Kihajítottam a múlt évi naptárat; fordult az év. S most ezt az új évet ("mily ócska tárgy") kell megénekelnem. A könyvespolchoz megyek, keresem az Arany-kötetet, szeretném pontosítani, magamban kicsit átgondolni az Arany-vers újesztendei gondolatait. Nem találom a könyvet, a Hét évszázadban pedig, az van épp kéznél, nem találom a verset. Persze, ezt gondolhattam is. A "rögtönzések" közül csak pár öregkori.
     Persze az új év nem ócska tárgy. Ha már valami az, akkor a lejárt, a régi, az ó év. Óév: ó tárgy, új év: új tárgy. Csak költőnknek e magától értetődő megfeleltetés túl egyszerű lenne. A múlthoz tapadó jelzőket, szóösszetételeket, képzeteket, szerkezeteket tehát átvetíti a jövőre. A költői időérzék és nyelvérzék relativitáselmélete ez. Valami olyasmit üzen rejtekezőn: majd az új év is ódonná válik, csak várd ki, s lepörögnek naptár-lapjai. A múlt idő meg persze majd megújul, majd ha ugyanez a költői relativitás a jövőhöz kapcsolódó képzeteinkkel ruházza fel. Hiszen máris itt van az Arany-idézet párjaként, párhuzamaként egy mai nyelvi játék: ugyan mit hoz a múltunk?
     Future in the Past. És Past in the Future. Így kergetőznek. Mindenesetre múlt évi naptáramat - lopva figyelem meg magamat, mintha egy idegent figyelnék - elég nagy sietséggel teszem ki, s cserélem újra. Megsárgult, agyongyűrt, agyonfirkált lapok: ahány bejegyzés, talán annyi gond, annyi könny, annyi verejtékcsepp. E naptárat most jó újra cserélni, melynek lapjai tiszták, itt megállok. Nem az hogy keresek, inkább választok egy hasonlatot. Tiszták, mint a hómezők. Ez jó. Mérhetetlenül prózai persze, prózában gyorsan át is siklanánk felette. Ilyen prózai mondatok sora az élet, vagy épp az ilyen trivialitások tagadása. Persze a hasonlathoz a hó kell, nemcsak az új élményét hozza, hanem tisztaságélményt is, és színélményt is, a fehérségét. Hacsak - ahogy korunkban szokásos - nem korommal és porral kevert piszkos szürke hó esik.
     Na, keressünk tovább. Melynek lapjai tiszták, mint a lepedő. A megújulásnak a képzete ehhez is kötődik. Reggelre - egy átdolgozott, félig átvirrasztott éjszaka eredményeként - a konyhai széken ott a frissen mosott, frissen vasalt ingek, törülközők, lepedők. A tisztaság kicsiny tornyai. A megújulást ezek is jelezhessék.
     Na, keressünk tovább. Melynek lapjai tiszták, fehérek, mint egy újszülött keze. S itt persze élményként nemcsak az a puhaság, picinység társul. Az ökölbe ránduló csodás kéz, hanem ahhoz még nem tapad... Hagyjuk a fenébe az egészet, ide nem kell pontos, jó hasonlat. Hosszú lett ez a bevezető, locsogás, fecsegés. Tabula rasa: tiszta lap. Az új év tiszta lapjait, tiszta napjait önmagukhoz kell hasonlítani.
     A hasonlat - persze - sokszor igazságkeresés, de sokszor körülíró fecsegés. Az ad absurdum vitt hasonlat: az azonosság, mikor valami önmagával azonos, mikor önmagához hasonlítjuk, sokszor ez lesz a kitörési pontunk. Itt lel a nyelv kis egérutat. E naptárat most jó újra cserélni, melynek lapjai tiszták. Tegyünk pontot, e ponttal nyertünk egérutat.
     Tér és táj naplómba az előző bejegyzés óta egy hónap telt el, s egy hónapot nehéz pár mondattal összefogni. Kavarognak a mondatok, történetek. Mint egy meteorológus, nézem a tájat. Az időjárás jelenségei is egybeolvadnak ekképpen. Hó és köd. Hosszú telünk nem ajándékoz meg bennünket napfénnyel. Szeretem, hogy lakásunkat máskor körbejárja a nap. A konyhai ablakban kel, reggelre ott kukucskál, a nagyszobai ablakban delel. S ahol most ülök, a kisszobai ablakban esteledik rám. Nézhetem a lemenő napot: szobámban hull le fejéről véres koronája. S most hetek óta hó és köd és dér. Elhagyatva és megcsalatva én, a napimádó.
     Valamelyik nap reggelre még "ránk is esteledett". Korán kelő, már reggel öt óra tájban a konyhából kikémlelek. S újra és újra. S reggel öt és hét között nem virradt, hanem a téli, hajnali ég egyre sötétedett. Ki tudja, mi volt ez a jelenség. "Szolnokon az ég elsötétedett" - mondotta később a rádió. S itt nálunk is, figyeltem én. Lehet, hogy szmog? A hajnali égen mindent elsötétítő kosz és füst és por és piszok? A rejtetten bennem élő természetvédő és természetféltő figyelmeztetően mondja: az volt, igen.
     Vagy Vörösmarty istene ül felettünk. Az Előszó istene, a könyvespolchoz mentem, levettem a kötetet, rápillantok most a versre gépeléshez, isten: kis i. Tehát tán Vörösmarty istene ül felettünk, ki bánatában ősz lett és öreg. S talán ő fordítja most visszafelé e szmogverte földet, hol hajnalra úgy virrad, hogy sötétül.
     Ha már Vörösmarty-kötet, akkor A vén cigányhoz is odalapozok. Ízlelgetem, a földről itt azt írja: a vak csillag. Egy címet keresek magamban, egy címet keresek magamnak, előbb már megmoccant valami bennem Babitsra: Vak ünnep. Íme itt a párja, metaforikus párja, mely egy fél évszázaddal korábbról üzen: Vak csillag.
     Ebből az egy hónapból a szmogverte reggelt most feledjük el, Karácsony, újév reggelét is, hanem a különlegeset, különlegességében kedveset idézzük, a hideget. Magam a szobában bajban, mert egy telefonhívásra veszem észre, mikor reggel a telefonba először beleszólnék, hogy nincs hangom. Rekedtség; nevetek magamon, ahogy a telefonba erőlködve, kiabálva suttogok. A hajnali konyhai terepszemlém azonban sokkal érdekesebb, a hőmérőre pillantva látom: kint mínusz tizenkilenc fok. Ez már érdekes, minden hangot, minden színt, minden mozdulatot most külön figyelek. Hallgatom, ahogy ropog keményen a hó. A kerti hóember, amely előző nap puha, szinte olvadó hóból készült, most csonttá fagy. Figyelem színeváltozását. S figyelem, ahogy a nagy fagyban megreped, töredezik. Figyelem, hogy mennyire néptelen a máskor zsibongó utca. Egy-egy ember csak, ki csupa sál, csupa sapka. S ki kicsit előredől. Előredőlő teste, mint a kés, bizonyára jobban tudja szelni a megfagyott levegő jég-tömbjeit.
     S a kászálódó autósok: a hajnal bohócai. Ugye megbocsátják, hogy nevetek rajtuk.
     Mert az autó ilyenkor nem indul, áll makacsul a parkolóban összefagyottan és behavazottan. Nézem, ahogy piros kocsijával harcol egy házaspár. A ráfagyott havat, jeges párát kaparják ablakáról, ajtajait rángatják, de a befagyott ajtók sem nyílnak. Jégoldó folyadékot spriccelnek az összefagyott ajtórésekbe, látom leselkedőn. Egy óra hossza is eltelik, kettő is, ezen hadműveletekkel. Nevetek rajtuk, igen, de ha már "hadművelet, akkor ezeket az oly emberi hadműveleteket szeretem. Én föladom, nevükben föladom, tudom, hogy reménytelen. De amikor következőre kipillantok, csodák csodájára, autójukban ülnek. A befagyott ajtók tehát engedtek. De a motor. A motor hangja ilyenkor csak egyetlen apró kattanás. Látom, a parkolóban egy autó sem indul. Néhányat sorsára hagynak, néhányat tologatnak, mint egy szánkót.
     Érdekes, a madarak is elhúzódnak e nagy hidegben, a lakótelep madarai. Sehol a különben cserfes verébcsapat, sehol a rebbenő rigók. Varjak tűnnek föl helyettük, kintebbi földekről jönnek be, kárognak, árnyuk a hóra rávetül. A nagy hideg múltán később először egy-egy feketerigó. Lassan foglalják vissza birtokuk. A házunk előtt berkenyefa: megkerülnek a feketerigók, annak piros bogyóit verdesik.
     A Forrásban szerkesztőségi értekezleten ülünk, beszélünk erről-arról, a hidegről is, katonákról is. Oroszokról, akik elmentek, de előtte itt árulták a piacon aknavetőiket. Buda Feri meséli, hogy őneki is aknavetőt kínált egy kiskatona megvételre. Mit vessek vele? Krumplit? - kommentálta Feri.
     S emlegetjük az amerikai katonákat is, akik meg épp beszállásolják magukat a déli országrészen. Fiaim a téli szünetet nagymamájuknál töltik s hozzák a hírt a kertek alatt járó és kertek fölött szálló hatalmas hadigépekről. Készülnek Boszniába.
     Hidegről, katonákról nekem is eszembe jut egy régi történet. Ahogy számolom, talán épp húsz évvel ezelőtt esett. Jelentéktelensége miatt nem meséltem eddig senkinek, vagy mert szégyenlettem, nem is tudom.
     Most a Forrásban eszembe jut és elmesélem. Jelképesnek is érzem.
     Öreg autóm volt akkor, húsz évvel ezelőtt, apámtól örököltem, s örököltem vele minden gondját: hogy nem indul, hogy eldugul a légszűrő, folyik az olaj s ki tudja. Azon a jeges reggelen sem indult, jobb lett volna, persze, otthagyni, de feleségemmel csak topogtunk körülötte. Valaki majd csak segít, megtoljuk. Kora reggel, kevés ember az utcán, már nem emlékszem, lett-e segítségünk, kézzel akár megtoltuk, akár nem, mégsem indult. S a közeli boltba akkor egy orosz katonai autó érkezett. Minek nevezzem? Dzsip? Nagyon szeretem az idegen szavak szótárát mint kis műalkotást. Egy-egy címszó: egy-egy kis vers. Beleolvasni. A "dzsip" kedvéért most is előveszem. "Erős motorral felszerelt kis terepjáró gépkocsi." Igen, az volt. Érdekes a szótár. Dzs-vel kezdődő szavunk alig van, átfutok rajtuk, dzsentri, dzsessz, dzsigoló - de ez így: lásd gigoló. S a dzsip mellett a fájdalmas dzsida. Itt beleszúródva a szótár testébe is!
     Visszatérve a történethez, összefagyott autónk mellett leparkol tehát váratlanul egy orosz dzsip. A boltba jönnek. Egy kiskatona be is megy vásárolni, kettő pedig kint várja az autóban hosszú percekig. Én a vontatókötelet keresem elő. Öreg autóhoz az mindig kellett, volt is, kéznél is volt. Feleségemet pedig a nehezebb feladatra kértem: ha ezek a katonák itt úgyis ráérnek, várakozásukban tegyék meg, hogy berántják autómat. Feleségemé a nehezebb feladat: ezt a katonákkal idegen nyelvükön megértetni, a kérést tolmácsolni.
     Maga a dolog, hogy "berántani" nem sokból áll. Ez az autó ravasz szerkezet, meghúzzák, addig néma motorja felberreg, elindul, tíz méteres, húsz méteres ez a berántási akció. (Micsoda egy ócska zsargon kifejezés ez a "berántani" az autót, szinte érzem, ahogy a napló, a szöveg is készül kivetni magából, mint a szervezet egy beültetett idegen szervet. De mit csináljak, ezt így mondják.)
     Kiszállnak a katonák tehát kocsijukból, dzsipjükből, bár előbb az ajtón feleségem hosszabban kopog nekik. Nem értik, hogy ki zavarja őket. Utána azonban, kérésünket megértvén először szívélyesek és tüsténkedők. Az én autómra én kötöm a vontatókötél egyik végét, az ő autójukra pedig ők kötik lelkesen a másik végét. Beülök, beülnek autójukba ők is. Intek, hogy indulhatunk. Megrántanak, autóm motorja azonnal felbőg, megy. Aprót dudálok nekik, hogy jó, köszönöm, elindult a motor, megállhatunk. Akkor látom, hogy a két katona egymáshoz hajol, összenevet és megállás helyett épp gázt ad. Kötélen egyre sebesebben ráncigálják az autómat. Egyenesen megszaladunk, húznak, nagy lendülettel vágódok utánuk. A parkolóból kicsapatnak nagy kanyarral egy szélesebb útra, kötélen húznak, ott is vágódok utánuk. Közben egyet-egyet dudálok figyelmeztetőn: álljanak meg. Gondolom, még jobban nevetnek s az ismert pályán száguldoznak velem: egy egyenes, egy nagy kanyar. Hirtelen fékezés, hirtelen gázadás. Már nem otromba csínytevésükre figyelek, azt már megértettem, hanem magamra vigyázok: kormányozok és fékezek én is. A kanyarokban valaminek neki ne vágódjak, hirtelen fékezéseikkor pedig én is fékezzek. Nehogy az ő autójuknak csapódjam neki tehetetlenül. Hosszan megyünk, majd elunják magukat, visszavontatnak vágódva az eredeti ponthoz és megállnak végre. Még kicsit várok, nem merek kiszállni, hátha épp abban a pillanatban gázt adnak újra és megrántják az immár üres kocsit. De nem, maradnak nyugodtan. Akkor kiszállok, leoldom a kötelet róluk és rólam. Ők, mintha mi sem történt volna, oda sem néznek. Arcukon rezzenetlen nyugalom, foguk között ki tudja, milyen mondatok, amivel egymáshoz szólnak.
     Feleségemmel mi - szorongón, felszabadultan - immár járó motorú autónkba ülünk, és végre utunkra megyünk. "Sutka" lehetett ez. Teszem most hozzá, milyen érdekes, hogy a régi iskolai órák homályából előtör ez a szó: "sutka". Jó kis tréfa. Tehát e jó kis tréfa emlékével autózunk.
     Ennyi a történet, lassan a naplót is becsukom. Pár levelet keresek még, itt vannak a karácsonyi küldemények az asztal sarkán. Íjra előveszem őket. B.F. a kitűnő grafikus keresett a szerkesztőségben, maga írta, rajzolta kis karácsonyi ajándékot hagyott asztalomon. Illusztrált verseket. Nézem a kis albumot. József Attila: Betlehem. A grafikus szép kezeírásával: "A gyolcs ködökben puha varjak ülnek, / csüggedt borókán fészkel a homály. / Tömpe szobácska vert földjére dűlnek / Két botos pásztor és három király.
     Pilinszky János: Van Gogh imája és így tovább. Nyolc vers és nyolc-tíz rajz. Madarak. Varjak? Vércsék? Szárnyas csillagok a rajzon? B.F. szorongásának madarai.
     Schéner Mihály lapja. Saját festményének képeslapja ez. Mézeskalács-figurák a címe. Kedves Lajos sok szeretettel kívánok Neked boldog új évet ölel Schéner Mihály. Ezzel a pár kedves sorral. Olvasom meghatottan. S ezt is, mely aprócska lap, s zöld, mint a karácsonyfa. Címzése: Pintér család. Bélyegzője Nové Zámky. A lapon egy nagy zöld 4-es, és ennyi: találkozunk 2001. Belül: Érsekújvár, Gimnázium. Ballagási értesítő, országhatáron át, egy név aláhúzva: Varga Bálint, s kézírással is: Üdvözlettel Bálint. Az érettségiző fiú mosolygós fényképe alatt (a haj hosszú, mint egy érettségiző lázadóhoz illik), a fénykép alatt nagybetűs mottó: "Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott." (Arany J.)
     Meghatottan nézem, és sokszor újraolvasom ezt is, még tűnődöm is, hogy ugyan ki küldte. S hosszas töprengés után tudom csak, igen Varga Bálint... Varga Imre, a költő fia.
     Én is a fiaimat biztatom - bár nem ellenőrzöm, s így nem tudom, milyen eredménnyel járt a biztatás -, hogy válaszoljanak. Hogy válaszoljanak e zöld lapocskára.
     Bennem meg egy Simonyi-verssor. Most kötetet nem hozok, nem ellenőrzöm, majd legközelebbre. Lehet, hogy csak hozzávetőleges az idézet. "Török áfium, német maszlag. Német áfium, török maszlag. Ilyen áfium, olyan maszlag..."
     S föltűnik emlékezetemben egy dzsip. Autóm húzza-vontatja.
Ilyen áfium, "ilyen" dzsip, olyan áfium, "olyan" dzsip. Enged-e vajon utamra menni?

1996. január 15.