyekeregni.
     A másik, ami hiányzik, hogy nem utazhattam annyit, amennyit - és ez jó - a mai fiatalok már mehetnek. Persze igyekeztem, például motoroztam sokfelé, Görögországtól Németországig, de nem mehettem eleget. Én nagyon sokat merítek abból, hogy évente néhány napig, hétig valahol másutt vagyok. Nem turistaként! Ülök egy katedrálisban, egy képtárban, vagy egy város szélén. Nekem pótolhatatlan a tájak, formák, tárgyak, arcok kapcsolatrendszere. Ehhez pedig látni kell. Nem csak tévét, amit sokszor utálok, nem csak könyvet, amit nagyon szeretek. Nekünk ebből kevés jutott, és ezt már nem tudom utolérni. Sőt most is kevesebbet engedhetek meg magamnak, mint amennyit szeretnék...