A párhuzam lehetősége Wilfred Thesiger önéletrajzának olvasása közben merült fel, de először idegenkedve fogadtam a gondolatot. Orwell és Thesiger? Első pillantásra alig találunk rokon vonást a két sors, a két egyéniség között. És a különbségek szembetűnőek. Orwell regényíró, Thesiger felfedező. Orwell mindent politikai szemszögből értékel és balra húz, Thesigert nem érdekli a politika és konzervatív beállítottságú. A tüdőbajos Orwell negyvenhat éves korában meghal, a hetvennyolc esztendős Thesiger több mint fél évszázada vándorol, életében egyszer volt beteg, és azt is lábon hordta ki a Himalája kaptatóin. A hasonlóságok egy része lehet véletlen, vagy társadalmi értelemben járulékos elem, de a párhuzam túl messzeágazó ahhoz, hogy minden összefüggésében esetlegesnek minősítsük.
     Mindketten külföldön születtek: Orwell 1903-ban a bengáliai Motahariban, Thesiger 1910-ben, az abesszíniai Addis Abebában. Mindkettőjük családjában van idegen kulturális beütés: Orwell anyai nagyapja francia, Thesiger anyja ír.Mindkét család az első világháborúelőtti angol birodalom uralkodó rétegeihez tartozik. George Orwell írói név, valódi neve Eric Blair. A dédnagyapja gazdag jamaikai ültetvényes, beházasodik az arisztokráciába, így kerül közeli rokonságba a Westmoreland grófokkal, de a család a következő nemzedékben elszegényedik és Orwell apja már az indiai gyarmati kormányzat viszonylag alacsony rangú tisztviselője. Wilfred Thesiger is arisztokrata: nagybátyja, Lord Chelmsford, India alkirálya, apja Anglia abesszíniai követe. Ez jól honorált tisztség, de mivel a diplomata fiatalon meghal, a család jövedelem nélkül marad. Az angol főnemesség öröklési rendjét évszázadok óta a primogenitúra elve szabályozza: a címet és a vagyont az elsőszülött örökli, a többi gyereken csak egy oldalági örökség segíthet. A tehetség ugyan sosem ártott, de az érvényesüléshez a század elején egy jó nevű iskolára, a nevelési költségek fedezéséhez pedig rokoni támogatásra, vagy valamilyen ösztöndíjra volt szükség.
     Orwell is, Thesiger is az arisztokrácia patinás kollégiumába, Etonba került, előbb azonban négy évet kellett eltöltenie egy előkészítő iskola internátusában. Orwellt a Sussex megyei St Cyprian’s nevelőintézetbe íratta be az apja. A teljes tandíjra nem tellett neki, szerencséjére az internátus igazgató-tulajdonosa felismerte a gyerek szellemi képességeit és kedvezményes áron vállalta iskoláztatását. St Cyprian’s, akár a többi hasonló intézmény, az uralkodó rétegek nevelésének eszményét szolgálta, de nem ingyen: üzleti vállalkozás volt és az igazgató Orwellt se felebaráti szeretetből oktatta olcsóbban, mint a gazdagok gyerekeit. Etoni ösztöndíj megszerzésére készítette elő, tudván, hogy minden etoni felvétel jó reklám az iskolának: odacsalogatja a lordokat és nyomukban a jómódú polgári sznobok csemetéit.
     Orwellt nyolcéves korában szakították ki a családi otthonból. Amint az más, hasonló korú gyerekekkel is előfordul, az idegen környezettel szembeni tiltakozás jeleképpen, éjjel álmában rendszeresen ágyba vizelt. Néhány figyelmeztetés után az igazgató úgy elverte, hogy lovaglópálcája kettétörött. A verésnél jobban fájt a nyilvános megszégyenítés. Az igazgató amúgy sem volt finom lélek: amikor védence nem jól tanult, az orra alá dörgölte, hogy kegyelemkenyéren él. Orwell nem tudta elfelejteni ezt a megaláztatást. Annyira irtózott az intézettől, hogy még évtizedek múltán is undorral emlékezett vissza az ehetetlen kosztra, a fűtetlen, nyirkos helyiségekre, a szennyre és az épületben terjengő leírhatatlan szagokra. A St Cyprian’s-ről szóló önéletrajzi írásában úgy ábrázolja az intézetet, mint valami kafkai börtönt, ahol az igazgató és felesége teljhatalmú kiskirályokként uralkodnak és még ő, a lázadó is meghunyászkodik. A koraérett fiút társai különcnek tekintették, mert játék és sportolás helyett inkább klasszikusokat olvasott. Az internátusban töltött négy lidércnyomásos év alatt megismerte a diktatúra szadizmusát, a közösség csordareakcióját és az elnyomó előtti hajbókolás jellemromboló hatását. Egyes irodalomtörténészek szerint Orwell Ezerkilencszáznyolcvannégy című regényének pszichológiai gyökereit intézeti élményeiben kell keresnünk.
     Wilfred Thesigernek nem volt szüksége ösztöndíjra: iskoláztatása költségeit a rokonság fedezte. Apja, fél évvel halála előtt, beíratta a délangliai St Aubin’s internátusba, de amint Thesiger írja önéletrajzában, az igazgató, jó fellépése ellenére, szadistának bizonyult. Minden apró vétségért úgy megbotozta a tíz-tizenkét éves kisdiákokat, hogy sebeik néha hetekig nem gyógyultak be. Egy másik rettegett büntetés volt a hosszútávfutás. "Nyári kánikulában vég nélkül körbe-körbe futni egy aszfaltudvaron, inkább az idegenlégióhoz, mint egy angol előkészítő iskolához illő büntetés", jegyzi meg Thesiger. Tíz éves koráig Abesszíniában élt: angol gyerekekkel először az iskolában találkozott, ahol egyszerre hetven, nála idősebb fő vette körül. Tájékozatlansága miatt nem tudott alkalmazkodni és diáktársai hamar kipécézték az idegent, aki még az Angliában népszerű labdajátékról, a krikettről sem hallott. Thesiger először nyíltan és barátságosan felelt a kérdésekre és szívesen beszélt abesszíniai élményeiről, de miután történeteit hitetlenkedő gúnnyal fogadták, egyre inkább kitaszítottnak érezte magát. Visszahúzódott önmagába és a barátkozási kísérletekre bizalmatlanul reagált. Önéletrajzának utolsó fejezetében külön hangsúlyozza, hogy egész életében kerülte a magányt és kereste az emberek társaságát, de az idegen fajúak közt mindig jobban érezte magát, mint a fehérek körében. Ezt a lelki torzulást ő iskolatársainak ellenséges magatartására vezeti vissza: a traumatikus élmény egy életre elidegenítette saját fajtájától.
     A nevelőintézet purgatóriuma után az etoni kollégium toleráns és liberális légköre mindkettőjük számára nagy megkönnyebbülés volt. Orwell 1917-től 21-ig, Thesiger 23-tól 27-ig tanult Etonban. A fizető növendékek azonban lenézték az ösztöndíjasokat és Orwell ezt a megaláztatást se tudta megemészteni. Még harminc év múlva is összerándult az arca, amikor az etoni ösztöndíjasok csúfnevét valaki a jelenlétében kiejtette. Thesiger fizető növendék volt, őt nem érte ilyen sérelem. Etonban az igazgató nem nádpálcával, hanem virgáccsal dolgozott és sokkal kíméletesebb volt, mintaz alsó fokú intézetek szadistái. Az alsósok nevelése részben a felsőévesekre hárult: ezeknek joguk volt megverni a kisdiákokat, ha megsértették a szabályzatot, vagy tiszteletlenül viselkedtek.
     Miért a sok verés? Az angol magániskolarendszer célja az elmúlt három évszázadban a birodalom katonai és polgári vezetésére egyaránt alkalmas, kemény férfiak nevelése volt. A legtöbb szülő elvárta az iskolától, hogy fiából ne puhányt neveljen. A jellem formálása legalább olyan fontosnak számított, mint a szellemé. Ez utóbbi eszköze a klasszika-filológia, az ókori római és görög példa oktatása, az előbbié a sport, a fegyelmezés, a virgács. Az előkészítő és magániskolák intézményét A. N. Wilson, a regényíró, angol gulágnak nevezte el. A világbirodalom fénykorában, a napóleoni háborúk után, más mondások járták. A korzikai kalandor legyőzője, Wellington, még így fogalmazott: "A waterlooi ütközetet Eton sportpályáin nyertük meg." Mint minden nevelési rendszer, ha visszaélnek vele, ez is torzulásokat eredményezett, mint Orwell és Thesiger esetében. A cél Plutarkhosz tollára méltó római jellemek gyúrása volt, de a kegyetlenkedés hatására a két érzékeny természet megsérült és mint a sebzett fa, a sebet görccsel nőtte körül. A sztoicizmus vastag kérge alatt egy életre megmaradt a sérv. Az eltokolódott élmény, a roncsolt önbizalom, Orwellt is, Thesigert is egyre nehezebb próbatételek vállalására serkentette. Mindkettőjükben kifejlődött a hajlam egyfajta aszkézisre, amelynek megnyilvánulásai olyan szélsőségesek, hogy néha már-már önsanyargatásról beszélhetünk. Elméletben nem lehet kizárni, hogy örökölt hajlamokról van szó, de ennek jelei intézeti éveik előtt egyiküknél sem mutatkoztak.
     Az elidegenedés a társadalmi rendtől, amelynek termékei voltak, mindkettőjüknél fokozatosan történt. A folyamat eredménye Orwellnél a szembehelyezkedés, Thesigernél az elszakadás. Orwell az indiai birodalmi rendőrség tisztjeként öt évet szolgált Burmában, Thesiger előbb az oxfordi egyetemen négy évig történelmet hallgatott, majd öt évre tiszti rangban a szudáni gyarmati közigazgatáshoz került. Orwell Burmában megutálta a gyarmatosítást és az angol imperializmust — erről tanúskodik Burmai napok című regénye is —, Thesiger néhány évvel később Szudánban hasonlóképpen eltávolodott a gyarmatosító politikától. Helytelenítette egy teljesen idegen civilizáció ráerőltetését a szudániakra és lelkileg azonosította magát a sivatagi törzsek tagjaival. A telefon- pózna látványa éppúgy bosszantotta, mint a keresztény misszionáriusoké.
     Orwell Burmából visszatérve elhatározta, hogy a saját bőrén próbálja ki a városi szegények nyomorát. Ez volt az első nagy próbatétel. Párizsban másfél évig alkalmi munkából élt, egyebek között mint tányérmosó egy luxusszállodában. Később, Angliában, hajléktalan csavargókhoz társult és, pénze nem lévén, gyakran a szabadban hált. A következő állomás ezen az úton a szegénység tudatos vállalása, az állandó nélkülözés, szolidaritás a munkássággal és a gyarmati népekkel. A spanyol polgárháborúban önkéntesként a köztársaságiak, de nem a kommunisták oldalán harcolt és nyaklövést kapott, a második világháborúban emiatt katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Évről évre súlyosbodó tüdőbajának kezeltetését elhanyagolta, egyszerűen nem ment orvoshoz, a háború után pedig az írói siker következményei elől Londonból a hideg és nyirkos nyugatskóciai Jura szigetére húzódott vissza. Élete utolsó három évét, amikor nem volt kórházban, mérföldekre a legközelebbi helységtől, egy elhagyott tanyaházban töltötte.
     Thesiger első megpróbáltatása a szudáni szolgálat előtt egy életveszélyes expedíció volt az abesszíniai Danakil vidéken. 1940-ben résztvett Abesszínia felszabadításában és a háború után megkezdte kalandos vándorútjait a világ legnehezebben bejárható területein: sivatagokban, mocsarak közt, magashegységek sziklaösvényein. Noha nem vallásos, mindig úgy élt, mint egy szerzetes. Nőtlen, a nemi élet sosem érdekelte, nem iszik, nem dohányzik, azt eszi, amit eléje tesznek. Ágya nincs, a földön alszik, a szenvedéssel járó megpróbáltatásokat nem kerüli, inkább keresi. Szívóssága, teherbírása legendás.
     Íme a két sors nagy vonalakban: a párhuzam kísérteties. A társadalom kihívására a két egyéniség válasza ugyanaz: a jellem megkeményedése, az egyéni útkeresés, a kompromisszumot nem ismerő megszállottság. A végkifejlet a szublimálás iskolapéldája. Orwell írásművészete és Thesiger életformája a negatív élményeket fokozatosan pozitív emberi tartalommal töltötte meg. Orwell legkínosabb gyerekkori emléke az intézeti diktatúra. Ebből lett az Állatmajor és az Ezerkilencszáznyolcvannégy, két világhírű könyv, amely a politikailag tájékozatlan és naiv nyugati olvasók millióit ébresztette rá a kommunista diktatúra veszélyének dimenzióira. Thesiger legfájdalmasabb élménye iskolatársainak hitetlenkedő magatartása. Ő a természeti népek sorsának vállalásával az ősi út járhatóságát demonstrálta. Ami egyszersmind figyelmeztetés: a gépekre hagyatkozó jenki életforma, az "American way of life", a műszaki fejlődés bálványozása hosszú távon a nyugati civilizáció és kultúra sírásója lehet.