|
Kovács Lajos
A muzsikálás szellemi
tevékenység
Beszélgetés egy zenetanárral
japán tapasztalatairól
Both Lehel Dorogon él.
Zongoraművész. A Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének tanára.
1965-ben Solymos Péternél végzett a Zeneakadémián. Egy évig a Vígszínházban
dolgozott zongorakísérőként, majd kétéves ösztöndíjjal a leningrádi konzervatóriumban
Golubovszkaja növendéke volt. Hazatérve a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola
zongora tanszakára került 1968-ban, tanárként. 1974-től a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének tanszékvezetője lett zongora
szakon, 1976-tól tíz évig igazgatóhelyettese is volt az intézménynek. 1986-ban
kapott meghívást Japánba.
- Hogyan
történt mindez?
- Tanárom,
Solymos Péter többször is járt Japánban, igen jó hírű szakember. Magas
korára hivatkozva lemondta az 1986-os meghívást. Kérték, ajánljon maga
helyett olyan embert, akiért garanciát vállal. Engem választott.
-
Örültél vagy szorongtál a váratlan hír hallatán?
- Nagy megtiszteltetés
volt, s persze nagy szerencse. Büszkeséget éreztem, de izgatott is a feladat.
Persze a családi tanácsnak kellett döntenie, hiszen két évre hívtak, s
nem a szomszédba. Ráadásul el is telt ugyanennyi idő, mire tényleg utazhattam.
Volt már korábban néhány japán növendékem, így alapvető ismeretekkel rendelkeztem,
mire útnak indultam. De fogalmam sem volt róla, hogy kikkel fogok együtt
dolgozni, milyen a japán életforma, az oktatás. Nagoyában az Aichi Geidai
(művészeti egyetem) zongora tanszékének művészképzőjén helyezkedtem el.
Ott a művészeti egyetemen - az irodalom kivételével - minden művészet oktatása
egy intézményben történik.
- Két évre
hívtak, ám ennél jóval tovább maradtál.
- Igen, már
az első év végén, a vizsgák után újabb két évre meghosszabbították a szerződésemet,
így négy éven át maradtam náluk. Utána újabb két esztendő következett a
Nagoya Geidai művészeti egyetemen. Hat felejthetetlen évig tanítottam tehát
Japánban.
- Milyenek
a japán zenészek?
- Elképesztően
sok a tehetség. Én persze a legmagasabb szinten találkoztam velük. Itt
alapvető hangszerproblémák már egyáltalán nincsenek. Technikailag nagyon
képzettek, de a zenei anyanyelvük nem európai, ezért fontos feladatot jelentett
számomra arra tanítani őket, hogy a muzsikálás szellemi tevékenység. Érdekessé,
intenzívvé kell tenni a játékot, mert a zene gondolatot közöl. A legjobbakkal
dolgoztam, akiknek nem voltak ujjrendi, kottaolvasási problémái.
- Érezted,
hogy Kodály hazájából jöttél?
- Így gondolom,
hogy zenei nagyhatalomnak mi nevezzük - kissé túlzóan - magunkat. Ők rengeteg
vendégtanárt hívnak, de szinte mindenhonnan. Ha lehet ilyet mondani, a
német zenei oktatás dominál, de a rendszerváltás óta egyre több orosz muzsikus
jelenik meg Keleten. Nagoyában most nincs is magyar zenésztanár. Osakában
Agonás György tanít zongorát, korábban Lantos István volt Hokkaidon. Berkes
Kálmán klarinétművész Tokióban dolgozik, Kovács Loránt fuvolista áprilistól
tanít ismét Japánban. Az úgynevezett Kodály-módszer azonban inkább a kisgyerekek
képzésében népszerű, az egyetemeken már nincs ilyen nimbuszunk. Ott a személyiség
vív ki elismerést.
- Milyenek
a tanítványok?
- Élnek a
jogukkal, hogy a tandíjért tanulhatnak. Percre kihasználják az oktatási
időt. Rendkívüli a kötelességtudatuk, ami összefügg azzal a tulajdonságukkal,
hogy mindig a hibanélküliségre törekszenek. Rendkívül pontosak!
Emiatt viszont egy vizsgán egy-két melléütés már nagyon lerontja a minősítésüket.
Ez Európában szokatlan jelenség! Mi elnézőbbek vagyunk még a nagy művészekkel
szemben is.
- Nem próbáltad
meg bennük is elültetni ezt a szemléletet?
- Legfeljebb
tanítás közben próbálhattam meg, hogy lazítsam ezt a feszültséget. De ott
a közönség előtt sem lehet szó az ilyesmiről, hiszen a koncertteremben
is a hibátlanság a mérce.
- Milyenek
a zenei alapjaik?
- Én elsősorban
a zongora tanszéki tapasztalataimról tudok beszámolni. A legnépszerűbb
korszak a romantika, a legnépszerűbb szerző - természetesen - Chopin. Tréfásan
azt szoktam mondani nekik: ti Chopin-mérgezésben szenvedtek! Sokkal távolabb
áll tőlük a klasszikus muzsika vagy a modern zene. Én arra próbáltam őket
rávezetni, hogy Haydn, Mozart nélkül sokkal nehezebb egy Beethoven-szonátát
eljátszani. Említettem már, mennyire tehetségesek, Bachig visszamentünk,
de Bartók is megszólalt a vizsgáikon. A kis formák, a variációs stílus,
a zenei fűzérek a kedvenceik. A Schumann Kreisleriana, Brahms Haydn-variációi
gyakoribb versenydarabok, mint Schumann Fisz-moll szonátája, nem
beszélve Beethoven szonátáiról.
- Milyen
ott egy felvételi vizsga?
- A vizsgacentrikusságból
következik, hogy a pontosság, a technikai tudás az ötperces első
fordulóban mindent eldönt. Ebbe egy gyors Chopin-etüd, egy Bach-fúga fér
bele. Van idő megtanulni, mert hónapokkal előbb megtudják, mit kell majd
eljátszaniuk. Ugyanígy készülnek fel a második fordulóra, akik benn maradtak.
Itt már valamivel több időt - maximum tíz percet kapnak a játékra, van
benne például Beethoven-szonáta, Chopin-ballada, egy szonáta első tétele.
A technika biztosan megmutatkozik. A felvételiző nevét nem is tudjuk. Én
is tagja voltam a felvételi bizottságnak, ahol egészen másképpen döntöttünk,
mint azt itthon megszoktam. Nem kezd el senki beszélgetni a hallottakról,
nem győzködjük egymást, nem említjük, hogy ki ajánlja melegen a felvételét,
nincs semmiféle szubjektív befolyásoló tényező, hanem korrekten kitöltjük
benyomásaink szerint a pontozólapokat, azokat összegzik, s ez dönti el
a végeredményt.
- Sosem
fájt a szíved olyan felvételizőért, akit te szívesen felvettél volna, de
valamiért nem sikerült a dolog?
- Elmondok
egy ilyen érdekes esetet. Egy lány Beethoven Opus 110-es Asz-dur szonátájának
fúgatételében megakadt egy pillanatra. Később találkoztam a tanárával,
akinek elmondtam, hogy tehetségesnek tartottam a lányt. Ő ezen meglepődött,
majd elmesélte, hogy a lány szívesen tanulna. Meghívtam, s ő eljött hozzám.
Egy másik tanítványommal felkészítettem őket egy kétzongorás versenyre.
Így, duóként Japán nagydíjasok lettek.
- Akkor
ez egy sikertörténet.
- Igen. Nemrégen
kaptam tőle egy levelet, férjhez ment Chicagóba, hamarosan megszületik
a gyereke. Azt hiszem, egy kiadóvállalatnál dolgozik.
- Feltűnő,
hogy csupa lány volt az egyetemen a tanítványod.
- Ez így igaz.
A zenetanulás, -tanítás elsősorban női szakma. Az Aichi Geidaion százharminchat
tanítványunk közül négy, a Nagoya Geidaion négyszázból három volt a fiú.
S ez más hangszerek tanulása során is így volt. A szülők kevésbé tekintik
a zeneművész szakmát fiaik számára egzisztenciateremtőnek.
- Mire
tudják használni a tanultakat?
- Taníthatnak
magán- és állami iskolákban, a Yamaha és Kawai cégek iskoláiban, különböző
munkaközösségekben és természetesen otthon, magántanárként. A fiatal tanárt
mindig óraadóként alkalmazzák. Hosszú időnek kell ahhoz eltelnie, hogy
félállásba, később kinevezett tanári státuszba kerüljenek. Ehhez már a
negyven éven túliak juthatnak hozzá. Egy helyen legfeljebb hat évig lehetnek
óraadók. Ez kemény munka, hiszen az óraadó tanár más munkát is vállal ahhoz,
hogy jobban megéljen. A zeneiskolák tanulója viszont bárki lehet, nem akadály
a kor. A tanár pedig tanít, ahol tud, vagy - zongoristaként - kísér másokat.
- Az egyetem
tanárait is így alkalmazzák?
- Ott az álláshoz
sok másra is szükség van, jó kapcsolatra is. Hetente három-négy órát
tanítanak, de elvárják, hogy művészeti tevékenységet is folytassanak, aktívan
muzsikáljanak. Tanult Magyarországon egy japán fiú még a nyolcvanas évek
elején, három-négy év után hazament, s ahogy szokás, óraadó lett. Most
kinevezték félállású asszisztensnek, s féléves ösztöndíjjal újra eljött
Solymos tanár úrhoz modern magyar zenét tanulmányozni. Tíz éven belül el
fog jutni a teljes állásig, mert kötelességtudó, kitartó fiatalember. A
koncertező művész-tanár hosszú távon meg tudja tartani az állását.
- Ki menedzseli,
szervezi a hangversenyeket?
- Rendkívül
sajátos rendszer ez is, csak a legnagyobb művészek kivételek. Mindenről
a fellépő zenész gondoskodik. Ő szerzi a termet, ő fogadja fel az embereket,
ő gondoskodik a zongoráról, ő nyomtatja a meghívót, a jegyet, s ő is adja
el!
- Te is
így tettél?
- Nekem szerencsém
volt, mert amikor kimentem, Bartókról tartottam egy előadást, ami után
felkértek ottani művészek, hogy játsszam a koncertjükön Bartókot. Mami
Fujimotoval így kezdődött zenei kapcsolatunk. Szólóestjén duót játszottam
vele, aztán ezt több koncerten megismételtük. Mami Fujimoto tavaly kétszer
járt Magyarországon. Nyáron az esztergomi Várszínház fesztiválon volt duó
estünk. Októberben pedig Bartók-emlék- hangversenyt adtunk Esztergomban,
Tatabányán, Debrecenben és a budapesti Bartók Házban. A Bartók-emlékversenyen
egy japán énekesnő is ott volt, Torikoshi Yesuko a neve. Ezt a koncertet
megismételtük Nagoyaban november 24-én, és erre adtak ők el hatszáz jegyet.
Az énekesnő magyarul adta elő a népdalfeldolgozásokat, a közönség japánul
olvashatta a magyar szövegek fordítását.
- Ez üzlet
is nekik?
- Ez szakmai
ügy. Az ilyen koncert nem veszteséges, és ez már elegendő. A fellépés a
szakmai előrehaladás egyik feltétele. Mami Fujimoto negyvennégy évesen
félállású tanárnő a Nagoya Ondai művészeti egyetemen. Most Rómába készülünk.
- Mit kértek
számon tőled mint tanártól?
- Abba senki
sem szólhat bele, hogy mit és hogyan tanítok. Ezért sikerült megnyernem
a tehetséges fiatalokat minden kor, minden stílus megismerésére. A vizsgán
dől el minden, ahol sikert aratott ez a sokoldalúság, értékelték, hogy
a barokktól napjaink zenéjéig mindent játszottunk.
- Európai
stílusú a tanár-diák kapcsolatuk?
- Nem, ez
egészen másféle, a tisztelet az alapja, ezért semmiféle bizalmaskodás nem
jellemzi. Én félévente meghívtam a tanítványaimat egy partira, ami ott
nem jellemző. Mindenki eljött, mindent hoztak az ételtől a villáig, leültünk
egy nagy lepedőre és beszélgettünk. De egymás szakmai ügyeiről csak négyszemközt!
Társaságban ez illetlenség lett volna. A magánélet pedig érinthetetlen
téma.
És van még
valami! Ezt újra meg kell tanulni tőlük: tisztelik a tanárt. Kis túlzással
a császár után a tanár élvezi a legnagyobb tiszteletet. Ez nem szeretet.
Ők a hangverseny prospektusán büszkén sorolják fel minden oktatójuk nevét.
- Láttad
mások óráit, vagy látogatták a tieidet?
- Nem szokás,
ezért nem is fordult elő ilyesmi. De erről nem is mi, tanárok döntöttünk
volna, hanem a tanítványaink, és ők nem szívesen fogadtak látogatót.
- Mennyit
dolgoztál hetente?
- Aichin tizenkét-tizennégy
tanítványom volt. Egy tanítvány hetente egyszer hatvan percig volt a hallgatóm,
Nagoya Geidaion ez negyvenöt percet jelentett. A munkaidő heti tizennyolc
óra, ami jórészt tanítás, de hetente ennek a terhére egy órát (pontosan
ennyit!) értekeztünk, s két-három óra kedvezményem is volt gyakorlásra,
vagy előadásra készültem, mert időszakonként az egész tanszéknek én tartottam
előadást.
- Milyen
nyelven?
- Eleinte
angolul, de ezt kevesen értik. Előbb mindig leírtam magyarul, azt lefordítottam
angolra, végül átültettük japánra. Ez volt a legnehezebb, mert nagyon sok
speciális zenei kifejezés nincs meg a japánban, így meg kellett magyarázni,
hogy miről van szó. Az első évek végére megtanultam egy kicsit japánul,
de az előadást angolul mondtam tolmáccsal. Viszont japánul tanítottam.
Egyébként nagyon érzékeny emberek, ezért a tanítás nyelve gyakran a mozdulat
volt.
- És a
megbecsülés?
- Minden vendégtanárnak
kiemelt fizetése van, az adózásra sincs semmi gondunk, mindent elintéznek.
És adókedvezményt is kaptunk.
- Milyen
körülmények között dolgoztál?
- A feltételeik
irigylésre méltóak. A Yamaha, Kawai márkájú hangszereket saját hangoló
tartja karban, rendszeres a kontroll. Saját termeim voltak, ahová a tanítványaimon
kívül csak az mehetett be, aki erre írásos engedélyt kapott tőlem.
- Hol gyakorol
egy japán zongorista?
- Köztudomású,
hogy kicsi lakásokban élnek, ráadásul két-három nemzedék lakik együtt.
A bérházak "papírfalai" között nem könnyű gyakorolni, de a hangszergyártók
már megjelentek a speciális hangszigeteléssel is a piacon. Aki kis házba
költözik, már nem zavarja a szomszédokat annyira. Akinek pedig ez nem adatik
meg, annak ott volt az Aichin az egész harmadik emelet, ahol kis gyakorlótermek
tömege állt rendelkezésre. Volt benne hangszer, légkondícionáló, magnó,
párátlanító, páradúsító, pontos óra... Persze bérelték.
- És a
tandíj?
- Változó.
Az Aichi Geidaion, ami állami egyetem megyei és miniszteri fenntartással,
évente közel ötszáz ezer yen a tandíj. De ezt a felvételi értesítő után
is kérik. Tehát az első évet kétszer kell fizetni. Az év egyébként áprilistól
februárig tart.
- Ez drága
egyetem?
- Inkább olcsónak
számít. Ide jut be a legtöbb tehetséges fiatal, igen jó a színvonal. A
Nagoya Geidai fele részben magánintézmény, itt egy millió kétszáz ezer
yen tandíjat kérnek. És viszonylag még ez is olcsó. Van Tokióban két, sőt
négy-öt milliós tandíj is.
- Hogyan
tudják ezt megfizetni?
- A tanuláshoz
valóban szükség van pénzre, de jövedelemről ne kérdezz, mert megsérted
az illemet, nem beszélnek róla. A gyerek megszületésétől kezdve a család
két dologra gyűjt: a taníttatásra és a házasságra. Takarékosan élnek, keveset
autóznak, nem jellemző a több lakás egy családban. Az olcsó és színvonalas
tömegközlekedést használják, sokan kerékpároznak. Három évig én is ezt
tettem. De azért is takarékosak, mert hatvanöt éves korukban befejezik
az aktív munkát, és ott nyugdíj nincs. Biztosításból élnek, vagy abból,
amit gyűjtöttek, és a fiatalok is gondoskodnak róluk.
- Hogyan
viselte el a családod a hosszú távollétet?
- Hazatérésem
hat év után ezzel is összefüggött. Feleségem egyébként háromszor, lányaim
kétszer jöttek ki hozzám. A kisebbik, aki itthon megtanulta a nyelvet,
készer három hónapot töltött kinn nálam. Épp a napokban tette le a felsőfokú
szakmai japán nyelvvizsgát, amihez az írás ismerete is hozzátartozik. Nálam
sokkal jobban beszéli a nyelvet.
- Lesz-e
még utad a felkelő nap országába?
- Tanításra
most nincs szerződésem, hat év után ez nem is lehetséges. De koncerteket
most is szervezünk. Már kétszer jártam Japánban hazatérésem óta, Mami Fujimotoval
léptünk fel. Május végén ismét Japánba készülök.
- Hogyan
tudtok próbálni?
- A távolság
megnehezíti. Amikor ott éltem, naponta tudtam korrigálni Torikoshi Yasuko
énekesnő magyar kiejtését, aki huszonhét perces programot tanult meg kívülről
magyarul. De tervünk már 1998-ra is van Fujimotoval.
- És itthon?
Dorogon élsz, a főiskolán tanítasz...
- Igen, és
nagyon jó, hogy most egészen szabadon rendelkezem az időmmel. Gyakorolhatok,
tizennégy órában tanítok tizenkettő-tizennégy fiatalt.
- Mások
a növendékek?
- A japánok
kötelességtudók, pontosak... A magyarok nem mind ilyenek. De mindenhol tehetségesek.
Én megtanultam Japánban praktikusan gondolkodni, és ezt már nem akarom
megváltoztatni.
- S a tapasztalataidon
túl mit hozott a főiskolának ez a hat éved?
- Például
három új tanítványt Japánból.
Nekem a japán zenészt jószerével Kobayashi Ken Ichiro jelenti, aki nálunk
kezdte, itt lett sikeres karmester. Az Állami Hangversenyzenekarral térhetett
haza, általunk ismerte meg a világ a tehetségét. - Csodálatos fickó - bólint
rá Both Lehel is. Én meg azt gondolom: remek dolog a megbecsülés, az értékek
kölcsönös felismerése. A nagyhatalom a zene maga - sok magyar, japán vagy
bármilyen nagykövettel. |
|