Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 4.sz.
 Kovács Lajos 
A muzsikálás szellemi tevékenység
Beszélgetés egy zenetanárral japán tapasztalatairól

 
 

Both Lehel Dorogon él. Zongoraművész. A Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének tanára. 1965-ben Solymos Péternél végzett a Zeneakadémián. Egy évig a Vígszínházban dolgozott zongorakísérőként, majd kétéves ösztöndíjjal a leningrádi konzervatóriumban Golubovszkaja növendéke volt. Hazatérve a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola zongora tanszakára került 1968-ban, tanárként. 1974-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének tanszékvezetője lett zongora szakon, 1976-tól tíz évig igazgatóhelyettese is volt az intézménynek. 1986-ban kapott meghívást Japánba.
 

     - Hogyan történt mindez?
     - Tanárom, Solymos Péter többször is járt Japánban, igen jó hírű szakember. Magas korára hivatkozva lemondta az 1986-os meghívást. Kérték, ajánljon maga helyett olyan embert, akiért garanciát vállal. Engem választott.
     - Örültél vagy szorongtál a váratlan hír hallatán?
     - Nagy megtiszteltetés volt, s persze nagy szerencse. Büszkeséget éreztem, de izgatott is a feladat. Persze a családi tanácsnak kellett döntenie, hiszen két évre hívtak, s nem a szomszédba. Ráadásul el is telt ugyanennyi idő, mire tényleg utazhattam. Volt már korábban néhány japán növendékem, így alapvető ismeretekkel rendelkeztem, mire útnak indultam. De fogalmam sem volt róla, hogy kikkel fogok együtt dolgozni, milyen a japán életforma, az oktatás. Nagoyában az Aichi Geidai (művészeti egyetem) zongora tanszékének művészképzőjén helyezkedtem el. Ott a művészeti egyetemen - az irodalom kivételével - minden művészet oktatása egy intézményben történik.
     - Két évre hívtak, ám ennél jóval tovább maradtál.
     - Igen, már az első év végén, a vizsgák után újabb két évre meghosszabbították a szerződésemet, így négy éven át maradtam náluk. Utána újabb két esztendő következett a Nagoya Geidai művészeti egyetemen. Hat felejthetetlen évig tanítottam tehát Japánban.
     - Milyenek a japán zenészek?
     - Elképesztően sok a tehetség. Én persze a legmagasabb szinten találkoztam velük. Itt alapvető hangszerproblémák már egyáltalán nincsenek. Technikailag nagyon képzettek, de a zenei anyanyelvük nem európai, ezért fontos feladatot jelentett számomra arra tanítani őket, hogy a muzsikálás szellemi tevékenység. Érdekessé, intenzívvé kell tenni a játékot, mert a zene gondolatot közöl. A legjobbakkal dolgoztam, akiknek nem voltak ujjrendi, kottaolvasási problémái.
     - Érezted, hogy Kodály hazájából jöttél?
     - Így gondolom, hogy zenei nagyhatalomnak mi nevezzük - kissé túlzóan - magunkat. Ők rengeteg vendégtanárt hívnak, de szinte mindenhonnan. Ha lehet ilyet mondani, a német zenei oktatás dominál, de a rendszerváltás óta egyre több orosz muzsikus jelenik meg Keleten. Nagoyában most nincs is magyar zenésztanár. Osakában Agonás György tanít zongorát, korábban Lantos István volt Hokkaidon. Berkes Kálmán klarinétművész Tokióban dolgozik, Kovács Loránt fuvolista áprilistól tanít ismét Japánban. Az úgynevezett Kodály-módszer azonban inkább a kisgyerekek képzésében népszerű, az egyetemeken már nincs ilyen nimbuszunk. Ott a személyiség vív ki elismerést.
     - Milyenek a tanítványok?
     - Élnek a jogukkal, hogy a tandíjért tanulhatnak. Percre kihasználják az oktatási időt. Rendkívüli a kötelességtudatuk, ami összefügg azzal a tulajdonságukkal, hogy mindig a hibanélküliségre törekszenek. Rendkívül pontosak! Emiatt viszont egy vizsgán egy-két melléütés már nagyon lerontja a minősítésüket. Ez Európában szokatlan jelenség! Mi elnézőbbek vagyunk még a nagy művészekkel szemben is.
     - Nem próbáltad meg bennük is elültetni ezt a szemléletet?
     - Legfeljebb tanítás közben próbálhattam meg, hogy lazítsam ezt a feszültséget. De ott a közönség előtt sem lehet szó az ilyesmiről, hiszen a koncertteremben is a hibátlanság a mérce.
     - Milyenek a zenei alapjaik?
     - Én elsősorban a zongora tanszéki tapasztalataimról tudok beszámolni. A legnépszerűbb korszak a romantika, a legnépszerűbb szerző - természetesen - Chopin. Tréfásan azt szoktam mondani nekik: ti Chopin-mérgezésben szenvedtek! Sokkal távolabb áll tőlük a klasszikus muzsika vagy a modern zene. Én arra próbáltam őket rávezetni, hogy Haydn, Mozart nélkül sokkal nehezebb egy Beethoven-szonátát eljátszani. Említettem már, mennyire tehetségesek, Bachig visszamentünk, de Bartók is megszólalt a vizsgáikon. A kis formák, a variációs stílus, a zenei fűzérek a kedvenceik. A Schumann Kreisleriana, Brahms Haydn-variációi gyakoribb versenydarabok, mint Schumann Fisz-moll szonátája, nem beszélve Beethoven szonátáiról.
     - Milyen ott egy felvételi vizsga?
     - A vizsgacentrikusságból következik, hogy a pontosság, a technikai tudás az ötperces első fordulóban mindent eldönt. Ebbe egy gyors Chopin-etüd, egy Bach-fúga fér bele. Van idő megtanulni, mert hónapokkal előbb megtudják, mit kell majd eljátszaniuk. Ugyanígy készülnek fel a második fordulóra, akik benn maradtak. Itt már valamivel több időt - maximum tíz percet kapnak a játékra, van benne például Beethoven-szonáta, Chopin-ballada, egy szonáta első tétele. A technika biztosan megmutatkozik. A felvételiző nevét nem is tudjuk. Én is tagja voltam a felvételi bizottságnak, ahol egészen másképpen döntöttünk, mint azt itthon megszoktam. Nem kezd el senki beszélgetni a hallottakról, nem győzködjük egymást, nem említjük, hogy ki ajánlja melegen a felvételét, nincs semmiféle szubjektív befolyásoló tényező, hanem korrekten kitöltjük benyomásaink szerint a pontozólapokat, azokat összegzik, s ez dönti el a végeredményt.
     - Sosem fájt a szíved olyan felvételizőért, akit te szívesen felvettél volna, de valamiért nem sikerült a dolog?
     - Elmondok egy ilyen érdekes esetet. Egy lány Beethoven Opus 110-es Asz-dur szonátájának fúgatételében megakadt egy pillanatra. Később találkoztam a tanárával, akinek elmondtam, hogy tehetségesnek tartottam a lányt. Ő ezen meglepődött, majd elmesélte, hogy a lány szívesen tanulna. Meghívtam, s ő eljött hozzám. Egy másik tanítványommal felkészítettem őket egy kétzongorás versenyre. Így, duóként Japán nagydíjasok lettek.
     - Akkor ez egy sikertörténet.
     - Igen. Nemrégen kaptam tőle egy levelet, férjhez ment Chicagóba, hamarosan megszületik a gyereke. Azt hiszem, egy kiadóvállalatnál dolgozik.
     - Feltűnő, hogy csupa lány volt az egyetemen a tanítványod.
     - Ez így igaz. A zenetanulás, -tanítás elsősorban női szakma. Az Aichi Geidaion százharminchat tanítványunk közül négy, a Nagoya Geidaion négyszázból három volt a fiú. S ez más hangszerek tanulása során is így volt. A szülők kevésbé tekintik a zeneművész szakmát fiaik számára egzisztenciateremtőnek.
     - Mire tudják használni a tanultakat?
     - Taníthatnak magán- és állami iskolákban, a Yamaha és Kawai cégek iskoláiban, különböző munkaközösségekben és természetesen otthon, magántanárként. A fiatal tanárt mindig óraadóként alkalmazzák. Hosszú időnek kell ahhoz eltelnie, hogy félállásba, később kinevezett tanári státuszba kerüljenek. Ehhez már a negyven éven túliak juthatnak hozzá. Egy helyen legfeljebb hat évig lehetnek óraadók. Ez kemény munka, hiszen az óraadó tanár más munkát is vállal ahhoz, hogy jobban megéljen. A zeneiskolák tanulója viszont bárki lehet, nem akadály a kor. A tanár pedig tanít, ahol tud, vagy - zongoristaként - kísér másokat.
     - Az egyetem tanárait is így alkalmazzák?
     - Ott az álláshoz sok másra is szükség van, jó kapcsolatra is.  Hetente három-négy órát tanítanak, de elvárják, hogy művészeti tevékenységet is folytassanak, aktívan muzsikáljanak. Tanult Magyarországon egy japán fiú még a nyolcvanas évek elején, három-négy év után hazament, s ahogy szokás, óraadó lett. Most kinevezték félállású asszisztensnek, s féléves ösztöndíjjal újra eljött Solymos tanár úrhoz modern magyar zenét tanulmányozni. Tíz éven belül el fog jutni a teljes állásig, mert kötelességtudó, kitartó fiatalember. A koncertező művész-tanár hosszú távon meg tudja tartani az állását.
     - Ki menedzseli, szervezi a hangversenyeket?
     - Rendkívül sajátos rendszer ez is, csak a legnagyobb művészek kivételek. Mindenről a fellépő zenész gondoskodik. Ő szerzi a termet, ő fogadja fel az embereket, ő gondoskodik a zongoráról, ő nyomtatja a meghívót, a jegyet, s ő is adja el!
     - Te is így tettél?
     - Nekem szerencsém volt, mert amikor kimentem, Bartókról tartottam egy előadást, ami után felkértek ottani művészek, hogy játsszam a koncertjükön Bartókot. Mami Fujimotoval így kezdődött zenei kapcsolatunk. Szólóestjén duót játszottam vele, aztán ezt több koncerten megismételtük. Mami Fujimoto tavaly kétszer járt Magyarországon. Nyáron az esztergomi Várszínház fesztiválon volt duó estünk. Októberben pedig Bartók-emlék- hangversenyt adtunk Esztergomban, Tatabányán, Debrecenben és a budapesti Bartók Házban. A Bartók-emlékversenyen egy japán énekesnő is ott volt, Torikoshi Yesuko a neve. Ezt a koncertet megismételtük Nagoyaban november 24-én, és erre adtak ők el hatszáz jegyet. Az énekesnő magyarul adta elő a népdalfeldolgozásokat, a közönség japánul olvashatta a magyar szövegek fordítását.
     - Ez üzlet is nekik?
     - Ez szakmai ügy. Az ilyen koncert nem veszteséges, és ez már elegendő. A fellépés a szakmai előrehaladás egyik feltétele. Mami Fujimoto negyvennégy évesen félállású tanárnő a Nagoya Ondai művészeti egyetemen. Most Rómába készülünk.
     - Mit kértek számon tőled mint tanártól?
     - Abba senki sem szólhat bele, hogy mit és hogyan tanítok. Ezért sikerült megnyernem a tehetséges fiatalokat minden kor, minden stílus megismerésére. A vizsgán dől el minden, ahol sikert aratott ez a sokoldalúság, értékelték, hogy a barokktól napjaink zenéjéig mindent játszottunk.
     - Európai stílusú a tanár-diák kapcsolatuk?
     - Nem, ez egészen másféle, a tisztelet az alapja, ezért semmiféle bizalmaskodás nem jellemzi. Én félévente meghívtam a tanítványaimat egy partira, ami ott nem jellemző. Mindenki eljött, mindent hoztak az ételtől a villáig, leültünk egy nagy lepedőre és beszélgettünk. De egymás szakmai ügyeiről csak négyszemközt! Társaságban ez illetlenség lett volna. A magánélet pedig érinthetetlen téma.
     És van még valami! Ezt újra meg kell tanulni tőlük: tisztelik a tanárt. Kis túlzással a császár után a tanár élvezi a legnagyobb tiszteletet. Ez nem szeretet. Ők a hangverseny prospektusán büszkén sorolják fel minden oktatójuk nevét.
     - Láttad mások óráit, vagy látogatták a tieidet?
     - Nem szokás, ezért nem is fordult elő ilyesmi. De erről nem is mi, tanárok döntöttünk volna, hanem a tanítványaink, és ők nem szívesen fogadtak látogatót.
     - Mennyit dolgoztál hetente?
     - Aichin tizenkét-tizennégy tanítványom volt. Egy tanítvány hetente egyszer hatvan percig volt a hallgatóm, Nagoya Geidaion ez negyvenöt percet jelentett. A munkaidő heti tizennyolc óra, ami jórészt tanítás, de hetente ennek a terhére egy órát (pontosan ennyit!) értekeztünk, s két-három óra kedvezményem is volt gyakorlásra, vagy előadásra készültem, mert időszakonként az egész tanszéknek én tartottam előadást.
     - Milyen nyelven?
     - Eleinte angolul, de ezt kevesen értik. Előbb mindig leírtam magyarul, azt lefordítottam angolra, végül átültettük japánra. Ez volt a legnehezebb, mert nagyon sok speciális zenei kifejezés nincs meg a japánban, így meg kellett magyarázni, hogy miről van szó. Az első évek végére megtanultam egy kicsit japánul, de az előadást angolul mondtam tolmáccsal. Viszont japánul tanítottam. Egyébként nagyon érzékeny emberek, ezért a tanítás nyelve gyakran a mozdulat volt.
     - És a megbecsülés?
     - Minden vendégtanárnak kiemelt fizetése van, az adózásra sincs semmi gondunk, mindent elintéznek. És adókedvezményt is kaptunk.
     - Milyen körülmények között dolgoztál?
     - A feltételeik irigylésre méltóak. A Yamaha, Kawai márkájú hangszereket saját hangoló tartja karban, rendszeres a kontroll. Saját termeim voltak, ahová a tanítványaimon kívül csak az mehetett be, aki erre írásos engedélyt kapott tőlem.
     - Hol gyakorol egy japán zongorista?
     - Köztudomású, hogy kicsi lakásokban élnek, ráadásul két-három nemzedék lakik együtt. A bérházak "papírfalai" között nem könnyű gyakorolni, de a hangszergyártók már megjelentek a speciális hangszigeteléssel is a piacon. Aki kis házba költözik, már nem zavarja a szomszédokat annyira. Akinek pedig ez nem adatik meg, annak ott volt az Aichin az egész harmadik emelet, ahol kis gyakorlótermek tömege állt rendelkezésre. Volt benne hangszer, légkondícionáló, magnó, párátlanító, páradúsító, pontos óra... Persze bérelték.
     - És a tandíj?
     - Változó. Az Aichi Geidaion, ami állami egyetem megyei és miniszteri fenntartással, évente közel ötszáz ezer yen a tandíj. De ezt a felvételi értesítő után is kérik. Tehát az első évet kétszer kell fizetni. Az év egyébként áprilistól februárig tart.
     - Ez drága egyetem?
     - Inkább olcsónak számít. Ide jut be a legtöbb tehetséges fiatal, igen jó a színvonal. A Nagoya Geidai fele részben magánintézmény, itt egy millió kétszáz ezer yen tandíjat kérnek. És viszonylag még ez is olcsó. Van Tokióban két, sőt négy-öt milliós tandíj is.
     - Hogyan tudják ezt megfizetni?
     - A tanuláshoz valóban szükség van pénzre, de jövedelemről ne kérdezz, mert megsérted az illemet, nem beszélnek róla. A gyerek megszületésétől kezdve a család két dologra gyűjt: a taníttatásra és a házasságra. Takarékosan élnek, keveset autóznak, nem jellemző a több lakás egy családban. Az olcsó és színvonalas tömegközlekedést használják, sokan kerékpároznak. Három évig én is ezt tettem. De azért is takarékosak, mert hatvanöt éves korukban befejezik az aktív munkát, és ott nyugdíj nincs. Biztosításból élnek, vagy abból, amit gyűjtöttek, és a fiatalok is gondoskodnak róluk.
     - Hogyan viselte el a családod a hosszú távollétet?
     - Hazatérésem hat év után ezzel is összefüggött. Feleségem egyébként háromszor, lányaim kétszer jöttek ki hozzám. A kisebbik, aki itthon megtanulta a nyelvet, készer három hónapot töltött kinn nálam. Épp a napokban tette le a felsőfokú szakmai japán nyelvvizsgát, amihez az írás ismerete is hozzátartozik. Nálam sokkal jobban beszéli a nyelvet.
     - Lesz-e még utad a felkelő nap országába?
     - Tanításra most nincs szerződésem, hat év után ez nem is lehetséges. De koncerteket most is szervezünk. Már kétszer jártam Japánban hazatérésem óta, Mami Fujimotoval léptünk fel. Május végén ismét Japánba készülök.
     - Hogyan tudtok próbálni?
     - A távolság megnehezíti. Amikor ott éltem, naponta tudtam korrigálni Torikoshi Yasuko énekesnő magyar kiejtését, aki huszonhét perces programot tanult meg kívülről magyarul. De tervünk már 1998-ra is van Fujimotoval.
     - És itthon? Dorogon élsz, a főiskolán tanítasz...
     - Igen, és nagyon jó, hogy most egészen szabadon rendelkezem az időmmel. Gyakorolhatok, tizennégy órában tanítok tizenkettő-tizennégy fiatalt.
     - Mások a növendékek?
     - A japánok kötelességtudók, pontosak... A magyarok nem mind ilyenek. De mindenhol tehetségesek. Én megtanultam Japánban praktikusan gondolkodni, és ezt már nem akarom megváltoztatni.
    - S a tapasztalataidon túl mit hozott a főiskolának ez a hat éved?
     - Például három új tanítványt Japánból.
 

     Nekem a japán zenészt jószerével Kobayashi Ken Ichiro jelenti, aki nálunk kezdte, itt lett sikeres karmester. Az Állami Hangversenyzenekarral térhetett haza, általunk ismerte meg a világ a tehetségét. - Csodálatos fickó - bólint rá Both Lehel is. Én meg azt gondolom: remek dolog a megbecsülés, az értékek kölcsönös felismerése. A nagyhatalom a zene maga - sok magyar, japán vagy bármilyen nagykövettel.