|
Kinyílik és olyan lassan fordul, mint a barna vér csöpög. Tűnődöm, mindez megtörténik-e, egy vékony-ráncos szájtól kérdem, megtörténik-e? A seb is patinássá lesz egykoron. Fehéredő, halovány csíkok lila égen. Mint kinek lelkébe vernek szöget. Ott ülsz a temetői támfalon. Látod, milyen mohás. És a magasból borzongás finom zöldje lep meg. Az arc elfogyik mint az olvadó fagyik és a szem kis küllői pörögni kezdenek Ahol a kerítés kegyelettel rozsdásodik és a fák részvéttel hullajtják lombjukat A föld a cipőtalp alatt kemény mély hallgatag Pedig a végtelenben az éggel bujálkodik A családi sírkert rozsdás rácsai és a sok rozsdás (r)égi emlék ott járt hogy fényképbe mártsa nem lett több köze a halálhoz se a földhöz se a hallgatáshoz Csak a sejtés a fárasztó kötelesség más életeket élni végig halott arcok romjai alatt és végül csak egyetlen kép marad mi eljutott a fényképezőgépig: a kopasz márciusi fák sárga éggel vaskeresztek végső jelöletlenséggel |