Nemcsak a Széphalom Könyvműhelyt dicséri Vasy Géza új tanulmánykötetének külső borítója, hanem a szerzőt is. Nemcsak a sorozat (Bertha Zoltán: Gond és mű és Csűrös Miklós: Géniuszok - Kortársaink című munkája jelent még meg) kivitele roppant ízléses, de a választott cím és a mottó is nagyon találó, szinte "mindent" elmond a könyv tartalmáról, s Vasy irodalomfölfogásáról. Van ugyanis a sors szónak egy mára megfakult jelentése. Vidéki, archaikusabb környezetből származván tudom, hogy öregebb, törődöttebb emberek ha sorsról beszélnek, egy gyötrődéssel teli életútra, életformára gondolnak. Az ő tudatukban akinek jól ment, megy a sorsa, az azért volt lehetséges, mert nem volt sorsa. A sors ebben a tudós szótárak által tán nem is rögzített jelentésárnyalatban - a latin sors bona hiányára utalóan - szinte a folytonos szenvedés szinonímája. Sorsa annak az embernek, családnak, nemzetnek van, amelyet fölösen is megpróbált az idő.
     Vasy Géza tanulmánykötetének címmé emelt szókapcsolata ily módon villanthat rá arra, miért is nevezik oly sokan - értéktöbbletként, vagy az esztétikumot megfakító tehertételként értelmezve - sorsirodalomnak a magyar irodalmat. A szerző vállaló módon teszi ezt, tanúságnak ott a címlap másik eleme, éppen e gyűjteményt lezáró egyik összegző tanulmányból (Értékek és közvetítők), a mottó: "Számomra a műalkotások legfőbb és legáltalánosabb értékét az adja, hogy képesek tartósan esztétikailag megformált hatást gyakorolni az emberi és a nemzeti tudatra". Hatni az emberi - pláne nemzeti - tudatra? Megint olyasmivel kísérletezik Vasy, amivel nem szabad? Az irodalom vizsgálatába irodalmon kívüli elemeket kever, s a literatúrának valós társadalom- vagy nemzetformáló feladatot szán? Hiszen a politikai és ideológiai tehertételek ellen példás fegyelemmel hadakozó irodalom és irodalomtudomány legjava éppen azt bizonyította az utóbbi évtizedekben, hogy korszerűtlenül tudományellenes és káros illúziókba kergető az ilyen fölfogás továbbélése.
     Tudjuk, a tradicionálisabb, a szövegekhez való emocionális kötődést inkább fölvállaló értékközvetítő és a világegész érzékeltetésének lehetőségét föladni kényszerülő, immanens fogalmi szempontokkal leíró irodalomszemlélet vitájáról van szó. Vasy e vitában - a látszat ellenére - nem áll pártot, mindig megengedő módban fogalmaz, e két érték egymásmellettiségét és a tolerancia szükségességét hajtogatja szorgalmasan. Ízléspreferenciái persze neki is vannak, és nem szeretné, ha tudós hevületünkben valós értékeket is elpusztítanánk csak azért, mert újmódi szemléletünk határán kívül esnek. Nem állítja, hogy fölnőtté érett irodalomtudományunk minden szeletében öncélú, de hogy áteshetünk a ló túlsó oldalára, azt igen. Mert - tetszik, vagy sem - ma is Magyarországon élünk, volt és van (!) egy olyan történelmünk (történésünk), amely ma is kiérdemli a sors szót, a bevezetőben fejtegetett értelemben is.
     Tizenhét tanulmányt olvashatunk a kötetben s két tény rögtön szembeötlő. Az egyik, látszatra kevésbé lényeges, hogy az írásokat a "hősök" születési évének kronologikus rendjébe sorozza rigorózus precizitással Kormos Istvántól (1923) Kiss Annáig (1939). Akár e sor folytatásának is tetszhet, hogy a szerző 1942-ben született, s így ez a tanulmánysorozat Vasy Géza életének emlékezettörténeteként, jelenkortörténeteként is fölfogható, elemzésekbe rejtett vallomásként egy értékeszmény- ről és annak sorsáról. Az írásokon átütnek a személyes megérintettség mozzanatai, tudatosítván azt, hogy az irodalomtudós is - tiltakozzék ellene bármennyire, bármely egzaktnak hitt irodalomvizsgálati módszerbe kapaszkodva - mindig önnön eszményeinek alakuló-változó, vagy éppen kevéssé változó viszonyrendszeréhez "méri" a műveket. Magyarán szólva: mindig önmagáról is ír, legföljebb - ellentétben az öregebbik Ignotusszal - megpróbálja letagadni.
     Jellemző még, hogy az írások mindegyike líráról, vagy elsősorban lírikusról beszél. Azt hiszem, egy régi tradíció értékfönntartó erejéhez való makacs ragaszkodás is ez, hiszen tudott, hogy a magyar irodalmat az utóbbi két évtizedig szinte "azonosították" a lírával, ez a műnem számított - a megszenvedett históriából is erőt merítő etikai tartás folytonos demonstrációjaként - a leginkább "nemzetjellemzőnek". Vasy Gézát a líra haláláról való legújabb jövendölések korszakában e hagyomány sorsa, átmenthetősége érdekli, s szeretné bizonyítani azt is, hogy nem kell még okvetlenül meghúzni a vészharangot. Sem értékválasztásában, sem értekező stílusában nem ül föl divatoknak, nem követi a néha drasztikus formában megnyilvánuló, írástudókkal szembeni elváráshorizontot, bátran becsüli meg a kismestereket is. (Napjainkban alighanem bolondnak tartják azt az embert, aki képes több mint húsz oldalt szentelni olyan, értékei mellett naivitással, esendőséggel is megvert életműnek, mint Simon Istváné.) Beszédes lehet az a tény is, hogy tanulmányainak hősei többnyire olyan alkotók, akiket nemigen becsül meg újabb irodalomtudományunk. "Népi-nemzeti kötődésűnek" szokás nevezni őket, valamely skatulyázó kedv okán, hogy aztán rájuk süttethessék a korszerűtlenség vádja. Vasy Géza írásainak - a történeti értéket is hangsúlyozó szemlélet mellett - egyik érdemét én abban látom, hogy nem vállalja hősei számára a beszűkítő értelműnek szánt "ketrecet", az általuk létrehozott értékeket tágabb érvényűnek tudja, hangsúlyozottan életérdekű problematikaként beszél e lírai modellről. Számomra bizonyítani tudja, hogy a klasszicizáló és a modernista törekvések választáskényszerként való szembeállítása a legnagyobb értékvesztesége újabb irodalmunknak és irodalomszemléletünknek, lévén, hogy e néha össztűzszerű egyirányúsággal sugallt választáskényszer tesz leginkább süketté bennünket, ha tetszik, saját sorsunkra is.
     Valahol erre lehet e tanulmánykötet kulcsa. Hiszen az írásokon átütő személyes megérintettség, az értékválasztásban kitüntetett helyen szereplő lírai modellhez való kötődés egy kronológiai és egy értékrendszerbeni pontra mutat. Mindaz ami a Vasy által tárgyalt líra kiteljesedéséről (Kormos István, Nagy László) a fiatalabbak (Buda Ferenc, Ágh István, Kiss Anna) költői világképének kialakulásáról-rögzüléséről elmondható az leginkább a rendkívül összetett hatásmechanizmussal bíró hatvanas esztendők fénytörésében mondható el. A hatvanas években járta a szerző egyetemi éveit, az olvasóközönség ekkor becsülte a legtöbbre a Nagy László nevével reprezentálható költői hangot és magatartást, s ekkor következett be az az országos méret csalás és öncsalás, amely az akkor még nyomvonalaiban erősen létező értékőrző és értékfölismerő képességet mára szinte teljes morális süketséggé változtatta. "Éltük a szép, boldog jövőt", ahogy Bertók László írta erről az ambivalens léthelyzetről, hogy idővel az ezen öncsalásra figyelmeztető költői szó tetszett számunkra idegesítően avittnak. Pontosan e romlasztó öncsalás elleni hadakozásban fénylett föl Nagy László és Kormos István akkori lírája, s emésztődött föl lassan az élete. Bertók László ironikus polifóniája, Ágh István elégiája, Buda Ferenc félelemmel és reménnyel teljes csöndje csakúgy e folyamatból fakadt, mint a tán kisebb tehetségű, így védtelenebb - a tradícióvesztés veszélyes következményeinek drámáját verssé váltani kevésbé tudó - Simon István talajtalanná válása is.
     Ha nem is részletekbe menően elemző, s ha nem is mindig Ldirekt módon, de az egyes tanulmányok összefüggő holdudvarában erre a mindmáig nem tudatosodott folyamatra hívja föl a figyelmet Vasy Géza könyve. Tán épp mert irodalmári szereptudatának rögzülési ideje egybeesett az általa most vizsgált költői magatartás legnagyobb hatású korszakával, ő megőrizte értékfölismerő és értékátörökítő képességét, s pontosan tudja, mit veszíthetünk, veszítettünk. Ezért - bár filológiai precizitásra és szabatos fogalmiságra törekszik - nem a metanyelvi tudományosság látszatát kergeti, hanem értékeket ment és tudatosít. Olyan nyitottsággal és toleranciával teszi ezt, hogy képtelenség kirekesztő elfogultsággal vagy konzervativiz- mussal vádolni. Amidőn Bertók László költészetének polivalens voltáról, a hit és hitvesztés kettősségének drámájáról, Fodor András "korszerűtlenségével" is időszerű, életmentő érveket és magatartásformákat, a "megőrzött otthonosságérzetet" kínáló lírájáról, vagy a felejtés ellen küzdő, a művész-lét teljességét őrző Kiss Annáról beszél, éppen kettészakított irodalmi tudatunk ellen érvel. Ezért lesz az ő elemzésében Ágh István költészete - eltávolodva a mára megroggyant vátesz-költészettől - a személyiség épségéért való per, nem lét- hanem életérdek- líra éppúgy, mint az életet a legfőbb értékenk valló, versei etikai vonatkozására Nagy László-i módon kényes Buda Ferencé. Nemcsak az értékőrző és a modernista költészettörténeti vonulat szembeállításának gyarlóságát bizonyítja ezzel, de a sorsvállaló irodalom átörökítésének és megújulásának az esélyét is fölvillantja.
     Vasy Géza nem akarja visszaállítani egy letűnt kor szerencsésen kiseprűzött szemléletét, evidenciákkal nem vitázik. Van ugyan szinte minden tanulmányának egyfajta "csakazértis" fölhangja, de nem állítja, hogy "a fokozódó értékpusztulás a művészet eszközeivel megállítható" (Keresztúry Tibor), mert tudja, hogy csak azzal valóban nem állítható meg. Pontosan jelzi, hogy a népi-nemzeti indíttatású irodalom a személyiség autonómiájáért - "a védtelenség kiküzdéséért" is szót emel (l. a Csoóri Sándor-pályaképet), s hogy ez az irodalom az erkölcsi értékek fönntarthatóságában, az életértékek közvetíthetőségében bízik, s nem a társadalom ráolvasásszerű megjavíthatóságában. A Nagy László-i életművet reprezentáló vers, a Ki viszi át a Szerelmet című éppen a költészet "lemerülésének" esélyétől félti a jövőt, hiszen vannak értékek, amelyeket közvetíteni csak a költészet "tud". Nem az ebben való hit az illúzió, hanem ennek hiánya, lévén ha e végső soron morális igényt föladjuk, csak az amoralitás ragadós - a kételyek nélküli modernitásra fölesküdve kevéssé kivédhető - példája lehet úrrá az életen, s meggörbül a József Attila emlegette gyémánttengely. Ilyen formában az irodalom - ha hagyjuk - hatással lehet emberi és nemzeti tudatunkra. Ebben mindenfajta irodalom létezésével bízik, ha elég jó. Azt is mondhatnám: ez a sorsa.