A kiadók szeretni kezdték a határozottan vegyes műfajú köteteket. Az Orpheus csak tavaly kettő ilyet kiadott, a spanyol-cigány-magyar nyelvű Federico García Lorcát neves és kevésbé neves szerzők grafikai jellegű munkáival illusztrálva (azt hiszem ami látható, azt leginkább ez a hűvös szó fejezi ki) és az Álomjáró Mersits Piroskát.
     Mersits nem volt ismert és elfogadott festő, jelentős kiállításai sem voltak, tisztes rajztanárságból tartotta fenn magát, s alkotásai, ahogyan az a minőségi, de kis méretű reprodukciókból megállapítható, érdekesek, sajátosak és festőien teátrálisak. Baljós, szorongásokkal teli világ az övé - szóval nagyon is illeszkedik a korhoz. A könyvnek azonban súlyos tehertétele, hogy a festmények illusztrálására alkalmatlan, pöffeszkedő szöveg került. Gyurkovics Tibor író a bennfenteskedő lélekbúvár és a kezdő műélvező tapasztalatait vegyíti pontatlan és hamis megfigyelésekkel. Mint akinek nem lenne elegendő gyakorlata az alkotásban! S mindez rémületesen illetlen nyelven jelenik meg.
     A kötet egyébként - ha csak nézzük - szép. Nagyon. Az oldalpárjai, a tipográfiája, a betűi, a papír - s a bárki számára ugyanazt jelentő, kékekben ázó festmények. S Gyurkovics mesterünk, mert értelmezni meri azt, amihez láthatólag nem jól ért, aktuálisan könyvgyilkolóvá képezte át magát. (Lelke rajta.)
     Januárban még látható volt egy nagyon alaposan válogatott kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban Max Ernst grafikai műveiből. Ernstben  - aki úgy volt művész, hogy egyetlen egy művészetnek, s egyetlen műfajnak sem kötelezte el magát - számosan elődükre ismernek, még csak nem is manapság, így van ez szinte azóta, hogy visszatért Európába. Persze, a munkáit összeköti egy szemléletmódból (vagy életelvből) következő eljárás: a kollázs.
     Mostanság Ernst életművéből mintha a kollázs-novellák és a talán legkönyvebb huszadi századi könyvek, A halhatatlanok boldogtalansága, A gáláns bika vagy A fejetlen asszony vonnák magukra a legtöbb figyelmet. A századelőtől kezdve sokan készítettek művészkönyveket, először csak a festők és a grafikusok, aztán már az önmagukat irodalmárok közé besorolók is. Egy, vagy a kis, öt-húsz példányszámú művészkönyvek kiállítása is gyakori, épp úgy a magyar művészek által igen kedvelt, mert koncepciótlan helyen, a dél-francia Chateau-Musée Grimaldiban, mint Székesfehérváron, vagy legutóbb a velencei Peggy Guggenheim-féle múzeumban, ahol az olasz futurista "irodalmi" s irodalomközeli (tehát írott szöveggel erősen manipuláló) alkotásokat, vagy éppen Firenzében, ahol az illusztratív jellegű Chagall-könyveket rakták laponként tárlókba.
     Mifelénk, ki tudja miért, inkább a vizuális alkotók ismerik a vegyes műfajú könyvek és a művészkönyvek létrehozásának titkait: ők mintha jobban akarnák azt az intermedialitást, amelyre alkalom teremtődik - persze, az is igaz, a végeredmény, esetükben, hamarabb kerül nyilvánosság elé, mint a más megjelenési formákat választók produkciója esetén. De ma nincs Magyarországon kiadó, s hogy miért, mondani felesleges, amely az ilyen típusú, feltétlenül erőteljes és hatásos munkákat kiadná; helyettük megfelelnek, mert eladhatóak, az "illusztráltak".
     Pedig például tudható, hogy Várnagy Ildikó szobrász zenei ihletettségű vagy a képversekhez közel álló szekvenciákat készít, hiszen ezek alkalmanként kisebb-nagyobb galériákban megnézhetőek; legutóbb éppen a Cigányfúró őszi számából látható, hogy Györgydeák György milyen nagyszerűen meg tudott rajzolni egy egész kisebbségügyi lapot, versestől, esszéstől, impresszumostól együtt - azt pedig sejteni se lehet, hogy pl. Tandori Dezsőnek vagy Háy Jánosnak vannak-e ilyen önmegvalósulásai. Igen, vagy lehetnének, de hogy volt-e a saját kivitelezéshez belső késztetés, a nyilvánosságtól végképp elzárt munkákhoz örömélményük - az kétséges.
     A párizsi magyar műhely szerzőinek többsége a nyomdában csinált, nyomtatott könyvformához is vonzódik, s a nyomtatványokra jellemző hatásokat és a kultúrába való bekerülést preferálják. A műteremtől idegenkednek talán. Míves és óvatos eredményeik ma, itt, nálunk a megvalósítható végletet, megjelenési határt képeznek.
     S olyan magyar alkotók, akik (bármely művészet felől is jönnének) a műhelyes eredményeket egyszerűen felrúgnák vagy nem vennék figyelembe - mostanság nem mutatkoznak; s mindez, remélhetőleg, mestereinket kétségek közé taszítja.
     A műhelyes triász (ha létezik egyáltalán: hagyományos értelemben) legköltőibb tagjának, Papp Tibornak az Orpheusz Kiadónál jelent meg Vendégszövegek 4 című új, albumszerű összeállítása, s ahogy a címnegyedben olvasható, a kötet megjelentetése nem részesült támogatásban. Ez egyébként szokás már, nem is értem, miért tartja szerzőnk följegyezni méltónak, s miért nem azzal hivalkodik, hogy pl. a pályatársak figyelmetlensége okán nem kap József Attila-díjat.
     Ha Papp Tibor - akkor egyéni és átütő metaforák, nagyon szabályos(!) nem lineáris olvasatú szövegek, és versekből, verstörmelékekből számítógépes programokkal transzformált megjelenítődések, amelyeknek mégcsak nem is kell az egyediséggel hivalkodni s végül pedig végtelen sok változatban létező, egymásba vetített-nyomott-játszott ikonok, indexek és szimbólumok. Mindez pedig szép és jó és élvezhető vagy néhol majdnem az. Láthatólag nyolc ciklusba rendezett életműszakasz, reprezentatív ügy - egy, a Papp Tibor-i - törekvésektől oly távolra szakadt könyvformában.
     Érteni vélem a helyzetet: van egyszer a honi irodalom, a helyzet, amelyben a hazai olvasók többsége nem ismeri az experimentális költészet ezen változatát (sem) - nekik is, meg ennek az atavisztikus irodalomnak is akarja a szerző bemutatni magát. Nem veszi észre, hogy lemond saját eredményeinek következetes továbbviteléről - a könyvműről. Ezért e műalkotásszerűtlen munka, amely pedig jóval több lehetne, mint a saját képek antológiája - s hiába is a műfaj élvonalát mutató lapok!
     Szó, ami szó, a technológiát nem lehet kötetszervezőként centrumba állítani. Ezt mintha - egyenlőre - csak a fiatalabbak tudnák. (Helyesbítés: - csak a fiatalok merik gyakorolni.)
     Háy János - ő bizony indulásától példa - új kötetét, a Holdak és napokat a Kortárs Kiadó jelentette meg. Háy már a Narancsszív-szonettben távol állt a impresszión alapuló, gyors hatást kiváltani akaró szövegektől, s (akkor Fehér János társszerzőjével együtt) könyvművet hozott létre. Később megjelent munkái leginkább önállóan megvalósított, a gépi eljárásokról nagyvonalúan lemondó, "műkedvelőként létrehozott műegészként közelíthetőek meg. (S innen érthető az: mennyire jók azon könyvek fülszövegei, s mennyire jól és tapintatosan szerkeszt Háy - azokat a könyveket is, amelyeket nem ő írt!) Számára biztosan a legnagyobb teret a saját kivitelezésű művészkönyv vagy a könyvmű valamiféle változata fogja egyszer jelenteni.
     Ez azért érdekes - amint eddigi munkáit is ez teszi sajátosabbá  mert nincs köze ahhoz az avantgárdhoz, amely - mifelénk az experimentális alkotásokhoz kötötte a sorsát.
     A kortársi szerzők többsége - nem is alkati okok miatt - kényelmes: a megcsinált vagy az így-úgy összeállt életművétől várja el azt a (mű)egész-voltot, amelyet, mint például Háy is (vagy mint nemzedéktársai közül a Jelenkorban, az Alföldben rövidke [Részlet]-eket közlő Szijj Ferenc, az újabban Samuel Beckettet fordító Báthori Csaba) egy-egy könyvműtől elvár.
     A szakkritika az efféle alkotásokat konzekvensen nem veszi észre, jó esetben csupán nem tud vele mit kezdeni; s a legjobb eset az, ha a nemzedéktársak mégiscsak jelzik, tudomásul vették a munka megjelenését. Annak idején Egyed Péter Búcsúkon- certjének, Kiss Irén Magánreceptjének, vagy a Kemenczky Judit-összeállításoknak könyvműségére sem figyeltek fel, Szűcs Géza és Zalán sem azért kapott náluk nagyobb figyelmet, mert társaikénál koherensebbek lettek volna versköteteik.
     Nem mintha heroikus önigazolásait kivetítve másra (szerzőre, műre, tárgyán kívüli irodalmi törekvésekre, mozgásokra, irányokra) figyelne az irodalomtudósság és a környékük kritikus-recenzens hada.
     Tévednék, ha azt állítanám, hogy csak a vegyes műfajú kötetekre, a könyvművekre és a művészkönyvekre nem jut figyelem.
     Faludy György nyolcvanöt éves volt - s ezért adta ki a Magyar Világ Kiadó az eddigi legteljesebb költői válogatást. A grandiózus anyagra - nincs reagálás.
     Hát nem csoda, ha a csak jó versekre, mint a Tekintet utóbb megjelent számában Juhász Ferencé (Galapagos) és Tandori Dezsőé (Az ideát) nem fog nagyon ujjongani se a szakma, se az olvasó: mással foglalják el magukat éppen. Mondjuk, hogy a saját teremtmények közül éppen kit és mivel lehet kitüntetni, ösztöndíjaztatni vagy éppen csupán létminimalizálni.
     Nincs érdemi reagálás Eisemann György Ősformák jelenidőben kötetére éppen úgy, amint Elek István Az elfogultságok kertjéből gyűjteményére. Kitűnő szerzők fontos tanulmányai, esszéi és jegyzetei - akik/amelyek ráadásul még hatnak is (ha másra nem, de a tanítványokra és a barátokra). S amíg Eisemanné valódi motívumfejtéseket és műelemzéseket, addig Eleké közírói hevületű társadalmi politikai eszmefuttatásokat tartalmaz: vagyis azt a valóságot, amelyben olyannyira szeretünk lenni, a két szerző két, egymástól távol eső oldaláról közelíti meg. S ha két ilyen kitüntetetten érvényes, pontos könyvről nincs semmi mondanivalója szellemi életünknek, akkor feltehetőleg arról van szó, hogy nincs szellemi életünk.
 

Éppen javítom a szövegemet, amikor Varga Lajos Márton Mindennapi irodalomjában Tarján Tamás bejelenti: megszűnik a könyvszakma egyetlen tájékozódási helye, a Könyvvilág. Erről később