Életem első tizenhat esztendejében nem tudtam, hogy az vagyok. A következőkben, pártállami segítséggel, annál alaposabban ráébresztettek. Soha ki nem heverhetőnek bizonyult sikerrel. Ez vonatkozik családom tagjaira is. Nem gondolkoztunk osztályokban, amivel korántsem akarom állítani, mintha teljes és demokratikus egyetértésben éltünk volna. Ennek Horthy önmagát túlhaladott Magyarországán nyoma se volt, amire később majd visszatérek. Demokratizmus azonban sokkal több, mint az önmagát csinos logikai ellentmondással "népinek" minősítő demokrácia idején. Megkülönböztetés kétségtelenül létezett. Elsősorban a nagyon nehezen körvonalazható "úriember" meghatározás területén. A francia "monsieur", vagy a német "Herr" titulus magyar megfelelője egyáltalán nem fedte ezek lényegét. Ennek a gyerekeim és unokáim korosztályával történő megértetésére kisebb disszertációt lehetne és kellene is írni. Ha egyáltalán érdekelné őket a múltbéli viszonyok zagyvasága.
     Nemzeten belüli ellenségkép nem létezett. Alapos csodálkozást váltott ki belőlünk, és azt vettük legnehezebben tudomásul, hogy minden átmenet nélkül szégyenleni kellene magunk és felmenőink eddigi létezését. Ide értve a nagyon kemény frontszolgálatokat is. A szégyenérzést nem sikerült lábra kelteni bennünk, vad dacot annál inkább. Jó, vagy éppen nagyon jómódú földbirtokosok és katonatiszt családtagjaik nem voltak se hajlandók, se képesek megérteni népellenségüket. Később majd kiderül, hogy a párt által elképzelttől elütő "nép" ugyanilyen kevéssé. Hasonlóan nem társadalmi here mivoltukat. Épp így nem a magyartól teljesen idegen gondolkodásmód jegyében kulákká minősített basaparasztok. A dolgozó parasztoktól történő megkülönböztetésük azt a hitet igyekezett ébreszteni, mintha nem munkálkodó, tehát haszontalan parasztok is léteztek volna.
     Ehhez a hitébresztéshez a rendszernek nem maradt elég ideje. Ha igen, úgy teljessé tette volna az így is pusztítóvá érlelt lelki-erkölcsi válságot a nemzetben. Ez nem múlhat el máról-holnapra - sajnos. Egyik legnyomasztóbb emlékemet 1949-ben, az akkor Mártírok útjának nevezett régi Margit körúton szereztem. Nagy csapat fiatal zengedezett egy robogó, nyitott peronú villamoson: "Ide figyelj kulák! / Nem lesz többé csizmád / Rongyos majd a ruhád / Így jársz bizony, kulák!" A kárörömre és gyűlöletre nevelés együttes, máig hátborzongató példája volt. Társadalmi gyűlöletről, lenézésről korábban nem tudtam. A munkássággal szemben sem, ami már csak vitathatatlan hasznossága miatt se lett volna épeszű dolog. A "proli" jelző a csúfosan leszerepelt proletárdiktatúrára emlékezve kapta csak negatív csengését. Az említetthez hasonló szajkózás lélektani jelentőségét azonban nem szabad lebecsülni. A bevonuló regruták valamikor Ferenc Jóska nevét említve énekelték a "legszebb katonája" öndicséretét zengő szöveget. Én ugyanezt hallottam már Horthy Miklós, Szálasi Ferkó és Farkas Mihály neveire átdolgozva is. Cseppet se tanúskodva valamiféle nagy erkölcsi tartásról. A mindent túlélni akaró, tehát mindennel megalkuvó magyar életvitelről annál inkább.
     A belső megosztás nem sikerült, csak párt-frázisokban, szavakban és főleg a sajtóban. Több, mint harminchat éves újságírói praxissal a hátam mögött, ma már pontosan tudom azt, hogy mennyire reménytelenül. Az `56-os egységnél semmi nem dokumentálja jobban az államilag irányított megosztottság elleni összefogást. Nem egymás, hanem a sokat emlegetett néppel születése óta szemben álló rendszer ellenében. A Kádár-restauráció, véres kezdetből "lággyá" szelidült kísérlete a magyar történelem talán legkilátástalanabb vállalkozása volt. Ép ésszel - és persze anélkül, hogy a cseppet sem épeszű, zsarnoki szovjet hatalom a saját kérésére ne álljon a háta mögött - neki se lehetett volna fogni.

Apám nyugdíját éppúgy elvették 1949-ben, mint Margit (alias Mónus Illés) rakparti és Podmaniczky (alias Rudas László) utcai bérházait. Utóbbiakért ugyan lelkesedni nem lehetett, de mint a születésben lévő új társadalmi rend alapelveivel többé-kevésbé szinkronban lévő tényt, tudomásul venni még igen. A nyugdíjat első világháborús frontszolgálat és Nagyezüst-vitézségi érem után kapta, csekély volt, de a megfosztás a létalap megszüntetését jelentette. Pompás rajzoló lévén, apám képeslapok készítéséből élt, kiegészítve a műtárgyai eladásából szerzett összegekkel. Eredetileg Michailovitsok voltunk, nagyon gazdag rác vászonkereskedők ivadékai. A műtárgyak jóvoltából egészen nyolcvanhét éves korában bekövetkezett haláláig tarthatta azt a gőgös elvét, hogy nem dolgozik "ezeknek". Rám már egy rajzszög se maradt mindenből. Nem érintkeztünk, én megszöktem tőle és másodikos gimnazista korom óta elvált anyámmal és az ő anyjával éltem.
     Nálunk más volt a helyzet.
     Nagyanyám özvegyi nyugdíját is elvették, így máig nem értem, anyám miként tudott mindkettőnket eltartani, és iskoláztatásomat is befejeztetni kistisztviselői fizetéséből. Kisebb tisztviselő már nem nagyon lehetett volna, az V. sz. Autójavító Vállalat üzemcsarnokának üvegkulipintyójában volt üzemírnok. Bár a befejezéshez az államhatalom is hozzájárult. Előbb aránylag elfogadható egyetemi ösztöndíjjal, majd egy 1949-es FM. rendelettel. Ez hat lezárt félév után újbóli felvételizésre kényszerített az agráregyetemen, ahonnan sokszáz magammal, nem is titkolt származási, tehát politikai okok miatt kizártak. Jó tanuló voltam. Katonatiszt nagybátyáim közül a méneskari tiszt kitűnően bevált, mint szarvasmarha kísérő. Az egyik alezredes ugyancsak nem dolgozott "ezeknek", mert az egyiptomi (EAK) nagykövetség gépkocsivezetője lett. Később pedig a Kádár-rendszer talán egyetlen kitelepítettje Mátészalkán. Kádárékat tömören "tűzkőárusoknak" becézte. A másik szivattyúkezelő a Balinkai bánya mélyén, majd amikor ebből kiöregedett, nyugdíjas bányászként egyházfi Mosonmagyar- óvárott. Nagynéném, aki az akkor rossz csengésű dr. Berzsenyi Ádámné nevet viselte, előbb szövőnő Győrött, majd egy főorvos házvezetőnője. A férje, jószerivel a neve (!) miatt, éveket húzott le Márianosztrán. Börtönviselt később én is lettem, de más okból, ami persze nem köztörvényes, hanem politikai volt. Nagyanyám bátyját csak néhány napra csukták le, honorálva azt a tényt, hogy családja több, mint hétszáz évig volt földbirtokos ugyanabban a faluban. Aztán magas kora miatt kiengedték Szombathelyről és furcsa logikával, merseváti lakos létére, Celldömölkről kitiltották. Budapestről nem.
     Halottunk egy lett. Radoysich Lajos nagybátyám, a volt cs. és kir. 10. sz. huszárezred parancsnoka, vad uszkok, kalózok kései ivadéka. A Margit-híd budai hídfőjénél lévő nagy bérház pincéjében nőket akart megmenteni a megerőszakolástól. Sikerült, tulajdonképpen megnyerte utolsó csatáját. Őt magát azonban a szovjetek agyonlőtték, akárcsak a győri Apor püspököt.
     Ami a földosztást illeti, bár csöppnyi öröm nélkül, nem háborodtunk fel különösebben a "történelmi igazságtételért". Számoltunk vele. Amiről egyébként a kommunisták már létrehozásának pillanatában tudták, hogy felszámolják majd, de addig is eleget hivalkodtak vele. Többé-kevésbé olyasmi munkálhatott bennünk, hogy még mindig jobban jártunk, mint a cár atyuska kiirtott bojárai. A falu semmiféle gyűlöletet nem mutatott az egykori földesúr iránt. Unokatestvérem, aki egy nálunk munkát kapott lengyel katonához ment férjhez, ősei földjén lett téesz tag. Napjainkban pedig 90 hektáron ugyanott gazdálkodik az egyik fia. Kárpótlási jeggyel és licitálással megszerzett - sajátjukon.
     Ez már persze a megmaradás és visszatérés későbbi történetéhez tartozik. Előbb másról is érdemes szót ejteni.
     Az a párt-elképzelés, hogy a régi rendszer elmúltával a folyvást cégérként emlegetett "nép" elkezdi gyűlölni valamikori elnyomóit, nem volt egészen irreális. Igyekeztek is közkinccsé tenni ennek szinte kötelező mivoltát. Például a napjainkra már elfelejtett Köztársasági Induló szövegében, mely szerint: "Elnyomás, szolgasors/ Ez volt a rend ezer évig! / Hullt a pór, s hullt a gyereke. / Dologtalané volt az ország / Csak a nép hordta a terheket!" Amivel persze még a legvadabb, magyarságtudatá- ban analfabéta Rákosi-rendszer idején se sikerült pótolni a Himnuszt. Ostobaság lenne azt állítani, hogy azok, akik később osztályidegenekké váltak, egyformák vagy egyformán közszeretetnek örvendők lettek volna. Még csak hasonló módon ismertek se. A vagyonuk nagysága arányában egyre kevésbé, sőt egyre inkább idegenek. A félezer holdján maga gazdálkodó és a határt kora hajnaltól estig rovó, a napi fejésnél ott lévő, koltai Vidos Dániel nagybátyám természetes része volt faluja életének. Sőt aktív részese is. Egy 200 ezer holdas Eszterházy semelyiknek sem. Az arisztokrácia köréből csak ismerőseim, barátaim, osztálytársaim voltak. Osztályidegenségemet a közibük tartozás nem tetézte.

Nemcsak vágyott megutáltatásunk ideje nem érkezett el, hanem lassú hasznosításunkig is eljutottunk. Szükségből, hiszen ezt megelőzte a lecserélések kora. Minden rendszerváltozás természetes velejárója, hogy az új igyekszik a maga embereit állítani az előző hívei, netán kreatúrái helyébe. A mi esetünkben ez messze túllépte az épelméjűség határait. A jó szakember régi tisztek egy részét hasznosították a mihamarább hatalmas békelétszámúvá duzzasztott hadsereg kereteinek megteremtésénél. Az járt jól, aki apám és nagybátyáimhoz hasonlatosan, ebben részt se vett. Nyugdíj nélküli nyugdíjasokként legalább életben maradtak. Nem úgy, mint a sopronkőhidai nyilas fogsága után tábornokká előléptetett pompás Révay Kálmán vagy a Rákosiékat katonai kémelhárítóként undorító szadizmussal kiszolgáló Pálfi György, aki szintén régi tiszt volt. Sokakkal együtt mindkettejüket kivégezték.
 
*

Szűkebb egyetemeken, a kertész karon, élet-halál ura lett egy Hesslein Jolán nevű irodatiszt. Én még szemtanúja voltam annak, hogy távoli rokonom, dr. Okályi Iván dékánsága idején a rendőrség az ő engedélye nélkül a lábát se tehette a kar területére. Annak is, amikor a rossz emlékű alkoholista, Dobi István még földművelésügyi miniszterként, megszüntette egyetemünk autonómiáját. A kidobás tényét Hesslein Jolán aláírásának pecsétje pár soros szöveggel mind máig megörökíti sokszáz leckekönyvben. Jó lenne tudni, hogy ennek a kreatúrának további életútja merre vezetett? De azt is, hogy honnan indult... Utánunk nemsokára professzoraink következtek. A gyümölcsész dr. Okályi, a munkatant tanszéki fokon megteremtő dr. Hellei, a konzervtanos dr. Szabó Béla, a borász dr. Requinyi Géza, a dísznövényes dr. Domonkos János, a növénynemesítő dr. Mándy György - a politikusságuk politikai minősítése és osztályidegenségük miatt - sokakkal együtt tűntek el tanszékeik éléről. Szerencsés esetben alrendűbb beosztásba, de jórészük a pályáról is.
     A nagy talajtan tudós, dr. Ballenegger Róbert nem. Az egyik legszebb kertész-anekdóta következik, de egyúttal kortörténeti adalék is. A világ ilyen ranglistáján élvonalban szereplő tudós, az egyik legfinomabb, köszönésben megelőzhetetlen ember, akivel valaha is találkoztam; akadémiai, majd főiskolai tanárként Horthy negyedszázada alatt mindvégig illegális párttag volt. Kollégái kiirtásakor audienciát kért Rákositól, amit azonnal megkapott. Udvariasan a főtitkár asztalára tette tagkönyvét és finom, kissé raccsoló hangján hozzáfűzte az indoklást:
     - Rákosi elvtárs, én nem így gondoltam!
     Adalék egy szadista zsarnok életrajzához - nem börtönbe került, hanem vissza a tanszékre, tovább tanítani. Az utánpótlás a diktatúrának minden jel szerint nem okozott gondot. A kertész karon például a kitűnő képességű, de vad kommunistává vált Tamásy kollégám - aki tán két évfolyammal járt fölöttem - tüneményes gyorsasággal egyetemi tanár lett. A kertészprofesszorok jobban jártak, mint a Földművelésügyi Minisztérium vezetői. Nekik koncepciós pört rendeztek, így került börtönbe egyik előadónk, dr. Zalányi Andor is. Más munkaterületről az MTA mai elnöke, dr. Kosáry Domokos. Későbbi első munkahelyemen, a KÖZÉRT Húsértékesítő Vállalat igazgatóját, Szita Pált, és áruforgalmi főosztályvezetőjét, Imreh Jánost rövid úton felakasztották. Ők voltak "az ellenség keze", mely akadályozta a fővárosi húsellátást. Nem a téesz szervezés...
     Köreinkben sokan hajlamosak voltak lenézéssel emlegetni a "népi" kádereket. Helytelenül és igazságtalanul. Ha volt az új rendszernek elévülhetetlen érdeme, úgy az kétségtelenül, hogy olyan hatalmas tömegek előtt nyitotta meg a felemelkedés, a diplomaszerzés útját, akiknek korábban erre semmi lehetősége nem volt. Apósom ötvenkét évesen szerzett mezőgazdasági technikusi oklevelet. Egykori 4 és fél holdja után brigádvezetőként 1000 hektárt irányított. Kiválóan. Hét gyereke mind szakmát szerzett, néhányan diplomát is. Nem hiszem, hogy lenne ilyen statisztika, pusztán gyanítom, hogy a népi káderek többsége bevált. Egyik-másikuk - mint a saját évfolyamtársai kiírtásában is részt vállalt néhai Dezső Imre, vagy neje, a volksbundista múltját eleinte népi rendőrként is feledtetni akaró Szeifried Erzsébet - vörösebbek lettek a vörösnél. Velünk szemben kétségtelen hátrányból indultak, mert mi "von Haus aus" jól megalapozott műveltséggel voltunk eleresztve. Sokan óriási praxiselőnyben. Volt gépállomási főagronómusom, Sass Józsi bácsi, előbb gyakornok volt a Nádasdy grófok nádasladányi birtokán, majd intéző, főintéző, ahonnan egyenes útja vezetett a munka érdemrendes főagronómusságig. Sok kollégájával együtt nem tudott rosszul dolgozni. A mezőgazdaság "szocialista" átszervezésének a tényleges termeléssel összefüggő részét reménytelen lett volna igazi, bár cseppet sem szocialista szakemberek nélkül megkísérelni. Nem bűnsegédi bűnrészesek voltak, hanem az adott lehetőségek között hasznosak az országnak. Újrahasznosításuk, hasznosításunk mögött nem hirtelen lábra kelt szeretet rejlett, hanem a szükség. Ezt a párt-guruk is jól tudták...
     A befejezetlenül maradt egyetem után voltam szállítómunkás a MASPED-nél; alkalmi gyászhuszár a Farkasréti temetőben; rab; beosztott-, majd vezető statisztikus; üzemgazdasági csoportvezető; alkalmazott a Tiszai Főcsatornánál; gyógyszergyári segédmunkás; főkertész; gépállomási agronómus és laboratóriumvezető mezőgazdász; ismét rab; tudományos segéderő a Mezőgazdasági Szervezési Intézménynél; a Vasútas Szakszervezet szerződéses francia tolmácsa; egy ismert író németből fordító "négere"; szabadúszó újságíró; státusbeli három dunántúli megyei lapnál. A jelek szerint nem degeneráltan életképtelen. Ha valaki 1945-ben azt jósolja, hogy írószövetségi tagként, mint egy megyei pártlap pártonkívüli főmunkatársa megyek nyugdíjba, az alighanem erősen igénybe veszi különben jól fejlett humorérzékemet...
 
*

A Vörös Segélyről egy ideig unalomig hallhattunk. Kétségtelenül létezett, jól szervezett is lehetett, de csak egy kis taglétszámú és elenyésző tömeghatású párt tagjait, hozzátartozóit támogatta. Illetve ezen keresztül a Komintern. A Fehér Segély elnevezést én találtam ki. Összehasonlíthatatlanul nagyobb eredménnyel működött, szinte az élet minden területén, de szerencsére spontán, minden szervezeti keret nélkül. Ha lett volna ilyen, úgy a magyar konspirációs hozzáértés mellett az ÁVH épp úgy nyomára jön, mint a valóban nagy szervezet Magyar Közösségnek és osztályos társaim nem ússzák meg újabb koncepciós pörök nélkül.
     Bár joggal tehetnénk, ne használjuk a símává koptatott "szolidaritás" kifejezést. A sors- és osztályos társak összefogása volt a motorja, nagyjából az ilyen értelemben sosem használt "A cserkész ahol tud, segít!" szellemében. A segítség munkalehetőségek, az életben maradás biztosításában nyilvánult meg. Akinek volt valamilyen elfogadható állása, befolyása, igyekezett osztályos (osztályidegen) társainak valamilyet teremteni.
     Szombathelyen a "bokorugró" disszidensek legembersé- gesebb segítője maga a fogházparancsnok, egy "régi" fogházőr tiszt, a székely Buzogány Mózes volt. Engem kiszabadulásom után szinte nyomban a már említett minisztériumiakat összehozó Rideg Sándor juttatott a Hússtatisztikához, innen pedig bizonyos fokú karrierhez is. Amikor Zimmermann Pista barátom és kollégám kiszabadult Recskről, rajtam volt a sor. Egyik állástalanságom idején két nagykárolyi jóbarátnak, Kováts Tibor vegyésznek és művezetővé lett évfolyamtársamnak, néhai Bársony Albertnek köszönhettem segédmunkásságomat a Richter-gyárban. A veszprémi papi szeminárium igazgatójával, egy horthysta harckocsizó danárparancsnok-tábornokkal és egy embersége miatt kirúgott ÁVH-s repülőgép-kísérő őrmesterrel együtt. Párniczky Zoli bácsi, az Eszterházyak volt főintézője, egy sor kollégáját helyezte el a Gyapjútrösztnél és főkertészként engem is. Sass Józsi bácsi hozta a perkátai gépállomásra ittebei és eleméri Kiss Elemért, a szabadságharcos mártír tábornok ivadékát. Aki egyébként ezért a rokoni összefüggésért is bűnhődött (!), okleveles mezőgazdász létére állástalansággal. Hasonlóan Bessenyő Zsigmond volt földbirtokost, és két év katonai börtönből frissen szabadult Bitó Istvánt, későbbi sógoromat. Fel lehetne hozni, hogy az állásszerzők maguknak se tettek rosszat, hiszen megbízható munkatársakat kaptak, de távolról se csak az munkált bennük. A párt illetékes képviselői, a munkahelyek első számú vezetői, az igazgatók, szinte mindig szemet húnytak. Hiszen a gyakorlatban szakhelyetteseik - a főagronómusok - az említettekhez hasonlókkal elért sikerét, gyümölcsét és dicsőségét elsősorban ők aratták le. Vaskos prémiumok formájában is. Például a XV. kerületi KÖZÉRT Élelmiszerértékesítő Vállalat eredményességét sosem Takácsné igazgatónak, egy "új" tiszt feleségének köszönhette, hanem Hartyányi Istvánnak, aki főkönyvelő volt és korábban Püski Sándornál dolgozott.

Persze, ha fordult a kocka, a pártvezetők nyomban kaméleonokká változtak. 1956 után (én ugyanis nem az "eseményeket évtizedekkel követően lettem `56-os) a székesfehérvári megyei bíróság több napos tárgyalásán legvadabb terhelő tanúm az igazgatóm, Somogyi Sándor lett. Háromnegyed évvel korábban - amikor egy Agrártudomány-beli szakcikkem nyomán Erdei Ferenc irányítása alá kerültem a Műszaki Fejlesztési Tanács Termelőszövetkezeti Üzemszervezési Albizottságába - ő büszkélkedett legjobban képességeimmel. Most úgy fröcskölte az osztálygyűlöletet, hogy vallomását pompás ítélőbírám, dr. Fekete Zoltán, egyszerűen figyelembe se vette.

*

Házunkból a Budafoki-útról legalább féltucat családot telepítettek ki. Köztük dr. Hertelendy Jenő szomszédunkat, a volt Kultuszminisztérium tanácsosát. Hortobágyi nyomorába az első ezrest, akkor még óriási pénzt, Dékány András író, a XI. kerület volt parasztpárti polgármester helyettese küldte. Nem tudom, de gyanítom, hogy a mi sorsunkban tábornok nagyapám embersége is közrejátszott, jóval halála után. Magas rangja ellenére előszeretettel járt beszélgetni a házfelügyelőékhez. Nem kellett hivatásos besúgóknak lenniök, de az ÁVH szükségszerű és kényszerű informátorai a házfelügyelők voltak. Az itteniek két fiával együtt gyerekeskedtem a bérház udvarán. Bár dölyfös nagyanyámat bizonyára sokkal kevésbé kedvelték, mint az öreg huszártisztet, rólunk nem mondhattak terhelőt, mert a kitelepítést megúsztuk. Én akkor a pusztavámi rengetegben tüzér műszeres felderítőként szolgáltam a szocialista hazát. A céllövészetben elért kilencvenkét körrel, abban a biztos tudatban szereztem magamnak jutalomeltávozást, hogy gyerekkori otthonomban biztosan idegeneket találok. Hazautazni nem volt kellemes érzés, de nem így történt...
     Végtelenségig lehetne idézni a hasonlók sorát más területekről is. Amikor a premontrei rend felszámolása után - osztályfő- nököm, prefektusom és lányom későbbi keresztapja - az irodalomtudós dr. Zimándi István a nyomor szélére került, évekig lakott Rónay György cselédszobájában. A Rózsadombon sokszor jártam nála. Tüskés Tibor a Jelenkornál, Csányi László a Tolna Megyei Népújságnál, egy pártlapnál pótolgatta Várkonyi Nándor betevő falatjait. Az Új Tükörnél a hozzám hasonló `56-os börtönmúltú Pintér Tamás írótársam az enyémeket. A balatonakarattyai belső száműzetésbe kényszerült Kodolányi János, sokáig kiadhatatlan, bibliai tetralógiájának kéziratait, úgy emlékszem, Kristó Nagy István segítségével lehetett szerény honoráriumért elolvasni. Ugyanő, az adott körülmények közt cseppet sem veszélytelenül, a lakásán teremtett találkozási lehetőséget a félretaszított Sinka Istvánnak és a máig agyonhallgatott nagy költőnek, Erdélyi Józsefnek. Utóbbi Lovaspóló a Vérmezőn című nagy forradalmi versét sosem lenne szabad feledni. Ez a szűk körű hallgatóság nem anyagi, hanem szellemi segítség volt. Ugyanígy, hogy Kristó - és Zala megye legbüszkébb ősnemesi családjának sarja, a gyönyörű Csertán Judit - lakásának titkos könyvesboltjában olcsón szinte minden szellemi táplálékhoz hozzá lehetett jutni, amit a kor tilalmazott.

Évtizedek egymásra hatásának is érdemes némi figyelmet szentelni. Az új rendszer vezetőinek szinte első dolguk lett vadászni. A vadászetika legalapvetőbb ismeretei nélkül, sokszor a valóságos mészárlás fokán. A régi urak tagadhatatlanul vadásztak, így ez esetükben a "most mi vagyunk az urak"-féle önigazolásra történt. Pszichológiai elemzést érdemelne. Az Eszterházyak azonban a sajátjukon, atyafiságom és a kitűnő puskás Horthy is a sajátján. A Gemenc ártéri rengetegébe gyakorlatilag senki nem tehette be a lábát, a dámvadas Gyulajba talán még kevésbé. Az Eszterházy hercegeknek innen nem túl messze, Tamásiban volt vadászkastélyuk. Rákosinak sürgősen építettek egyet Gyulajban. Mindkettő máig áll, az előbbi a szebb. Dámvad barcogáskor fotóriporter barátommal módunk volt végigszekerezni az erdőt. Hamar szót értve a pártvezérek állandó kíséretére rendelt öreg vadásszal, csak Kádárról hallottunk jó szót. Ő csakugyan vadászott, pihenésül, a maga gyönyörűségére és nagyon jól lőtt. Biszku, de elsősorban Czinege öncélúan, csak a trófeaszámot gyarapítandó, mindent lelőtt, ami a puskája elé került. Vemhes dámteheneket is. Lakos József, a nemrég meghalt volt pálfai téeszelnök, mindörökre megnőtt a szememben, amikor páratlan vakmerőséggel kitiltotta a területről a megyei pártbizottság egyik titkárát. Az illető különben is hajlamos volt éjszaka, az autó reflektorfényétől elvakított szarvasokat a Sió-töltésen, gépkocsiból lőni. Ebben az esetben szépen sarjadó búzavetésen tapostatott végig terepjáróval, vadhajtás ürügyén. A volt falubeli cselédember elnök úgy vélekedett, hogy az a pálfai parasztoknak terem majd, és nemcsak meghozta, hanem érvényesítette is döntését.

Egyetemi hallgató koromban módom volt a Művész utcai villa kertjében Rákosi rózsáit metszeni. Más kollégáim Farkas Mihálynál, Gerőnél és Révainál tették ugyanezt. A Művész utcai villa nem lakása, csak ebéd utáni sziesztaháza volt a tar főtitkárnak. Amikor a kertben sétált, súlyba dobott dobtáras géppisztollyal ÁVH-sok rohangáltak a kerítés hosszában. Féltették és gyanítom, hogy félt is. Gödöllői gimnazista koromban kőhajításnyira láttam Horthyt nyeregben, mögötte egyetlen szál lovásszal. Valószínűleg nem félt...
     Az, hogy magas beosztású állami és pártvezetők nem maradtak bérházi lakásaikban, még érthető. (Bár a lengyel Gomulka állítólag megtette.) A teljes izolálódással, melyet megteremtettek maguknak, tulajdonképpen ők váltak osztályidegenekké. Velünk ellentétben azonban a nép se nem segítette, se nem támogatta őket. Ha én hithű kommunista lettem volna, most azon gyötrődnék, hogy köztük milyen kevesen voltak azok, és az ő rendszerük bukásával milyen sokan váltak köpönyegforgatókká. Velünk ugyancsak ellentétben milyen sokan tagadták meg hovatartozásukat. Érdekük most így kívánta. Az össsznépi emlékezet azonban jó, a feledésben kár bízniok...

Dőzsölések régen is voltak, senkinek nem szolgálva dicsőségére. Tábornok nagyapám  és ezredes fia ijfú korában mulatós huszártiszt volt. Persze mulatni tudni kell. Ezt a szórakozást is majmolta, túlhajtotta az utókor. Külön ilyen célra emelt "vendégházakban", mint például Szekszárd keselyűsi határában épült pártüdülő. (A KISZ-nek külön volt.) Dobi Istvánt leszámítva nem tudok államfőről, aki egy határtalan alkoholizálás végső stádiumában kutyát utánozva, négykézláb közlekedett volna az asztal alatt.

1995. szeptember 16-án Kemenesmihályfán emléktáblát lepleztek le. A család állíttatta Koltai Vidos Józsefnek; valamikori első alispánnak, reform-országgyűlési követnek, Vas megye 1848-as, a horvátok ellen két ütközetet nyert nemzetőr parancsnok őrnagyának. Ükapám öccse volt. Hasonlatosan őse unokahúgomnak, Szuhay Balázsné Géczy Ágnesnek, aki az ősi házat megvette és szépen restauráltatta. A Vidosoknál egyébként gróf Bercsényi Miklós is vendégeskedett, erre másik tábla utal.
     Tehát visszatértünk.
     Osztályidegenek azonban már ismét nem vagyunk, csak régi nemesi családok ivadékai. Az én három gyerekem és unokáim számára mindaz, amit föntebb felvillantottam, már történelem. Bár nem biztos, hogy érdekli őket.