|
Vekerdi László
"Egyszer csak kezdték
mondani, hogy ha
VALÓSÁG, akkor az Kőrösi...
Harminchárom év a
VALÓSÁG rabságában
I.
"Egy folyóiratnak - emlékezik Tüskés
Tibor A Jelenkor indulására - több élete van. Az egyik életet a
jelenben éli, a pillanatban, a percben, abban a hónapban, amelyikben megjelenik.
Tükrözi az irodalom mindenkori jelenének állapotát, mozgását, erővonalait;
kapcsolatot teremt a mindenkori alkotó és befogadó, író és olvasó között.
A másik élete akkor kezdődik, amikor a későbbi kor irodalomtörténésze föléje
hajlik, számol és elemez, kor és eszmék kölcsönhatását vizsgálja, értékel
és ítél, irányzatokat, műfajokat és rovatokat mérlegel, más folyóiratokhoz
viszonyít[...] A folyóirat harmadszor akkor kelhet életre, amikor a bogarász
váratlanul kincsre lel. Őt valójában nem a folyóirat érdekli, ő X. vagy
Y. írói munkásságával foglalkozik[...] s egyszer csak valamelyik folyóiratban
rábukkan szerzőjének egy eddig ismeretlen írására.
Lehet azonban,
úgy látszik, egy negyedik élete is a folyóiratnak, s ez akkor kezdődik,
amikor a Szerkesztő hajlik föléje; mint mostanában az Új Forrás
hasábjain Tüskés Tibor, és a Valóságén Kőrösi József. Az időponti
egyezésen túl található tán más hasonlóság is a két "föléhajlásban", és
akad közös a két folyóiratban is mindjárt például az indulás dátuma: 1958.
Azután meg mindkét folyóirat első évfolyamaiban (valamint a két szerkesztő
föléjük hajlásában) egyaránt nagy szerep jut a zeneesztétikai cikkeknek,
s részben a szerzők is azonosak, mint például Vitányi Iván és Pernye András.
A hivatalos "rosszallások" is azonos téma és szerző ürügyén kezdenek záporozni
a két folyóiratra: Major Máténak az építészet gondjait firtató írásai kapcsán.
A "rosszallók" névsora is igencsak azonos (többnyire jellemzésük is megegyezik
a két "föléhajlásban"), és mindkét folyóirat aggódva kényszerült figyelni,
mikor vonja össze a szemöldökét illetve mozgatja fenyegetően a bajszát
Aczél György. A magyar szellemi életet, jobban mondva fontosabb szereplőit
évtizedeken keresztül féken tartani hivatott bajusz viselőjéről a két merőben
más származású, egyéniségű és sorsú szerkesztő csaknem azonosan vélekedik,
szép példájaként a napjainkban többnyire csak hanyag posztmodern kézlegyintéssel
elintézett "objektív tudás" lehetőségének, ez azonban későbbi legyintés.
Egyelőre maradjunk
a Valóság keresztelőjét elmesélő Kőrösi-sztorinál: "Két napig -
mondja - könyvtárakba jártam és végignéztem a folyóirattárak céduláit,
és mindig csak a Valóság maradt. Persze, az nagyon jó lenne, mondta
Lukács [József], de nem hiszem, hogy hozzájárulnának. Jó, legyen akkor
Jelenkor. Juszuf már meg is írta az előszót a Kölcsey-mottóval:
»Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort...« A Tájékoztatási Hivatalból
egy hét múlva leszóltak, hogy Pécsett már indul a Jelenkor. Akkor
nem marad más, mint a Valóság. (1993/11. A hivatkozás a Valóság
évfolyamát és számát jelzi.) A Jelenkor azután a rendszeres havi
folyóirattá válásban "előzte" valamivel a Valóságot, mert "természetesen"
a Valóság is kéthavi folyóiratként indult, akár a Jelenkor.
A Jelenkor 1963-mal, a Valóság 1964-gyel lépett "havi-korba".
Sokkal fontosabb azonban ennél a "növekedésbeli" hasonlatosságnál az a
szemléletbeli, hogy egyik folyóirat sem volt hajlandó behajtani a magyar
szellemi életet megosztó "urbánus" és "népi" (de koroktól és divatoktól
függően gyakran másra átkeresztelt) egyirányúsított zsákutcákba. Nem utolsó
sorban tán épp ez a makacs zsákutcakerülés tette lehetővé, hogy a hetvenes
évek közepétől kezdve a Jelenkor újból felkapaszkodhassék a kezdő
évek magosába; jelen recenzens mindenesetre tán ezért is tudott Szederkényi
Ervin hívására könnyű szívvel "átpártolni" a Valóságtól, amely
ekkorra túlságosan elismertté nőtt; valahogy eltekintélyesedett. Node itt
nem az én, hanem a szerkesztők emlékeiről van szó.
Sajnos Szederkényi
Ervinnek nem akadt Huszár Tibora, aki magnóra mondatja véle életét és nézeteit
- szegényebbek vagyunk így egy nagy szerkesztő önarcképével -, de Sükösd
Mihály a Mozgó Világ 1993. decemberi és 1994. januári számában közölte
a maga Valóság-emlékeit, és itt nagyon határozottan kijelenti: "Népiest
vagy urbánust emlegetni ebben a műhelyben csaknem ugyanolyan ízléstelenségnek
számított volna, mint zsidózni". Szederkényi bizonyosan finomabban, kompromisszumosabban
fogalmazott volna, de a lényeget tekintve ugyanígy. És ami a "szerkesztői
stílust" illeti, a maga módján Szederkényi éppen olyan okosan és körültekintően
önfejű volt, mint Kőrösi. Noha amúgy, ha lehet, még inkább különbözött
tőle mint Tüskés. Ami nem azt jelenti, hogy Kőrösi alkalomadtán ne lett
volna nagyon is "tüskés". Jelentéktelen apróságok, gondolhatnánk; csakhogy
tán épp efféle jelentéktelenségek alakítják ki a "szerkesztői stílust",
ami aztán annál inkább meglátszik a lapon, minél inkább rabul ejti a szerkesztőt,
akit azonban ekkor már - tán magának is észrevétlenül - formálni fog a
folyóirat, minél inkább köti, annál inkább. Így formálta és mondhatni "Tüskésítette"
évtizedek hosszú sora alatt Szederkényit a "Tüskéstelenített" Jelenkor,
és a címben felírt formula ezért olvasható fordítva is: "hogy ha Kőrösi,
akkor az Valóság. Az a harminchárom év, a rabságában. A Huszár-interjúból
világosan kiderül, hogy így élt ez a köztudatban: ha Kőrösi valahol, kórházban
vagy egyebütt összeismerkedett valakivel, az első reakció az azonosítás
volt: á, a Valóság! De az is kiderül az interjúból, hogy ehhez hosszú
évek kellettek, és számos ember közreműködése, az állandó szerkesztőktől
és munkatársaktól a szerkesztőségben hosszabb-rövidebb ideig működő "belsőkön"
és "külsőkön" át a hosszú szerkesztőbizottság nevezetesebb tagjaiig és
néhány - Sükösd definiciójával - "protagonista" szerzőig, és rajtuk is
túl egy-két kiemelkedő barátig, amilyen Lázár Vilmos volt vagy Oltványi
Ambrus. Vagy mint Liska Tibor, akit Huszár szavát átvéve Kőrösi az interjúban
"vonatkozási pont"-ként nevez meg. A Valósággal azonosítható "Kőrösi"
bizonyos értelemben az ő kollektív személyiségük volt, ezt nagyon szépen
kifejti az interjú. Ahogyan például elmeséli az "Ambrus-zsúrokat": "Voltaképpen
a Belvárosi Kávéház egy kissé szűkebb, de máshonnan is verbuválódott közege
gyült ott össze.
- Fölsorolnád
a neveket?
Szinte állandó
vendég volt Orbán Ottó, Elbert János, Eörsi István, Sükösd Mihály, Kőrösi
József, később Lázár István. Gyakran megfordult ott Konrád György, Hernádi
Gyula, ritkábban Örkény István, Gera György, Mészöly Miklós. A szerkesztőségből
néhányszor ott volt Vitányi Iván, Baranyi Antal, Gyurkó László. Baranyi
betegsége előrehaladtával kopott ki. Szinte mindenki hozta a feleségét.
Később Oltványi is »fiatalított«. Az utolsó időszakban feltűnt Bojtár Endre,
Berkovits György, Hernádi Miklós, Kenedi János és Bart István, aki ekkor
már szintén a mi külsőseink közé tartozott. Akkor még tánc is ment. Ambrus
mondta, hogy kérem, kérem, nem tudom, hogy mit szeretnek ezen az emberek,
de ha annyira szeretik, csak csinálják - mondta szeretettel is, megvetéssel
is. Hogy is mondjam, egyfajta önigazolás is volt számomra, hogy eljárhattam
hozzá, mert Ambrus nagyon igényes volt. Hallatlanul igényes. Egyik azóta
is nagynevű irodalmárunk, aki az egyik zsúrlátogatóval rokoni kapcsolatban
állt, kérte, hogy protezsálná be őt Ambrus úrnak. Ambrus azt mondta, hogy
kérem szépen, nekem olyan kis lakásom van, hogy nem tudom tágítani a kört.
Folytatódott a vita, Ambrus végső érve ez volt: de hát kérlek szépen, értsd
meg, nincs elég székem. Szóval valamilyen módon megerősítés volt számomra
az ő ítélete, szigora. Itt megint 1956-ra kell utalnom. Gyönyörűség volt
hallgatni, amikor Eörsi meg Sükösd, mind a kettő kiváló memóriával rendelkező
férfiú, felidézte az ötvenes évek elejét, de pontos idézetekkel, sőt versszakokkal.
Halálra nevettük magunkat, pedig ez egyfajta leszámolás volt. A Rákosi-korszakról
beszéltünk, de végül Kádárról volt szó. Reális veszélynek érezte az ember,
hogy Rákosi visszajön, s még halála után is, hogy Rákosi módszere visszajön,
mint ahogy ideológiai szinten sok elemében vissza is jött.
Külön személyes
erősítésnek is felfoghattam ezt. Erre az időszakra már múlóban volt az
a sokszor emlegetett tulajdonságom vagy fogyatékosságom, hogy hagytam átzubogni
magamon a történéseket. Ambrus, az utolsó racionalista sok mindent megfogalmazott
és ezzel tudatosított bennünk. Néhány évvel később kezdtek ritkulni a zsúrok,
Oltványi egyre nagyobb figyelmet szentelt a kifejezetten ellenzéki gondolatoknak
s ezen eszmék képviselőinek. Gyenge, beteg szervezete nem gátolta enciklopédikus
érdeklődését, tudásának megszervezését, de az utolsó roham előtt le kellett
tennie a fegyvert. Tíz éve halt meg." (1993/11)
A hosszú idézetet
nem csak a jelentőségéhez mérten kevéssé ismert "utolsó racionalista" pontos
és láttató felvillantása miatt indokolja; az tán a fontosabb, hogy általános
jelenséget példáz. A hosszú Kádár-korszak alatt ehhez hasonló kisebb-nagyobb
baráti vagy felebaráti körökben formálódtak és csiszolódtak eszmék és magatartások,
s bár a körök - mint az Ambrus-zsúrok példája mutatja - igencsak zártak
voltak, résztvevőiken keresztül többé-kevésbé átfedték egymást; egy szaggatott
szerkezetű, diszkrét halmazt képeztek, valamiféle "második nyilvánosságot,
amely olykor, mint a Valóság esetében, közvetlenül érintkezhetett
az "elsővel". Nem volt ez különben kivételes: Tüskés Jelenkor a
mögött csakúgy észrevehető egy baráti kör, mint Ilia Tiszatája tájékán;
amint a múlt században Herman Ottó Természetrajzi Füzetekje mögött
ott a Pulszky-szalon, bár hivatalosan persze a Füzetek a Nemzeti
Múzeum folyóirata volt, amint a Valóság meg a TIT-é; nagyon szépen
megvilágítja ezt a bonyolult kapcsolatot a TIT-tel a Huszár-interjú, rengeteg
ismeretlen részletet tár fel, Mód Aladár általában jótékony szerepétől
kezdve a hivatali- és párthierarchia elképesztő bornirtságaiig.
Nem azt akarom
én állítani, hogy a Valóság a TIT és az Ambrus-zsúrok között feszülő
"társadalmi erőtérben" szerkesztődött; csupán annyit vélnék gyaníthatónak,
hogy a "nyilvánosság szerkezete" egyáltalában nem olyan szép logikusan
és "kommunikatívan" épül fel vagy le, amint azt Jürgen Habermas - az egyik
külföldi "vonatkozási pont", lásd Papp Zsolt "Háttérbeszélgetés"-ét (1983/8)
- és nyomában számos Valóság-szerző ábrázolta és elemezte, Angelusz
Róberttől (1972/3) Tallár Ferencig (1988/7), és (rejtettebben, áttételesen)
Hankiss Elemértől Pokol Béláig. A nyilvánosságok zsúrjain (egyes szám itt
még absztrakcióként is abszurdum) a székek száma eleve korlátozott, csak
a zsúrtartók - Ambrus úrral ellentétben - ezt rendszerint titkolni szokták.
De hagyjuk a teóriát, a Valóság keletkezése szempontjából úgyis
csak az a lényeges, hogy a november 4-ével kezdődő megtorlás után és alatt
megkapaszkodni próbáló magyar szellemi élet apró kicsi körökbe tudott csak
úgy-ahogy szabadon lélegezni, s ezek kizárólag személyeken keresztül kapcsolódtak
egymáshoz, ám ez a kapcsolat - mihelyt oldódott az országra nehezedő szigor
- egyre gyakoribb lett, természetes, és szívélyes. Így keletkeztek a hatvanas
évek elején az olyan több baráti körből verbuválódó átfogóbb intellektuális
összejövetelek, mint a Belvárosi Kávéház, a Metropol, a Hungária többé-kevésbé
rendszeres találkozói. Sokszor írtak ezekről, de a Kőrösi-interjú mindezt
folyamatként meséli el, a "high-brow" összejövetelekkel legalább egyenrangúként
sorolva fel a "hétköznapiakat": "A Valóságot még alig ismerték,
s egyszer csak ott ült az aztalnál Hernádi Gyula, és nagyon nagy meglepetésemre
- nem is képzeltem, hogy Hernádi ilyesmit olvas, később tudtam meg, hogy
még olyanabbakat is -; két kedvenc szerzőnk (Garai László, Liska Tibor)
írásait be is építette több regényébe is. Tehát elkezdi dícsérni a Valóságot.
Akkor még szinte kötelességünknek éreztük, hogy minden új magyar filmet
megnézzünk. Meghívtak Hernádiék egy-egy díszbemutatóra vagy sajtóbemutatóra,
amely után leültünk beszélgetni. Így a Hungária, Metropol és Belváros között
kialakult már egy elég széles kör.
- A Hungária
azért apacsok, félköltők találkozóhelye is volt.
Mindenképpen.
De hát beszéljünk nyíltan: a ledér hölgyek és a költők között volt egyfajta
vonzalom. Zelknek egyszer könny szökött a szemébe, mikor egy hölgy, Gyöngyi,
»maga az a Zelk Zoltán?« - kérdés után elkezdte szavalni a Sirályt.
Ez egy kicsit később volt, de jelzi a kapcsolatot. Akkor még meg volt a
klasszikus irodalmi kávéház funkciója is, tehát Déry Tibor járt oda, Vas
István, Rideg Sándor. Alig mertem megszólalni, egyszer Tersánszky Józsi
Jenő is leült az asztalunkhoz. D. Zsuzsa kedvéért, persze hogy nem a Valóság
kedvéért. Hallatlanul fejlett volt ezeknek a ledér hölgyeknek, de a szolidabb
lányoknak is az empátiája - hogy egy kissé nevetséges példát említsek -,
ahogy be tudtak kapcsolódni az elidegenedés-vitába. Királynői méltósággal
nagy ritkán megjelent Nemes Nagy Ágnes is, aki persze nemigen keveredett
be a mi izgága vitáinkba. Mándy Iván már gyakrabban leült közénk, különösen
azután, hogy Vitányi megírta róla - egoista emlékezetem szerint az első
igazán elismerő - dolgozatát, A pálya szélént. Ma író ennél többet
nem kaphat - mondta róla Mándy." (1993/2)
A kis történet
érdeme szerinti méltánylásához ismerni kell az elidegenedés-vita veretes
marxista szövegeit; idézzünk legalább egy rövid passzust mutatványképpen
Almási Miklós vitaindító tanulmányából: "Nézzük hát az általános egyenérték
elidegenítő hatását először egy egészen triviális, egyszerű esetben, a
divatjelenségek kapcsán. Az egyéni-természeti képességekkel felruházott
emberek nem közvetlenül lépnek érintkezésbe egymással, nem azért tetszenek
egymásnak vagy találnak elutasításra, mert bizonyos speciális egyedi tulajdonsággal
rendelkeznek, hanem mert a divat révén bizonyos általánosan vonzó »egyenértékbe«
öltöznek. A divatos ruha azért is kell, mert benne kelendő az ember, mert
benne az egyedi képességek elérték azt az egyenérték formát, melyet általánosan
elfogadnak[...] Ez viszont a mi problémánk szempontjából annyit jelent, hogy
az egyéni munkáknak - és életformáknak is - először egy elvont, általános
formulára kell vonatkozniuk, hogy egyedi mivoltuk társadalmi értéke kiderüljön.
Közvetlenül nem cserélhetők ki a munkatermékek, csupán az általános egyenértékre
való vonatkoztatás révén. S ebben már benne rejlik az elidegenedés másodlagos
formáinak csírája. (1964/2) Hát ilyen szövegeken edződött ez idő tájt a
Hungáriában a ledér hölgyeknek, de a szolidabb lányoknak is az empátiája.
Kár, hogy a Valóság nem közölt néhányat hozzászólásaikból mennyivel
érdekesebb lett volna J.N. Davidov "burzsoá demokráciát" gyalázó tirádáinál!
A kérdéshez a honi filozófia, ideológia, pszichológia jeles képviselői
szóltak hozzá (Márkus György, Vörös Gyula, Angelusz Róbert, Fukász György,
Ágh Attila, Lick József, Halász László), s a Kossuth Klubban külön is összegezték
1964. november 4-én a vitát (1965/2). Ma már bajosan felfogható, hogyan
válthatott ki pont ez a meglehetősen nyakatekert elidegenedés-elmélet akkora
érdeklődést; de akkor valószínűleg a dogmatikus marxizmussal való szembeszegülést
jelentette, egy tisztultabb és elsősorban a fiatal Marxra hivatkozó (ahogyan
ma mondanánk:) "liberális" marxizmus jegyében. Meglehet sokakat ez vonzott
a Valósághoz, s tán nem is csak a Lukács György bűvkörében forgolódók
közül. A vita mindenesetre szerzett néhány új szerzőt a folyóiratnak, és
növelte a tekintélyét.
Ami különben
ekkorra már amúgy is magosra hágott. Ne feledjük: ez a havi folyóirattá
alakulás éve, s ez a változás - stílusosan szólva - az elidegenedés másodlagos
formáinak értelmében azt jelenti, "hogy az egyéni munkák társadalmi értéke
egy általános egyenértékre való vonatkoztatás révén megnövekedett". Lehetséges,
hogy éppen ezt méltányolták a Hungáriai Hölgyek? Mindenesetre ezekben az
esztendőkben a Valóságban és a Valóság körül vidámság és
jó hangulat uralkodott.
Amint ha nem
is mindenfelé vidámság és jó hangulat, de valami megkönnyebbülés-féle általában
érezhető volt akkoriban az országban. Két kegyetlen évtized különféle kollektív
szenvedései, gyötörtetései, félelmei, szorongásai után mintha valamiféle
fellélegzés, több-kevesebb kollektív biztonság, kiszámíthatóság, nyugalom,
szerény gyarapodás reménysége sejlett volna fel a hatvanas évek elején-közepén
az ország, úgy lehet, nagyobbik felének. Részben tán ez a háttér is magyarázza
a mélységes nyomor állóvizéről tudósító penészleki riport szokatlanul nagy
visszhangját, és - a hírközlés hirtelen megjavulásán túl - ezért követhette
mifelénk is feszült és jól informált érdeklődés a kubai rakétaválságot.
És tán ezért is hathatott valóságos revelációként a válságot követő oldódásban
Konrád György tanulmánya a korszerű háború korszerűtlenségéről. Ma, az
atomrakéta-konfrontáció váratlan felszámolódása után és a különféle fegyverekkel
vívott különböző helyi háborúk borzalmas látványával a tévéképernyőinken
tán úgy vélhetnénk, hogy időszerűbb lehetne a korszerű háború szomorú korszerűségéről
beszélni, még abból a ma mindent meghatározó piacgazdasági szempontból
is, hogy feltehetően erre van világszerte a legnagyobb fizetőképes kereslet.
De akkor - és ez is a hatvanas évek légkörére utal - meggyőzően és lelkesítően
hatott Konrád okos érvelése, hogy ekkora pusztítópotenciál birtokában értelmetlen,
tehát valószínűtlen a háború, és a fegyverkezésbe ölt összegek ésszerűbb
elosztásával nagyságrendekkel jobb élet lenne teremthető az egész világon.
Az írás Kőrösi és Sükösd emlékezésében egyaránt meghatározóként szerepel
a Valóság történetében: Konrád Györgyé a nagy nyitás érdeme - emlékezik
Kőrösi - a politikai tudományokban (1993/11). Nem egészen pontosan emlékezik,
mert Simai Mihály (1963/1) hasonló kontextusban tárgyalta a világ éhség-gócainak
az összefüggését a háborús készülődésekkel, ám az kétségtelen, hogy Konrád
esszéje teremtette meg a Valóságban a gazdasági, emberi, történeti
vonatkozásokra figyelő alapos politikai (mai szóval inkább tán politológiai)
elemzés igényét és hagyományát. Nem csoda, hogy Konrád György végig a Valóság
egyik fontos "vonatkozási pontja" maradt.
A hatvanas
évek másik nagy hagyományteremtő nyitását Zám Tibor szociográfiája képviseli
a Hortobágyi Állami Gazdaságról és Végh Antalé Penészlekről. Ezzel a két
szociográfiával a "Magyar Világ" rovat - amely címében Meggyesi Jánosnak
a TIT könyvkiadójában, a Gondolatnál néhány kötet után megszűnt sorozatát
hozta át a Valóság hasábjaira - a Valóság centrális vállalkozásává
rukkolt elő, és egy csapásra a modern tényfeltáró irodalom élvonalába emelte
e folyóiratot.
Végh Antal
írása: Állóvíz. Jelentés Penészlekről, egy elmaradott faluról (1968/4)
váltott ki hasonlíthatatlanul nagyobb feltűnést és visszhangot országszerte,
valamint felháborodást a helyi hatalmak köreiben. Sok minden közrejátszhatott
ebben: a téma és hely jó szemre valló kiválasztása, az írás - valóságos
szociográfiai kisregény - remek fordulatos stílusa, a magyar értelmiség
hagyományos elmaradáscentrikus mentalitása, a hatvanas évek emelkedés-hangulata,
a megyei hatalmasságok látványos sértődöttsége és dühös tiltakozása. Mindezeken
túl azonban ott volt a sikerben Darvas Józsefnek, Végh Antal (és a Valóság)
mellé állása, ami a szenzációt és a botrányt országos politikai szintre
emelte, nemzeti üggyé ütötte. Hatalom állott szemben hatalommal, hiszen
Darvas József, az - akkoriban politikai befolyást is reprezentáló - Írószövetség
elnöke, országgyűlési képviselő, többszörös miniszter akkor is fontos hatalmi
tényezőként jelent volna meg a létező szocializmus társadalmi világában,
ha semmiféle külön érzéke nem is lett volna a hatalomviselésre. De volt,
és ezt most ügyesen és méltósággal tudta hasznosítani kétféle hatalom ütköztetésére.
A megyeiek maradi, dogmatikus, önfejű és öntelt hatalmával szemben hatásosan
tudta demonstrálni egy nyíltabb, tisztábban látni vágyó, javítani kész
uralom álláspontját. A "reform", vagy ahogy akkoriban nevezték az "új mechanizmus"
eszmeiségét és értékvilágát? Ez ma már bajosan lenne eldönthető. Mindenesetre
ennek a hol nyílt, hol rejtett hatalmi küzdelemnek a hullámai emelték a
magyar szociográfiát újból elismert szakmává, a Valóságot a szakma
legnépszerűbb, első számú fórumává, s Végh Antalt vezető "reformszociográfusává";
aki azután Darvas halálakor egy meghatódott, őszinte, szép emlékezésben
örökítette meg a "penészleki csata" históriáját, nagy patrónusának engedve
át az érdem oroszlánrészét (1975/11). Meglehet épp ez a ritka gesztusa
teszi annyira meghatóvá és nemessé az írását.
Zám Tibor
hortobágyi helyzetelemzését nem követte távolról sem a penészleki csatáéhoz
fogható látványos siker. Pedig Zám Tibor írásának (1964/5) a jelentősége
a reform szempontjából csakúgy mint a Valóságéból legalábbis felér
az Állóvízével. Zám Tibor ugyanis páratlanul (és pártatlanul) világosan
mutat rá azokra a bonyolult gazdasági és politikai összefonódásokra és
mechanizmusokra, amelyek kivétel nélkül mindig garantálják a nagyüzem nem
is túlságosan szűk vezetői körében a személyes érdekek érvényesülését,
függetlenül attól, hogy ez sért-e vagy se egyéb, általánosabb érdekeket,
és - ez a lényeg - ehhez a legcsekélyebb korrupcióra vagy pláne törvénysértésre
sincsen szükség. Azaz az Állami Nagyüzemek mechanizmusaiba eleve be vannak
építve a vállalati haszon egyéni kisajátíthatóságának szinte automatikusan
működő garanciái, szoros összefüggésben az állami kisajátítást garantáló
szabályozókkal. Magyarán: a vezető, ha elég rangos és ügyes, törvényesen
és kényelmesen gyarapodhat a köz vagyonából. Zám Tibor hortobágyi szociológiája
(nem elírás!) előrevetíti a Valóság későbbi szociográfiáinak és
elemzéseinek hosszú sorát, amelyek - többségükben inkább az ipari - nagyüzemek
gazdasági reformokat akadályozó (bár elvben nem mindig ellenző) magatartását
tárják fel és firtatják az okait. Zám Tibor láthatóan kényesebb témához
nyúlt Végh Antalnál. Vagy csak szokatlanabbhoz? Hiszen a penészleki csata
mégiscsak a klasszikus magyar szépirodalmi falu-szociográfia nagy hagyományainak
a szabályai szerint volt megvívható, a szocializmus keretére áthangszerelve;
de Zám kutatása, a szocialista nagyüzem működési mechanizmusainak a vizsgálata,
nélkülözte a használható előzményeket. Akárhogyan is volt, Zám Tibornak
még két évtized múltán se tudtak megbocsátani a szocialista agrobusiness
mandarinjai. A nyolcvanas évek elején Izinger Pálnak az állami gazdaságok
második évtizedéről (1958-1968) szóló alapos két részes tanulmányára (1982/5,
1983/3) reflektálva Zám kicsi rezignációval jegyzi meg, hogy még akik át
is vesznek egykori birálatából jó néhány részletet, azok sem említik meg
a nevét és vonatkozó írásait. S mintha a részleteket is inkább csak azért
említenék, hogy a kisebb hibák felhánytorgatásával elterelhessék a figyelmet
az alapvető s egyre inkább növekvő bajokról, a közvagyon növekvő "szocialista
magánosításáról", az érzéketlen és ésszerűtlen, ám egyre erősebben növekvő
adminisztráció kártételeiről. De most már még többről van szó. "Köztudomású
a tanyakérdés felemás megoldása: megoldatlansága. A szemünk láttára megy
végbe a falusi településhálózat »korszerűsítése« címén egy hagyományos
településforma elsorvasztása, felszámolása: százezrek életének megbolygatása,
a kétkezi munkával házakká emelt nemzeti vagyon leértékelése. A MÁV több
mint tíz esztendeje folyamatosan számolja fel a keskeny vágányú vasútakat:
mintha nem volna energiaválság, mintha nem volna köztudomású, hogy a vasúti
szállítás szinte mindenkor olcsóbb a közutinál, mintha nem volna nép- és
gazdaságellenes akció sinek felszedése egy olyan országban, amely nem dicsekedhet
kiterjedt uthálózattal[...] Soroljam tovább?[...] Mondjam el azt is, hogy a
mezőgazdasági szabályozók merevek, rosszak: nem a többet termelésre ösztönzik
a nagy gazdaságokat, hanem gazdasági potenciáljuk visszafogására?" Ebben
a háttérben ítélendő meg a bírált két részes tanulmány magabiztos konkluziója:
"Jól tudjuk, hogy mit kellene csinálni, de nem tudjuk vagy nem merjük bevallani,
hogy vannak dolgok, amelyeket nekünk nem adaptálni kell valahonnan, hanem
alkotó módon kezdeményezni..." Bizonyára, véli Zám, de a helyzet nem ilyen
egyszerű. "Ha nem, vagy rosszul ismerjük mozgásterünket a nemzetközi mezőnyben,
annak is mi leszünk a kárvallói. Ne tévesszen meg bennünket, hogy nyugaton
elismerik, keleten követendőnek tartják a »magyar mezőgazdasági modell«-t.
A megítélések manapság végletesen változnak, mint a részvényárfolyamok
a tőzsdén. Egy kivételes természetű és különös formátumú gazdasági világválságnak
vagyunk szemlélői és szenvedő alanyai. A helyzet tárgyilágos elemzése,
a »mikor« és a »hogyan« kezdetű kérdésekre adandó helyes válasz és cselekvés
nagyobb politikai bölcsességet kíván, mint ezelőtt bármikor. (1983/4) Ma
is változatlanul aktuális sorok, és valószínűleg ma is ugyanúgy a helyes
válaszok tudóinak vélik magukat a gazdaság és a politika intézői, mint
akkor. De ideje visszatérni a hatvanas évek Valóságához.
Az 1964/5
számban Lázár István elemezte tömören Zám Tibor hortobágyi cikkét, kiemelve
a visszhang erős polarizációját; mintha két különböző cikket olvastak volna
a Hortobágyi Állami Gazdaságban s egyebütt az országban. "Miért egyrészről
a pár mondat után már az állampolgári hűséget is kétségbevonó, sajtóperrel
fenyegetőző hevület? S miért másik részről az a fajta öröm, melyről könnyen
kielemezhető a lelkiismeret megkönnyebbülése is, hogy más vállalta a mindjobban
szorító, kellemetlen feladatot?" A kérdés tisztázására szükség volna a
cikkben foglaltak "alapos, érdemi vitájára - de kevéssé valószínű, hogy
sor kerülhet rá". Sor került mégis, szeptember 29-én, a borsói kulturházban.
A vitát Hegedüs András vezette, roppant szőrmentében, úgyhogy a végén a
Gazdaság vezetői győztesnek érezhették magukat, Zám Tibor pedig okvetetlenkedőnek,
aki szunyogból csinált elefántnyi bajt (1965/1). Huszár Tibor nem is mulaszthatta
el hozzáfűzni a vita margójára, hogy az írót "idegen embernek" nézték,
és eleve felháborodtak a másféle szempontjain. Ugyanezt hangsúlyozta általánosítással
enyhítve Gyurkó László is: "Hány, de hány hasonló vitáról tudok, mint ez
a hortobágyi, melyen a vitatkozók meg sem értették egymást." Pedig Valóságék
eleve óvatosak voltak, igyekeztek elébe menni a lehetséges vitapartnereknek.
"Zám Tibor hortobágyi jegyzetei voltak az elsők - emlékezik Kőrösi -, amikor
alaposabban fontolgattunk. Mert a többinél kicsit azon vitatkoztunk, hogy
megengedhető-e ez, hogyan magyarázható, mennyire hiteles, ilyeneken vitatkozgattunk.
De hogy közölhető vagy nem, az Zám Tibornál vetődött fel először élesen.
És emlékszem, hogy Hegedüssel ezt elolvastattuk, felhívtam rá a figyelmét,
és Hegedüs mesterremekként - mai szemmel már egy kicsit szégyelli az ember
az ilyen mesterremekeket - egy jegyzet került Zám írása után, hogy az író
szemüvege más, mint a tudósé, a politikusé, ám lássátok, emberek. De hiába
volt ez a jegyzet. Verés azért nem lett belőle a Hortobágyi Állami Gazdaságban,
amikor oda a szerkesztőséget tetemre hívták egy »vitaestre«, mert Hegedüsre
mint az állami gazdaságok volt miniszterére emlékeztek, de Lázár István
autógumiját felszúrták, s egyáltalán nagyon fagyos volt a hangulat. Pedig
még Csoóri Sándor is eljött segítségünkre." (1993/11)
Vidámabb emlékei
fűződnek Kőrösinek a penészleki riporthoz: "Bizony, a hangulat elég vészjósló
volt Nyíregyházán, s nem szántuk rá magunkat, hogy lemenjünk Penészlekre
is. Elvitt viszont Végh bennünket megnézni a fehérgyarmati állami gazdaságot;
élő, fejlődő pezsgést tapasztaltunk. Jó volna egy kis halászlé, mondta
valaki, s Kávássy főállattenyésztő kocsijába bezsúfolódva, elmentünk a
kis Túr torkolatához, halászni. Öten zsúfolódtunk be a kis Porschéba, sőt
a csomagtartóba is jutott valaki, nyilvánvalóan nem akart megválni tőlünk.
Szerencsére kistermetű ember volt. Egy idő után így is tócsába rekedt a
kocsi. Éppen árasztották a rizsföldet. Kiszállunk, s az emberek egy szóra
abbahagyták a munkát, fele részük hazament, a másik rész jött nézni a »lehalászást«.
Végh és Kávássy beállt a zubogóba, s kézzel fogtak egy kosárnyi halat,
mi meg - pestiek - úsztunk egyet a felduzzasztott Túr különlegesen tiszta
vizében. Hidd el, ez nem sztori, igaz a fehérgyarmati Porsche, csomagtartójában
a kis funkcionáriussal, igaz a hajsza, igaz a tiszta víz, s az is, hogy
Végh édesanyja igen finom halászlét és rántott halat készített a kosár
halból. Volt benne harcsa, csuka, kárász, ponty, keszeg s nem volt - még
a vízben sem - fenol. De térjünk vissza a reformkezdeményekre!
Visszatérni?
Hiszen voltaképpen eddig is folyton arról volt szó. A hosszú idézetek nemcsak
Kőrösit jellemzik, nemcsak azt érzékeltetik, hogyan szövődött a közös küzdelmek
és szórakozások hatására négy-öt rettentően különböző és erős egyéniségből
egyfelé húzó és határozott szándékú szerkesztőség, Vitányi szavával "közösség",
hanem ezeken túl sejtetni engedik, miért és hogyan válhatott a hatvanas
években a Valóság a magyar folyóiratok már akkor sem szegény palettáján
különleges, eredeti és nem egy vonatkozásban meghatározó színné. A Valóság
- és talán ez volt Kőrösi legnagyobb szerkesztői "titka" - közvetlenül
és magától érthető természetességgel tudott mozogni a kényes Ambrus-zsúrokon
és Végh Anti édesanyjának kicsi portáján Majtison, a lehető legbudapestibb
negyedben és "a Túr, a Tisza, a Szamos, a Szenke és a Batár folyók-patakok
által körülzárt kis szegletben", Erdőháton. A Valóság jellegzetesen
"budapesti műhely" volt; a New York palota homályos udvari szobája volt
úgy lehet a világ legmegfelelőbb helye Kőrösi szerkesztői barlangjának;
de soha nem volt "fővárosi folyóirat". Egy kicsi - Valósághoz nem
illő - szentimentalizmussal úgy is mondhatnók, hogy a szerkesztői barlang
ablaka messzi az udvari körfolyosón túlra az egész országra nyílott. Huszár
Tibor és Kőrösi József Valóságosabb stílusában: a hatvanas és jórészt
a hetvenes években a Valóság arculatát leginkább a Magyar Világ
formálta.
II.
A Magyar Világ centrális helyzete
a korai Valóságban természetesen a szociográfia és a szociográfiát
írók bizonyos Ltúlsúlyával jár együtt; híven regisztrálja a nevüket a Kőrösi-interjú,
s többségükkel a Magyarország felfedezése sorozat szerzőjeként is
találkozhatunk. Számos kötet csírája vagy egyik-másik fejezete a Valóságban
jelent meg először, a megjelent könyveket pedig gyorsan és gondosan recenzeálta
a folyóirat. Erdei Ferenc Város és vidékét például Donát Ferenc
ismertette. A Magyar Világ rovat és a Magyarország felfedezése
sorozat ezen kötetek és szerzők (Erdei Ferenc, Márkus István, Kunszabó
Ferenc, Fekete Gyula, Varga Domokos, Lázár István, Zám Tibor, Végh Antal,
Berkovits György, Albert Gábor, Pünkösti Árpád) által szervesen kapcsolódott
egymáshoz (a sorozat kiemelkedő kötete Lázár István monográfiája, a Kiált
Patak vára) és kölcsönösen növelte egymás jelentőségét. Amit tán az
is minősített, hogy mindkét vállalkozásban valamiféle csöndes és lényeges
szervező?, irányító?, értékelő? szerep vagy inkább feladat jutott Meggyesi
Jánosnak.
Meglehet,
hogy a településhálózat és ezzel összefüggésben az építészet ugyancsak
sok cikkel képviselt témaköre egyebek közt azért nem jelent meg a Magyar
Világhoz fogható súllyal, mert nem akadt Meggyesi Jánosa? Ezen a területen
a Valóság cikkei általában ugyanarról a magabiztos (meg)zavarodottságról
árulkodnak, mint az akkori településtervezési és építészeti gyakorlat általában.
A települések összefüggése, hierarchiája, igazgatása, tervezése, építészete
mindig és mindenütt érdekek nyílt és méginkább rejtett ütközéseinek kusza
csomója, amit ugyan lehet holmi gordiuszi módszerrel kettévágni, de tudni
kell, hogy ezáltal menthetetlenül elvész a bogban összecsomósodott (vagy
összecsomózott) hatalmi és - finoman szólva - "monetáris" viszonyok megismerésének
a lehetősége. Márpedig valószínűleg éppen ez a döntő: a helyi hatalom javíthat
vagy ronthat az életkörülményeken az országos átlaghoz képest, és Magyarországon
általában a rontás a gyakoribb. A szociográfiák többsége többé-kevésbé
világosan föltárta ezeket a rontásokat, a legnagyobb érdeklődést és fölháborodást
kiváltók - Zám Tiboréi, Végh Antaléi - egyenesen erre "specializálódtak";
ám a településhálózati és építészeti cikkek többnyire szőrmentében vitáztak
többé-kevésbé lényeges szakmai kérdéseken. Településhálózati, regionális
"fejlesztési", és építészeti problémákhoz nem lehet csak úgy jó vitézi
rezolució alapján értelmesen hozzászólni; hosszú tanulást igénylő szaktudás
és többnyire szakmai gyakorlat kell hozzá, és ezek birtokában rendszerint
óvatos az ember, s nem föltétlenül csak pejoratív értelemben. Egyetemi,
akadémiai, önkormányzati poziciókat minek veszélyeztetni cikkekkel, amelyek
tudományos precizitással tán eleve meg sem alapozhatóak, és mindenképpen
kétes eredményűek? A lapok és folyóiratok tele voltak a lakótelepek urbanisztikai
és szociálpszichológiai elmarasztalásaival (ezeket nyugodtan lehetett szidni;
tán mivel ezeket az építtetők és építők egyaránt szükségmegoldásnak tekintették),
miközben suttyomban "átépítették" városaink történelmi magját mindenütt,
ahol elég pénz jutott rá, anélkül, hogy bárki tiltakozott volna a helyi
hatalom barbár pusztításai ellen. Az ellen is csak elvétve és később (és
mindig garantáltan hatástalanul) emelt szót némely elszánt lélek, ha egy
szép tájat éktelen építményével rondította el egy honi szovjetmilliomos.
Nem igen volt kivétel e tekintetben a Valóság sem; úgyhogy végeredményben
az 1971-es decemberi számig kellett várni, amíg ebben a témakörben a Magyar
Világ szociográfiáihoz fogható összeállítás megjelent. (Berend T. Iván:
Fordulópont és ellentmondások az urbanizációban; Konrád György-Szelényi
Iván: A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai;
Lázár István: Kisvárosok sorsa.) Az urbanizációs blokkból elsősorban
Konrád és Szelényi "kismonográfiája" (16 oldal) vált híressé; egyebek közt
tán azért, mert kérdésfeltevését, módszereit és válaszait tekintve kifejezetten
szociológiai ihletésű, és sok éves elfojtás után ez idő tájt jutott mifelénk
egyre gyorsabb és teljesebb elismeréshez a szociológia, a maga kvantitatív,
általánosító, összehasonlító, modellező eljárásaival. Így vélekedhet erről
különben Huszár Tibor is: "A megkésett városfejlődésről írt dolgozatuk
- mondja a Kőrösi-interjúban - nemcsak a magyar szociológia, a társadalomtudományok
történetében volt esemény. Termékeny vita bontakozott ki, politikai mellékzöngékkel.
Emlékszem. Pécsett szerveztek egy ankétot, ahol Knopp András fölvonultatta
a pártközpont később nagy karriert befutott egyik-másik munkatársát, hogy
Konrád-Szelényi téziseit »szétzúzzák«. Többen is ezért reflektáltak Konrád-Szelényi
írásaira. Spontán kezdemény volt, vagy a politika szorgalmazta?
A politika
semmiképpen nem szorgalmazta.
- Tehát
hozzád nem jutott el ilyen jellegű intervenció?
Nem, nem,
semmiféle. Valahogy így: jó, hát mondják, csinálják, de még ez sem volt
igazán megfogalmazva. Csak vigyázzanak a határokra... Édes Istenem, megint
ezek a kifejezések..." (1994/1)
Pedig valószínűleg
inkább a pártfunkcionáriusok voltak azok, akik a változó politikai széljárások
közepette nem mindig tudtak vigyázni a határokra. Tán épp ezért tagadták
végig makacsul a cenzúra létezését a létező szocializmusban, mert soha
nem tudták rendes cenzorokhoz illően kidolgozni a szabályait? Így aztán
maradtak a burkolt fenyegetések, a kifejezések, a főszerkesztői értekezletek
és a határozottságot színlelő, ingadozó párt- és állami funkcionáriusok.
Akik tán maguk sem sejtették, hogy mennyire a "jó" Ferenc császárnak a
bécsi orvosi fakultás professzoraihoz intézett - a magyar haladó hagyományokban
ritkán idézett, de annál gyakrabban gyakorolt - intésit követik: "Halten
Sie sich an das Positive! Ehren Sie das Alte! Das Alte ist gut. Ich will
keine Grübeleien."
Konrád és
Szelényi cikkében tán épp a "Grübeleien lehetőségétől rettentek meg a funkcionáriusok,
akárcsak Zám Tiboréban Hortobágy, vagy Végh Antaléban Szabolcs-Szatmár
urai. Pedig Konrád és Szelényi nem (nagyon) léptek túl a magyar történettudományban
hagyományos - vagy szinte kötelező? - "elmaradás-felzárkózás" probléma
keretein; úgy is mondható, hogy éppen ezt a "paradigmát" sikerült nekik
a városfejlődés terén modern szociológiai és közgazdasági megfogalmazásban
kvantifikálniuk. Az 1972/3 számban Enyedi György - a cikk alapkoncepciójával
feltétlenül egyetértve - épp ezért hívhatta fel a figyelmet a statisztikai
adatokra túlzottan támaszkodó összehasonlítás buktatóira, kivált a főváros
és az elővárosi gyűrű vonatkozásában, ám végkövetkeztetése - "annak a ténynek,
hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb metropolisza hazánkban van, számtalan
előnye is lehet" - inkább logikus végiggondolása, semmint cáfolata a szerzők
érveinek. Ugyanebben a számban Kőszegfalvi György - elsősorban Szolnok
példájára hivatkozva - alföldi városaink autochton ipari és mezőgazdasági
fejlődési lehetőségeit tekinti át, a történeti, a demográfiai és infrastrukturális
adottságok, feltételek és követelmények hátterében. De tán a legérdekesebb
Szépe György cikke, aki Kecskemét példáján - új fogalmat teremtve - a vidéki
városok "szellemi urbanizációjáról" érkezik. "Nyilvánvaló - írja máig érvényesen
ám sajnos egyáltalában nem »nyilvánvalóan« -, hogy egy kb. félmilliós egységben
kell lenni legalább egy helynek, ahol a filozófia, a szociológia és a közgazdaságtan
magas szintű ismerete (tehát oktatása és kutatása is) folyik. Azután részletezi,
hogyan lehetséges mindezt ténylegesen megvalósítani. "Röviden azt javaslom
- összegez -, hogy »keskenyvágányú« egyeteme legyen Kecskemétnek és Győrnek
és talán még négy-öt ilyen nagyságrendű városnak. Ezek az egyetemek azonban
vagy új típusúak lesznek, vagyis koncentrálják az összes helyi erőforrást,
vagy nem bírják a versenyt a meglevő országos egyetemekkel". Talán utóbbiaknak
is jól jönne a verseny, "hiszen monopóliumra építve nehéz egyetemet csinálni".
Mintául az orvosképzés hármas klinikai egységét állítja: "Ez azt jelenti,
hogy a klinikai orvos egyszerre oktat, kutat és gyógyít. Sajnos, más területeken
ez még nem általános. És bizony azóta se lett az. De nem volt-e eleve naivság
"keskenyvágányú" egyetemek építését várni el egy országban, ahol az illetékesek
inkább a keskenyvágányú vasutak felszámolásával voltak elfoglalva? És mi
várható ma, amikor már a nagyvasutak is veszélybe kerültek? Kit érdekel
ma, országos vagy helyi szinten, "a vidéki nagyvárosok szellemi urbanizációja"?
A nagy felzárkózhatnékban itt mintha elfelejtődne, hogy Európa nyugatibb
fertályain városok, államok és egyházak általában milyen komolyan vették
az ágostoni tanítást "non mori sed mentes". És ebben az ágostoni (vagy
szépei?) értelemben legalábbis néhány magyar város múltja nem föltétlenül
helyezhető el az elmaradáscentrikus paradigmában. De tán még ez is azt
mutatja, hogy a "szellem" csak úgy lehet igazán hatásos, ha nem kénytelen
nélkülözni a "falakat"?
A Valóság
mindenesetre egyforma súlyt helyezett mindkettőre. A szociográfiai, a szociológiai,
a településhálózati, a demográfiai, az egyre szaporodó közgazdasági s később
politológiai cikkek elsősorban a "falak" problémáit feszegetik, de a lap
indulásától fogva ugyanekkora, gyakran még nagyobb teret kapnak a szellemi
élet legkülönfélébb területéről származó témákat és irányzatokat bemutató
írások, az esztétikától a modern fizikáig, az ontológiától az elidegenedés
tudományáig, a népdaltól a kognitív pszichológiáig, az irodalomtörténetírástól
az euthanáziáig. Talán épp ez a színes és eklektikus sokféleség tetszett
meg az egyik olvasónak, aki egy évfordulós körkérdésre válaszolva a stuttgarti
Universitashoz hasonlítva dícsérte a Valóságot. A hasonlóság
azonban legfeljebb a tájékozódás és tájékoztatás nyitottságára, sokoldalúságára,
intelligenciájára, megbízhatóságára vonatkozik; arra az "ismeretterjesztő"
funkcióra tehát, amely a lap TIT-mivoltából és kötelmeiből funkciószerűen
következett. Azonban túl bármiféle ismeretterjesztő TIT vonatkozáson (amelyeknek
persze szervezeti, személyi, költségvetési, politikai s ki tudja még miféle
szempontból óriási jelentősége volt; részletesen be is számol róluk a Kőrösi-interjú),
Valósággá a lap mégiscsak attól lett, ahogyan az a sok spontán adódó
meg-megrendelt (tehát bizonyos értelemben szükségképpen bértollnoki) tanulmány,
esszé, cikk számokba rendeződött értelmes, okos, tetszetős, önálló ám az
idők során valahogyan mégis egymást szervesen folytató és folyton gazdagító
számokba. Ez valószínűleg minden nagy vagy mondjuk inkább jelentős folyóirat
titka; ez a folyóiratnak mint önálló irodalmi műfajnak a specifikuma olyannyira,
hogy soha két folyóirat még részleteiben sem hasonlíthat egymásra a plágium
gyanúja nélkül. Ugyanakkor egyetlen folyóirat sem születik Pallasz Athénéként
Zeusz fejéből; s a legtöbb magyar folyóirat némely vonásában visszavezethető
lenne bonyolult leszármazási sorokon keresztül a Magyar Hírmondóig,
a Hadi és Más Nevezetes Történetekig, a Mindenes Gyűjteményig,
az Urániáig, a Holmiig, a Tudományos Gyűjteményig,
az Auróráig...
De hagyjuk
a botcsinálta irodalomtörténészkedést, tekintsünk inkább, a feladathoz
illően, egy számot a korai, de már érett Valóság folyamából. Az
1964/2 szám Mód Aladár cikkével kezdődik: Kennedy tragédiája és az új
amerikai vezetés. Ez ha akarom musz-cikk (Mód Aladár a Valóság
fő TIT-patrónusa és voltaképpen főnöke volt; bonyolult viszonyukra lásd
a Kőrösi-interjút), de tekintehető komplex marxista ősképként is a külpolitikai-külgazdaságpolitikai-
politológiai- politikai- antropológiai elemzések hosszú sorához, amelyet
számosan folytatnak majd, az évek során egyre kevésbé marxista Ágh Attilától
az eleve piacgazdasági(asabb) Kádár Béláig, akinek a latin-amerikai államokról
szóló szuperintelligens elemzéseit olvasva kezdi az ember gyanítani, mit
is rejtett valójában a "szociális piacgazdaság" jelszava: "Az új vezetés
indulása inkább az ellentmondások elmélyülése, mint feloldása irányába
mutat." (Mód Aladár 1964/2)
Mód Aladár
után következik Almási Miklós elidegenedéstani cikke, melynek mélységeit
már méltattuk, itt elég felhívni a figyelmet a közvetlenül csatlakozó vitacikkeken
messzi túlhullámzó folytatásra, ahogyan Almási elidegenedéstani tézisei
(többnyire részben vagy teljesen demarxizált szociálpszichológiai, axiológiai
vagy etikai köntösben) később is fel-felbukkannak, például a manipuláció
és következményeiben Hermann Istvánnál (1964/6), a szabadság fogalmáról
szólva Heller Ágnesnél (1968/11) a közhely természetrajzában Hernádi Miklósnál
(1970/12), az etikai világkép szerkezetében Vitányi Ivánnál (1976/7), Martinovics
sorskonfliktusában Hankiss Ágnesnél (1978/10), egy sajátos anarchokonzervativizmusban
Tamás Gáspár Miklósnál (1989/5), az "értékinformációk" és a "pongyola társadalom"
számos vonatkozásában Hankiss Elemérnél, sőt tán még az áldozat nézőpontjából
is Konrád Györgynél (1988/8). Ez a Konrád-esszé akár csúcsaként is tekinthető
az elidegenedés-vitákból sarjadt etikai írásoknak, s egyben szintézisüknek
a korszerű háború korszerűtlenségével: "Az ember, ha van erkölcsi öntudata,
nem szabadulhat meg a felelősségtől és nem ruházhatja át tetteinek vagy
mulasztásainak a terhét senki másra, semmiféle fölöttesére..."
Akár mottója
lehetne Kiss Ferenc kritikatörténeti tanulmányának, melyben a szocialista
kritika reflektálását vizsgálja a harmincas évek második felében, elsősorban
a népi írók műveire. Vázolja a marxista kritika "gleichschaltolt" értetlenségét,
a kölcsönös bizalmatlanság kifejlődését, nem kímélve olyan tekintélyeket
sem mint Molnár Erik vagy Veres Péter, hogy aztán ebből az erre vagy arra
elfogult háttérből annál tisztábban emelkedjék ki Bálint György önmagát
vállaló, "szépírói szabású" őszintesége. "Teljes emberségével vett részt
a bírálatban: biztos tudással és tárt lélekkel, szilárd elvekkel és türelmesen,
érett ízléssel és hajlékony olvasóként, önérzetesen és tisztelettel, jókedvvel
és rezignáltan, esendőn, »egyre sokasodó lelki vereségeivel« és mindig
vértezetten. Jelentékenyebb műbíráló volt nálánál, de rokonszenvesebb nem
volt. Kiss Ferenc később még egy fontos kritikatörténeti cikkel szerepelt
(az 1945-48-as évekről; 1970/8), összefoglaló és máig meghatározó értékelést
írt Nagy László költészetéről (1968/11), számos homályos pontot tisztázó
és metodikai szempontból úttörő tanulmányt közölt "jelenlét és függetlenség
konfliktusai"-ról Kosztolányi 1919-éből (1977/6). Az érintett korabeli
folyóiratok-napilapok lehetőleg teljes és a hivatkozott cikkek kontextusára
ügyelő feltárására törekedett, s a fellelhető dokumentumok előzetes értelmezésekkel
lehetőleg nem terhelt felhasználására; ez a mikrofilológiai-mikrohistóriai
módszer később elég széles körben hatott a honi irodalomtörténetírásban;
Béládi Miklós késői írásaira például, Bíró Zoltánra, Görömbei Andrásra,
Grezsa Ferenc Németh László monográfiáira, Monostori Imre recepciótörténeti
tanulmányaira.
Pernye András
- akinek zenetörténeti tanulmányai Vitányi Iván esztétikai írásaival és
Molnár Antalnak a zene szociológiájához írt jegyzetével (1961/6) együtt
a hatvanas évek első felében valósággal virtuális zenei rovatot nyitottak
a Valóságban - ebben a számban elbucsúzott a folyóirattól Az
úgynevezett konzervativizmusról írt konzervatív?, mérges?, sznobellenes?,
polgárpukkasztó?, antimodernista?, antiromantikus?, s még ki tudja milyen
"anti" dolgozatával. Nehéz megítélni és minősíteni, mert a bódult Bach-rajongást
és a (meg nem értett) modern zene kultuszát egyaránt holmi félresiklott
romantikaként - ma tán "nosztalgiáról" beszélnénk - kipellengérező cikk
sorai merőben másként hatnak ma, mint akkor, amikor a zene, legyen az klasszikus
vagy modern, népdal vagy szimfónikus költemény, egyúttal valami nagy kollektív
elkeseredés, elégedetlenség kimondásáról, az ellenállás, együttérzés, reménykedés
lehetőségéről és élményéről is szólt zenéhez voltaképpen nem igen értő
embereknek, majdhogynem tömegeknek. Tán épp ezért közölhetett a hatvanas
évek első felében annyi sok sikeres zenei cikket a Valóság. A zene
bizonyos értelemben "politikummá" emelkedett?, süllyedt?, és ebben az értelemben
a "konzervativizmus" - és a "konzervatóriumizmus" - dícsérete valamiképpen
a "létező" status quo stabilizálásaként hatott.
Tán épp a
zene ilyen általánosabb jelenléte és jelentősége miatt jelent meg Vitányi
Iván megfontolt és gondosan kiegyensúlyozott zeneszociológiai esszéje a
Magyar Világ rovatban, amelyik, emlékezzünk rá, ekkoriban kezdett
a Valóság gerincévé válni. S tán az is a korra jellemzőnek mondható,
hogy Egy tanár jegyzetei jelennek meg a rovat másik cikkeként, Abody
Bélától. Előbb is közölt már Abody Egy tanár jegyzetfüzetéből (1961/1);
a pedagógia és az iskolaügy a maga szerteágazó vonzataival úgyszolván végig
a Valóság érdeklődésének a homlokterében marad. Meg fognak természetesen
jelenni idővel Abody jegyzeteinél jelentékenyebb, lényegesen alaposabb,
statisztikailag súlyosan dokumentált, modern szociológiai módszereket alkalmazó
tanulmányok, sőt valóságos kismonográfiák is a témakörből, de a nevelés
és a tanítás kétoldalú emberi buktatóit, a tanár társadalmi megítélését,
a "módszer" és a "tanterv" (ál)tudós bornírtságait rokonszenvesebben feltáró
írás kevés. Leginkább tán Magyar Imre - "szakszerűtlensége" miatt nyomban
megrótt - esszéjét említhetném párjaként, az orvostanhallgatók általános
műveltségéről (1971/1) és - közvetve - közoktatásunk hatástalanságáról.
A Szemle
rovat két rövid tudománytörténeti cikket közöl, jeleként, hogy a Valóság
hamar felfigyelt erre a nálunk az idő tájt igencsak elhanyagolt, ám külföldön
dinamikusan fejlődő szakmára. Tudománytörténeti cikk később is meg-megjelent
a Valóságban, bár elég ritkán, hiszen a másik TIT-lap, a Természet
Világa volt a téma természetes és hagyományos otthona, s a Valóságra
inkább a hosszabb (és unalmasabb?) esszék maradtak. Így is - vagy tán épp
ezért? - kiváló írásokkal büszkélkedhet a témakörből a Valóság;
mint például Alpár László két részes írása a geometria alapjairól (1969/12
, 1970/11), Sarlóska Ernő kritikai-filozófiai értekezése Bolyai János "híréről"
(1968/3), Szabó Árpád esszéje az euklidészi és a nem euklidészi geometriáról
(1970/6), Tóth Béla Hatvani István-tanulmánya (1977/3), Tóth Imre Bourbaki-bemutatása
(1965/11), Petőfi S. János kitűnően vázolt és jó szemmel kiválasztott képei
a matematikai gondolkozás változásának történetéből (1967/12), Palló Gábor
Miért emigrált Hevesy György? című dolgozata (1985/7). Palló tanulmánya
átvezet a tudományszociológiához; ebből a témakörből a Valóság szociológiai
irányultságához képest feltűnően kevés cikket közölt, de köztük olyan kompetens
és eligazító írást, mint Szántó R. Tibor nagy tanulmánya a szakma nemrégiben
újrafelfedezett megalapozójáról, Ludwik Fleckről (1991/4).
Az 1964/2
számban egy egész sor külföldi szociológiai könyvről számolt be Buda Béla,
és a termés követése később is a Könyvekről rovat szívügye maradt.
A jelen számban a rovat legérdekesebb recenzióját Meggyesi János írta,
Három szociográfiáról. Féja Géza Sarjadását, Kodolányi János
és ifj. Kodolányi János Baranyai utazását és Csoóri Sándor Tudósítás
a toronyból című gyűjteményes kötetét recenzeálta. "Szociográfia-e
a Tudósítás?" - kérdezi -. Csoóri nem dobálózik számokkal, de ahogyan
a zámolyi búcsú élményeit elemzi, mégis kerek »szociográfiának«, faluszociográfiának
sikerült az írás. Ezzel egyben a Valóság nyílt szociográfia felfogását
is megfogalmazta Meggyesi. "Ez a kötet - folytatja - segít valamennyiünknek;
hű tudósítás egy korról, s azt se felejtsük el említeni, milyen szép magyar
nyelven!
Jóval később
aztán, a Nomád napló megjelenése alkalmából, a Valóság az
1979/8 számban valóságos szerkesztőségi recenziófüzérrel: Gyurkó László,
Huszár Tibor, Orbán Ottó, Sükösd Mihály esszéivel köszöntötte Csoórit.
A gesztust a kötet jelentősége persze bőven magyarázza, mégis az az ember
érzése, hogy nem kizárólag ennek szólt. Mintha a Valóság tudatosítani
és tudatni kívánna valamit. De mit? A megbecsülését Csoóri iránt? Vagy
azt, hogy mennyire fontosnak ítéli kötődését a Csoóri-képviselte szellemiséghez?
Vagy épp - Gyurkó esszéjéből kiolvasható ilyesmi - finoman de határozottan
bírálni kívánja? Vagy meg akarta nyerni Csoórit szociográfiái esedékes
felfrissítéséhez? Vagy el akarta helyezni a magyar kritika "élő klasszikusainknak"
fenntartott "remekmű, kérdőjel(ek)kel" rovatába? Vagy a szerkesztők - homo
politicusként - szövetségesül kívánták megnyerni Csoóri kiérlelt, izgalmas,
vonzó gondolatvilágát egy újfajta, nyitott, érzékeny racionalizmushoz?
Mindenesetre tárgyilagos, elvi, amennyire lehet a könyvre korlátozódó és
nem a szerző személyével foglalkozó lege artis recenziót egyedül
Orbán Ottó írt. Meglehet épp ezért igencsak ő mondotta ki a lényeget: "A
majd két évtizedes, makacs erőfeszítésnek, mellyel két olyan, egymástól
majdnem mindenben elütő költő, mint Csoóri meg én nem akart egymástól
mindenben elütni, a kritikára tett hatása szinte semmi. Holott e
kölcsönös igyekezetet nemigen lett volna szabad magánügynek venni. Mivelhogy
nem volt az. Érthető, hogy Orbán Ottót elsősorban a nem-különbözés vezeti,
ahogyan a recenzió szabályai szerint felsorolja a könyv eredményeit és
erényeit. De végül fenntartja a különbözés jogát és örömét: "Nem tagadom,
Csoóri olvasása közben többször is föltámadt bennem az a kötekedő szellem,
melyre mindketten vágyakozva emlékszünk vissza, a hajdanvolt Belvárosi
Kávéház parázs vitaszelleme. Az a rokonszenv, melyet esszéírásának módja
kelt bennem, korántsem jelenti azt, hogy minden megállapításával maradéktalanul
egyetértek [...] Csoóri esszéírásának legrokonszenvesebb vonása épp az, hogy
nemcsak eltűri, hanem szinte várja is ellenvetéseinket, mint a szerző kezdeményezte
beszélgetés folytatását."
Orbán Ottó
itt a Valóság egyik centrális igényét - ha nem is folyamatos vonását
- fogalmazta meg; ezt a Kőrösi-interjú is igazolja:
"A Belvárosi
Kör a Valóságot saját fórumának tekintette? - kérdi Huszár Tibor
-. Csoóri például tulajdonképpen egy jelentősebb közleménnyel jelentkezett,
igaz, ez programadó cikk volt.
Szántottam
gyöpöt. De nem ez volt az egyetlen tanulmánya, és kisebb cikkeket,
recenziókat is írt. A két - népművészeti tárgyú - hosszabb dolgozata nagy
feltűnést keltett, szép stílusa, általánosító képessége miatt is. Idézem
egy neves irodalom- történész kissé túlzó mondását: Ha csak ezt az egy
írást olvastam volna a Valóságból, akkor is megérné az évi előfizetési
díjat.
- Szociográfiáit,
amelyek a folyóirat profiljához olyan közel állottak, miért nem itt közölte?
Egészen biztos
volt oka. Az egyik teljesen egyértelmű és bizonyos: ő többre tartotta az
irodalmat a nem irodalomnál. A másik meg, hogy az ő ízléséhez egy kissé
- hogy is mondjam, nagyon gorombán hangzik - kozmopolita volt ez a társaság.
1992 őszére
vonatkoztatva, amikor az interjú készült, bizonyosan igaza van Kőrösinek.
De a hatvanas-hetvenes évekre? Az akkori Valóságra aligha lehet
sok értelme ilyesféle megkülönböztetésnek. Meg kell csak nézni, milyen
szépen összhangzik Csoóri Szántottam gyöpötével (1966/2) vagy Egykor
elindula tizenkét kőművesével (1969/1) Szépe György szigorúan tudományos
(tehát eleve "kozmopolita") és ugyanakkor eleitől-végig közérthető és élvezetes
értekezése Nyelvi funkciók, generatív nyelvészet, népköltészet izgalmas
és jórészt még ma is feltáratlan kapcsolatairól (1969/6). A "közlési modell"
keretében elkülönített nyelvi funkciókkal (jelölő, emocionális, imperatív,
kapcsolattartó, glosszáló, költői) először is előkészíti a nyelvészet beágyazását
a jeltudomány (szemiotika) közvetítésével egy tágasan és nyitottan értelmezett
"csere"-tudományba (társak cseréje: szociálantropológia, hasznos dolgok
- javak, szolgáltatások - cseréje: közgazdaságtan, üzenetek cseréje: szemiotika),
majd a generatív elv páratlanul világos ismertetése alapján (egy rövid
automataelméleti kitérő után) megérteti a mondatok transzformálódását mélyszerkezetükből
felszíni szerkezetükké. A legújabb és többnyire igen nehéz generatív grammatikai
eredmények így megszerkesztett eredeti és szellemes szintézisével azután
óvatosan és finoman visszahajlik a költői funkció fölé, még a látszatát
is kerülve, hogy elemzése megoldásként lenne értelmezhető, de megalapozva
a sejtést, hogy "a népköltészet valószínűleg az emberi nem univerzális
folklór-poétikai képességének közvetlenebb megnyilvánulása még akkor is,
ha szükségszerűen mindig egy természetes nyelven keletkezik. A »műköltészet«
viszont sokkal inkább a kulturális felépítmény része: hagyományok, iskolák
intézményes produktuma. A kettő közötti kapcsolat - a nyelv eredendően
konkrét és szemléletes volta, továbbá a poétikai funkció érzékleti jellege
miatt - végső soron nyilván eltéphetetlen. Persze ettől még elsorvadhat
a népköltészet, ha »elzáródik« társadalmi háttere. A »gyermeki költészet«
azonban nyilván nem szűnhet meg, hiszen - feltételezésünk szerint - antropológiai-biológiai
mélységű emberi attributum." Íme a "kozmopolita" tudós megfogalmazásában
a Tenger és diólevél "népi" problematikája. Külön szépsége a tanulmánynak,
hogy - ritka kivételként - bőségesen hivatkozik magyar tudósok eredményeire
az új elmélet előkészítésében és kidolgozásában, sőt a még élő kollégáiról
sem feledkezik meg. Idézi például az akkor még épp csak induló Petőfi S.
János pompás, naprakész ismertetését a modern nyelvészetről, melynek közérthető
összegezése a Valóságban is megjelent (1968/12), szervesen és szerencsésen
egészítve ki Szépe tanulmányát. Így hát mondhatni a Valóság hasábjairól
indult el a textualitásnak az a változó kontextualitásra figyelő dinamikus
felfogása, amely napjainkra világhírt szerzett a bielefeldi és a maceratai
egyetem magyar nyelvész- professzorának.
Petőfi S.
János és Szépe György esszéi a tudományos Valóság-esszék csúcsaihoz
sorolhatók. Akadt még, főleg az első időkben, néhány hasonló; elsősorban
tán Marx György, Schück Tamás, Rényi Alfréd, Tóth Imre írásai. Tóth Imrének
a matematika filózófiáját és esztétikáját körüljáró enigmatikus esszéi
(Matematika és gondolkodás, Matematika és művészi modell, Alkotás a
matematikában és a művészetben, A matematikai formák mint a szép forrásai)
Szépe György és Petőfi S. János Valóság-tanulmányaihoz hasonlóan
szintén meghosszabbíthatók napjainkig: franciául, olaszul, románul megjelent
Palimpsestéig, amely filozófusoktól, teológusoktól, matematikusoktól,
fizikusoktól, íróktól, költőktől származó vagy származható szövegek egymást
újrateremtő vonatkoztatásával mélyértelműen felszínes "kozmopolita" kollázsban
ragyogó szellemességgel reprezentálja a lét "magyar"?, "román"?, "közép-kelet-európai"?
félelmetesen nem-euklidészi filozófiáját. A ma mindent elönteni látszó
posztmodern divat tehát mifelénk - legalábbis ebben a veretes vonulatában
- egykor a Valóság lapjairól indult el.
(A tanulmány második részét
a májusi számunkban közöljük. A szerk.) |
|