A Madách Könyvtár harmadik kötetét Fráter Erzsébet emlékezetének ajánlják. Az egy-kétszáz példányban megjelent - Andor Csaba által válogatott, szerkesztett, szedett és nyomtatott - könyvecske valamennyi Fráter Erzsébetre vonatkozó korabeli információt közzé teszi, mindenekelőtt azért, hogy a Madách-kutatók keze ügyébe kerülhessenek az adatok. A szövegek azonban nem csupán a kutatóhelyek, műhelyek vagy vizsgálódóknak, hanem a korszak művelődésével, életmódjával foglalkozók számára is haszonnal forgathatók, s remélhetőleg eljutnak egy-két tanárhoz majd, akik netán hajlandóak a szokásosnál hosszabban is tárgyalni tanóráikon a madáchi életművet - hiszen a kezükben lehet a tragedista valamennyi! - feleségéhez írott verse is.
     A Madách-sorozatnál jóval nagyobb publicitást fog kapni az Atlasz kiadónál megjelent 1896 - Magyarország az Ezredévi Kiállítás tükrében címet viselő, termetes album. A millenniumi év anyagát Varga Katalin gyűjtötte és válogatta, de társalkotóra is lelt - Baráth Ferenc könyvtervező személyében. Merthogy a kiadvány legfontosabb tulajdonsága; a megcsináltsága. Változatos és bő képi dokumentumok, illusztrációként kezelt szövegfrag- mentumok, ha intenzíven megdolgozzák - és a kivitelezést nem rontja el a nyomda - még összeállhatnak közepes vagy érdekes-sajátos minőségű könyvvé. De most; egy a lehetőségeket tudó, azokat távolságtartóan kezelő, a választott eljárásokat, tipográfiát konzekvensen megvalósító, az anyagot - szöveget, képet, papírt! - tisztelő mester nekiállt (ült) - és rekonstruált egy száz évvel korábbi világot. Feltehetőleg az ilyen lett volna, ha ezzel a nyomdai-tipográfusi-grafikusi tudással és szemlélettel rendelkezhetett volna.
     Baráth Ferenc egyébként a mostani könyvhét meghatározó személyisége volt több szempontból - mindenekelőtt, mert a legszebb könyveket ismét ő tervezte. Három kiadó arculatát - s három megkülönböztethető módon! - hozta-hozza létre; a Kortársét, a Széphalomét és a hirtelen felbukkant, dunaszer- dahelyi Nap kiadóét. Valójában csupán egy dolog hiányzik az ő teljes láthatóságához - egy saját maga munkásságát (a művészetét!) bemutató kiadvány - még akkor is, ha feltehetőleg csak annyian vennék meg, mint pl. a jobb versköteteket. A könyvhétről nincs új mondandóm. Az a könyvhét nélkül is evidencia, hogy van néhány nagy írónk, aki bármikor ki tud adni jó vagy nagyon jó könyvet (Tandori, Esterházy, Tar stb.) - van néhány hely, amely ehhez feltétlenül asszisztál. És aztán vannak, ahol a kortársakkal szóba sem állnak. Vagy csak akkor, ha azt akarnák bizonyítani: ők mondják meg, ki a kortárs.
     A Kalligramnál elkezdődött a Visegrád-Könyvek kiadása, rögtön a A szlovákkérdés a XX. században című szöveg- gyűjteménnyel, Adam Michnik esszéinek és tanulmányainak kiadásával és (persze!) Bohumil Hrabal korai munkáinak összegyűjtésével. Hrabal minőségét csak Hraballal lehet megadni: ebben az 1000 Ft-os kötetben végre olvasható A szépséges Poldi eposz is Tőzsér Árpád nagyszerű fordításában. A Kalligram Mercurius Könyvek sorozatában Vadkerty Katalin A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkájáról (1945-1948) szóló, tudományosan dokumentált tanulmánya jelent meg.
     Számomra értékénél többet jelent azonban a sorozaton kívül kiadott, mert hogy (csupán) helytörténeti dokumentáció, a Juhász Árpád tanító és iskolaigazgató által létrehozott: Guta és környéke a múlt századokban. A csallóközi kisváros a 13. századtól létezik, többek között anyai ágon lévő rokonságom alapította, s ma is ott élnek azok, akik maradhattak. Mert a család különböző ágait - emlékeink szerint - az elmúlt száz évben legalább négyszer telepítették át, ki, el. Ezért sajnálom, hogy a kötetben - bár meglehet, érthető okokból - nem szerepel a trianoni döntés utáni történelem alakulása.
     A Kalligramnál tisztes rendben megjelennek egymás után a kismonográfiák - lassan be is fejeződik a közzétett névsor kipipálása. Szomorúan tapasztalható, hogy Szegedy-Maszák Mihály sorozatszerkesztő nem gondolt Tandori Dezsővel, Lengyel Péterrel vagy éppen Szilágyi Istvánnal s Tar Sándorral sem. Mert némileg érthető, hogy a kötetecskék elsődlegesen azon szerzőkkel foglalkoznak, akik ma, a legfiatalabb irodalmi nemzedék tagjai számára - szakmailag - fontosak, illetve akikkel a kortársi irodalomtudomány foglalkozik, stb., de elképzelhető lenne más szempontrendszer is.
     Az Alföld Stúdió antológiája - Az újraértett hagyomány - a lap szelleméhez és szerkesztési elveihez híven az irodalomról való beszédben hívő, a saját értésmódot nem kizárólagosnak tudó fiatalok gyűléshelye lett, akik meglehetős konoksággal állítják azt, amit értelmezhetőnek tudnak az irodalomban. Szokatlan, hogy ezeket a tanulmányokat és esszéket valóban el lehet olvasni, a használt apparátus nem nyomja agyon a szöveg tárgyát. Számomra egy kiugróan érdekes - és fontos - szöveg található a kötetben, oda is került a könyvszekrényben a vonatkozó regény mellé. Milorad Pavic Kazár szótárának egy lehetséges felfejtésére-közelítésére, a lexikon-lehetőségek jelentőségére mutat rá H. Nagy Péter. (Akinek hozzászólása az ÉS-ben az irodalomtudomány, az irodalomkritika helyzetéről, az irodalomértésről szóló vitában alapvetőnek látszik!) H. Nagy mostanában fejezte be a Lengyel Péterrel foglalkozó Vár ucca 17 című kötet összeállítását - az persze kérdés, lesz-e mód annak kiadására.
     Amíg az írók a könyvmegjelentetés májusi gondjaival voltak elfoglalva, a képzőművészek többsége a nyári szezonra, a bőséges lehetőségeket kínáló kiállításokra készül; sokuknak most szerveződik a katalógusa, a meghívója. Csupán egy napig volt látható a Bátai Sándor grafikus szervezte AMI AMI kiállítás Taszáron. A nemzetközi sajtóközpontban mindenféle lettrista, képverses, faxos - no és hagyományos - sokszorosított grafikával foglalatoskodó művész gyűlt össze: de hogy bárkitől is vettek volna képet az amerikai katonák, arról nincs hírem. Ami biztos: a katalógus nagyon szép lett.
     Ütő Gusztávnak és Kónya Rékának ez nem jött össze. A veszprémi Vár Galériában performanszaik dokumentációját szerették volna kiadni egy mikrokiállítás mellékleteként - sikertelenül. Az Idő, Járás, Jelentés egyszerűen érdektelen, a nyolc lapos füzetecske pedig még csak az emlékek felidézésére is alkalmatlan.
     - itt tartottam a szövegben, amikor a főszerkesztő úr távirata utolért. Miszerint rögvest küldjem az esszécskét, június közepén: a szeptemberi számba. Ezért minden újabb fontos dolgot lehagytam (pl. amit a jyvaskylai Alvar Alto múzeumban láttam, a mérhetetlen dokumentációról, amely e század egyik legfontosabb építészének életművét mutatta be; a rémes keleti pornográf művészt, aki prémekkel keretezte a nemi szerveket ábrázoló fotóit-festményeit, tanítványaim kitörő örömére; a finn terepgyakorlatot, amelyet a tanulóim tulajdonképpen élveztek, de nem sokra mentek e rokon nép távolságtartó kultúrájával, a veszprémi  Dienes Attila-kiállításról, a Tóth Menyhért-kiállításról gyűjtögetett impresszióimat, na és azt is, hogy hosszú évek után először végre beszéltem Radics Viktóriával, a Mirko Kovac-regény fantasztikus műfordítójával - arról, hogy e Rovinjban élő írónak nincs magyar kiadója). Az esszécskét vittem is volt Kecskemétre, ahol az Új Forrás Könyvek 25. kötetét mutatták be (a kánikula elbánt a szerzőkkel, Tóth László interjúkészítővel és Monostori úrral is: a költők többen voltak, mint a kíváncsiak - még úgy is, hogy magam bizony nem egyszer kimentem a mosdóba, frissülni, így eggyel kevesebb volt a költők hada). Füzi uram, a másik lapszerkesztő hiába ügyeskedett - magam csupán arra emlékszem, hogy rémesen felesleges dolgokról beszéltek költőtársaim (miért nincs az irodalomnak ma szerepe, a költő pályák lehetetlensége, a nyelv, a beszédmódok stb.), meg arra, hogy jó volt egészségesen látni infarktusa után Fodor Andrást. (Őt, aki annyi költő pályájának az elindítója.) S csak sajnálni tudom, hogy nem mondtam el -
     és ezen a ponton főszerkesztő uram megengedte, hogy nyári nyaralásom előtt néhány napig még folytassam szövegemet.
     De bizony nem lett belőle semmi.