Hollywood nem tesz jót a filmcsillagoknak. Előbb-utóbb legtöbbjük idegrendszere, lelki egészsége felőrlődik. Idegösszeroppanás, alkoholizmus, altatókúra a végső útszakasz állomásai. Greta Garbo évtizedekig fekete szemüvegben bujkált a világ elől, Marilyn Monroe öngyilkos lett, de újabban néhány színésznő megpróbál védekezni a mesterséges paradicsom mérgező hatása ellen. Az Oscar-díjas Jane Fonda szélsőbaloldali ügyeket támogat és az egészség kultuszát hirdeti. Shirley MacLaine, maga is Oscar-díjas filmcsillag, volt már a szélsőséges nőmozgalom, a feminizmus szekértolója, beleártotta magát a politikába is, de néhány év óta csak a saját lelkével és okkult tanulmányokkal foglalkozik. Könyveket is ír. A legújabb, Tánc a fényben, témája a lélekvándorlás. Ez így megfogalmazva azt a benyomást keltheti, hogy a művésznő komolyan elmerült a keleti vallások tanulmányozásában, de erről szó sincs. Miss MacLaine az Amerikában és újabban, sajnos, Európában is elterjedt álmetafizikai divatok és valláspótlékok híve. Aki elolvasott tizenöt-húsz könyvet ebből a témakörből és van némi íráskészsége, az maga is írhat egyet.
     Shirley MacLaine saját elbeszélése szerint azok közé a kiváltságos szellemi lények közé tartozik, akik a jógagyakorlatok, meditálás, elmélyedés útján egy magasabb spirituális szintre jutva, vissza tudnak emlékezni a lélekvándorlás során elért korábbi állomásokra és visszamenőleg pontosan fel tudják idézni egy-egy előző életük részleteit, tapasztalatait. Shirley emlékezete elég messzire visszanyúl a múltba: ő még arra az időre is emlékszik, amikor a legenda szerint elsüllyedt Atlantisz földrész és birodalom polgára volt. Hallgassuk meg, hogyan beszél erről: "Diák voltam, emlékezetem szerint a tanárom meghalt, az egész földrész bomlófélben volt, én egyre jobban elkeseredtem és végül öngyilkosságot követtem el." Ennyit Atlantisz pusztulásáról. Végre itt volna egy szemtanú, aki elbeszélhetné nekünk a legendás földrész utolsó napjait, ő ehelyett inkább önmagáról, elmúlt magáról közöl néhány érdektelen adatot. Jellemző, hogy ezek az Atlantiszra visszapillantó lélekvándorok, az emlékezet cirkuszi bűvészei, semmi újat sem tudnak kihúzni a kalapból. Leírásuk szerint Atlantisz szakasztott olyan, mint a modern Amerika vagy Európa. Gépesített társadalom, autók, repülőgépek, rádió, televízió, rakéták, atombomba. Pedig az atlantisziak állítólag fejlettebbek voltak, mint mi. Meg kell állapítanunk, hogy egyik-másik science fiction író mítoszteremtő képzelete eredetibb, mint ezeké az okkult mesemondóké.
     Shirley MacLaine valaha Indiában is élt már, az szerencsére nem süllyedt el és így, amikor néhány évvel ezelőtt, mostani inkarnációjában ott járt a Himalája hegység vidékén, megismerte a barlangot, ahol egyik előző életében bölcs jógiként elmélkedett arról, amiről a bölcs jógik elmélkedni szoktak. Részleteket nem közöl, csupán annyit árul el, hogy akkoriban sem osztotta meg tudását embertársaival, ami erkölcstelen és önző dolog, de ígéri, hogy most majd jóváteszi bűnét és mindent megír, amit tud, hogy mi is okulhassunk belőle.
     Shirley egyébként rendkívül bőbeszédű: amit egy mondattal el lehet intézni, azt ő egy egész oldalon teregeti, csak úgy dől belőle a szó. Sajnos, nem mindig lehet kiigazodni mondanivalóiban. Előadása szerint egyik előző életében háremtáncosnő volt, egy másik életében orosz balett-táncosnő, majd vudu papnő, kimonós japán férfi, később elefánt-hercegnő. A lélek magasabb síkján összekerült két nála is fejlettebb lénnyel. Egyikük neve Ramtha — ez valószínűleg indiai lehetett, a másik egy tizenhetedik századi skót zsebtolvaj, egy bizonyos McPherson, aki a jelenkori Hollywoodban is jól kiismeri magát és mindig tud neki tanácsot adni: melyik a legjobb fogyókúra vagy vitaminkúra. McPherson és Ramtha még azt is megjósolták neki, hogy megkapja az Oscar-díjat. 
     Shirley szerelmi életét inkább mellőzöm, mert kalandjai egyrészt túl bonyolultak, másrészt a filléres regények banális történeteire emlékeztetnek. Ehelyett inkább néhány szó arról, hogyan kezdődnek nála a hétköznapok. Itt van például a fürdés rítusa. Shirley a fürdőkád négy sarkába egy-egy kvarckristályt állít, mert mint mondja, megtanulta, hogyan kell élni a kristályok hatalmával. Mialatt a fürdőben ázik, egy pohár sós tengervizet szagolgat és hindu mantrákat kántál. Hüvelykujját és mutatóujját egymáshoz szorítja, hogy a hanghullámok végigvibráljanak a testén, és mélyen belélegzi a fehér fényt. Erre azért van szüksége, mert a testet átható fehér fény, egy divatos elmélet szerint, harmóniához vezet. Fürdés után sóval dörgöli be patyolat kebleit, hogy megtisztítsa a negatív energiát — és így tovább az okkult halandzsa végső határáig.
     Shirley az akupunktúrának is híve. Santa Fé városában egy arany tűkkel — majdhogynem azt írtam: trükkel — dolgozó specialista segítségével képes volt felidézni a múltból egy-egy korábbi életének árnyát. Sőt, egy alkalommal megjelent előtte egy elegáns, krémszínű ruhába öltözött, két méternél is magasabb teremtmény, aki egyik nemhez sem tartozott, de szép volt, jó volt, erős és türelmes. "Ki vagy te?" — kérdezte álmélkodva Shirley. A Lény így válaszolt: "Én vagyok a te magasabb szintű, korlátlan éned." Shirley próbára akarta tenni és megkérdezte tőle: ha valóban nem ismer korlátot, meg tudja-e állítani az ablaka előtt hajladozó fát. Igen, felelte korlátlan énje, de ehhez előbb a fa engedélyét kell kérnünk. A fa állítólag beleegyezett a dologba és — hókusz-pókusz — egyszer csak megszűnt hajladozni. Ha igaz, azóta is így áll.
     Shirley McLaine írása az önszerelem unalmas himnusza, a véget nem érő önimádat humortalan és fantáziátlan leírása. Pszichológusok figyelmébe ajánlhatjuk. Érdekes adalék, hogy mint írja, eddig még senki sem kérdezte meg tőle, mikor hibbant meg. És még mondják, hogy az amerikaiak udvariatlanok!...