Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 4.sz.
 Vekerdi László
"Egyszer csak kezdték mondani, hogy ha
VALÓSÁG, akkor az Kőrösi...
Harminchárom év a VALÓSÁG rabságában
 
 
I.
 

"Egy folyóiratnak - emlékezik Tüskés Tibor A Jelenkor indulására - több élete van. Az egyik életet a jelenben éli, a pillanatban, a percben, abban a hónapban, amelyikben megjelenik. Tükrözi az irodalom mindenkori jelenének állapotát, mozgását, erővonalait; kapcsolatot teremt a mindenkori alkotó és befogadó, író és olvasó között. A másik élete akkor kezdődik, amikor a későbbi kor irodalomtörténésze föléje hajlik, számol és elemez, kor és eszmék kölcsönhatását vizsgálja, értékel és ítél, irányzatokat, műfajokat és rovatokat mérlegel, más folyóiratokhoz viszonyít[...] A folyóirat harmadszor akkor kelhet életre, amikor a bogarász váratlanul kincsre lel. Őt valójában nem a folyóirat érdekli, ő X. vagy Y. írói munkásságával foglalkozik[...] s egyszer csak valamelyik folyóiratban rábukkan szerzőjének egy eddig ismeretlen írására.
     Lehet azonban, úgy látszik, egy negyedik élete is a folyóiratnak, s ez akkor kezdődik, amikor a Szerkesztő hajlik föléje; mint mostanában az Új Forrás hasábjain Tüskés Tibor, és a Valóságén Kőrösi József. Az időponti egyezésen túl található tán más hasonlóság is a két "föléhajlásban", és akad közös a két folyóiratban is mindjárt például az indulás dátuma: 1958. Azután meg mindkét folyóirat első évfolyamaiban (valamint a két szerkesztő föléjük hajlásában) egyaránt nagy szerep jut a zeneesztétikai cikkeknek, s részben a szerzők is azonosak, mint például Vitányi Iván és Pernye András. A hivatalos "rosszallások" is azonos téma és szerző ürügyén kezdenek záporozni a két folyóiratra: Major Máténak az építészet gondjait firtató írásai kapcsán. A "rosszallók" névsora is igencsak azonos (többnyire jellemzésük is megegyezik a két "föléhajlásban"), és mindkét folyóirat aggódva kényszerült figyelni, mikor vonja össze a szemöldökét illetve mozgatja fenyegetően a bajszát Aczél György. A magyar szellemi életet, jobban mondva fontosabb szereplőit évtizedeken keresztül féken tartani hivatott bajusz viselőjéről a két merőben más származású, egyéniségű és sorsú szerkesztő csaknem azonosan vélekedik, szép példájaként a napjainkban többnyire csak hanyag posztmodern kézlegyintéssel elintézett "objektív tudás" lehetőségének, ez azonban későbbi legyintés.
     Egyelőre maradjunk a Valóság keresztelőjét elmesélő Kőrösi-sztorinál: "Két napig - mondja - könyvtárakba jártam és végignéztem a folyóirattárak céduláit, és mindig csak a Valóság maradt. Persze, az nagyon jó lenne, mondta Lukács [József], de nem hiszem, hogy hozzájárulnának. Jó, legyen akkor Jelenkor. Juszuf már meg is írta az előszót a Kölcsey-mottóval: »Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort...« A Tájékoztatási Hivatalból egy hét múlva leszóltak, hogy Pécsett már indul a Jelenkor. Akkor nem marad más, mint a Valóság. (1993/11. A hivatkozás a Valóság évfolyamát és számát jelzi.) A Jelenkor azután a rendszeres havi folyóirattá válásban "előzte" valamivel a Valóságot, mert "természetesen" a Valóság is kéthavi folyóiratként indult, akár a Jelenkor. A Jelenkor 1963-mal, a Valóság 1964-gyel lépett "havi-korba". Sokkal fontosabb azonban ennél a "növekedésbeli" hasonlatosságnál az a szemléletbeli, hogy egyik folyóirat sem volt hajlandó behajtani a magyar szellemi életet megosztó "urbánus" és "népi" (de koroktól és divatoktól függően gyakran másra átkeresztelt) egyirányúsított zsákutcákba. Nem utolsó sorban tán épp ez a makacs zsákutcakerülés tette lehetővé, hogy a hetvenes évek közepétől kezdve a Jelenkor újból felkapaszkodhassék a kezdő évek magosába; jelen recenzens mindenesetre tán ezért is tudott Szederkényi Ervin hívására könnyű szívvel  "átpártolni" a Valóságtól, amely ekkorra túlságosan elismertté nőtt; valahogy eltekintélyesedett. Node itt nem az én, hanem a szerkesztők emlékeiről van szó.
     Sajnos Szederkényi Ervinnek nem akadt Huszár Tibora, aki magnóra mondatja véle életét és nézeteit - szegényebbek vagyunk így egy nagy szerkesztő önarcképével -, de Sükösd Mihály a Mozgó Világ 1993. decemberi és 1994. januári számában közölte a maga Valóság-emlékeit, és itt nagyon határozottan kijelenti: "Népiest vagy urbánust emlegetni ebben a műhelyben csaknem ugyanolyan ízléstelenségnek számított volna, mint zsidózni". Szederkényi bizonyosan finomabban, kompromisszumosabban fogalmazott volna, de a lényeget tekintve ugyanígy. És ami a "szerkesztői stílust" illeti, a maga módján Szederkényi éppen olyan okosan és körültekintően önfejű volt, mint Kőrösi. Noha amúgy, ha lehet, még inkább különbözött tőle mint Tüskés. Ami nem azt jelenti, hogy Kőrösi alkalomadtán ne lett volna nagyon is "tüskés". Jelentéktelen apróságok, gondolhatnánk; csakhogy tán épp efféle jelentéktelenségek alakítják ki a "szerkesztői stílust", ami aztán annál inkább meglátszik a lapon, minél inkább rabul ejti a szerkesztőt, akit azonban ekkor már - tán magának is észrevétlenül - formálni fog a folyóirat, minél inkább köti, annál inkább. Így formálta és mondhatni "Tüskésítette" évtizedek hosszú sora alatt Szederkényit a "Tüskéstelenített" Jelenkor, és a címben felírt formula ezért olvasható fordítva is: "hogy ha Kőrösi, akkor az Valóság. Az a harminchárom év, a rabságában. A Huszár-interjúból világosan kiderül, hogy így élt ez a köztudatban: ha Kőrösi valahol, kórházban vagy egyebütt összeismerkedett valakivel, az első reakció az azonosítás volt: á, a Valóság! De az is kiderül az interjúból, hogy ehhez hosszú évek kellettek, és számos ember közreműködése, az állandó szerkesztőktől és munkatársaktól a szerkesztőségben hosszabb-rövidebb ideig működő "belsőkön" és "külsőkön" át a hosszú szerkesztőbizottság nevezetesebb tagjaiig és néhány - Sükösd definiciójával - "protagonista" szerzőig, és rajtuk is túl egy-két kiemelkedő barátig, amilyen Lázár Vilmos volt vagy Oltványi Ambrus. Vagy mint Liska Tibor, akit Huszár szavát átvéve Kőrösi az interjúban "vonatkozási pont"-ként nevez meg. A Valósággal azonosítható "Kőrösi" bizonyos értelemben az ő kollektív személyiségük volt, ezt nagyon szépen kifejti az interjú. Ahogyan például elmeséli az "Ambrus-zsúrokat": "Voltaképpen a Belvárosi Kávéház egy kissé szűkebb, de máshonnan is verbuválódott közege gyült ott össze.
     - Fölsorolnád a neveket?
     Szinte állandó vendég volt Orbán Ottó, Elbert János, Eörsi István, Sükösd Mihály, Kőrösi József, később Lázár István. Gyakran megfordult ott Konrád György, Hernádi Gyula, ritkábban Örkény István, Gera György, Mészöly Miklós. A szerkesztőségből néhányszor ott volt Vitányi Iván, Baranyi Antal, Gyurkó László. Baranyi betegsége előrehaladtával kopott ki. Szinte mindenki hozta a feleségét. Később Oltványi is »fiatalított«. Az utolsó időszakban feltűnt Bojtár Endre, Berkovits György, Hernádi Miklós, Kenedi János és Bart István, aki ekkor már szintén a mi külsőseink közé tartozott. Akkor még tánc is ment. Ambrus mondta, hogy kérem, kérem, nem tudom, hogy mit szeretnek ezen az emberek, de ha annyira szeretik, csak csinálják - mondta szeretettel is, megvetéssel is. Hogy is mondjam, egyfajta önigazolás is volt számomra, hogy eljárhattam hozzá, mert Ambrus nagyon igényes volt. Hallatlanul igényes. Egyik azóta is nagynevű irodalmárunk, aki az egyik zsúrlátogatóval rokoni kapcsolatban állt, kérte, hogy protezsálná be őt Ambrus úrnak. Ambrus azt mondta, hogy kérem szépen, nekem olyan kis lakásom van, hogy nem tudom tágítani a kört. Folytatódott a vita, Ambrus végső érve ez volt: de hát kérlek szépen, értsd meg, nincs elég székem. Szóval valamilyen módon megerősítés volt számomra az ő ítélete, szigora. Itt megint 1956-ra kell utalnom. Gyönyörűség volt hallgatni, amikor Eörsi meg Sükösd, mind a kettő kiváló memóriával rendelkező férfiú, felidézte az ötvenes évek elejét, de pontos idézetekkel, sőt versszakokkal. Halálra nevettük magunkat, pedig ez egyfajta leszámolás volt. A Rákosi-korszakról beszéltünk, de végül Kádárról volt szó. Reális veszélynek érezte az ember, hogy Rákosi visszajön, s még halála után is, hogy Rákosi módszere visszajön, mint ahogy ideológiai szinten sok elemében vissza is jött.
     Külön személyes erősítésnek is felfoghattam ezt. Erre az időszakra már múlóban volt az a sokszor emlegetett tulajdonságom vagy fogyatékosságom, hogy hagytam átzubogni magamon a történéseket. Ambrus, az utolsó racionalista sok mindent megfogalmazott és ezzel tudatosított bennünk. Néhány évvel később kezdtek ritkulni a zsúrok, Oltványi egyre nagyobb figyelmet szentelt a kifejezetten ellenzéki gondolatoknak s ezen eszmék képviselőinek. Gyenge, beteg szervezete nem gátolta enciklopédikus érdeklődését, tudásának megszervezését, de az utolsó roham előtt le kellett tennie a fegyvert. Tíz éve halt meg." (1993/11)
     A hosszú idézetet nem csak a jelentőségéhez mérten kevéssé ismert "utolsó racionalista" pontos és láttató felvillantása miatt indokolja; az tán a fontosabb, hogy általános jelenséget példáz. A hosszú Kádár-korszak alatt ehhez hasonló kisebb-nagyobb baráti vagy felebaráti körökben formálódtak és csiszolódtak eszmék és magatartások, s bár a körök - mint az Ambrus-zsúrok példája mutatja - igencsak zártak voltak, résztvevőiken keresztül többé-kevésbé átfedték egymást; egy szaggatott szerkezetű, diszkrét halmazt képeztek, valamiféle "második nyilvánosságot, amely olykor, mint a Valóság esetében, közvetlenül érintkezhetett az "elsővel". Nem volt ez különben kivételes: Tüskés Jelenkor a mögött csakúgy észrevehető egy baráti kör, mint Ilia Tiszatája tájékán; amint a múlt században Herman Ottó Természetrajzi Füzetekje mögött ott a Pulszky-szalon, bár hivatalosan persze a Füzetek a Nemzeti Múzeum folyóirata volt, amint a Valóság meg a TIT-é; nagyon szépen megvilágítja ezt a bonyolult kapcsolatot a TIT-tel a Huszár-interjú, rengeteg ismeretlen részletet tár fel, Mód Aladár általában jótékony szerepétől kezdve a hivatali- és párthierarchia elképesztő bornirtságaiig.
     Nem azt akarom én állítani, hogy a Valóság a TIT és az Ambrus-zsúrok között feszülő "társadalmi erőtérben" szerkesztődött; csupán annyit vélnék gyaníthatónak, hogy a "nyilvánosság szerkezete" egyáltalában nem olyan szép logikusan és "kommunikatívan" épül fel vagy le, amint azt Jürgen Habermas - az egyik külföldi "vonatkozási pont", lásd Papp Zsolt "Háttérbeszélgetés"-ét (1983/8) - és nyomában számos Valóság-szerző ábrázolta és elemezte, Angelusz Róberttől (1972/3) Tallár Ferencig (1988/7), és (rejtettebben, áttételesen) Hankiss Elemértől Pokol Béláig. A nyilvánosságok zsúrjain (egyes szám itt még absztrakcióként is abszurdum) a székek száma eleve korlátozott, csak a zsúrtartók - Ambrus úrral ellentétben - ezt rendszerint titkolni szokták. De hagyjuk a teóriát, a Valóság keletkezése szempontjából úgyis csak az a lényeges, hogy a november 4-ével kezdődő megtorlás után és alatt megkapaszkodni próbáló magyar szellemi élet apró kicsi körökbe tudott csak úgy-ahogy szabadon lélegezni, s ezek kizárólag személyeken keresztül kapcsolódtak egymáshoz, ám ez a kapcsolat - mihelyt oldódott az országra nehezedő szigor - egyre gyakoribb lett, természetes, és szívélyes. Így keletkeztek a hatvanas évek elején az olyan több baráti körből verbuválódó átfogóbb intellektuális összejövetelek, mint a Belvárosi Kávéház, a Metropol, a Hungária többé-kevésbé rendszeres találkozói. Sokszor írtak ezekről, de a Kőrösi-interjú mindezt folyamatként meséli el, a "high-brow" összejövetelekkel legalább egyenrangúként sorolva fel a "hétköznapiakat": "A Valóságot még alig ismerték, s egyszer csak ott ült az aztalnál Hernádi Gyula, és nagyon nagy meglepetésemre - nem is képzeltem, hogy Hernádi ilyesmit olvas, később tudtam meg, hogy még olyanabbakat is -; két kedvenc szerzőnk (Garai László, Liska Tibor) írásait be is építette több regényébe is. Tehát elkezdi dícsérni a Valóságot. Akkor még szinte kötelességünknek éreztük, hogy minden új magyar filmet megnézzünk. Meghívtak Hernádiék egy-egy díszbemutatóra vagy sajtóbemutatóra, amely után leültünk beszélgetni. Így a Hungária, Metropol és Belváros között kialakult már egy elég széles kör.
     - A Hungária azért apacsok, félköltők találkozóhelye is volt.
     Mindenképpen. De hát beszéljünk nyíltan: a ledér hölgyek és a költők között volt egyfajta vonzalom. Zelknek egyszer könny szökött a szemébe, mikor egy hölgy, Gyöngyi, »maga az a Zelk Zoltán?« - kérdés után elkezdte szavalni a Sirályt. Ez egy kicsit később volt, de jelzi a kapcsolatot. Akkor még meg volt a klasszikus irodalmi kávéház funkciója is, tehát Déry Tibor járt oda, Vas István, Rideg Sándor. Alig mertem megszólalni, egyszer Tersánszky Józsi Jenő is leült az asztalunkhoz. D. Zsuzsa kedvéért, persze hogy nem a Valóság kedvéért. Hallatlanul fejlett volt ezeknek a ledér hölgyeknek, de a szolidabb lányoknak is az empátiája - hogy egy kissé nevetséges példát említsek -, ahogy be tudtak kapcsolódni az elidegenedés-vitába. Királynői méltósággal nagy ritkán megjelent Nemes Nagy Ágnes is, aki persze nemigen keveredett be a mi izgága vitáinkba. Mándy Iván már gyakrabban leült közénk, különösen azután, hogy Vitányi megírta róla - egoista emlékezetem szerint az első igazán elismerő - dolgozatát, A pálya szélént. Ma író ennél többet nem kaphat - mondta róla Mándy." (1993/2)
     A kis történet érdeme szerinti méltánylásához ismerni kell az elidegenedés-vita veretes marxista szövegeit; idézzünk legalább egy rövid passzust mutatványképpen Almási Miklós vitaindító tanulmányából: "Nézzük hát az általános egyenérték elidegenítő hatását először egy egészen triviális, egyszerű esetben, a divatjelenségek kapcsán. Az egyéni-természeti képességekkel felruházott emberek nem közvetlenül lépnek érintkezésbe egymással, nem azért tetszenek egymásnak vagy találnak elutasításra, mert bizonyos speciális egyedi tulajdonsággal rendelkeznek, hanem mert a divat révén bizonyos általánosan vonzó »egyenértékbe« öltöznek. A divatos ruha azért is kell, mert benne kelendő az ember, mert benne az egyedi képességek elérték azt az egyenérték formát, melyet általánosan elfogadnak[...] Ez viszont a mi problémánk szempontjából annyit jelent, hogy az egyéni munkáknak - és életformáknak is - először egy elvont, általános formulára kell vonatkozniuk, hogy egyedi mivoltuk társadalmi értéke kiderüljön. Közvetlenül nem cserélhetők ki a munkatermékek, csupán az általános egyenértékre való vonatkoztatás révén. S ebben már benne rejlik az elidegenedés másodlagos formáinak csírája. (1964/2) Hát ilyen szövegeken edződött ez idő tájt a Hungáriában a ledér hölgyeknek, de a szolidabb lányoknak is az empátiája. Kár, hogy a Valóság nem közölt néhányat hozzászólásaikból mennyivel érdekesebb lett volna J.N. Davidov "burzsoá demokráciát" gyalázó tirádáinál! A kérdéshez a honi filozófia, ideológia, pszichológia jeles képviselői szóltak hozzá (Márkus György, Vörös Gyula, Angelusz Róbert, Fukász György, Ágh Attila, Lick József, Halász László), s a Kossuth Klubban külön is összegezték 1964. november 4-én a vitát (1965/2). Ma már bajosan felfogható, hogyan válthatott ki pont ez a meglehetősen nyakatekert elidegenedés-elmélet akkora érdeklődést; de akkor valószínűleg a dogmatikus marxizmussal való szembeszegülést jelentette, egy tisztultabb és elsősorban a fiatal Marxra hivatkozó (ahogyan ma mondanánk:) "liberális" marxizmus jegyében. Meglehet sokakat ez vonzott a Valósághoz, s tán nem is csak a Lukács György bűvkörében forgolódók közül. A vita mindenesetre szerzett néhány új szerzőt a folyóiratnak, és növelte a tekintélyét.
     Ami különben ekkorra már amúgy is magosra hágott. Ne feledjük: ez a havi folyóirattá alakulás éve, s ez a változás - stílusosan szólva - az elidegenedés másodlagos formáinak értelmében azt jelenti, "hogy az egyéni munkák társadalmi értéke egy általános egyenértékre való vonatkoztatás révén megnövekedett". Lehetséges, hogy éppen ezt méltányolták a Hungáriai Hölgyek? Mindenesetre ezekben az esztendőkben a Valóságban és a Valóság körül vidámság és jó hangulat uralkodott.
     Amint ha nem is mindenfelé vidámság és jó hangulat, de valami megkönnyebbülés-féle általában érezhető volt akkoriban az országban. Két kegyetlen évtized különféle kollektív szenvedései, gyötörtetései, félelmei, szorongásai után mintha valamiféle fellélegzés, több-kevesebb kollektív biztonság, kiszámíthatóság, nyugalom, szerény gyarapodás reménysége sejlett volna fel a hatvanas évek elején-közepén az ország, úgy lehet, nagyobbik felének. Részben tán ez a háttér is magyarázza a mélységes nyomor állóvizéről tudósító penészleki riport szokatlanul nagy visszhangját, és - a hírközlés hirtelen megjavulásán túl - ezért követhette mifelénk is feszült és jól informált érdeklődés a kubai rakétaválságot. És tán ezért is hathatott valóságos revelációként a válságot követő oldódásban Konrád György tanulmánya a korszerű háború korszerűtlenségéről. Ma, az atomrakéta-konfrontáció váratlan felszámolódása után és a különféle fegyverekkel vívott különböző helyi háborúk borzalmas látványával a tévéképernyőinken tán úgy vélhetnénk, hogy időszerűbb lehetne a korszerű háború szomorú korszerűségéről beszélni, még abból a ma mindent meghatározó piacgazdasági szempontból is, hogy feltehetően erre van világszerte a legnagyobb fizetőképes kereslet. De akkor - és ez is a hatvanas évek légkörére utal - meggyőzően és lelkesítően hatott Konrád okos érvelése, hogy ekkora pusztítópotenciál birtokában értelmetlen, tehát valószínűtlen a háború, és a fegyverkezésbe ölt összegek ésszerűbb elosztásával nagyságrendekkel jobb élet lenne teremthető az egész világon. Az írás Kőrösi és Sükösd emlékezésében egyaránt meghatározóként szerepel a Valóság történetében: Konrád Györgyé a nagy nyitás érdeme - emlékezik Kőrösi - a politikai tudományokban (1993/11). Nem egészen pontosan emlékezik, mert Simai Mihály (1963/1) hasonló kontextusban tárgyalta a világ éhség-gócainak az összefüggését a háborús készülődésekkel, ám az kétségtelen, hogy Konrád esszéje teremtette meg a Valóságban a gazdasági, emberi, történeti vonatkozásokra figyelő alapos politikai (mai szóval inkább tán politológiai) elemzés igényét és hagyományát. Nem csoda, hogy Konrád György végig a Valóság egyik fontos "vonatkozási pontja" maradt.
     A hatvanas évek másik nagy hagyományteremtő nyitását Zám Tibor szociográfiája képviseli a Hortobágyi Állami Gazdaságról és Végh Antalé Penészlekről. Ezzel a két szociográfiával a "Magyar Világ" rovat - amely címében Meggyesi Jánosnak a TIT könyvkiadójában, a Gondolatnál néhány kötet után megszűnt sorozatát hozta át a Valóság hasábjaira - a Valóság centrális vállalkozásává rukkolt elő, és egy csapásra a modern tényfeltáró irodalom élvonalába emelte e folyóiratot.
     Végh Antal írása: Állóvíz. Jelentés Penészlekről, egy elmaradott faluról (1968/4) váltott ki hasonlíthatatlanul nagyobb feltűnést és visszhangot országszerte, valamint felháborodást a helyi hatalmak köreiben. Sok minden közrejátszhatott ebben: a téma és hely jó szemre valló kiválasztása, az írás - valóságos szociográfiai kisregény - remek fordulatos stílusa, a magyar értelmiség hagyományos elmaradáscentrikus mentalitása, a hatvanas évek emelkedés-hangulata, a megyei hatalmasságok látványos sértődöttsége és dühös tiltakozása. Mindezeken túl azonban ott volt a sikerben Darvas Józsefnek, Végh Antal (és a Valóság) mellé állása, ami a szenzációt és a botrányt országos politikai szintre emelte, nemzeti üggyé ütötte. Hatalom állott szemben hatalommal, hiszen Darvas József, az - akkoriban politikai befolyást is reprezentáló - Írószövetség elnöke, országgyűlési képviselő, többszörös miniszter akkor is fontos hatalmi tényezőként jelent volna meg a létező szocializmus társadalmi világában, ha semmiféle külön érzéke nem is lett volna a hatalomviselésre. De volt, és ezt most ügyesen és méltósággal tudta hasznosítani kétféle hatalom ütköztetésére. A megyeiek maradi, dogmatikus, önfejű és öntelt hatalmával szemben hatásosan tudta demonstrálni egy nyíltabb, tisztábban látni vágyó, javítani kész uralom álláspontját. A "reform", vagy ahogy akkoriban nevezték az "új mechanizmus" eszmeiségét és értékvilágát? Ez ma már bajosan lenne eldönthető. Mindenesetre ennek a hol nyílt, hol rejtett hatalmi küzdelemnek a hullámai emelték a magyar szociográfiát újból elismert szakmává, a Valóságot a szakma legnépszerűbb, első számú fórumává, s Végh Antalt vezető "reformszociográfusává"; aki azután Darvas halálakor egy meghatódott, őszinte, szép emlékezésben örökítette meg a "penészleki csata" históriáját, nagy patrónusának engedve át az érdem oroszlánrészét (1975/11). Meglehet épp ez a ritka gesztusa teszi annyira meghatóvá és nemessé az írását.
     Zám Tibor hortobágyi helyzetelemzését nem követte távolról sem a penészleki csatáéhoz fogható látványos siker. Pedig Zám Tibor írásának (1964/5) a jelentősége a reform szempontjából csakúgy mint a Valóságéból legalábbis felér az Állóvízével. Zám Tibor ugyanis páratlanul (és pártatlanul) világosan mutat rá azokra a bonyolult gazdasági és politikai összefonódásokra és mechanizmusokra, amelyek kivétel nélkül mindig garantálják a nagyüzem nem is túlságosan szűk vezetői körében a személyes érdekek érvényesülését, függetlenül attól, hogy ez sért-e vagy se egyéb, általánosabb érdekeket, és - ez a lényeg - ehhez a legcsekélyebb korrupcióra vagy pláne törvénysértésre sincsen szükség. Azaz az Állami Nagyüzemek mechanizmusaiba eleve be vannak építve a vállalati haszon egyéni kisajátíthatóságának szinte automatikusan működő garanciái, szoros összefüggésben az állami kisajátítást garantáló szabályozókkal. Magyarán: a vezető, ha elég rangos és ügyes, törvényesen és kényelmesen gyarapodhat a köz vagyonából. Zám Tibor hortobágyi szociológiája (nem elírás!) előrevetíti a Valóság későbbi szociográfiáinak és elemzéseinek hosszú sorát, amelyek - többségükben inkább az ipari - nagyüzemek gazdasági reformokat akadályozó (bár elvben nem mindig ellenző) magatartását tárják fel és firtatják az okait. Zám Tibor láthatóan kényesebb témához nyúlt Végh Antalnál. Vagy csak szokatlanabbhoz? Hiszen a penészleki csata mégiscsak a klasszikus magyar szépirodalmi falu-szociográfia nagy hagyományainak a szabályai szerint volt megvívható, a szocializmus keretére áthangszerelve; de Zám kutatása, a szocialista nagyüzem működési mechanizmusainak a vizsgálata, nélkülözte a használható előzményeket. Akárhogyan is volt, Zám Tibornak még két évtized múltán se tudtak megbocsátani a szocialista agrobusiness mandarinjai. A nyolcvanas évek elején Izinger Pálnak az állami gazdaságok második évtizedéről (1958-1968) szóló alapos két részes tanulmányára (1982/5, 1983/3) reflektálva Zám kicsi rezignációval jegyzi meg, hogy még akik át is vesznek egykori birálatából jó néhány részletet, azok sem említik meg a nevét és vonatkozó írásait. S mintha a részleteket is inkább csak azért említenék, hogy a kisebb hibák felhánytorgatásával elterelhessék a figyelmet az alapvető s egyre inkább növekvő bajokról, a közvagyon növekvő "szocialista magánosításáról", az érzéketlen és ésszerűtlen, ám egyre erősebben növekvő adminisztráció kártételeiről. De most már még többről van szó. "Köztudomású a tanyakérdés felemás megoldása: megoldatlansága. A szemünk láttára megy végbe a falusi településhálózat »korszerűsítése« címén egy hagyományos településforma elsorvasztása, felszámolása: százezrek életének megbolygatása, a kétkezi munkával házakká emelt nemzeti vagyon leértékelése. A MÁV több mint tíz esztendeje folyamatosan számolja fel a keskeny vágányú vasútakat: mintha nem volna energiaválság, mintha nem volna köztudomású, hogy a vasúti szállítás szinte mindenkor olcsóbb a közutinál, mintha nem volna nép- és gazdaságellenes akció sinek felszedése egy olyan országban, amely nem dicsekedhet kiterjedt uthálózattal[...] Soroljam tovább?[...] Mondjam el azt is, hogy a mezőgazdasági szabályozók merevek, rosszak: nem a többet termelésre ösztönzik a nagy gazdaságokat, hanem gazdasági potenciáljuk visszafogására?" Ebben a háttérben ítélendő meg a bírált két részes tanulmány magabiztos konkluziója: "Jól tudjuk, hogy mit kellene csinálni, de nem tudjuk vagy nem merjük bevallani, hogy vannak dolgok, amelyeket nekünk nem adaptálni kell valahonnan, hanem alkotó módon kezdeményezni..." Bizonyára, véli Zám, de a helyzet nem ilyen egyszerű. "Ha nem, vagy rosszul ismerjük mozgásterünket a nemzetközi mezőnyben, annak is mi leszünk a kárvallói. Ne tévesszen meg bennünket, hogy nyugaton elismerik, keleten követendőnek tartják a »magyar mezőgazdasági modell«-t. A megítélések manapság végletesen változnak, mint a részvényárfolyamok a tőzsdén. Egy kivételes természetű és különös formátumú gazdasági világválságnak vagyunk szemlélői és szenvedő alanyai. A helyzet tárgyilágos elemzése, a »mikor« és a »hogyan« kezdetű kérdésekre adandó helyes válasz és cselekvés nagyobb politikai bölcsességet kíván, mint ezelőtt bármikor. (1983/4) Ma is változatlanul aktuális sorok, és valószínűleg ma is ugyanúgy a helyes válaszok tudóinak vélik magukat a gazdaság és a politika intézői, mint akkor. De ideje visszatérni a hatvanas évek Valóságához.
     Az 1964/5 számban Lázár István elemezte tömören Zám Tibor hortobágyi cikkét, kiemelve a visszhang erős polarizációját; mintha két különböző cikket olvastak volna a Hortobágyi Állami Gazdaságban s egyebütt az országban. "Miért egyrészről a pár mondat után már az állampolgári hűséget is kétségbevonó, sajtóperrel fenyegetőző hevület? S miért másik részről az a fajta öröm, melyről könnyen kielemezhető a lelkiismeret megkönnyebbülése is, hogy más vállalta a mindjobban szorító, kellemetlen feladatot?" A kérdés tisztázására szükség volna a cikkben foglaltak "alapos, érdemi vitájára - de kevéssé valószínű, hogy sor kerülhet rá". Sor került mégis, szeptember 29-én, a borsói kulturházban. A vitát Hegedüs András vezette, roppant szőrmentében, úgyhogy a végén a Gazdaság vezetői győztesnek érezhették magukat, Zám Tibor pedig okvetetlenkedőnek, aki szunyogból csinált elefántnyi bajt (1965/1). Huszár Tibor nem is mulaszthatta el hozzáfűzni a vita margójára, hogy az írót "idegen embernek" nézték, és eleve felháborodtak a másféle szempontjain. Ugyanezt hangsúlyozta általánosítással enyhítve Gyurkó László is: "Hány, de hány hasonló vitáról tudok, mint ez a hortobágyi, melyen a vitatkozók meg sem értették egymást." Pedig Valóságék eleve óvatosak voltak, igyekeztek elébe menni a lehetséges vitapartnereknek. "Zám Tibor hortobágyi jegyzetei voltak az elsők - emlékezik Kőrösi -, amikor alaposabban fontolgattunk. Mert a többinél kicsit azon vitatkoztunk, hogy megengedhető-e ez, hogyan magyarázható, mennyire hiteles, ilyeneken vitatkozgattunk. De hogy közölhető vagy nem, az Zám Tibornál vetődött fel először élesen. És emlékszem, hogy Hegedüssel ezt elolvastattuk, felhívtam rá a figyelmét, és Hegedüs mesterremekként - mai szemmel már egy kicsit szégyelli az ember az ilyen mesterremekeket - egy jegyzet került Zám írása után, hogy az író szemüvege más, mint a tudósé, a politikusé, ám lássátok, emberek. De hiába volt ez a jegyzet. Verés azért nem lett belőle a Hortobágyi Állami Gazdaságban, amikor oda a szerkesztőséget tetemre hívták egy »vitaestre«, mert Hegedüsre mint az állami gazdaságok volt miniszterére emlékeztek, de Lázár István autógumiját felszúrták, s egyáltalán nagyon fagyos volt a hangulat. Pedig még Csoóri Sándor is eljött segítségünkre." (1993/11)
     Vidámabb emlékei fűződnek Kőrösinek a penészleki riporthoz: "Bizony, a hangulat elég vészjósló volt Nyíregyházán, s nem szántuk rá magunkat, hogy lemenjünk Penészlekre is. Elvitt viszont Végh bennünket megnézni a fehérgyarmati állami gazdaságot; élő, fejlődő pezsgést tapasztaltunk. Jó volna egy kis halászlé, mondta valaki, s Kávássy főállattenyésztő kocsijába bezsúfolódva, elmentünk a kis Túr torkolatához, halászni. Öten zsúfolódtunk be a kis Porschéba, sőt a csomagtartóba is jutott valaki, nyilvánvalóan nem akart megválni tőlünk. Szerencsére kistermetű ember volt. Egy idő után így is tócsába rekedt a kocsi. Éppen árasztották a rizsföldet. Kiszállunk, s az emberek egy szóra abbahagyták a munkát, fele részük hazament, a másik rész jött nézni a »lehalászást«. Végh és Kávássy beállt a zubogóba, s kézzel fogtak egy kosárnyi halat, mi meg - pestiek - úsztunk egyet a felduzzasztott Túr különlegesen tiszta vizében. Hidd el, ez nem sztori, igaz a fehérgyarmati Porsche, csomagtartójában a kis funkcionáriussal, igaz a hajsza, igaz a tiszta víz, s az is, hogy Végh édesanyja igen finom halászlét és rántott halat készített a kosár halból. Volt benne harcsa, csuka, kárász, ponty, keszeg s nem volt - még a vízben sem - fenol. De térjünk vissza a reformkezdeményekre!
     Visszatérni? Hiszen voltaképpen eddig is folyton arról volt szó. A hosszú idézetek nemcsak Kőrösit jellemzik, nemcsak azt érzékeltetik, hogyan szövődött a közös küzdelmek és szórakozások hatására négy-öt rettentően különböző és erős egyéniségből egyfelé húzó és határozott szándékú szerkesztőség, Vitányi szavával "közösség", hanem ezeken túl sejtetni engedik, miért és hogyan válhatott a hatvanas években a Valóság a magyar folyóiratok már akkor sem szegény palettáján különleges, eredeti és nem egy vonatkozásban meghatározó színné. A Valóság - és talán ez volt Kőrösi legnagyobb szerkesztői "titka" - közvetlenül és magától érthető természetességgel tudott mozogni a kényes Ambrus-zsúrokon és Végh Anti édesanyjának kicsi portáján Majtison, a lehető legbudapestibb negyedben és "a Túr, a Tisza, a Szamos, a Szenke és a Batár folyók-patakok által körülzárt kis szegletben", Erdőháton. A Valóság jellegzetesen "budapesti műhely" volt; a New York palota homályos udvari szobája volt úgy lehet a világ legmegfelelőbb helye Kőrösi szerkesztői barlangjának; de soha nem volt "fővárosi folyóirat". Egy kicsi - Valósághoz nem illő - szentimentalizmussal úgy is mondhatnók, hogy a szerkesztői barlang ablaka messzi az udvari körfolyosón túlra az egész országra nyílott. Huszár Tibor és Kőrösi József Valóságosabb stílusában: a hatvanas és jórészt a hetvenes években a Valóság arculatát leginkább a Magyar Világ formálta.
 

II.

A Magyar Világ centrális helyzete a korai Valóságban természetesen a szociográfia és a szociográfiát írók bizonyos Ltúlsúlyával jár együtt; híven regisztrálja a nevüket a Kőrösi-interjú, s többségükkel a Magyarország felfedezése sorozat szerzőjeként is találkozhatunk. Számos kötet csírája vagy egyik-másik fejezete a Valóságban jelent meg először, a megjelent könyveket pedig gyorsan és gondosan recenzeálta a folyóirat. Erdei Ferenc Város és vidékét például Donát Ferenc ismertette. A Magyar Világ rovat és a Magyarország felfedezése sorozat ezen kötetek és szerzők (Erdei Ferenc, Márkus István, Kunszabó Ferenc, Fekete Gyula, Varga Domokos, Lázár István, Zám Tibor, Végh Antal, Berkovits György, Albert Gábor, Pünkösti Árpád) által szervesen kapcsolódott egymáshoz (a sorozat kiemelkedő kötete Lázár István monográfiája, a Kiált Patak vára) és kölcsönösen növelte egymás jelentőségét. Amit tán az is minősített, hogy mindkét vállalkozásban valamiféle csöndes és lényeges szervező?, irányító?, értékelő? szerep vagy inkább feladat jutott Meggyesi Jánosnak.
     Meglehet, hogy a településhálózat és ezzel összefüggésben az építészet ugyancsak sok cikkel képviselt témaköre egyebek közt azért nem jelent meg a Magyar Világhoz fogható súllyal, mert nem akadt Meggyesi Jánosa? Ezen a területen a Valóság cikkei általában ugyanarról a magabiztos (meg)zavarodottságról árulkodnak, mint az akkori településtervezési és építészeti gyakorlat általában. A települések összefüggése, hierarchiája, igazgatása, tervezése, építészete mindig és mindenütt érdekek nyílt és méginkább rejtett ütközéseinek kusza csomója, amit ugyan lehet holmi gordiuszi módszerrel kettévágni, de tudni kell, hogy ezáltal menthetetlenül elvész a bogban összecsomósodott (vagy összecsomózott) hatalmi és - finoman szólva - "monetáris" viszonyok megismerésének a lehetősége. Márpedig valószínűleg éppen ez a döntő: a helyi hatalom javíthat vagy ronthat az életkörülményeken az országos átlaghoz képest, és Magyarországon általában a rontás a gyakoribb. A szociográfiák többsége többé-kevésbé világosan föltárta ezeket a rontásokat, a legnagyobb érdeklődést és fölháborodást kiváltók - Zám Tiboréi, Végh Antaléi - egyenesen erre "specializálódtak"; ám a településhálózati és építészeti cikkek többnyire szőrmentében vitáztak többé-kevésbé lényeges szakmai kérdéseken. Településhálózati, regionális  "fejlesztési", és építészeti problémákhoz nem lehet csak úgy jó vitézi rezolució alapján értelmesen hozzászólni; hosszú tanulást igénylő szaktudás és többnyire szakmai gyakorlat kell hozzá, és ezek birtokában rendszerint óvatos az ember, s nem föltétlenül csak pejoratív értelemben. Egyetemi, akadémiai, önkormányzati poziciókat minek veszélyeztetni cikkekkel, amelyek tudományos precizitással tán eleve meg sem alapozhatóak, és mindenképpen kétes eredményűek? A lapok és folyóiratok tele voltak a lakótelepek urbanisztikai és szociálpszichológiai elmarasztalásaival (ezeket nyugodtan lehetett szidni; tán mivel ezeket az építtetők és építők egyaránt szükségmegoldásnak tekintették), miközben suttyomban "átépítették" városaink történelmi magját mindenütt, ahol elég pénz jutott rá, anélkül, hogy bárki tiltakozott volna a helyi hatalom barbár pusztításai ellen. Az ellen is csak elvétve és később (és mindig garantáltan hatástalanul) emelt szót némely elszánt lélek, ha egy szép tájat éktelen építményével rondította el egy honi szovjetmilliomos. Nem igen volt kivétel e tekintetben a Valóság sem; úgyhogy végeredményben az 1971-es decemberi számig kellett várni, amíg ebben a témakörben a Magyar Világ szociográfiáihoz fogható összeállítás megjelent. (Berend T. Iván: Fordulópont és ellentmondások az urbanizációban; Konrád György-Szelényi Iván: A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai; Lázár István: Kisvárosok sorsa.) Az urbanizációs blokkból elsősorban Konrád és Szelényi "kismonográfiája" (16 oldal) vált híressé; egyebek közt tán azért, mert kérdésfeltevését, módszereit és válaszait tekintve kifejezetten szociológiai ihletésű, és sok éves elfojtás után ez idő tájt jutott mifelénk egyre gyorsabb és teljesebb elismeréshez a szociológia, a maga kvantitatív, általánosító, összehasonlító, modellező eljárásaival. Így vélekedhet erről különben Huszár Tibor is: "A megkésett városfejlődésről írt dolgozatuk - mondja a Kőrösi-interjúban - nemcsak a magyar szociológia, a társadalomtudományok történetében volt esemény. Termékeny vita bontakozott ki, politikai mellékzöngékkel. Emlékszem. Pécsett szerveztek egy ankétot, ahol Knopp András fölvonultatta a pártközpont később nagy karriert befutott egyik-másik munkatársát, hogy Konrád-Szelényi téziseit »szétzúzzák«. Többen is ezért reflektáltak Konrád-Szelényi írásaira. Spontán kezdemény volt, vagy a politika szorgalmazta?
     A politika semmiképpen nem szorgalmazta.
     - Tehát hozzád nem jutott el ilyen jellegű intervenció?
     Nem, nem, semmiféle. Valahogy így: jó, hát mondják, csinálják, de még ez sem volt igazán megfogalmazva. Csak vigyázzanak a határokra... Édes Istenem, megint ezek a kifejezések..." (1994/1)
     Pedig valószínűleg inkább a pártfunkcionáriusok voltak azok, akik a változó politikai széljárások közepette nem mindig tudtak vigyázni a határokra. Tán épp ezért tagadták végig makacsul a cenzúra létezését a létező szocializmusban, mert soha nem tudták rendes cenzorokhoz illően kidolgozni a szabályait? Így aztán maradtak a burkolt fenyegetések, a kifejezések, a főszerkesztői értekezletek és a határozottságot színlelő, ingadozó párt- és állami funkcionáriusok. Akik tán maguk sem sejtették, hogy mennyire a "jó" Ferenc császárnak a bécsi orvosi fakultás professzoraihoz intézett - a magyar haladó hagyományokban ritkán idézett, de annál gyakrabban gyakorolt - intésit követik: "Halten Sie sich an das Positive! Ehren Sie das Alte! Das Alte ist gut. Ich will keine Grübeleien."
     Konrád és Szelényi cikkében tán épp a "Grübeleien lehetőségétől rettentek meg a funkcionáriusok, akárcsak Zám Tiboréban Hortobágy, vagy Végh Antaléban Szabolcs-Szatmár urai. Pedig Konrád és Szelényi nem (nagyon) léptek túl a magyar történettudományban hagyományos - vagy szinte kötelező? - "elmaradás-felzárkózás" probléma keretein; úgy is mondható, hogy éppen ezt a "paradigmát" sikerült nekik a városfejlődés terén modern szociológiai és közgazdasági megfogalmazásban kvantifikálniuk. Az 1972/3 számban Enyedi György - a cikk alapkoncepciójával feltétlenül egyetértve - épp ezért hívhatta fel a figyelmet a statisztikai adatokra túlzottan támaszkodó összehasonlítás buktatóira, kivált a főváros és az elővárosi gyűrű vonatkozásában, ám végkövetkeztetése - "annak a ténynek, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb metropolisza hazánkban van, számtalan előnye is lehet" - inkább logikus végiggondolása, semmint cáfolata a szerzők érveinek. Ugyanebben a számban Kőszegfalvi György - elsősorban Szolnok példájára hivatkozva - alföldi városaink autochton ipari és mezőgazdasági fejlődési lehetőségeit tekinti át, a történeti, a demográfiai és infrastrukturális adottságok, feltételek és követelmények hátterében. De tán a legérdekesebb Szépe György cikke, aki Kecskemét példáján - új fogalmat teremtve - a vidéki városok "szellemi urbanizációjáról" érkezik. "Nyilvánvaló - írja máig érvényesen ám sajnos egyáltalában nem »nyilvánvalóan« -, hogy egy kb. félmilliós egységben kell lenni legalább egy helynek, ahol a filozófia, a szociológia és a közgazdaságtan magas szintű ismerete (tehát oktatása és kutatása is) folyik. Azután részletezi, hogyan lehetséges mindezt ténylegesen megvalósítani. "Röviden azt javaslom - összegez -, hogy »keskenyvágányú« egyeteme legyen Kecskemétnek és Győrnek és talán még négy-öt ilyen nagyságrendű városnak. Ezek az egyetemek azonban vagy új típusúak lesznek, vagyis koncentrálják az összes helyi erőforrást, vagy nem bírják a versenyt a meglevő országos egyetemekkel". Talán utóbbiaknak is jól jönne a verseny, "hiszen monopóliumra építve nehéz egyetemet csinálni". Mintául az orvosképzés hármas klinikai egységét állítja: "Ez azt jelenti, hogy a klinikai orvos egyszerre oktat, kutat és gyógyít. Sajnos, más területeken ez még nem általános. És bizony azóta se lett az. De nem volt-e eleve naivság "keskenyvágányú" egyetemek építését várni el egy országban, ahol az illetékesek inkább a keskenyvágányú vasutak felszámolásával voltak elfoglalva? És mi várható ma, amikor már a nagyvasutak is veszélybe kerültek? Kit érdekel ma, országos vagy helyi szinten, "a vidéki nagyvárosok szellemi urbanizációja"? A nagy felzárkózhatnékban itt mintha elfelejtődne, hogy Európa nyugatibb fertályain városok, államok és egyházak általában milyen komolyan vették az ágostoni tanítást "non mori sed mentes". És ebben az ágostoni (vagy szépei?) értelemben legalábbis néhány magyar város múltja nem föltétlenül helyezhető el az elmaradáscentrikus paradigmában. De tán még ez is azt mutatja, hogy a "szellem" csak úgy lehet igazán hatásos, ha nem kénytelen nélkülözni a "falakat"?
     A Valóság mindenesetre egyforma súlyt helyezett mindkettőre. A szociográfiai, a szociológiai, a településhálózati, a demográfiai, az egyre szaporodó közgazdasági s később politológiai cikkek elsősorban a "falak" problémáit feszegetik, de a lap indulásától fogva ugyanekkora, gyakran még nagyobb teret kapnak a szellemi élet legkülönfélébb területéről származó témákat és irányzatokat bemutató írások, az esztétikától a modern fizikáig, az ontológiától az elidegenedés tudományáig, a népdaltól a kognitív pszichológiáig, az irodalomtörténetírástól az euthanáziáig. Talán épp ez a színes és eklektikus sokféleség tetszett meg az egyik olvasónak, aki egy évfordulós körkérdésre válaszolva a stuttgarti Universitashoz hasonlítva dícsérte a Valóságot. A hasonlóság azonban legfeljebb a tájékozódás és tájékoztatás nyitottságára, sokoldalúságára, intelligenciájára, megbízhatóságára vonatkozik; arra az "ismeretterjesztő" funkcióra tehát, amely a lap TIT-mivoltából és kötelmeiből funkciószerűen következett. Azonban túl bármiféle ismeretterjesztő TIT vonatkozáson (amelyeknek persze szervezeti, személyi, költségvetési, politikai s ki tudja még miféle szempontból óriási jelentősége volt; részletesen be is számol róluk a Kőrösi-interjú), Valósággá a lap mégiscsak attól lett, ahogyan az a sok spontán adódó meg-megrendelt (tehát bizonyos értelemben szükségképpen bértollnoki) tanulmány, esszé, cikk számokba rendeződött értelmes, okos, tetszetős, önálló ám az idők során valahogyan mégis egymást szervesen folytató és folyton gazdagító számokba. Ez valószínűleg minden nagy vagy mondjuk inkább jelentős folyóirat titka; ez a folyóiratnak mint önálló irodalmi műfajnak a specifikuma olyannyira, hogy soha két folyóirat még részleteiben sem hasonlíthat egymásra a plágium gyanúja nélkül. Ugyanakkor egyetlen folyóirat sem születik Pallasz Athénéként Zeusz fejéből; s a legtöbb magyar folyóirat némely vonásában visszavezethető lenne bonyolult leszármazási sorokon keresztül a Magyar Hírmondóig, a Hadi és Más Nevezetes Történetekig, a Mindenes Gyűjteményig, az Urániáig, a Holmiig, a Tudományos Gyűjteményig, az Auróráig...
     De hagyjuk a botcsinálta irodalomtörténészkedést, tekintsünk inkább, a feladathoz illően, egy számot a korai, de már érett Valóság folyamából. Az 1964/2 szám Mód Aladár cikkével kezdődik: Kennedy tragédiája és az új amerikai vezetés. Ez ha akarom musz-cikk (Mód Aladár a Valóság fő TIT-patrónusa és voltaképpen főnöke volt; bonyolult viszonyukra lásd a Kőrösi-interjút), de tekintehető komplex marxista ősképként is a külpolitikai-külgazdaságpolitikai- politológiai- politikai- antropológiai elemzések hosszú sorához, amelyet számosan folytatnak majd, az évek során egyre kevésbé marxista Ágh Attilától az eleve piacgazdasági(asabb) Kádár Béláig, akinek a latin-amerikai államokról szóló szuperintelligens elemzéseit olvasva kezdi az ember gyanítani, mit is rejtett valójában a "szociális piacgazdaság" jelszava: "Az új vezetés indulása inkább az ellentmondások elmélyülése, mint feloldása irányába mutat." (Mód Aladár 1964/2)
     Mód Aladár után következik Almási Miklós elidegenedéstani cikke, melynek mélységeit már méltattuk, itt elég felhívni a figyelmet a közvetlenül csatlakozó vitacikkeken messzi túlhullámzó folytatásra, ahogyan Almási elidegenedéstani tézisei (többnyire részben vagy teljesen demarxizált szociálpszichológiai, axiológiai vagy etikai köntösben) később is fel-felbukkannak, például a manipuláció és következményeiben Hermann Istvánnál (1964/6), a szabadság fogalmáról szólva Heller Ágnesnél (1968/11) a közhely természetrajzában Hernádi Miklósnál (1970/12), az etikai világkép szerkezetében Vitányi Ivánnál (1976/7), Martinovics sorskonfliktusában Hankiss Ágnesnél (1978/10), egy sajátos anarchokonzervativizmusban Tamás Gáspár Miklósnál (1989/5), az "értékinformációk" és a "pongyola társadalom" számos vonatkozásában Hankiss Elemérnél, sőt tán még az áldozat nézőpontjából is Konrád Györgynél (1988/8). Ez a Konrád-esszé akár csúcsaként is tekinthető az elidegenedés-vitákból sarjadt etikai írásoknak, s egyben szintézisüknek a korszerű háború korszerűtlenségével: "Az ember, ha van erkölcsi öntudata, nem szabadulhat meg a felelősségtől és nem ruházhatja át tetteinek vagy mulasztásainak a terhét senki másra, semmiféle fölöttesére..."
     Akár mottója lehetne Kiss Ferenc kritikatörténeti tanulmányának, melyben a szocialista kritika reflektálását vizsgálja a harmincas évek második felében, elsősorban a népi írók műveire. Vázolja a marxista kritika "gleichschaltolt" értetlenségét, a kölcsönös bizalmatlanság kifejlődését, nem kímélve olyan tekintélyeket sem mint Molnár Erik vagy Veres Péter, hogy aztán ebből az erre vagy arra elfogult háttérből annál tisztábban emelkedjék ki Bálint György önmagát vállaló, "szépírói szabású" őszintesége. "Teljes emberségével vett részt a bírálatban: biztos tudással és tárt lélekkel, szilárd elvekkel és türelmesen, érett ízléssel és hajlékony olvasóként, önérzetesen és tisztelettel, jókedvvel és rezignáltan, esendőn, »egyre sokasodó lelki vereségeivel« és mindig vértezetten. Jelentékenyebb műbíráló volt nálánál, de rokonszenvesebb nem volt. Kiss Ferenc később még egy fontos kritikatörténeti cikkel szerepelt (az 1945-48-as évekről; 1970/8), összefoglaló és máig meghatározó értékelést írt Nagy László költészetéről (1968/11), számos homályos pontot tisztázó és metodikai szempontból úttörő tanulmányt közölt "jelenlét és függetlenség konfliktusai"-ról Kosztolányi 1919-éből (1977/6). Az érintett korabeli folyóiratok-napilapok lehetőleg teljes és a hivatkozott cikkek kontextusára ügyelő feltárására törekedett, s a fellelhető dokumentumok előzetes értelmezésekkel lehetőleg nem terhelt felhasználására; ez a mikrofilológiai-mikrohistóriai módszer később elég széles körben hatott a honi irodalomtörténetírásban; Béládi Miklós késői írásaira például, Bíró Zoltánra, Görömbei Andrásra, Grezsa Ferenc Németh László monográfiáira, Monostori Imre recepciótörténeti tanulmányaira.
     Pernye András - akinek zenetörténeti tanulmányai Vitányi Iván esztétikai írásaival és Molnár Antalnak a zene szociológiájához írt jegyzetével (1961/6) együtt a hatvanas évek első felében valósággal virtuális zenei rovatot nyitottak a Valóságban - ebben a számban elbucsúzott a folyóirattól Az úgynevezett konzervativizmusról írt konzervatív?, mérges?, sznobellenes?, polgárpukkasztó?, antimodernista?, antiromantikus?, s még ki tudja milyen "anti" dolgozatával. Nehéz megítélni és minősíteni, mert a bódult Bach-rajongást és a (meg nem értett) modern zene kultuszát egyaránt holmi félresiklott romantikaként - ma tán "nosztalgiáról" beszélnénk - kipellengérező cikk sorai merőben másként hatnak ma, mint akkor, amikor a zene, legyen az klasszikus vagy modern, népdal vagy szimfónikus költemény, egyúttal valami nagy kollektív elkeseredés, elégedetlenség kimondásáról, az ellenállás, együttérzés, reménykedés lehetőségéről és élményéről is szólt zenéhez voltaképpen nem igen értő embereknek, majdhogynem tömegeknek. Tán épp ezért közölhetett a hatvanas évek első felében annyi sok sikeres zenei cikket a Valóság. A zene bizonyos értelemben "politikummá" emelkedett?, süllyedt?, és ebben az értelemben a "konzervativizmus" - és a "konzervatóriumizmus" - dícsérete valamiképpen a "létező" status quo stabilizálásaként hatott.
     Tán épp a zene ilyen általánosabb jelenléte és jelentősége miatt jelent meg Vitányi Iván megfontolt és gondosan kiegyensúlyozott zeneszociológiai esszéje a Magyar Világ rovatban, amelyik, emlékezzünk rá, ekkoriban kezdett a Valóság gerincévé válni. S tán az is a korra jellemzőnek mondható, hogy Egy tanár jegyzetei jelennek meg a rovat másik cikkeként, Abody Bélától. Előbb is közölt már Abody Egy tanár jegyzetfüzetéből (1961/1); a pedagógia és az iskolaügy a maga szerteágazó vonzataival úgyszolván végig a Valóság érdeklődésének a homlokterében marad. Meg fognak természetesen jelenni idővel Abody jegyzeteinél jelentékenyebb, lényegesen alaposabb, statisztikailag súlyosan dokumentált, modern szociológiai módszereket alkalmazó tanulmányok, sőt valóságos kismonográfiák is a témakörből, de a nevelés és a tanítás kétoldalú emberi buktatóit, a tanár társadalmi megítélését, a "módszer" és a "tanterv" (ál)tudós bornírtságait rokonszenvesebben feltáró írás kevés. Leginkább tán Magyar Imre - "szakszerűtlensége" miatt nyomban megrótt - esszéjét említhetném párjaként, az orvostanhallgatók általános műveltségéről (1971/1) és - közvetve - közoktatásunk hatástalanságáról.
     A Szemle rovat két rövid tudománytörténeti cikket közöl, jeleként, hogy a Valóság hamar felfigyelt erre a nálunk az idő tájt igencsak elhanyagolt, ám külföldön dinamikusan fejlődő szakmára. Tudománytörténeti cikk később is meg-megjelent a Valóságban, bár elég ritkán, hiszen a másik TIT-lap, a Természet Világa volt a téma természetes és hagyományos otthona, s a Valóságra inkább a hosszabb (és unalmasabb?) esszék maradtak. Így is - vagy tán épp ezért? - kiváló írásokkal büszkélkedhet a témakörből a Valóság; mint például Alpár László két részes írása a geometria alapjairól (1969/12 , 1970/11), Sarlóska Ernő kritikai-filozófiai értekezése Bolyai János "híréről" (1968/3), Szabó Árpád esszéje az euklidészi és a nem euklidészi geometriáról (1970/6), Tóth Béla Hatvani István-tanulmánya (1977/3), Tóth Imre Bourbaki-bemutatása (1965/11), Petőfi S. János kitűnően vázolt és jó szemmel kiválasztott képei a matematikai gondolkozás változásának történetéből (1967/12), Palló Gábor Miért emigrált Hevesy György? című dolgozata (1985/7). Palló tanulmánya átvezet a tudományszociológiához; ebből a témakörből a Valóság szociológiai irányultságához képest feltűnően kevés cikket közölt, de köztük olyan kompetens és eligazító írást, mint Szántó R. Tibor nagy tanulmánya a szakma nemrégiben újrafelfedezett megalapozójáról, Ludwik Fleckről (1991/4).
     Az 1964/2 számban egy egész sor külföldi szociológiai könyvről számolt be Buda Béla, és a termés követése később is a Könyvekről rovat szívügye maradt. A jelen számban a rovat legérdekesebb recenzióját Meggyesi János írta, Három szociográfiáról. Féja Géza Sarjadását, Kodolányi János és ifj. Kodolányi János Baranyai utazását és Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című gyűjteményes kötetét recenzeálta. "Szociográfia-e a Tudósítás?" - kérdezi -. Csoóri nem dobálózik számokkal, de ahogyan a zámolyi búcsú élményeit elemzi, mégis kerek »szociográfiának«, faluszociográfiának sikerült az írás. Ezzel egyben a Valóság nyílt szociográfia felfogását is megfogalmazta Meggyesi. "Ez a kötet - folytatja - segít valamennyiünknek; hű tudósítás egy korról, s azt se felejtsük el említeni, milyen szép magyar nyelven!
     Jóval később aztán, a Nomád napló megjelenése alkalmából, a Valóság az 1979/8 számban valóságos szerkesztőségi recenziófüzérrel: Gyurkó László, Huszár Tibor, Orbán Ottó, Sükösd Mihály esszéivel köszöntötte Csoórit. A gesztust a kötet jelentősége persze bőven magyarázza, mégis az az ember érzése, hogy nem kizárólag ennek szólt. Mintha a Valóság tudatosítani és tudatni kívánna valamit. De mit? A megbecsülését Csoóri iránt? Vagy azt, hogy mennyire fontosnak ítéli kötődését a Csoóri-képviselte szellemiséghez? Vagy épp - Gyurkó esszéjéből kiolvasható ilyesmi - finoman de határozottan bírálni kívánja? Vagy meg akarta nyerni Csoórit szociográfiái esedékes felfrissítéséhez? Vagy el akarta helyezni a magyar kritika "élő klasszikusainknak" fenntartott "remekmű, kérdőjel(ek)kel" rovatába? Vagy a szerkesztők - homo politicusként - szövetségesül kívánták megnyerni Csoóri kiérlelt, izgalmas, vonzó gondolatvilágát egy újfajta, nyitott, érzékeny racionalizmushoz? Mindenesetre tárgyilagos, elvi, amennyire lehet a könyvre korlátozódó és nem a szerző személyével foglalkozó lege artis recenziót egyedül Orbán Ottó írt. Meglehet épp ezért igencsak ő mondotta ki a lényeget: "A majd két évtizedes, makacs erőfeszítésnek, mellyel két olyan, egymástól majdnem mindenben elütő költő, mint Csoóri meg én nem akart egymástól mindenben elütni, a kritikára tett hatása szinte semmi. Holott e kölcsönös igyekezetet nemigen lett volna szabad magánügynek venni. Mivelhogy nem volt az. Érthető, hogy Orbán Ottót elsősorban a nem-különbözés vezeti, ahogyan a recenzió szabályai szerint felsorolja a könyv eredményeit és erényeit. De végül fenntartja a különbözés jogát és örömét: "Nem tagadom, Csoóri olvasása közben többször is föltámadt bennem az a kötekedő szellem, melyre mindketten vágyakozva emlékszünk vissza, a hajdanvolt Belvárosi Kávéház parázs vitaszelleme. Az a rokonszenv, melyet esszéírásának módja kelt bennem, korántsem jelenti azt, hogy minden megállapításával maradéktalanul egyetértek [...] Csoóri esszéírásának legrokonszenvesebb vonása épp az, hogy nemcsak eltűri, hanem szinte várja is ellenvetéseinket, mint a szerző kezdeményezte beszélgetés folytatását."
     Orbán Ottó itt a Valóság egyik centrális igényét - ha nem is folyamatos vonását - fogalmazta meg; ezt a Kőrösi-interjú is igazolja:
     "A Belvárosi Kör a Valóságot saját fórumának tekintette? - kérdi Huszár Tibor -. Csoóri például tulajdonképpen egy jelentősebb közleménnyel jelentkezett, igaz, ez programadó cikk volt.
     Szántottam gyöpöt. De nem ez volt az egyetlen tanulmánya, és kisebb cikkeket, recenziókat is írt. A két - népművészeti tárgyú - hosszabb dolgozata nagy feltűnést keltett, szép stílusa, általánosító képessége miatt is. Idézem egy neves irodalom- történész kissé túlzó mondását: Ha csak ezt az egy írást olvastam volna a Valóságból, akkor is megérné az évi előfizetési díjat.
     - Szociográfiáit, amelyek a folyóirat profiljához olyan közel állottak, miért nem itt közölte?
     Egészen biztos volt oka. Az egyik teljesen egyértelmű és bizonyos: ő többre tartotta az irodalmat a nem irodalomnál. A másik meg, hogy az ő ízléséhez egy kissé - hogy is mondjam, nagyon gorombán hangzik - kozmopolita volt ez a társaság.
     1992 őszére vonatkoztatva, amikor az interjú készült, bizonyosan igaza van Kőrösinek. De a hatvanas-hetvenes évekre? Az akkori Valóságra aligha lehet sok értelme ilyesféle megkülönböztetésnek. Meg kell csak nézni, milyen szépen összhangzik Csoóri Szántottam gyöpötével (1966/2) vagy Egykor elindula tizenkét kőművesével (1969/1) Szépe György szigorúan tudományos (tehát eleve "kozmopolita") és ugyanakkor eleitől-végig közérthető és élvezetes értekezése Nyelvi funkciók, generatív nyelvészet, népköltészet izgalmas és jórészt még ma is feltáratlan kapcsolatairól (1969/6). A "közlési modell" keretében elkülönített nyelvi funkciókkal (jelölő, emocionális, imperatív, kapcsolattartó, glosszáló, költői) először is előkészíti a nyelvészet beágyazását a jeltudomány (szemiotika) közvetítésével egy tágasan és nyitottan értelmezett "csere"-tudományba (társak cseréje: szociálantropológia, hasznos dolgok - javak, szolgáltatások - cseréje: közgazdaságtan, üzenetek cseréje: szemiotika), majd a generatív elv páratlanul világos ismertetése alapján (egy rövid automataelméleti kitérő után) megérteti a mondatok transzformálódását mélyszerkezetükből felszíni szerkezetükké. A legújabb és többnyire igen nehéz generatív grammatikai eredmények így megszerkesztett eredeti és szellemes szintézisével azután óvatosan és finoman visszahajlik a költői funkció fölé, még a látszatát is kerülve, hogy elemzése megoldásként lenne értelmezhető, de megalapozva a sejtést, hogy "a népköltészet valószínűleg az emberi nem univerzális folklór-poétikai képességének közvetlenebb megnyilvánulása még akkor is, ha szükségszerűen mindig egy természetes nyelven keletkezik. A »műköltészet« viszont sokkal inkább a kulturális felépítmény része: hagyományok, iskolák intézményes produktuma. A kettő közötti kapcsolat - a nyelv eredendően konkrét és szemléletes volta, továbbá a poétikai funkció érzékleti jellege miatt - végső soron nyilván eltéphetetlen. Persze ettől még elsorvadhat a népköltészet, ha »elzáródik« társadalmi háttere. A »gyermeki költészet« azonban nyilván nem szűnhet meg, hiszen - feltételezésünk szerint - antropológiai-biológiai mélységű emberi attributum." Íme a "kozmopolita" tudós megfogalmazásában a Tenger és diólevél "népi" problematikája. Külön szépsége a tanulmánynak, hogy - ritka kivételként - bőségesen hivatkozik magyar tudósok eredményeire az új elmélet előkészítésében és kidolgozásában, sőt a még élő kollégáiról sem feledkezik meg. Idézi például az akkor még épp csak induló Petőfi S. János pompás, naprakész ismertetését a modern nyelvészetről, melynek közérthető összegezése a Valóságban is megjelent (1968/12), szervesen és szerencsésen egészítve ki Szépe tanulmányát. Így hát mondhatni a Valóság hasábjairól indult el a textualitásnak az a változó kontextualitásra figyelő dinamikus felfogása, amely napjainkra világhírt szerzett a bielefeldi és a maceratai egyetem magyar nyelvész- professzorának.
     Petőfi S. János és Szépe György esszéi a tudományos Valóság-esszék csúcsaihoz sorolhatók. Akadt még, főleg az első időkben, néhány hasonló; elsősorban tán Marx György, Schück Tamás, Rényi Alfréd, Tóth Imre írásai. Tóth Imrének a matematika filózófiáját és esztétikáját körüljáró enigmatikus esszéi (Matematika és gondolkodás, Matematika és művészi modell, Alkotás a matematikában és a művészetben, A matematikai formák mint a szép forrásai) Szépe György és Petőfi S. János Valóság-tanulmányaihoz hasonlóan szintén meghosszabbíthatók napjainkig: franciául, olaszul, románul megjelent Palimpsestéig, amely filozófusoktól, teológusoktól, matematikusoktól, fizikusoktól, íróktól, költőktől származó vagy származható szövegek egymást újrateremtő vonatkoztatásával mélyértelműen felszínes "kozmopolita" kollázsban ragyogó szellemességgel reprezentálja a lét "magyar"?, "román"?, "közép-kelet-európai"? félelmetesen nem-euklidészi filozófiáját. A ma mindent elönteni látszó posztmodern divat tehát mifelénk - legalábbis ebben a veretes vonulatában - egykor a Valóság lapjairól indult el.
 

(A tanulmány második részét a májusi számunkban közöljük. A szerk.)