"Különféle módokon is bevonhatók a világiak, közvetlenebb együttműködésre, a hierarchia apostoli munkájába, azoknak a férfiaknak és nőknek a példájára, akik Pál apostolt segítették az Evangélium hirdetésében..."
(A II. Vatikáni zsinat tanítása. Szent István Társulat, Budapest, 1975.)

"Minden jel arra mutat, hogy a hitoktatói tevékenység is azok közé a feladatok közé tartozik, melyekben a világi hívő - a kellő főpásztori megbízatás birtokában - sajátos keresztényi hivatását tölti be, nem pedig csupán a papot helyettesíti. Erre utal, hogy a 776. kánon felszólítja a plébánost, hogy vegye igénybe a világi hitoktatók munkáját, de nem köti ki, hogy segítségükkel csak papok és szerzetesek hiányában élhet.
(Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Zsinat Könyve, Szent István Társulat, Budapest, 1995.)

Előhang

Egyházaink történetében a huszadik század második fele bizonyára külön fejezet lesz. Kezdetét szinte napra pontosan kijelölte a történelem, önmagára találásának folyamatát azonban aligha lehet nevezetes évszámokhoz, eseményekhez kötni. A romlás és a feltámadás örök hullámzásában sok névtelen áldozata maradt a bele nem törődésnek.
     A "puhulás" évtizede sürgető feladatokat készült megoldani, ám a sürgetés önmagában már nem volt elegendő a megúju- láshoz, vagy éppen a régi hagyományok felélesztéséhez. Nem egy pap szájából hallottam a nyolcvanas évek végén: ha az egyház hiteles akar maradni, meg kell erősödnie a világi kezdeményezések által, sőt támogatnia kell az ilyen szerveződésű csoportok önállóságát.
     A paphiány ennek csak az egyik oka. A belső késztetés felismerése, a profán és spontán erők beépítése az egyház mindennapi életébe korántsem elhatározás kérdése. A "civil kurázsi itt nem hagyományokra épít, nincsenek előtte jó példák, kitaposott utak.
     Az iparos-bányász múltú dorogi környezetben különösen kevés a kapaszkodó. Itt minden lendületvétel sajátos utat, megoldást jelent. Akik most elsőként - családi háttérrel, baráti körrel - önkéntes világiként vallanak erről, tiszteletre méltóan bátrak és esendőek. Mindannyian a történelmi katolikus egyházban élnek, ki az előszobában, ki a szentélyig is eljutva. Most nem ez minősíti szándékaikat.
 

A főállású hitoktató

Fritz István története - ha ez lehetséges - klasszikus eset. Gyerekkorában, ministránsként alakult ki kapcsolata a katolikus egyházzal, azóta - "egy rövid kitérőtől eltekintve - folyamatosan vesz részt annak életében. Felnőttként a templomhoz kötődő fiatalok közösségeit szervezte, rendszeresen vitte őket kirándulni, táborozni. Általában ugyanazzal a korosztállyal, a bérmálás előtt álló tizenkét-tizennégy évesekkel élt együtt. Húszas-harmincas éveiben már a liturgia mássá tételében is segítette a plébános munkáját: énekelt, felolvasott a szertartások, misék során. Mindezt úgy tette, hogy órás szakmát tanult, majd a honvédség- nél műszerészként helyezkedett el s ott huszonnyolc évig dolgozott. Itt szerezte meg az érettségit is. Huszonhat évesen nősült 1974-ben, ekkor költözött a kisváros másik plébániájának körzetébe, innen számítja folyamatos ifjúságszervező munkáját.
     Amikor arról kérdezem, kik inspirálták arra, hogy fiatalokkal vegye magát körül, saját ifjúkorára emlékszik. Őt is fiatal káplánok ragadták magukkal, később segíteni szegődött melléjük. Az ambiciózus fiatal papok gyakran cserélődtek, s ahogy jöttek-mentek, mindig mindent újra kellett kezdeni. A megmaradt civil erő, a segítő polgári személy így válhatott egy idő után meghatározó személlyé a közösség, a fiatalok megtartásában.
     - A munkahely mit szólt mindehhez? - kérdezem arra célozva, hogy katonai bázison aligha maradhatott inkognitóban ennyi ideig.
     - Nem vertem dobra, de nem is titkoltam életformámat. Konfliktusom sosem volt belőle, a templomi esküvő miatt is csak a nősülési segélytől fosztottak meg.
     Határozott, halk szavú. Azt mondja, egyre elégedetlenebb volt azzal, amit tudott. Többet akart használni, s ehhez többlettudásra volt szüksége. Néhány hasonló gondolkodású társával jutott el a közös elhatározásig: jelentkeztek a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia levelező tagozatára. Tesztlapot töltöttek ki, emlékezetes beszélgetése volt Nyíri Tamás professzorral a felvételin. Három csoport indult hetven-hetven fővel, az első félévben jónéhányan lemorzsolódtak.
     - A belső késztetésen túl teljesültek-e a tanuló várakozásai?
     - Akkor még nem hittem, hogy ilyen meghatározó lesz az életemben ez a négy év. Hiszen ma ebből élek.  Nagyszerű professzoroknál tanulhattam, a hiányzó előképzettséget megértéssel és nagyon jó előadásokkal kezelték. Én a filozófiával gyötrődtem sokat. Gál Endre rektor úr a biblikumot tanította remekül, Török József a korabeli állami ideológiával szemben egy másik, színes egyházi képet világított meg nekünk egyháztörténelemből.
     - Hogyan lehetett ezt munka mellett csinálni?
     - Havonta egyszer hétvégi program volt az iskola, szombaton és vasárnap. A munkahellyel csak a vizsgaidőszakban lehetett nézeteltérés, itt a közvetlen főnököm tudta, ha szabadságot kértem, mire kell. Tanulmányi persze nem volt, az éves szabadság terhére mehettem tanulni, vizsgázni.
     Az sem érdektelen, hogy a négygyermekes családban, együtt a beteg édesanyával sincs ebből feszültség. Feleségével együtt döntöttek, s kölcsönösen támogatták egymást a zökkenőmentes családi élet és a tanulás érdekében.
     - Én is igazoltam a mondást: teher alatt nő a pálma. Amíg beteg anyám élt, jórészt csak éjjel tanulhattam. Mégis akkor voltam koncentráltabb. Halála után "lazább" időszak következett, és nehezebben mentek a dolgok.
     A gyerekek (három fiú, egy lány) természetesen fogadták apjuk tanulását. Amikor a harmadik év végén szóba került, hogy "papír" is kellene, amit használhatnának, kiderül, hogy ehhez még egy évet el kell végezniük. Szinte mindenki vállalja.
     István 1993 nyarán végez. Már sejthető, hogy a folyamatos létszámleépítések következtében rá is sor kerül a munkahelyén. Mégsem lett "klasszikus" munkanélküli. Felmondási ideje alatt megfordul a környék plébániáin, Csolnokra is néhány hittanóra reményében indul, de egy hónap múlva már kész a szerződése: főállású hitoktatóként alkalmazzák.
     - A család miatt arra is gondolnom kellett, hogy ne keressek kevesebbet, mint előző munkahelyemen. Ezt megoldották nekem.
     Csolnokon és a hozzá tartozó Rákóczi-telepen kapott hittanos csoportokat. A létszám tíz-tizenkét gyerek, van minden korosztály az elsőtől a nyolcadik osztályig.
     - Naponta két-három órát látok el, mindig tanítás után, az ötödik, hatodik, hetedik órában. Délelőtt otthon van időm felkészülni. Az órarendet úgy alakítottam, hogy egy napon csak egy helyen oktatok.
     Arról már nem beszél, hogy a lakóhelyétől három-négy kilométerre lévő településekre - többnyire - gyalogosan jut el, mert a kocsi üzemeltetése drága lenne, buszra pedig nem szívesen vár, mert sok időt veszít vele.
     - A második évben kaptam még egy települést, Mogyorósbányát, oda már busszal kell mennem, de ott sem ritkaság egy kis gyaloglás, hacsak ki nem segít valaki az úton. Szeretek gyalogolni...
     Mogyorósbányán a hat-tízévesekkel foglalkozik. Pénteken pedig, ha itt végez, mert ebben a faluban órarendbe iktatva délelőtt oktat, még siet Csolnokra.
     - Az ötödik, hatodik osztályosokkal találom meg a legkönnyebben a hangot. Sajnos érzem, hogy módszertanilag nem tudok eleget. Az az alapelvem, hogy minden gyereket szeretni kell, s személy szerint akarok közel kerülni mindegyikhez. Ez csak a hittanórán lehetetlen vállalkozás. Minden helyen és helyzetben beszélgetünk, az óraközi szünetekben ugyanúgy, mint a kirándulásokon. Nagyon közlékenyek, sok időt szeretnék szakítani rájuk, de elfoglaltak. Főleg az összeszokás időszakában fordul elő, hogy fontosabb lesz egy focimeccs, vagy egy közös játék...
     A három faluból kettőnek nincs papja.
     - Ha helyettes sem érkezik, hirdethetek igeliturgiát, ahol áldoztathatok is. Nem pótolja, de helyettesítheti a szentmisét, ha nincs más lehetőség rá. De szükség esetén a plébánia vezetését is el tudnám végezni, s temethetnék is püspöki engedéllyel. Még nem volt rá szükség.
     - Marad-e mindezek mellett idő a régi közösségekre?
     - Azok, akikkel kezdtem, már voltak cserkészek, s most jórészük ifjúsági vezető.
     A cserkészek csapatszinten több település szerveződéséből álltak össze, de sehol sem volt felnőtt vezető, ezért ma is István fogja össze őket. Lakóhelyén van felnőtt segítője. Nyaranta tábort nyitnak most is, de ugyanígy vezeti a hittanostábort is. Az ifjúságiak már önállóan csinálnak mindent, a felnőtt itt csak a háttérben húzódik meg. Magukkal viszik mindazokat, akik se hittanos, se cserkész, csak érdeklődő fiatalok a templom körül. A fiúk száma alig haladja meg a lányokét.
     - Megmaradnak, együtt tarthatók ezek a gyerekkori közösségek?
     - Mindent kitalálunk azért, hogy így legyen. Hetente például egy estét ezért focizok velük végig a tornateremben...
     - Mennyire önszervező a civil vallási közösség?
     - Itt sincs másképp, mint az egész társadalomban. Kevesen vesznek részt kreatívan az egyház életében. Még működnek itt is az atyáskodó társadalom reflexei: mondják meg fentről, mit csináljunk! A húszéveseknek már több esélyt adok. Ők most az elsők, akik a bérmálás óta is együtt maradtak, ők akartak először ifjúsági hitoktatást, amire addig nem volt példa. Ha szükségük is van felnőttre, papra, már szervezik magukat, az önállóságukat. Régen, ha elhelyezték a jó papot, szétesett a társaság. Ők együtt maradtak, és ezt egymásért teszik.
     A közvetlen környezetén kívül kevesen tudják még lakóhelyén is Istvánról, hogy főállású hitoktató. A gyerekek gyakran tévesztik el a titulust, atyának szólítják. De volt már igazgató úr, tanító bácsi... Mindig Pista bácsiként mutatkozik be nekik.
     Hónapok óta szervezi a helyi Máltai Szeretetszolgálatot. Így tartja: a keresztény élet nem nélkülözheti a karitatív munkát. Egyelőre a nagyobb szomszéd város részlegeként működnek, de toborozza a munkatársakat az önállósuláshoz, tagság s vele vezetőség már van.
     - A kilencvenes évek elején nagy volt a mozgás az egyház körül. A hittanosok száma azóta visszaesett, az iskolákban is ritkaság, hogy órarendbe iktatják a hittant. Csak Mogyorós- bányán kaptunk meghívást az évzáróra, másutt a szülői értekezletre kéredzkedtünk be.
     Mindez szívós, zajtól és csillogástól mentes munkát kíván. Havonta kapnak megerősítést Esztergomban a tovább- képzéseken, ahová sokfelől érkeznek. Aztán mennek vissza. A gyerekek elé már egyedül kell odaállni. Azt mondja, akkor is megérte volna, ha nem tudná így használni a tanultakat. S folytatja naponta gyalog, busszal, mert a véletlen így hozta: főállású hitoktató.
 

Európát újra kell evangelizálni

Marx Márta útja sokban hasonló Istvánéhoz. Azonos generációhoz tartoznak, egy plébániához kötődtek ifjúságuk idején, ő ma is ugyanabban a környezetben él. Együtt végezték el a Hittudományi Akadémiát, Márta is munka mellett tanult. Ő 1969 óta gyógyszertári asszisztens. Zárkózottabb típus, aki - ha úgy hozza a szükség, egyszer talán - oktatni is fog, de nem igazán ezért jelentkezett az akadémiára. Elégedetlen volt a műveltségével, szükségét látta hitélete elméleti megalapozásának. Különösen a dogmatika és a filozófia vonzotta, neki a gyakorlatiasabb szociológia, pedagógia, didaktika vagy katetétika egy másik tantárgycsoportot jelentett. Ladocsi Gáspár (ma tábori püspök) professzor óráira különösen szívesen emlékszik, előadásait mindig megtapsolták, Turay Alfréd filozófiaóráit magnókazetták felvételein őrzi, s ha ideje engedi, újrahallgatja őket. Szakdolgozatát is dogmatikából akarja írni.
     Néhány hónapja van püspöki engedélye arra, hogy igeliturgiát hirdessen s áldoztathat is. Ha teheti, még ezt is átengedi másik társának. Nem szereti a nyilvános szereplést.
     Akkor érzi magát beavatottnak, amikor téves, zavaros elméletet hall, amikor egy helyzet úgy hozza, hogy meg kell szólalni, s cáfolni, helyesbíteni tud. Sok könyve van, folyamatosan vértezi fel magát a szakma irodalmával, ettől magabiztossá válik. Már nemcsak olvassa, de kínálja, terjeszti is a hitélet szakkönyveit. A felnőttek világa áll hozzá közelebb, azt mondja, velük különösen sokat kell(ene) foglalkozni. Sokan ma is a gyerekkori hittanórák szintjén állnak hitéletük, vallásuk kérdéseinek megválaszolásában, s ezzel nem lehet megbékülni. Imaközösségekben gondolkodik, ahol kérdezni mernek az emberek, s ahol választ is kapnak, hozzá korszerű olvasmá- nyokat.
     - Sok a hiányérzet az emberekben, sok magyarázatra lenne igény, ami nélkül most elfordulnak a kétezer éves hagyomá- nyoktól is - mondja. - Ezért terjednek a szekták, a keleti vallások. Kezdetleges, primitív az istenfogalmuk, a másik oldalon pedig látványos közösségi életet ígérnek. Ez csak felszín, de sokan ezzel is beérik, mert sosem találkoztak a kereszténység igazi értékeivel, maguk nem is tudnak ezekben elmélyülni. Nemcsak a közösség a fontos, egyedül is el kell gondolkodni a kérdéseinken. Európát újra kell evangelizálni, mert nincs tudatában annak, amit kétezer év alatt teremtett.
     Nem hisz a látványos közösségekben, elmélyültségre törekszik, erre bíztat másokat is, ezt várná imaközösségétől. Még maga is keresi az utat, a módszert, de reálisan felmérte már a nehézségeket.
     - Néhány évig nagyobb volt az érdeklődés a katolicizmus iránt. Nagy lehetőség volt a társadalmi változásban. Sokan azonban csak formálisan pótolták a hiányaikat: megkeresz- telkedtek, vagy megkereszteltették gyermekeiket, áldoztak, bérmálkoztak. Aztán visszaesett a templomok látogatottsága. Most újra rengeteg leleményesség kell ahhoz, hogy bemenjenek a templomba rendszeresen az emberek. Érteniük kellene, hogy ott vár rájuk valami.
     Szereti azt a fiatal csapatot, akik gitáros miséket szerveznek maguknak. De nem tudják már a népénekeket, nem ismerik a gregoriánt. Vissza kell kapniuk a gyökereiket, amihez például kellene egy fiatal énekkar.
     Látott hittanórákat, óravázlatot is írt, s "ha a szükség úgy hozza", tanítani is fog - mondja. De elsősorban nem hittanórákon és nem a gyerekek korosztályában gondolkodik. Nálunk, felnőttek környezetében még kitaposatlan utakon készül járni, szolgálni.
 

A tanítónő

Mórocz Gézáné, Zsuzsa abban az iskolában tanít, ahol valaha maga is általános iskolai tanuló volt. Esztergomban végezte középiskolai tanulmányait, majd ugyanitt szerzett tanítói oklevelet. 1969-ben ment férjhez, 1975-ben került vissza iskolájába, ekkorra már megszületett Géza fia, akit 1985 óta - ekkor halt meg a férje - egyedül nevel. Géza ma egy speditőr cégnél nemzetközi konténeres árufuvarozást szervez.
     Zsuzsa 1990-ben elsőként vállalkozott arra, hogy hitoktatni kezdjen. A rendszerváltás pillanata volt. Az iskola szomszéd- ságában van a plébánia (ahol István is dolgozik, szervezve a gyermekközösségeket). Zoli bácsi, a plébános kérte, hogy - magas kora miatt - legyen a segítségére. Először az elsősöket vállalta, majd, ahogy haladt velük előre évről évre, mögöttük az újabb osztályok hittanosai is hozzá kerültek.
     - Az utolsó óra után azonnal hittan következik - meséli. - A gyerekek számára nem is okozott gondot más, mint a köszönés. Ezen az órán azt mondjuk, hogy Isten hozott, vagy Dícsértessék... Az első évben aztán megszokják.
     Egyetemet nem végzett, mégis sokan irigylik pedagógiai tudásáért, tapasztalataiért. Zoli bácsival eleinte ugyan minden óra anyagát megbeszélték, de elsősorban pedagógiai tudását, gyerekismeretét hasznosítja, amikor oktat. Tervezetten halad, sokban hasonlít iskolai munkájára mindaz, amit hittanórán csinálnak. A gyerekek zöme háttér nélkül érkezik, nincs családi hagyománya a vallásosságnak, "nem árt neki a hittan... nem tanul ott rosszat..."
     A nagyobbak (harmadik-negyedik osztályosok) rengeteget kérdeznek, velük gyakran kell ott maradni óra után is. Sok gondjuk van a világ teremtésével, az időbeliség megfoghatatlan kérdéseivel. A kicsikkel a legszebb, de a legnehezebb is, hiszen itt érzékelhető a leginkább a családi hatás hiánya.
     - Az oktatókra is jellemző, hogy két generáció van túlsúlyban köztük: a húszas és a negyvenes éveiket taposók - vetem közbe.
     - Ez teljesen természetes - mondja. - A negyveneseket még vallásosan nevelték szüleik, a huszonévesek a mi gyerekeink, ráadásul ők élték át a politikai változásokkal együtt a szabadabb választás lehetőségét, emiatt ők az újrakeresők...
     Géza, aki a Pázmány Péter Hittudományi Egyetem hallgatója, megerősíti: valóban a harmincasok hiányoznak feltűnően közülük is.
     Zsuzsa messze lakik iskolájától, a városka másik templomát látogatja, ott kapcsolódik egy felnőtt közösséghez, Mártával is sokat dolgozik együtt. A hittanosai miatt ez nem szerencsés helyzet, hiszen példáját nem követhetik a gyerekek a vasárnapi hitélet gyakorlásában. A hittant ugyan ezzel kezdik, mégsem elég hatásos így a munkája. Idős édesanyja is velük él, ami tovább nehezíti együttléteit a gyerekekkel. Nem vehet részt templomi, kirándulási, táborozási programjaikban sem.
     - És Géza nem tudna segíteni? - vetem közbe.
     - Én Esztergomban tanultam, ma is ott vannak a baráti életközösségeink, kortársaimmal komoly és szervezett életet élünk. Tanulok ugyan hitoktatást, de nem hiszem, hogy oktatni is tudnék. A tanulásra szükségem van, de nem oktatóként használom megszerzett ismereteimet - feleli.
     - Nekem viszont sokszor tud itthon segíteni a felkészülésben - szól közbe Zsuzsa. - Valóban várjuk egyébként a fiatalokat, akik majd átveszik a stafétabotot. Nyugaton, ahol ennek a szervezett, folyamatos világi segítésnek megvannak a hagyományai, láttuk, hogy a generációk hogyan adják egymásnak a feladatot. Az idősebbek végzik a szociális gondozást, a karitatív munkát, a fiatalok foglalkoznak a legkisebbekkel... Ez itt még távoli álom. Én is addig segítek, amíg Zoli bácsi kéri, de ez biztosan eltart még egy darabig. Pedig a tanítás után ez nekem még újabb heti három óra, és néha bizony elfáradok.
     Ő sem egyetlen feladatot vállal vallási közösségében. Képviselőtestületi tagja az egyháznak, szinte minden rendezvény, ünnep szervezésében, lebonyolításában részt vállal. Mártával együtt terjesztik a könyveket, s persze a szertartások segítésében is szerepet vállal. Együtt dolgoznak az imaközösség létrehozásán, ami nagyon nehéz munka, mert hét közben mindenki elfoglalt, a hét végén pedig közbeszól a család.
     - Pedig ha a családokat össze tudnánk hozni, minden munkánkat könnyebb lenne folytatni. A gyerekek így tanulhatják csak meg a közösségbe tartozást, a szerepeket, így tudnak kötődni hozzánk, bekapcsolódni minden folyamatba.
     Kéri a plébános, a fia segítségét, folyamatosan eljár az esztergomi havi továbbképzésekre. Pedig ő oktat a legrégebben, határozott pedagógus, aki a legkomplexebb kérdéseket is át tudja tekinteni. Mégis be meri vallani:
     - Vannak napok, amikor nem jönnek össze a dolgok. Szerencsére nem ez a jellemző.
 

Minden jó tudással hatni lehet

Sasvári Zoltán huszonhat éves. Azt mondja magáról, hogy köztudottan állatbolond, persze, hogy ilyen szakmát tanult.
     - Állategészségőrként végeztem, de meg is mondták mindjárt, hogy ezzel a szakmával nem megyek semmire. Kezdetben egy téeszben dolgoztam mint tehenész, azután voltam halőr, sőt éjjeliőr is, amíg el nem vittek katonának.
     De közben már csatlakozott ahhoz a fiatal csapathoz, amelyben - idősebb vezetőként - István és Márta is kezdte. Megvolt hozzá a családi háttér, vallásos környezetben nőtt fel. Az arca - ápolt körszakállal - nemes vonású, krisztusi arc.
     A katonaság ideje alatt - 1991-ben - jelentkezett az egyetemre, melyre az otthoni környezet mellett a baráti közösség inspirálta. Sokat segített az akkori plébánosnak, mesélt, olvasott a gyerekeknek a hittanórákon. Érdekelte az oktatás, a bíztatást szívesen vette.
     - Nem volt még egészen határozott célom, de vonzott a tanítás lehetősége. Isten fontos volt az életemben, és ha ő a legfontosabb, gondoltam, többet kellene tudni róla... Aztán csak erősödött a tanítási szándék.
     A tanulás - munka mellett - nem hozott egyenletes teljesítményt, nem érte el a négyes átlagot, emiatt ki kellett hagynia egy évet. Most végzős. A katonaságtól jelentkezett, de első vizsgáit már civilben tette le.
     Nagysápról két éve elment a hitoktató; papjelölt volt, aki egy időre félbeszakította szemináriumi tanulmányait. A plébános - rossz hallása miatt - már régen világi oktatókra támaszkodott. Zoltán - ma már önkormányzati hivatalnokként - hetente egyszer, pénteken Nagysápra autózik, ahol háromnegyed tizenkettőtől négy órán át oktatja a gyerekeket. Csak az első-második osztályosokat tartotta meg a plébános.
     - Ez volt a második karácsonyom köztük. A létszám nagyjából állandó, tíz-tizenkét gyerek csoportonként. A hetedik-nyolcadik osztályosok kevesen vannak, ott nem volt meg a folyamatosság az elmúlt években, és nekik nem is elég csábító már a hittan. Kevés izgalmat ígér nekik az öreg padlás a plébánián.
     - Ez is számít? - kérdezem.
     - Persze. Mi az első húsz perces tanulás, beszélgetés után kimegyünk az udvarra, vagy föl a padlásra... Én még ma is olyasmikre gondolok vissza szívesen a hittanórákból, amik miatt jól éreztem magam. Jó volt együtt. Sok példa kellene arra, hogy milyen jó a keresztény élet. Például kirándulások közben. Sajnos nem vagyok köztük eleget, hiszen egy héten csak egyszer látnak. A munkám miatt nincs több időm rájuk...
     Van néhány fiatal a faluban, akik hittanra már ugyan nem járnak, de vasárnaponként énekes-gitáros misét rendeznek. Ez is lehet jó példa.
     - Mi motiválja leginkább a gyerekeket?
     - A negyedik-ötödik osztályban például az elsőáldozás. Tavaly a híresen legnehezebb gyerek családjánál kellett ebédelnem a nagy napon. Ez nagy élmény volt!
     - Milyen az oktató "becsülete?"
     - Nem vagyok fegyelmező típus, nem is néznek fel rám a hagyományos értelemben. Nyugalom, engedékenység egy határig, hogy ne féljenek tőlem... Az eredmény úgyis évek múlva mutatkozik meg. Most örömmel jönnek, ragad rájuk valami, rájönnek, hogy jó kereszténynek lenni. Ez a filozófiám.
     Ádventi feladat volt a napi jócselekedet. Műsort is készítettek karácsonyra, de ott bizony fogyott a vállalkozói kedv, nem volt elég szereplő. Aztán becsalt az utcáról két ismeretlen cigány- gyereket, ők lettek Szent József és a pásztor. Most majd eldől, maradnak-e.
     - A tananyag összeállításához szabad kezet kaptam, könyvekben keresem a megoldásokat. A gyerekekkel dolgozom, de nagy gond, hogy köztük és az idősek között, középen nagy az űr, alig van vallásos ember a faluban.
     - Ki lehet használni az állatbolondériát?
     - Hogyne! De azt tapasztalom, hogy minden jó tudással hatni lehet. Élvezik, ha mesélek az állatokról, fontos lenne többet kimenni a természetbe...
     A módszertani segítség most még több irányból is igénybe vehető. Gyakran érik impulzusok az egyetemen, és izgalmas élményei vannak az esztergomi továbbképzéseken is.
     - Minden alkalommal többen vagyunk. Ez jelent valamit! Mikor én kezdtem, még kevesen voltunk. Ha ez az elszánt csapat egyenként megnyer egy-két gyereket, sokan leszünk. Most keresik az emberek Istent, szabad is tenniük, és hiányoznak az emberi közösségek is. Tehát a feltételek megvannak a misszionáláshoz.
     - Van valami kedves történeted a gyerekekről?
     - Bizonyos határig szabadjára engedem őket. Tudtam például, hogy szeretnek gyújtogatni, ezért építettünk egy tűzrakóhelyet, ott pirózhatnak. Persze még úgy kezdték, hogy a padlásajtót tüzelték el. Idő kell mindenhez.
     - És mi maradt meg az otthoni csapatból, a dorogi közösségből?
     - A gitáros társaság. Vasárnap mi játszunk, énekelünk a misén. Utána sem futunk szét, beszélgetünk. Én szeretnék egy klasszikus nyári hittanostábort, ahol elmélyülten lehet beszélgetni, mint mi régen... Közben viszont félek, hogy ma sikerülhetne-e még? Bonyolult dolog ez.
     Anyagi térítés nélkül kezdte az oktatást, most mellékfog- lalkozású szerződése van.
     - Ha vége a hittudományi egyetemnek, mi lesz?
     - Ez most nagy konfliktus. Ugyanis az elmúlt években végre az állatorvosi egyetemen létrehozták a zoológus szakot, szeretném megpróbálni. Ez egész embert kívánó feladat lesz. De a hitoktatást sem lenne jó abbahagyni, hiszen ezek a srácok annyit voltak össze-vissza, és az örökös változás nem tesz jót nekik. Két év után hozzám nőttek, jó látni, ahogy változnak...
     A kérdés hát nyitva maradt.
 

"Jól csak a szívével lát az ember" (monológ)

Varsányi Ildikó vagyok. Messziről kell kezdenem. 14 éves koromban már intenzíven sportoltam. Pestre kerültem az MTK-hoz. Hajtás volt, munka, munka, magánélet semmi. Így éltem érettségiig, távol a szüleimtől, sokszor éreztem magam egyedül, ezért fontos volt, hogy valakihez, valamihez tartozzam. Szüleim ugyan hívő, de párttag emberek voltak, nem gyakorolhatták a vallásukat; ezért a templom hátsó lépcsőjén csendben megkereszteltek. A "titkolt kérdések" érdekeltek mindig, de nem tisztázódott bennem igazán, hogyan is gondolkodom erről. Egy társban hittem magam mellett, aki nélkül nem tudtam volna ilyen kemény maradni. Biológia-rajz szakra jelentkeztem a főiskolán, sajnos nem vettek fel. Sokat próbálkoztam, gyerekekkel foglalkoztam, úszást oktattam. Esztergomban tanítóképzős lettem, mert mindenáron gyerekekkel akartam dolgozni, talán azért, mert az én gyerekkorom tulajdonképpen kimaradt. Nem bántam meg a férfias, kemény játékot sem, mert kemény és önálló lettem tőle. Bajnokok lettünk, majd abbahagytam, mert úgy éreztem, hogy itt már összetörnék.
     A főiskolán kosárlabdáztak a kispapok, és megkértek, hogy legyek az edzőjük. Később a főiskolásokat is edzettem. Hiányzott a terhelés, voltam úszásoktató, tanítottam fakultációs testnevelést, aztán jött hozzá a hitoktatói szak, így dupla szakon tanultam.
     Az atyák megleptek, nem ilyennek képzeltem őket. Nem voltak sem bigottak, sem dogmatikusok. Azt pedig tőlük tanultam meg, hogyan kell a gyerekekkel bánni. A test mellett elkezdtem a lélekre figyelni. A gyerek egy kis virág, kincs, akihez nekem kell fölemelkednem. A teológiát, a hitoktatást mindennél szívesebben tanultam, pedig különös volt a helyzetem, mert, miközben jeles voltam, az elsőáldozásig még nem jutottam el. Lehet, hogy nem kellene erről beszélnem, de én már akkor is úgy gondoltam, hogy itt tudok adni a gyerekeknek a legtöbbet, amiből épülnek és gazdagodnak. Magamban, főleg otthon élem át ezt a sajátos élményemet, nem vagyok hagyományos értelemben vallásos. Keresem a szépet, vagy így egy pici értéket én ültetek el valakiben. Van egy kisfiú a csoportomban, aki nem tudott szeretni, minden mozdulata durva volt. Naponta, hetente próbálok neki feladatot adni, most például akkor kell szólnia, ha sikerült a héten legalább egyszer jót tennie. Már söpört havat a nagymamájának!
     Én ezt melegségnek hívom, a környezetem inkább vallásosságnak. Először iskolában képzeltem el magamat, de óvodában kaptam állást. Most úgy látom, itt találtam meg a gyerekkoromat. Leülök közéjük, és mesélek nekik a lobogó hajú sasról, akit a pegazus megment, tágra nyílt szemmel figyelik, beleszólnak, kedvükre írjuk tovább a történeteiket. Ott vannak minden mondat mögött a tisztaságukkal.
     Szeretetorientált feladatokat tűzünk ki eléjük: ne vágj a másik szavába; tégy valami jót... Nekik ez mind mese, sokszor eljátsszuk, hogy befogadják a jót.
     A plébános úr, Zoli bácsi ül az egyik oldalon, én a gyerekek között a másikon. Én készítem elő a táptalajt ahhoz, hogy felkészüljenek rá: itt történni fog valami. Várják ünneplőbe öltözött, felkészült szívvel! Zoli bácsival előre megbeszéljük a dalokat, verseket, játékokat, hogy színes legyen az élmény. Ő bemutat egy-egy bibliai részletet, én kérdéseket teszek fel, tulajdonképpen segítek lefordítani a gyerekeknek a lényeget. Nem kis munka. Applikációkat készítek: hóvirágok lesztek, kis hercegek, képileg is eljátszunk, kibontunk mindent.
     Az óvoda nagyon rugalmas, kaphatók az ötleteimre. Szerdánként találkozunk Zoli bácsival, akkor minden csoportból jön négy-öt gyerek, összesen húsz-huszonöt, akiket a szülők ránk bíztak. Ők azután visszamennek a csoportjukba, és a dalokat, verseket, meséket megtanítják a többieknek. Nem szokványosan vallásos a téma: szülő, testvér, otthon, szeretet...
     Sok labilis kisgyerekem van. A többségénél mostanában érkezik a kistestvér. Ez nehéz időszak és feladat, volt már egészen kemény helyzetem is, amikor a féltékeny kisgyerek azt mondta: megölöm a testvéremet. Elkezdtük elemezgetni, hogy is van ez, miért retteg a gyerek a karácsonytól, hiszen akkorra ígérték neki a kistestvért. Hetek alatt azt értük el, hogy most már nem rakja a játékait a magas polcokra. Nekem ez is óriási eredmény, mert ez az egyméteres kisgyerek tudja, hogy a pici még nem fogja fölérni azt, ami az övé ott fenn. Ahogy a felnőttek is fölrakodnak a magas polcokra.
     Most már többen is jönnek hozzánk, pedig tartottam a szülőktől, van is, aki marhaságnak tartja ezt az egészet. Amikor Zoli bácsi a szülői értekezleten elmondta, mit szeretne, nagyon féltem: csak hallgassák végig csendben! De jelentkeztek, és engem is akkor ajánlottak Zoli bácsi figyelmébe a kollégáim.
     Lehet, hogy ez nem fontos, de én azt hiszem, mindegy, hogy miben, csak higgyenek abban, aki erőt tud nekik adni. Ez tud bennünket egyben tartani.
     Zoli bácsival jó ezt csinálni. A saját elképzeléseim még nem eléggé kiforrottak, de ha rendezem egyszer, majd programot szeretnék belőle kialakítani. Most még csak az elején tartok, óráról órára alkul ki, gondolom végig, hogy mit fogunk csinálni. Szerencsés dolog, hogy ilyen egyszerre érkeztünk a plébános úrral, - túl a hetvenen, én huszonöt éves vagyok.
     Hálás vagyok a szüleimnek, hogy így alakult, hogy ilyen lettem, így érzem jól magam. Ők othon rendezték el csendben a lelki gondjaikat. Sokan azelőtt a másik oldalon álltak, most pedig a templom első soraiban ülnek. Én ezzel nem akarok foglalkozni. Én a szeretetet akkor is "tanítanám", ha nem kapnék ennyit és ilyen lehetőséget a hitoktatásban, de itt van egy kapaszkodóm. Higgyenek magukban! Ne érezzék, hogy a nagytestvér mellett, aki tud írni, olvasni, az apu mellett, aki jobban focizik, az óvónéni mellett, aki szebben rajzol, ők nem érnek semmit! Ezért ülök le az egynyolcvankettőmmel egész napra közéjük.
     Velem sok bajuk volt gyerekkoromban a tanítóknak. Most meg akarom mutatni magamnak, hogy másképp is lehet ovisnak lenni.
     Én egész nap és mindenhol ugyanilyen vagyok. A lakásunk tele van nagy bábokkal, az óvodában is ilyenekkel játszunk. Ha elkérik tőlem az óvónők, már történt valami jó, elültettem egy kis magot.
     Az üres templomba szoktam bemenni "feltöltődni". Most elmondtam egy titkot: nekem van egy szertartásom. Ugye nem kellene mondanom, hogy a kis herceget tanítom?
     Nem is tudom, hogy ez vallásosság-e? Én hiszek benne.
     Azért mondtam el, hogy talán másnak is hasznára lehet, ami és ahogyan velem történik.
 

Zárszó helyett

Egy út, egy munka kezdetén járnak. Kisvárosukban elsőként vágtak bele előzmények nélkül valamibe. Tanulják szervezetten és a saját bőrükön, mert tudják, hogy ez is szakma, sőt hivatás. Azt is érzik, hogy szükség van rájuk. Két generációhoz tartoznak, generációnyi a korkülönbség is köztük: részben ötvenes éveik küszöbén, részben húszas éveik derekán járnak.
     Ugyanabban a kisvárosban élnek, többségük itt is született. Önként vállalt, nehéz feladatot próbálnak megoldani napról napra. Ahogy ezt másutt és mások is velük együtt teszik. Színezik, átrajzolják társadalmunk elszürkített palettáját.