1975. X. 21. Kedd. Bp.

Titkársági raport az írószövetségben. Okkal ülök le Illés Endre mellé. Szóba se hozza nyári, igényes levelemet, legfőbb szándéka, hogy Kárpáti Kamilt kipécézze a felvételre javasoltak közül. Alig tudom protestáló szándékától eltéríteni. Számítva berzenkedésére még Csukás István Kamilhoz írt versét is magammal hoztam. Kezébe adom. Végre retirál.
     Munkahelyemen Vajda Kornélt, Nagy Péter volt kedvenc tanítványát szórakoztatom professzorával folytatott telefon- párbeszédemmel. Felügyelete alatt újra indult a Gondolat világirodalmi sorozata. Így hallja, egy Jeszenyin-kötetet lehetne kicsalni tőlem... Szoktad olvasni saját lapodat, az Irodalom- történetet? (Kínos heherészés.) Szerkesztő munkatársad ugyanis megírta benne, hogy én teljességgel alkalmatlan vagyok iroda- lomtörténeti művek írására, csak laposságok telnek tőlem, verset elemezni különben se tudnak ma már a költők...
     Este Fábián Zoli állít be hozzám Bukarestbe viendő szövetségek-közi ajándékokkal, s tekervényes szemináriumban részesít: a "mit kell tudni Romániáról" témában.
     Tízegynéhány levelet kell még megírnom, de Denijs Dille Bartók-sorozatának utolsó, Somfaival való diskurzusát még elkapom. Bartók ifjúkori nőügyeiről beszél. S kimondja azt is, hogy 1939-ben füle hallatára jelentette ki: a kor legnagyobb zeneszerzője Stravinsky.
 

X. 22. Szerda. Bp.-Bukarest

Pomogátscsal beszélek még, nemrég jött Erdélyből. Megjósolja, hogy nagyon el fogok majd szomorodni a tapasztaltakon. Végül Kormost kérdezem, hogy van? Íjságolja, hogy ismerős szakértő orvos megvizsgálta egy hordozható EKG készülékkel. Valóban volt korábbi infarktusa, de nem négy héttel, hanem hat évvel ezelőtt. Az orvos pontosan azt a Hungária-beli összecsuklását jelölte meg a baj okaként, amire én gyanakodtam.
     Útitársamat, Vészi Endrét minden lelkesíti: az hogy Ferihegyen is olyan villogó menetrendtáblák vannak már, mint a nyugati repülőtereken, az evés-ivás lehetőségei, a szép bárányfelhők s mindenekelőtt egymásra találásunk. (Tény, hogy kölcsönösen egymással csalogattak bennünket erre az útra.)
     Erdély földjéből semmit se látok, a Bukarest környéki táj szegényesen lapos, de a legszomorúbb, hogy ködös, esős szürke a levegő egészen a talajig. Ez önmagában sivárabb érzést kelt, mint a balkáni stílusú repülőtéri épület. Egy szép szemű lányról megsejtem, ő Katerina Ileana, a román Haraszty Luca. Anyja sepsiszentgyörgyi magyar, de csak néhány szót tud anyanyelvén, Nemes Ilona tolmácsnő van mellette. Ő vezet az Union Hotelbe. Ahogy belépünk, megcsap a sötétséggel, olajszaggal vegyes atmoszféra. A táskámat cipelő nyüzüge liftes lány harisnyája éppen elszakad, de borravalóéhség nélkül vezet a "good camera"-ba. Tolmácsnőnk a Nemzeti Színház-beli Vasile Alecsandri-darabra szerzett jegyet. Előtte körbesétáljuk a környéket. Elsötétítési időkre emlékeztető fekete őrök mindenfelé, gazdátlan utcák, tele tócsákkal. A színházépület viszont harsányan modern, kívülről, mint egy mexikói kalap, belül meg merész, ide-oda dimenzionáló sziklabarlangszerű lépcsőház, hatalmas kivilágítás, Brancusi asztalát utánzó ülőkecsoportozat. A színpadtechnika kiváló, a mű maga Csiky Gergely-féle biedermeier-bohózat moldvai körítéssel. Az első felvonás után lelépünk.
     Ha egyedül volnék, nem kapnék ma vacsorát, de Vészinek szimata is van, bátorsága is. Ha két helyen nem sikerül, megpróbáljuk a harmadikat. Az emeleti plebejus étkezdében kiváló májat, jó bort kapunk.
     Ágyban vagyok már, amikor Franyó Zoltán telefonál rám. Ordítva beszél, okvetlen látni akar holnap reggel az Ambassadorban. Bámulom élénk figyelmét. Kiderül, máig se feledte, egyszer a Keleti pályaudvaron milyen hűséges kísérője voltam.
 

X. 23. Csütörtök. Bukarest-Konstanca

Széles, de sivár út a Maghheru, tele van bazárszerű kirakatokkal. Ráadásul hideg szél fúj az aszfalt fölött. Franyó szobája nyitva, háttal ülve telefonál, németül magyarázza üzleti ügyeit. Kopott vulkánfiber táskájában rengeteg könyvet, kéziratot cipel magával; nevetve sajnáltatja magát, amiért ilyen vén már, közben ifjakat szégyenítő elevenséggel csapong a témák között. Újra hallom a történetet, hogyan ment fel Juhász Gyulával Kiss Józsefhez vershonoráriumért. Az Igaz Szó Franyót jubiláló száma mellett itt van keze ügyében a tíz éve készülő magyar költők német antológiája, melyben tíz verssel szerepelnék magam is. Régebben mintha elővigyázatosabb lett volna az öreg, de most nyitott ajtón át, az utcán is dől belőle a panasz. Szidja az elnököt, ki úgy kiköltekezett, hogy az ország városaiban sehol sincs hús, cukor, étolaj, a tej is csak valami nyúlós lé. Az első világháborús, térdben maradt szilánkdarab miatt rosszul jár az öreg, de huszártiszti galantériája a régi, alig engedi, hogy én vigyem a táskáját.
     Egy parkban lévő bojárpalotából lett az Írószövetség. Ion Hobana külügyi titkár egyszerre és nagyvonalúan intézi az útbaigazítást. Kahlaun, Szász Jánoson és feleségén Anemone Latzinán kívül alig van ismerős. Szász ígéri, hogy visszafelé utazhatom majd Kolozsváron át. A mai vegyes irodalmi esten kívül semmi dolgunk. Franyó persze mindjárt észreveszi az elbliccelt bankettot. - Tipikus román szervezés! - morog az Öreg. Mondják Temesváron, a gyerekek magyar iskoláiért is jártatja száját.
     A vonaton bolgárokkal kerülünk egy szakaszba. (Gancsevre jól emlékszem Szófiából.) Odakint tengerhez készülődő síkság. A dobrudzsai gazdagságot nem látom, a vonat olyan zsúfolt, folyosója annyira szűkös, hogy úgy kell szinte egymáson átgyűrődnünk.
     Konstancán érzik, hogy megújított, reprezentálásra szánt város, de itt is vadul fúj a szél. Tengerparti szállónkban, a Palasban emiatt betyár-hideg lesz. Az ablak mögött sörényesen tajtékzó tenger. A mólón filmezéshez épült kulisszaházsor. Éhesek vagyunk, beülünk az étterembe, de kutya se áll szóba velünk. Kívül sincs egyetlen büfé se. Szállodánkban még egy szelet csokoládé sincs.
     A színházban zajló esten Franyó ismerteti össze velünk a román költőket, Sorscut, Tulburét, Manolescut. A párttitkár beszéde csupa frázis, nemkülönben Theodorescu főtitkáré. A züllött képű Tulbure az utolsó dákként dicsőíti Ceausescut, kivel halálig együtt maradunk. Magyar fiú kerül elő, a Kecskeméten megismert Csortán Márton öccse, Ferenc. Szerinte a mi verseink a végén jól hangzottak. A ruhatárnál Tulbure is gratulál Titok című versemhez, én meg mutatom, miket fordítottam tőle a mi román antológiánkba. Barátságosan meglapogat. Theodorescu Vészinek mondja: Skici, ami szittyákat jelent.
     Sokáig kell várni, míg a hosszú asztaloknál ételhez, italhoz jutunk. Tadeusz Klojko katowicei lengyel fiúban már van egy kis nyomás. Mindjárt `56-ról kezd beszélni velem, hisz ma van az évfordulója, mekkora véradó sorok álltak náluk az utcán, hogy szavalták Petőfit! Amikor a Vörös Bárból lángoló palacsinta és csinos artistanők emlékével szállásunk fele térülünk, Tadeusz úrba, mint a Hamu és gyémánt Kobielájába belebujik az ördög. Eminescu szobra előtt újra és újra kikiabálja: "Eminescu: Ceausescu - nie rimuje... (Nem rímel)"
     A csattogó szélben Tulbure is belém karol. Oroszul jól tudunk beszélni egymással. (Netán beszarábiai?) Hagyja magát provokálni s társa, a részeges falusi tyukászra emlékeztető Manolescu meg szállodánk bejáratánál csárdásozni kezd velem a Kiskomárom, Nagykomárom dallamára. Ha az otthoniak ezt látnák!
 

X. 24. Péntek. Konstanca

Négy órakor arra ébredek, hogy szobámban zúg a tengeri szél. Még a homlokom, arcom is fázik és fáj. A városnézésben itt az a jó, ha a buszban ülünk. Megnézzük azért Histriát, a római maradékot. Edényeket, sírköveket, egy szemrevaló márvány- vésetet látunk, amit Gordian császárnak faragtak. A félig föltárt kőtárban egy emberi lélek sincs, csak kóbor macskák. Manolescu egyet begombol a felöltője alá s beviszi a szálloda éttermébe. Az archeológiai múzeumban sokkal több a néznivaló: római és hellenisztikus szobrok, vázák, ékszerek, szkíta menhírek, előkelő asszony összes kösöntyűivel, még a diadém is ott van a csontkoponya felett. Nyilvánvaló, hogy fontos volt ez a vidék hajdanán, de miért van ilyen hideg? Szegény Ovidius - egy teljes termet neki is szenteltek -, megértem, mért érezte magát itt olyan rosszul.
     Végre a szálloda melegebb szárnyába kerültünk át, ott már a tévét is kinyithatom. És mit látok elsőnek? Ceausescut, amint Ali Bhuttóval szerződést ír alá. Húsz percig csak ebben az állóképben gyönyörködhet Románia. Lássátok, milyen nagyhatalom vagyunk, az egész világ ide jön.
     Hozzánk mindenesetre Csortán Feri jön látogatóba. Abból kiindulva, milyen eredetű műemléktemplomokat tár fel Mufatlarban (természetesen bulgárokat) imponálóan nagy, szerteágazó tudásanyagot görget elénk a népek Kárpát-medencén belüli, kívüli elhelyezkedéséről, letelepedési sorrendjéről.
 

X. 25. Szombat. Konstanca

Ilona visz bennünket a városba. Kávézunk Ovidius szobra mögött. Mellettünk tengerészek vonulnak géppisztolyokra t-zött bajonettekkel. Mindennaposak ezek a vonulások, katonazenék, zászlólengető eskük, már ahogy ez a hétköznapi fasizmusban szokásos. A tengeri akvárium szépségére Kormos figyelmeztetett. Gyönyörű a sokféle vízilény, némelyik mint pseudo lepke, virág, de a csukák, ráják, csikóhalak is igen érdekesek.
     A mamaiai reprezentatív nyaralóhelyek után a murfatlari borkombinátban kötünk ki. A helyi kultúros fogad bennünket s a Musztafa nevű igazgató, kit Franyó töröknek gondol, de az apró-ravasz szemű ember végül tatárnak mondja magát. Gyertyás, ón- és üvegkupás asztalra gyümölcsöt hordanak föl, s egy leányzó poharunkba 7-8 féle bort tölt. Csak az első kettő ízlik (száraz rizling lévén), de a többit is kiiszom. Hobana és Szász vigyáz rá, hogy nagyobb hangulat ne kerekedjen. Csortán eközben már jelen van s előzetes meghívás alapján, minket magyarokat megléptet. Franyónak is tetszik a kaland, bár a sok gyaloglástól fél. Csábítónk eleinte humorral próbálja áthidalni a nehézségeket, mert hogy a buszozás után még egyre csak megyünk a csöpörgős esőben, a kilátástalan, sáros úton. Franyó dévaj, évődő szelleme, Vészi és Nemes Ilona jókedve átsegít a buktatókon. Hanem amikor kiderül, valóságos sártenger van előttünk, sőt, fölázott krétabánya, ahonnét anyagszállító kocsik viszik terhüket a "kakaós" úton, s hogy Zoltánnak, Ilonának egy ilyen kocsira kell felkapaszkodnia, hogy a lakott területen kívüli kuckóba eljussunk! Hát ezért volt olyan sáros tegnap Csortán bakancsa? Még jó, hogy Vészi - kivel az út fölötti dágványt tapossuk - győzi cérnával. A végre elért faház tornácán hét macska nyivákol. Franyó humora elfogyott, dühe robbanással fenyeget. Hogy kerül innét vissza? Mi lesz rossz lábával holnap s egyáltalán, mi értelme volt, hogy idejöttünk? Ilonka, aki ugyancsak pattanásig dühös volt, női leleménnyel megmenti a helyzetet. Elkezd sürögni a nyomorúságos kis szobában, s a fiú hozta holmikból vacsorát varázsol: tojásrántottát, hagymás-paradicsomos salátát. Nekem már csak bádogtányér jut, s pohár helyett dunsztosüveg. De a nyomorúságos kalyibában könyvek vannak, lemezjátszó, magnó. Ferenc fölteszi a Chorearum collectaneat, a magyar vonatkozású késő reneszánsz táncokat, Zoltán pedig nekilendül a romániai helyzet minden eddiginél drámaibb taglálásának, végig követve Ceausescu karrierjét, Fazekas félresikerült székelymentő manővereit, a `68-as kényszerhelyzetet. Lehiggadnak a kedélyek, s Zoltán szöveg-illusztrációjaként foghatjuk föl a magyar építészmérnök sorsát, hogy lám, így kell laknia, vezekelnie, hogy egyszer még otthon, Erdélyben is munkálkodhasson. Ilonka - ugyancsak asszonyi tapintatból - mentegeti a szituációt: egész jó kis lakás ez, meleg víz is van, hűtőszekrény is. Indulás előtt az asztalra tett papírra emléksorokat kell írnunk; Zoltán veszi ezt is legkomolyabban.
     Visszautunk se könnyebb: esik az eső, gyúrjuk a sarat, Ilona, Ferenc várja a szállítókocsit. Szörnyű ez az egész, a buszozás is. Üvegszemű, morc ember ül szemben, randalírozó utasok szidják a vezetőt, a kalauzt. (Később derül ki, hogy Franyó közben a hátunk mögött teszi a szépet Ilonának, simogatva a kezét igazi K.u.K. huszártiszt módjára.)
     A szobánkig kísérő Csortán félve kérdi: megbocsátható-e merénylete? Látom, neki mekkora élmény volt a velünk való találkozás.
     A szálló tévékuckójában meg kit látok? Franyót. Nézi a véghetetlenül mutatott kooperatívbeli munkákat, szántást, tárcsázást, kukoricabehordást. Cipője bokáig sáros (mi már lemostuk vizes vécepapírral) - és várja a szombati krimit.
 

X. 26. Vasárnap. Konstanca-Bukarest

Visznek bennünket a tengerpart további mutogatnivalóinak látására. A Venus, Saturnus, Olymp szállodák közt írók is kaptak üdülőt, itt-ott a káder-dűlőkben. A Panorama Komplexumnál azt is láthatjuk, merrefelé száll le Ceausescu helikoptere. Mindennél érdekesebb a mellettem ülő Szász Jánossal diskurálni. Értelmes fiú, még a Bata-Kiss Ferenc-konfliktust is érti. A romániai ellentéteket olyanféle objektivitással ítéli meg, ahogy például Forgács Péter a miénket. Helyi szocializmus, nacionalista töltéssel - eredet probléma - etnikum-hierarchia. S mivel a török beolvadás itt olyan egyszerűen megy, az átlag román értetlenül áll a magyar makacsság előtt: miért nehezítik a folyamatot? Netán magasabb rendű etnikum tudatában máshová kacsint- gatnak? Ő járt Kisinyovban is, meggyőződött a románok ottani elnyomásáról. Nyolcszázezer embertől még a román betűt is elvették.
     - Basszák seggbe a Decebáljukat! - káromkodik Franyó az állomás környéki zavaros ebédeltetés láttán, de aztán megnyugszik. A vonaton vasgárdista fogságáról, Füleppel való közös újságíróskodásáról (a Szemere György-féle Magyar Szemlénél) vallatom. Az ablakon túl most szebbet láthatok, a napsütötta Baragant, a Duna két ága közti szigetet, melynek keleti vége már Braila.
     Taxi! (- ahogy Franyó kiabál érte -) most sincs, jó lesz a troli is. Vészivel sétálni megyünk a Pallas Athene Hotel felé. Itt igazi nagyvárosi hangulat van, ha nem volna olyan gyér a világítás, már-már szépnek mondanánk a vasárnapi Bukarestet. Az Operában, mely 1954-ben épült, mégis öregebb, mintha százéves volna, végighallgatjuk a Varázsfuvolát. Papageno és az Éj királynője szép hangú, de Sarastro a mély regisztert nem győzi. Colin jut eszembe, ki bizonyára volt itt a hatvanas években, és Sárosi Bálint. Kétszer is élt itt ösztöndíjasként. A Dumbovicáról, amit most látok, az Operából elmenőben, ő írta meg, milyen keskeny.
 

X. 27. Hétfő. Bukarest

Kisvárosi kalyibák negyedében, rossz, köves úton jutunk el a nagy gyümölcsösök melletti magánutcáig. A költő házában, Mitzura Arghezi fogad bennünket. Meglepő, hogy a lány kalauzol apja világában, de oly közvetlen, élénk (láttuk színésznőként is az Alecsandri-darabban), hogy hamarosan levedlik rólunk minden feszélyezettség. Látjuk a nagyobb és kisebb fehér házat, egyikben a költő saját nyomdája volt. Sárosival való összebarátkozásom egyik motívuma volt 1947-es itteni látogatása. Román irodalomból, Argheziről írta disszertációját, ezért jött ide látogatóba. Rusvay, az Eötvös-kollégium könyvtárában nagy fennszóval olvasta: mit írt Arghezi erről a látogatásról, hogy Sárosi a legintelligensebb magyar, akivel találkozott. (Mindez a történet Mitzura kérésére belekerül most apja családi emlékkönyvébe.)
     Arghezi igen szimpatikus minden fényképén. 1948-55 közti félreállítottságáról keveset szól a kommentáló kíséret. Szász János árulja el, hogy T. A. költészetét akkoriban dekadenciának és rothadásnak tekintették, s jaj volt a fiúnak, akit pad alatti olvasásán rajtacsíptek. A berendezés nem volt fényűző, csak kényelmes. Végigjárva az emlékmúzeumot, az irodalmi múzeumok főembere arra kényszerít bennünket, vitázzunk a költészet és publicisztika mai lehetséges összhangjáról. Micsoda farizeusság! Persze, Kahlau szólal meg elsőnek: a költő kötelessége, hogy barátait és ellenségeit egyaránt nyugtalanítsa. Vészi hozzáfűzi: csak úgy ne járjon a költő, hogy saját életművén végigtekintve ő érez kínos nyugtalanságot. Ehhez én is hozzáteszem, nem ok nélkül ebben a házban jut eszünkbe ilyen gondolat, hiszen T. A. példázza, olykor a hallgatás is értékké válhat. Román részről Nina Cassian - ki sajnos, nem emlékszik régebbi budapesti találkozásunkra, amikor a magyar-román dolgokról nagyon józanul beszélt - arról szól, milyennek látta a házat és gazdáját tizenhat éves korában. A lengyelek is leadják voksukat a vitában: mindent az igazságért jelszóval, így a legfőbb ideje visszaadni a kezdeményezést Mitzurkának, aki mindnyájunkat invitál olyan vendégségbe, amilyet apja adott volna. Jégbe hűtött cujka után hatalmas hidegtálak, finom saláták, sajt és retek, aztán töltött káposzta, remek kocsonya - bor. S mindezt maga az apja lánya szervírozza bámulatos ügyességgel.
     Sok elégedetlenség után, amikor Franyó szavaival, azt se tudtuk, hogy jövünk, vagy megyünk - helyrebillen bennünk a világ. Este az Öreg, szép hosszú dedikációt írt nekem Ősi örökség című fordításkötetébe ("F. A.-nak, akihez hajdani els- találkozásunk óta költői, testvéri és emberi kötelékek fűznek...) most többszörös öleléssel, csókkal búcsúzik.
     Este még egy Bach hangverseny azt Atheneumban. Erről is Bálint jut eszembe, itt hallhatta Prokofjev Klasszikus szimfóniáját George Georgescu vezényletével. Nekünk itt egy kolozsvári szombatista papfi orgonál, de előtte hallgatni kell George Balan főiskolai tanár véghetetlen lila dumáját. E hadikommunizmus országában igencsak groteszk a transzcendens misztika. Nem bánom, hát amikor Katherina Ileana karon ragad s elindít szünet után az állomásra. Tolmácsnőnk is ott van, a két Bandi előtt most tör ki belőle a meghatódás, milyen nagy élmény volt neki társaságunk, hogy meggyőződhetett róla: vannak szellemi értékek.
     Vészi nem jön Kolozsvárra, így tőle is búcsúznom kell.
 

X. 28. Kedd. Kolozsvár

Vesztemre beszédbe elegyedtem egy Szigethy András nevű jóképű magyar fiúval. Számítógép-karbantartó román mérnökökkel utazik Pestre, hosszabb időre. Társai megtudva ki vagyok, körükbe invitálnak. Főnökük, kissé félelemkeltő szőke fickó, még a vállamat is fogja, úgy itat. Sok mindent megérzek a román öntudat összetevőiből.
     Nagynehezen saját vackomra húzódom és elalszom, de 3/4 6-kor iszonyú ijedelemmel kapkodom össze magam. Fáj a fejem, s úgy érzem, utazom Várad felé. Kolozsvár oda! Én keltem föl a kalauzt. Izgatottan lapoz a menetrendben, mely szerencsére 6.25-ös érkezést jelez. Megnyugszom, nézek ki a fekete éjszakába. Aztán a következő döbbenet: Kolozsvár állomásán mindenki román. A baljós fekete emberözönben hiába várok taxit. Cipekedem ide-oda. Végül fölszállok egy buszra, gondolom formán le. Cipekedem a Groza utcán, ennek célba kell érnie. Igen, feltűnik a Szent Mihály-templom a Mátyás szoborral. A Continental Szállót már nem nehéz megtalálnom. Ott végre emberségesen bánnak velem, csöndes szobát kapok, reggelit.
     A hetvennyolc éves, de még mindig egyenes tartású Mátis-rokon Iluska legjobb kalapját felöltve, pontosan érkezik. Átvezet nem messze lévő, megnyomorított társbérleti lakásába. Elmondom a hazai újságokat, majd elsétálok az Utunk szerkesztőségébe. Legendás kopott aktatáskájával Marosi Péter már bent van. Nevét én a szárszói konferencia jegyzőkönyvében láttam először. Nem veszi zokon, amikor úgy mutatkozom be: abból a régióból származom, ahol Szárszó van. Vasúti jegyem megszakítását s a Kányádival való kapcsolatfelvételt ő intézi el. A szerkesztőség festetlen kopott bútorai egy század eleji szegényes redakcióra emlékeztetnek.
     Kányádi igen szívélyes, szabad napját feláldozva befogad lakásába. Azt mondták, korábbi kedélye megtört, de én ezt nem tapasztalom: beszéde, viselkedése nyílt, barátságos. Felesége is leül mellénk kicsit, mielőtt a fogorvoshoz menne. Két fiú van a házban, a négyéves Andris, és a 11 éves, bátran nyelvelő Sándor. Látom, fényképeken K. korán meghalt, szép barna anyját, vékony, típusosan székely apját Nagygalambfalváról. Félti őt, hogy még ez évben leteszi a személyi igazolványt. Sándor jelenleg szász népköltészetet fordít. Megkapó melegséggel búcsúztatja őket, akik búcsúznak, távoznak, nem hagyják magukat múltjukból is kiforgatni. Kár, hogy elmennek, mert ha ellenünk is fordultak annyiszor - Erdély egyensúlya velük volt teljes. Ilyen, nekem szimpatikus, méltányló hangon beszél K. mindenről. A hazai elvakult türelmetlenség nyomokban sincs meg benne. Nem irigyel tőlünk mást, csak hogy módunk volt erőt meríteni Németh László, Illyés és mások közelségéből. Amikor először beszélt Illyéssel, évekig élt belőle. De meg is mondta neki a véleményét bátran. Ez a másik, hazai körökben ritka tulajdonsága: az egyenes beszéd.
     Azzal válunk el fél egykor, hogy délután négykor átveszi kalauzolásomat Iluskától. Gyalog-siettemben most nézek körül tüzetesebben: konstalálom a Szamost, a Fő tér kiegyenlített szépségét, a reneszánsz házak pártáját, a tán legszebb Bánffy-palotát, s a Fadrusz-szobor minden nézetből dacos-nemes kunkorodását. Vigyél valami jó helyre, biztatom Ilust, a vendégem vagy. Mekkora csalódás aztán, hogy alig állnak szóba velünk. A román pincér küldi kollegáját, az is keservesen adja elénk az ízetlen ebédet, nyoma sincs semmi vendéglátó hangulatnak. Mindezt feledem, amikor gyönyörű napsütésben nézhetem a Farkas utca veretes-nemes házait. Ilyen utca nincs nálunk. S végén a Kolozsvári testvérek jelenleg dárdanélküli szobra, a templom bástya-fellegvár látványa s visszaúton a Biazzini fogadó, hol Petőfiék megszálltak. Utazom a múltba s Iluska elég érzékeny utitárs. Benézünk Mátyás szülőházába is, falán szerencsére védett az ékes magyar felirat. (Ilyen sok magyar betű másutt nyilvánosan nem látható.) Érzik a magaslati tiszta levegő, elbűvölő a folyópart a ráhajló ágakkal, a Labda tér a nyurga fákkal, a lehullott lombtakaró élénk színe. Ülünk egy kicsit a fasorban, s megyünk tovább. A volt Malom utca atmoszféráját csak a rendőrposztok rontják. Ezen a sétán Kolozsvár a régi pompájában, Áprily, Dsida, Jékely városaként mutatkozott.
     Kányádi visz tovább délután a Házsongárdi temetőbe. Szebb, mint vártam. Lombfedett hajlatai, vízeres, nedves földje, a gyertya, a virág, az ágak fürtje, igazol mindent, amit a hely hangulatába beleképzeltem. Kísérőm még többet is tud adni: megkeresi a fontosabb sírokat: Brassaiét, Apáczaiét, Szenci Molnárét, Bölöni Farkasét és persze, Dsidáét. Jékely mondását idézi: "...Ha az angyal fújna, itt mi volnánk többségben."
     Visszafelé annyira együtt pendülünk már, jó volna, ha valahová beülhetnénk. Itt mutatkozik meg a kolozsvári magyar költő hontalansága. A Művész Klubból émelyegve fordul ki: hisz ez is kocsma lett. - Teljesíteni kell a tervet... magyarázkodnak a pultnál. A délben már próbált étteremben húsz percig nem jönnek asztalunkhoz. - Eh, sütök neked rántottát, veszünk bort, gyere hozzánk! Szívesen megyek. A lészpedi cselédlány - mert cseléd itt még létezik - hajlandó a hazai nótákból énekelni, eredeti, rekedtes, selypes hangon. A könyvre azt mondja level, írni csak románul tanult, most gyakorolja a magyar betűvetést. A Kallóssal közös moldvai vándorlásról sokat megtudok, szintúgy az erdélyi állapotokról, írókról, harcokról. A végső szó sohase a lemondásé. K. S. szerint ez a nép, még a moldvai csángó is, elpusztíthatatlan. Ők lesznek majd a mi baszkjaink. Terveket szövünk jövő nyári találkozásról, ha engedik őket a Balatonhoz.
     Tízkor Csortán Marci miatt sietek vissza a Continentalhoz. Ott van a fiú, de bemenni nem mert, kellemetlen volna, elkérnék a személyi igazolványát... A Klubba valahogy helyet tud szorítani. Hallok a fiú hosszú magyar útjainak akkumulációs kínjairól s most itt, a korahajnali káposztáért, krumpliért való sorban állásról. Riadtnak látszik, de bátyjához hasonlóan készségesnek.
 

X. 29. Szerda. Kolozsvár.

Szép napfényes a reggel, örülök, hogy az Utunk szerkesztősé- gében Szilágyi István, Király László, de Létay és Maros, meg Beke György is barátságos hozzám. Elmondják a Robotos-Bustya-vitát. Most látom, innét a Léda-Csinkszka-ügy is más vetületből mutatkozik, s mennyire sajátosan, (zseniális svihákként) ítélik meg Franyót, afféle Felix Krull-változatnak tekintik. Benéz Csortán Márton, de nem mer bejönni. Egy hozzá hasonló szivarozó ifjú, Tamás Gazsika felszólít: írjak kiáltványt, hogy adják ki Fülep esztetikáját, különben nem fog megjelenni. Amikor Király Laci mondja, két kiadatlan kötete van, kicsit megszégyenlem magam.
     Töprengek, meglátogassam-e Szilágyi Domokost József Attila-könyvemmel, de állapotáról olyan ellentmondásosan (inkább nyugtalanítóan) beszélnek, hogy csak a dedikált könyvet hagyom itt részére.
     Banner Zoltán visz a Bánffy palotába, ahol a képek idétlen-erőszakosan dokumentálják (hazudják) a román folyamatosságot. Vannak azért szép Nagy Istvánok, Máttis Teutschok, Szervatiuszok is.
     Estefelé a város elveszti szépségét. Özönlik a járdákra a panelházak differenciálhatatlan fekete serege. A város régi lakói annyira elütnek tőlük, mint viruló bokrok közt a hervadó növények.
     Iluskához pedagógusok jönnek, kicsit miattam: könyvet szeretnének tőlem. Adják előlegbe Mátyás behavazott szobrának szép fotóját. Egy 1884-es illemkönyvet olvasok, amikor Banner ismét jön értem. Ő tudja az illemet, szépen bánik az idős asszonnyal elfogadja kávéját. Különben most utoljára az ő vendégük leszek. A busz körüli tülekedés, belül a semlegesség mindinkább megvisel. Tűrhetetlen ez az intolerancia. Amikor a kétnyelvű könyvesboltban lemezt kértem, a román lány úgy nézett rám, mint a bűnözőre, küldte a magyar kolléganőt, de az is utálatosan kelletlen volt.
     Bannerék otthonában menedéket találok. Az asszony egészséges, kedves teremtés, a szöszke kisfiú, Bisztray keresztfia is bájos. Zsófi a zongorát nyúzza. (Anyja zeneiskolai tanár.) Kezembe adják a kislány történelemkönyvét. Pacsuli mesébe csomagolt ábrándok arról, hogy Trajanus a derék, dolgos dákokat már régen szeretné meghódítani, aztán arról, hogy a dák-római vérből mindjárt állam is születik a Kárpátokon onnan és innen. A magyarok később Biharból székelyeket telepítenek a végekre. A kislány mindenesetre megérezte: nincs rendjén, hogy a magyarok mindig, mindenütt csak rosszat csináltak.
     Bálint Tiborék társulnak még a vacsorához. B. T. is színes, kedélyes ember, felesége könyvtáros, csinos, bátor nő. Nagyon tetszik, hogy a feleségek szinte mindenütt ilyen vonzó, határozott személyiségek. A témák egy fokkal nemesebbek, mint otthon. Belső szomorúságomat igyekszem titkolni, bólogatok a bíztatásra, jöjjek el máskor is kötetlenebbül. Megjegyzem a kézfogások hosszúságát és az ölelések odaadó melegét. (A többiről egyelőre magamnak se érdemes beszélnem.)
 

X. 30. Csütörtök. Kolozsvár-Bp.

Hamar kapok taxit, magyarul beszélő vezetővel. Az állomáson, a Rádió vidám időjelzésére pontosan hatkor, mindenütt takarítani kezdenek. Végre itt a megmentő vonat! - és kit látok a nekem rendelt 56-os kocsi lehúzott ablakában? Solymos Idát. Mint akire rábizonyult a másikkal való közös bűnelkövetés: helyjegyünk is egymás mellé szól. S. I. persze tele van cuccal (vámalkut próbál kötni velem) és teli van vad hírekkel, a vásárlók eltiporta boltos- ról és hasonlókról.
     Egy határozott sejtelmem is beválik: Vészi ugyanezen a vonaton utazik. Tegnap valahol megütötte fülem a hír, hogy Ferihegy a nagy köd miatt nem fogad gépeket. Druszám elmondja két további napja történetét. Vendéglátóink el voltak ragadtatva tőlünk, külön hálát rebegtek Haraszty Lucának, amiért két ilyen rokonszenves, egymást is szerető embert küldött.