Ezekben a válságos időkben, amikor minden valamirevaló vigécnek kétszer annyit kell halandzsáznia, hogy vevői megváljanak összekuporgatott pénzecskéjüktől, a konkurrens vállalatok egyre tolakodóbban kínálgatják portékájukat, vagy szolgálataikat — ki mivel keresi meg a betevő falat kaviárt és hozzá a francia pezsgőt. Nyugati országokban évek óta divatos a postai árurendelés, illetőleg a vevő postai úton megközelítése. A vállalatok, amelyek ilyen módon vadásznak vevőkre, komoly összegeket fizetnek ki egy-egy jó címjegyzékért, hogy a tehetős polgárokat levélben unszolhassák vásárlásra, üzletkötésre. A címjegyzék azután kézről kézre jár és akinek a neve egyszer rákerült egy ilyen listára, az felkészülhet, hogy hetenként kap a postával csábítóbbnál csábítóbb ajánlatokat. Felkínálják szolgálataikat a bankok, hitelkártya vállalatok, folyóiratok, könyvkiadók, akik bőrbe kötött klasszikusokat, költőket és filozófusokat árulnak darabszámra, kilóra, méterre, jelentkeznek a kétes hírű klubok, éjjeli mulatók, borkereskedők, szatócsok és vargák, egy csőd szélére jutott vidéki pénzverde Salvador Dali bibliai ihletésű platinaérméiről küld katalógust, mások porcelán madarakat, selyemkendőt, kristályvázát, esetleg giccses képeket, metszeteket próbálnak rásózni a gyanútlan címzettre. Az egyik legkedveltebb módszer a személyes hangú levél, amelyet természetesen komputer szövegez és sokszorosítva küldenek szét ezerszámra. A névre szóló leveleket rendszerint a vállalat vezérigazgatójának, vagy elnökének sokszorosított aláírása díszíti: hadd érezze magát megtisztelve a kiszemelt áldozat. A fogásnak, furcsa módon, van némi hatása: a vállalatok megfigyelése szerint a kiküldött levelek három százalékának címzettjei ráharapnak az aranyhorogra.
     Egy Ivor Davis nevű angol úriember, aki családjával a kalifornai Los Angelesben lakik, néhány hónappal ezelőtt előfizetett a Money Magazine című amerikai pénzügyi szaklapra, amely tanácsokat ad olvasóinak, hogyan védekezzenek az infláció ellen, és mi módon fektessék be pénzüket jövedelmezően, illetve milyen legális eszközökkel érhetik el, hogy a kamatot ne az adóhivatal, tehát az állam zsebelje be. Ivor Davis valamilyen oknál fogva nem a maga nevére fizetett elő, hanem egy bizonyos Muldoon Davisnek rendelte meg a lapot. Az újságot főleg jómódú üzletemberek olvassák és a lap feltehetőleg, továbbadja előfizetőinek jegyzékét, mert Muldoon postája ettől kezdve feltűnően megnőtt. Az American Express bankhitelkártyát kínált fel neki, egy utazási iroda Karib-tengeri kéjutzással kecsegtette, ugyanakkor egy hollywoodi temetkezési vállalkozó gyászkeretes prospektusban ajánlotta fel felebaráti szolgálatait. Személyes levéllel fordult hozzá a cárok egykori aranyművesének Amerikába szakadt leszármazottja, Igor Fabergé, aki episztolájában merengve emlékezett vissza a régi szép szentpétervári estékre, amikor ő gyertyafénynél Puskin verseit lapozgatta, odakint a decemberi alkonyatban vastag pelyhekben szállingózott a hó, a Néva partjáról behallatszott a csengős szánok csilingelése, édesanyja éppen egy Rachmaninov szonátát játszott a zongorán és a kandallóban duruzsoló tűz fénye megcsillant a finom művű opálgyűrűn, amelyet édesatyjától kapott és ezért soha egy percre se vált meg tőle... Vajon Muldoon Davis nem óhajtana egy ilyen opálgyűrű birtokába jutni? — tudakolta a poétikus levél szerzője, mert ha igen, csak forduljon hozzá bizalommal, ő, Igor Fabergé, szívesen küld neki egy árjegyzéket mindenféle Fabergé ékszerről.
     A legnagyobb megtiszteltetés azonban még hátra volt: egy reggel az Egyesült Államok elnökétől, Ronald Reagantől hozott levelet a posta. Úgy látszik, ő is megkapta a címjegyzéket. A Fehér Ház ura felajánlotta Muldoonnak, hogy amennyiben száz dollárt adományoz pártjának, a Köztársasági Pártnak, küldet neki egy okiratot, amelyben személyesen mond köszönetet nagylelkűségéért, és kap egy kis jelvényt, rajta a nemzeti lobogóval, amelyet zakója gomblyukában viselhet. A levél aláírása így szólt: Barátja — Ronald Reagan. Muldoon azonban nem hatódott meg, talán azért, mert egész életében a Demokrata Párthoz húzott, vagy, ami sokkal valószínűbb, mert nincsen zakója, amelynek gomblyukában a jelvényt viselhetné. Muldoon ugyanis nem ember, hanem kutya, hétéves dán dog, akit nem érdekelnek a reklámajánlatok. A helyi golfklub levélben kínálta fel neki a tagságot, ugyanaz a klub, amely Ivor Davis felvételi kérelmét elég hűvösen fogadta. Igaz, Ivor neve nem szerepel a Money Magazine címjegyzékében, ezért őt nem tekintik szalonképesnek. Muldoon, ha hihetünk gazdájának, a golfklub levelét összerágta és megvetően kiköpte. Nyilván csak olyan klubba jár golfozni, ahová a gazdáját is beengedik.