-1980-ban hallottam rólad először, mint az Esztergomi Balassa Bálint Társaság alapító tagjáról, felfigyelve érdekes hangzású nevedre. Mit lehet tudni ennek a nem mindennapi névnek az eredetéről!
     - Családi nevünkkel kapcsolatban, mióta eszemet tudom, mindig érdeklődtek. Édesapám viszonylag korai betegsége, majd halála miatt csak annyira ment vissza az eredetünkhöz, amennyire akkor egy kormánypárti képviselőnek illett vagy kellett bizonyos törvények értelmében. A családnak a harmincas években ő volt a legtekintélyesebb tagja, de nem érdekelte túlságosan az ősi eredet, bár barátai többször bíztatták.
     - Búvárkodtál családtörténeti munkákban a nevetek eredete után?
     - Igen. Azzal kezdem, hogy az egyik leghíresebb nemesi családtörténeti munka, Nagy Iván háromkötetes műve családunkat (Leel) meg sem említi, illetve egyik ágát (Ősi) "kihalasztotta". Márki Sándor 1877-es Sarkad története című munkájában ki is fejezte efölötti méltatlankodását, és a Leel-Őssyeknek négy oldalt szánt, amelyből idéznék: "Az idáig felsorolt nagyobb birtokosok mellett minden időben léteztek csekélyebb javakkal bíró nemesek is. Ezek közt régiségre nézve első helyen állanak a Leel-Őssyek. Ők magukat Lehel vezértől származtatják és - családi hagyományok szerént - még Szent István királytól nyertek volt valami adományt." Az adománnyal kapcsolatban vannak iratok 1278-ból, majd 1359-ből valószínűleg a váradi (Nagyvárad) káptalan levéltárban. Az adománnyal kapcsolatban 1729-ben III. Károly királyhoz folyamodtak a Leel-Őssyek, hogy az Őssy Gáspár birtokában van. Ebből aztán pereskedés lett és így egy ideig sok irat maradt. A Leel-Őssyek leveleit - egy 1746-os jegyzék szerint kb. száz - több munka említi, de azokból sok megsemmisült. A név régisége tehát nem vitatható, valamint az sem, hogy I. Rákóczy Györgytől kapták nemessségüket, de Bocskai István is megerősítette ezt, és mint Körös-menti hajdúkat emlegették, köztük Sarkad várkapitánya is volt az egyik Leel-Őssy.
     A név eredete körül viták folytak. A Borovszky Samu szerkesztésében kiadott vármegye-sorozatban, a Bihar-kötetben, a megye nemesi családjai között szerepel a Leel-Őssy, viszont az 1900-as családkutatók után azt olvashatjuk: "Első ismert őse valószínűleg az az Ős nevű százados, akiről a Váradi Reg. egy 1219-ből kelt oklevele emlékezik meg. 1278-ban a család már birtokos. 1359-ben Leel-Őssi Miklós fia: János és Bakony [...] A család czímerére nézve nincsenek adataink: egyes családtagok Lehel vezér képét vésették a pecsétgyűrűikre.
     - Használt címert a családotok?
     - Édesapámnak a nemesi okmányt és címert is sikerült megszereznie, de érdekes módon a nagy arany pecsétgyűrűjébe Lehel vezér van vésve. A kérdés tehát az, hogyan ragadt az Ős (Ősi, Őssi, Őssy) családnévhez a Leel (Lehel, Lél) előnév, hiszen Anonymustól tudjuk, hogy Lehel vezért kivégezték, akinek állítólag nem volt "törvényes" leszármazottja, de természetesen családja lehetett, aki a Lehel nevet továbbvitte. Nyilván az ősmagyarok nemzetségei, törzsei össze-vissza keveredtek (poligámia is elképzelhető), tehát a Lehel család valamiképpen az Ősökkel került családi kapcsolatba. Innen a név, aminek az Ősi részével Bihar megye több településénél találkozunk, de előfordul úgy is mint Leel-Őssi puszta Sarkad mellett. Mindenki azt hitte, talán hiszi, hogy kevés Leel-Őssy van, de ha beletekintünk a budapesti telefonkönyvbe, már ott is öt ilyen nevet találhatunk. Az ősi fészek Bihar megye volt, és ott is Sarkad, Nagyvárad, Nagyszalonta.
     - Származott-e hátránya a családnak, s személy szerint neked nevetekből?
     - A második világháború után nevünk után a primitív emberek azt hitték, hogy valamiféle arisztokrata származékok vagyunk és apám foglalkozásán, osztályidegenségén kívül még ebből is hátrányai támadtak. Persze nem csak neki, hanem a gyerekeknek is, hiszen egyik bátyám jogász volt, a másik pedig katonatiszt. Az egyetemen annyira szemet szúrt egyeseknek ez a név, hogy az egyik valóban jóakaró tanárom azt ajánlotta, hogy változtassam meg a nevem. Mint egyetemista annyit tettem csak meg, miután igen sokunkat megfélemlítettek, hogy első tudományos dolgozatomra "Lelősi"-t írattam. Ma ezt a kis névmódosítást is szégyellem, mert soha nem tagadtam meg a szüleimet, mint egyesek érdekből megtették.
     - Életed alakulását meghatározta-e a szülőföld, Bihar megye, közelebbről szülőfalud, Berekböszörmény és a család?
     - Nem voltam és nem vagyok lokálpatrióta típus. A körülményeim nem tették ezt lehetővé, hiszen édesapám lelkészi állomásai (Kismarja, Berekböszörmény, Sarkad), majd egyetemi éveimben Debrecen határozták meg lakóhelyeimet. Közben volt hét nagyon szép gimnáziumi évem Mezőtúron. Egy biztos, hogy alföldinek, biharinak, partiuminak tartom magam, de mivel az életem, családom élete Esztergomhoz kötődött, és jó alkalmazkodási készségem mellett büszke vagyok hazánk első királyi székhelyére is, továbbá életművemet, egy önálló nagy kórházi osztályt itt alkothattam, most már esztergominak tartom magam. Lokálpatriotizmusomat a szakma mellett a baráti köröm, a betegek és kollégák szeretete, és nem utolsó sorban a Balassa Társaság alakította ki.
     Családom, mint az akkoriban volt, egyszerű, vidéki református papok életét élte. Szüleim harmonikus, példamutató élete, testvéreimmel kialakult kapcsolatom mindig a szeretetet, megértést, humanitást adta példának, amit saját életemben is igyekeztem követni.
     - Hatással voltak-e rád iskoláid, tanáraid?
     - A református elemi iskolában már nagyon jó tanítóim voltak, akik nem "tisztelték" bennünk azt, hogy édesapánk volt az iskolaszék elnöke. Így rosszaság esetén megkaptuk a "tenyerest" vagy a "dűlj meg fenekest" a nádpálcával. Iskolatársainkkal való kapcsolatunk a legtermészetesebb és legdemokratikusabb volt, hiszen többségük parasztgyerek volt, akiknek mi azzal akartunk imponálni, hogy mezítláb jártunk és fára még jobban tudtunk mászni, a Körösben ügyesebben úsztunk stb., mint ők. Tanítóimra név szerint emlékszem, éppen úgy, mint tanáraimra, akik ugyanúgy alakították jellememet, mint a szüleim. A mezőtúri internátusi és gimnáziumi élet igen nagy hatást gyakorolt rám. Egy-egy osztály valódi közösség volt, és a tanárok egy-két kivétellel kiemelkedő pedagógusok és szakemberek voltak, akik nemcsak szaktárgyukra, hanem erkölcsre, jellemes magatartásra is neveltek bennünket. Kiemelhetném igazgatónkat, dr. Mezey Sándort, aki a görögöt tanította magas szinten, eközben szabályos, szinte észrevehetetlen kamaszkori felvilágosítást is adott minden problémára, alkalmazva a görög történelmet és filozófusokat. Mondanom sem kell, hogy a szex szó el sem hangzott felvilágosítás közben, de Kiss Tihamér önvádlást sugalló szövege sem. Tiba István hét évig tanított latinra bennünket, és végül az érettségin a legnehezebbnek tartott Tacitust is szótár nélkül olvastuk. Ő is "belopta" a latin órákba az erkölcstant, amit a vallásórán már csak hittel töltött fel vallástanárunk, a szelíd dr. Kiss István, aki egyébként internátusi igazgató is volt. Ő adta a szüleink által félévre beadott 10-20 pengőből a meghatározott célra kért 1-2 pengőt kimenők előtt. Papp László német tanárunk csak németül beszélt az órán, tehát ezt a tanítási formát nem 1944 után fedezték fel. Nagyon szerettük - nyilván, akik jó tornászok voltunk - a tornatanárunkat, Pályi Istvánt, aki a szertorna mellett az atlétikát is megkedveltette velünk és vívóórákat adott. A futballt nem szerette, mert tornaóra előtt, ha futballoztunk, megjegyezte: "Már megint rúgjátok a bőrt?" Kedvelt tárgyam volt a földrajz is, és a szeszélyes Benkő tanár úrnak ezért kedvence voltam. Szertárosként is igénybe vett, de ha felelésnél megfogott, akkor diadalmaskodott, hogy "nagy halat fogtam". Hiába voltam végig kitűnő tanuló, néha én is kihagytam. Tudnám még sorolni Csenki Imrét, aki a gimnázium énekkarát a rádióban is szerepeltette, de ő csak egy évig tanított. Igaz az is elég volt arra, hogy megszeressük a zenét. Dr Boross István kiváló irodalmár volt, aki olvasásra, szavalásra tanított bennünket, válogatott és nem mindig kötelező olvasmánnyal látott el. Szerettem a tanáraimat, osztálytársaimat, az internátust, a várost, és tanáraimra óriási hálával gondolok.
     - Édesapád református lelkész volt, kézenfekvővé teszi azt a kérdést, hogy mit jelentett a családnak és neked a református hit?
     - Szerencse, hogy már szabad ilyen kérdést feltenni, és arra nyíltan válaszolni, bár lehet, hogy ez ma ismét hátrány lesz. Mi hitben éltünk, hiszen naponta imádkoztunk az ebédnél, lefekvés előtt, minden vasárnap templomba jártunk stb. A vallásosság akkor természetes volt és az erkölcsi normákat, az alapokat az adta meg. Ezek az erkölcsi normák vezéreltek mind egyéni, mind társadalmi életemben, és adtak biztonságot válságos helyzetekben. Külön kiemelem, hogy a trágár beszéd ismeretlen volt otthon és az iskolában is. Szüleink már a "fene" szó ellen is tiltakoztak. (Ez olyan mélyen belém gyökerezett, hogy egyes híres emberek pornográfiát is elérő szóhasználatát ma is mélységesen elítélem.) A református vallás egyszerűsége megkapó volt, de lenyűgözött bennünket a katolikus templomok tömjén illata, szépsége, ceremóniái. Zsinagógába nem mehettünk, mert akkor az ortodoxia szabályai ezt tiltották, ezért számunkra rejtélyes és misztikus volt a zártság. Mint református papgyerek azt láttam, hogy az édesapám jóban van a plébánossal és a rabbival, sőt a méhkeréki pópa, Oláh János bácsi is, jó barátja volt. A Magyar Élet Pártjának képviselősége ellenére a sarkadi zsidó hitközség 100 éves jubileumi kötetébe 1937-ben, felkérésre igen szép, hosszú köszöntőt írt, ezért szinte példaértékű és előremutató volt az az ökumenikus felfogásmód, amit a református papok Baltazár püspöktől is láthattak.
     - És te, hogyan viszonyultál a hithez?
     - Gimnáziumi éveim alatt szinte ugyanaz volt a séma, mint a családban, hiszen református főgimnáziumba jártam. Magától értetődik, hogy más vallásúak is voltak az osztályomban, akikkel ezt soha senki nem éreztette. Ha 1942 táján egy-egy fiú akadt, aki kifejezett valami ellenszenvet a zsidó tanulókkal szemben, azt nemcsak a tanárok, hanem a diákok is rendreutasították.
     Egyetemi éveimben, a kommunisták győzelme után, a "templomi megfigyelők" miatt, mivel nekem, volt néhány "fehér pontom" - szégyenszemre -, abbahagytam a templombajárást, de hitemet nem tagadtam meg, azaz szemináriumokon, marxista-leninista egyetemen kifejeztem vallásos nézeteim, hiszen a Bibliát (Újszövetséget) csaknem kívülről tudtuk és így azokkal, akik nem ismerték, fölényesen lehetett vitázni. A filozófia alapjait mindig szerettem és ismertem, ami szintén megkönnyítette a vitákat. Érdemes megjegyezni, hogy felső gimnáziumban apologetikát, azaz hitvédelemtant tanultunk, és akkor a vallástanáromnak adtam fel vitás és nehezen érthető dolgokkal kapcsolatos kérdéseket éppen materialista oldalról, ami arra utal, hogy nyílt, vitatkozó természetem volt és van. A vallási közösséghez tartozás ma is elveim közé tartozik annak ellenére, hogy templomba ritkán jutok el.
     - Hogy kerültél az orvosi pályára?
     - Egy lelkész családban, ahol három fiú volt, egyiknek illett papnak menni, de végül egyikünk sem lett az. Egyik bátyámat már tízéves korában eljegyezték a katonasággal, a másik bátyám komoly, papnak készülő gyermek volt, de rajtam is átfutott a papság gondolata. Előbb természetesen én is jelentkeztem a katonaiskolába, mert az "menő" volt, de szerencsére rövidlátó voltam és nem vettek fel. Azután vegyészmérnök akartam lenni, mert nagyon szerettem a kémiát. Számtanhoz, mértanhoz nem sok érzékem volt a jeles ellenére sem, de átvillant rajtam a gépészmérnökség gondolata. Szüleim voltak a legjobban meglepve, amikor 1946-ban, pár hónappal az érettségi előtt kijelentettem, hogy orvos leszek. De szó nélkül elfogadták.
     - Bizonyára ért valami rendkívüli hatás, amely végül is az orvosi hivatás felé vezérelt.
     - A ráébredés egy szomorú eseményhez fűződik, amikor egyik családtagunk 1944-es sorsunk miatt öngyilkosságot kísérelt meg. Községünkben két testvér orvostanhallgatóként látta el az egészségügyet (a két elmenekült orvos helyett), és ők gyógyították meg. Akkor és azután néhányszor segédkeztem nekik és megihletett a másokon való segítés szép eszménye. Meggyógyítani valakit, vagy méginkább megmenteni egy életet szent dolog lett és maradt előttem. Ezenkívül mindig szerettem az embereket és nagyon sajnáltam a betegeket. A gyógyulás ellenpólusa, a meghalás mindig megindított, és utolsó aktív éveimben is elszomorított bárkinek az izolált, hozzátartozók nélküli, kórházi körülmények közötti eltávozása. Senki vagy semmi más nem terelt az orvoslás irányába, csak ez az empátiás beállítódás.
     - Hogyan vettek fel ilyen családi, politikai el-zmények után az orvosi egyetemre?
     - Egyszerű a válasz: nem volt felvételi, és 1946-ban még csak nyolcvanan kezdtünk egy évfolyamot. Ez nagy szerencse volt.
     - Miért választottad végleges szakodnak az elme-és ideggyógyászatot?
     - Előbb elmegyógyász akartam lenni, mert a lélektan, hipnózissal gyógyítás stb. nagyon érdekelt. Gábor Aurél zseniális orvos, zenész, a belgyógyászaton dolgozott és hallottam, hogy asztmásokat csaknem titokban (1948) hipnózissal gyógykezel és az anatómiáról, ahol fél évig én is voltam, jól ismert. Harmadévesként jelentkeztem nála megtanulni a hipnózist, és volt olyan eset, amikor nem ért rá, s megkért, hogy csináljam meg az Lülést (így hívtuk akkor a kezelést). Ettől függetlenül nyáron mindig bejártam a belgyógyászatra is, mert lenyűgözött Keller tanár úr diagnosztikája. Végül hallgattam Sántha professzor előadásait és annyira megfogott, hogy jelentkkeztem, mint ötödéves, 1950-ben a klinikájára. Kifejtette, hogy végzés előtt nem szívesen vesz fel senkit, mert előbb a kórbonctanon illik eltölteni egy-két gyakorló évet, de tudta, hogy engem Kellner professzor negyedéves koromban, amikor jelentkeztem nála, politikai okokból nem vett fel a kórbonctanra, és ezért kivételt tett. Az idegklinikán pár hónap alatt az ideggyógyászat kezdett érdekelni, és átváltottam Sántha professzor humanitása és széleskörű, magasszintű tudása hatására az ideggyógyászatra, ott is az agykutatásra, mert végül idegsebész szerettem volna lenni, és nála annak az előfeltételei megvoltak. Amikor 1951-ben őt elüldözték, akkor engem is kitettek, illetve végzésem után nem vettek fel a klinikára.
     - Az ideg- és elmegyógyászaton belül milyen speciális szakterülettel foglalkozol?
     - Törekedtem sokféle tudásra szert tenni, így még a szűkebb szakmai érdeklődésem is széleskörű. Az agykutatás mikroszkópos részéhez kötődöm leginkább, amivel negyvenöt éve foglalkozom, és a szakmám mellett ezen a téren ismernek leginkább itthon és külföldön. Emellett a gyakorló és elméleti orvoslásban az agyi érbetegségek terén fejtettem ki igen sok munkát. Az epilepsziához, illetve agyi elektromos vizsgálathoz szintén szorosabban kötődöm. Jelenleg a szellemi leépüléssel (demencia) foglalkozom behatóan, ami mindkét szakmát érinti, és ez a kutatási témám. A dolgozataim, néhány könyvem ezekből a témakörökből születtek: Agyi érbetegségek, A megbénult ember, Neurológia (Házi orvosok számára), A magyar neuropathológia története (angolul), A klinikai neuropathológia alapjai. A válogatott fejezetek a neuropsychiátriából című huszonöt éves jubileumi kiadvány tükrözi mind a saját, mind pedig a tanítványaim, barátaim széles érdeklődési körét. A dolgozatok, kongresszusi előadások száma jóval száz fölött van, igen változatos témákkal.
     - Te, aki az emberek pszichéjével foglalkozó orvos vagy, s kutató munkával is foglalkozol, kaptál-e segítséget munkádhoz más tudományágaktól és művészetektől, s ezt sikerült-e hasznosítani a mindennapi gyógyításban?
     - Az eddigiekből némileg kiderülhetett, hogy gimnazista korom óta olyan ember-ideálom volt, aki "mindenhez ért egy kicsit", a szakmájához pedig a legfelső szinten. Ezért az irodalmat illetően is "mindent és sokat olvasó" voltam és vagyok: ponyvától a filozófiai, biográfiai, politikai, történelmi, természettudományos- ismeretterjesztő és verses művekig. Angoltudásomat ma is úgy fejlesztem, hogy angol regényeket olvasok. Aktívan zenéltem: zongorázni, majd tangóharmónikázni tanultam, és nagyon szerettem dalolni. Édesapám hegedült és elismerten szép baritonja volt, testvéreim is muzikálisak voltak. A saját családomban pedig a klasszikus műveket illett felismerni, mert feleségemnek abszolút hallása volt, Vásáry Tamás világhírű zongoraművész és karmester mellett nőtt fel, mint unokatestvére, aki gyermekkorától szívesen játszott és oktatott otthon is. A felismerő jellegű tudás mellett természetesen a zene mindig élményt jelentett és jelent számomra akár hallgatásról, akár játszásáról van szó. Szakmámban mindezek nagyon sokat segítettek, mert a pszichés problémák megoldására többször is az irodalomból vehettem példát. Arról nem is beszélek, hogy a magasan képzett betegekkel legalább olyan szinten kellett foglalkozni, amilyenen ők voltak. Sokszor nem elég az orvosi tekintély, hanem tudni kell verseket idézni, filozofálni, politizálni, és mindenről önálló véleményt alkotni. Szakmánk elmegyógyászati, pszichológiai részében elengedhetetlen az enciklopédista műveltség.
     - Politikus, vagy apolitikus alkat vagy?
     - Szeretek politizálni, de édesapám szomorú sorsa, valamint az egyetemen látott etikátlan minták az aktív politizálástól örökre elvették a kedvemet. Hiába hirdetem, hogy apolitikus vagyok, ezt egyedül a gyógyításban, kutatásban tudtam megvalósítani, mert nyílt kritikám miatt, amivel a politikai becstelenséget vagy éppen a hibás lépéseket illettem, rendszerint megtorlásban részesültem. Mindezek ellenére apolitikusnak, vagy méginkább antipolitikusnak mondom magam, hiszen pártnak vagy politikai tömörülésnek soha nem voltam tagja, annak ellenére, hogy többször, több oldalról hívtak. A szélsőségeket különösen megvetem, lenézem, legyen az akár jobb, akár bal. A történelemből, saját tapasztalatomból pedig azt láttam, hogy nagyon csekély a száma az érdektől mentes, etikus politikusoknak. Legtöbbüket a karrierizmus, a nagy cápák "etikája" vezérel, és nem a humánus demokratizmus. Látod, most is úgy fejeztem ki magam, hogy károm lehet belőle.
     - Hogyan és mikor kerültél Esztergomba, s volt-e a munkán kívül más itt tartó erő is?
     - Az egyik magyarázat az, hogy én 1968-ban már negyvenegy éves voltam, és a korombeli kollégák csaknem mind főorvosok voltak, igen jó anyagi viszonyok között. Másik ok az volt, hogy kiváló és szeretett főnököm kijelentette ugyan, hogy engem szeretne utódául, de azt is megjegyezte, hogy ő még évekig - hetvenéves koráig - dolgozni kíván, de esetleg tovább, ami szűken még öt-hat évet jelentett volna. Így éreztem, mint leendő kandidátus, hogy "megértem az önállóságra". Harmadik okként azt is felhozom, hogy Debrecenben akkortájt én még "fekete bárány" voltam, azaz a jövőm politikai okok miatt kiszámíthatatlan volt. Végül az is vonzott Esztergomba, hogy új osztályt kellett teremteni. Csak Szolár Béla főorvos szakrendelése létezett, tehát saját terveim megvalósítását nem befolyásolta valamiféle hagyomány. Természetesen ez komoly kihívást is jelentett.
     - Esztergomi működésedből mit tartasz legfontosabbnak?
     - Legfontosabbnak azt tartom, hogy akkoriban, kb. tíz év alatt egy országosan is elismert ideg-elmeosztályt alkottam, és kineveltem egy nagyon jó szakember gárdát. Ma már három osztályvezető főorvos, két főorvos, gondozó intézeti főorvos, hat-hét szakorvos és kb. ugyanannyi beosztott orvos dolgozik Esztergomban. És akkor még nem említettem az általam nevelt, eltávozott hét-nyolc szakorvost. Nem hanyagolható el az sem, hogy az akkori kollégákkal, betegekkel nagyon jó kapcsolat alakult ki, megszerettem őket, és ennek is köszönhető, hogy három elpályázási kísérletem után véglegesen Esztergom mellett döntöttem. Remélem, ahogy én nem bántam meg, hogy maradtam, úgy az akkori kollégák és a hozzám tartozó betegek sem, hiszen az utóbbi csoportból több százat még ma is név szerint ismerek.
     - Hogy élted meg a rendszerváltás fény- és árnyoldalait?
- Bevallom őszintén, hogy komolyabb rendszerváltást reméltem, ami nem jelentett volna semmiféle fölényeskedést, elégtételvételt, bosszút stb. Őszintén örültem annak, hogy demokratikus államforma alakult ki, szabadon gondolkozhattunk és véleményünket is kimondhattuk. Kétségtelen az, hogy az értelmesebb pártfunkcionáriusok már a nyolcvanas évekre világosabban láttak és méltatták, jutalmazták a szakmailag megfelelő embereket akkor is, ha azoknak más volt a politikai meggyőződése. Ez a becsületes, őszinte, nem túlzó baloldaliakat jellemezte, akiket ma is megbecsülök. Egy másik fajta a hetvenes évek végén már előre látta a kommunista rendszer bukását, és ezek az "elvstársak" magukat is, de főleg gyermekeiket Nyugat és Amerika irányába terelték. Tudtak ösztöndíjakat szerezni, adogatni egymásnak, így felkészültek a gazdasági, pénzügyi, tudományos, politikai élet rendszerváltással kapcsolatos vezetőszerepeire, és ezt az Antall-kormány nem észlelte, vagy nem fogta fel. Nem tudta azt mondani, hogy a Szovjetunióban tanultak alkalmatlanok, és azt hitte, hogy hozzájuk hasonló keresztyéni magatartás hatással lesz rájuk. Egyébként is olyan összefonódások voltak, hogy lehetetlen volt az igazi rendszerváltást véghezvinni. Általában a többség megelégedett azzal, hogy kivonult a szovjet hadsereg, és azt remélte, a gazdaságilag lezüllesztett, eladósított ország rövid idő alatt átalakul kapitalista Kánaánná. Nem voltam jós, de én két hónap után láttam a valós helyzetet.
     A rendszerváltással kapcsolatos generációváltás pedig a magamfajta hatvanasokat "hivatalosan" a partvonalra tette. Kétségtelen az, hogy mind egyetememtől, mind hajdani és jelen városomtól elismerést kaptam, és az jól esett, de félek, hogy ezt most egyesek ismét felróják nekem.
     - Az Esztergomi Balassa Bálint Társaság elnökeként hogyan látod a város és a megye tudományos szellemi életét?
     - Pesszimistán. Ilyen anyagi körülmények között az emberek elszakadnak a többnyire önzetlen tudományos munkától, de a szellemi, sőt a tiszta érzelmi élettől is. A fiatalok egyáltalán nem látogatják a rendezvényeket. Kivételt képez néhány "megszállott" egyén. A vidéki tudományos, szellemi élet még nehezebb, mint mondjuk egy egyetemi városban, különösen pedig a fővárosban. Itt alig tudunk összejönni tízen-húszan egy-egy rendezvényen. Ezzel szemben örömmel hallom, hogy Szállási Árpád orvostörténeti előadásait a debreceni egyetemen nemcsak nagyszámú egyetemi hallgató, hanem idősebb orvos kollégák és civilek is rendszeresen látogatják. A tudományos munka anyagi támogatása is egyre nehezebb. Műveinket alig tudjuk kiadni, ha kiadjuk, nincs aki terjessze. Hazai, külföldi kongresszusokra kapunk egy-egy repülőjegyre költséget jótékony alapítványoktól, de ma már a hazai kongresszusok 10-20.000 Ft-ba, külföldiek pedig 100.000 Ft-ba kerülnek. A fiataloknak ilyen körülmények között, amikor még a mindennapi munkájuk sincs megfizetve, aligha lesz indíttatása, kedve tudományos és szellemi aktivitásra. Ezért nagyra becsülöm a kevés kivételt, és ahogy tudom, segítem őket.
     - Milyen a lakosság idegállapota? Napjainkban milyen tendenciák érvényesülnek?
     - A sajtóból, rádióból, televízióból olvasottak, hallottak, látottak nálam autentikusabb választ adnak erre: Magyarország a világon előkelő helyet foglal el az öngyilkosságok, depressziók, agyi érbetegségek, rosszindulatú daganatok, alkoholizmus, balesetek statisztikusan megállapított sorrendjében. Mindezek sok mindent kifejeznek egy ország gazdasági helyzetéről, általános kultúrájáról, egészségügyi ellátásáról és természetesen a lakosság közérzetéről. Én magam sok szomorú, rezignált vagy ideges, indulatos embert látok, aminek mindenki ismeri az okát. A fenti betegségek gyakorisága, az emberek rossz közérzete a növekvő bűnözéssel, bizonytalansággal együtt, a bennünk élettanilag meglévő szorongást és félelmeket fokozzák. A közeljövőben - hacsak valami csoda nem történik - ezek a tendenciák határozzák meg létünket.
     - Hogyan élsz most nyugdíjasként, hogy telnek napjaid?
     - Nyugdíjazásom után hívtak Berlinbe és Uppszalába is dolgozni, de a hazai neuropatológia és az itteni betegek, s nem utolsósorban lokálpatriotizmusom itthon tartottak.
     Tekintettel arra, hogy mindig igen aktív - átlag napi 14-16 órát dolgozó - ember voltam, igyekeztem magam biztosítani nyugdíjas időmre is. Két év után, úgy érzem, "túlbiztosítottam" magam, azaz még többet vállaltam és tűztem ki célul, mint aktív koromban. Természetesen az anyagiak miatt is kénytelen voltam és vagyok vállalni feladatokat. Röviden összefoglalva ma is nagy kedvvel gyógyítok, kutatok, tanítok, írok, tanulok és egy keveset szórakozom is. Ezen ténykedéseimnek a súlypontja az adott helyzet szerint változik. Komoly törekvésem az, hogy a világhírű magyar agykutatás gyakorlati, mikroszkópos részét megőrizzem, és tovább fejlesszem, hiszen ezért is vállalom ezt az önálló munkát Miskolcon harminc éve, most pedig másfél éve Tatabányán. Mindkét helyen, mint azt a klinikai munkámban is tettem, az utódok nevelése elsőrendű feladatommá vált.
     A szakma intenzív folytatása mellett van időm arra, hogy édesapám születésének 1996-os centenáriumára egy monográfián dolgozzak, ami megyénk (Bihar) és városunk (Sarkad) rövid történetébe ágyazva a Leel-Őssy család történetét tárná fel. Ha sikerülne, akkor ez méltó ajándék lenne a millecentenáriumra Sarkad városának. A monográfiából származó esetleges bevételt pedig ritka szép sarkadi református templom fióktornyos részének a felújítására szánnám.
     Végezetül aláhúzom azt, hogy minden, amit eddig elértem az előzőkben felsoroltakon kívül, a családomnak is köszönhető, mert sokat és eredményesen dolgozni csak harmonikus és szeretetteljes légkörben lehetett és lehet!