Harminchárom esztendő (1961-1994) terméséből állította össze Szakolczay Lajos a Püski Kiadó megbízásából Csoóri Sándor összegyűjtött esszéinek, naplóinak, beszédeinek két hatalmas terjedelmű kötetét, Csoóri Sándor életműsorozatának első darabját. Hónapok óta olvasgatom ezt az önálló életműként is reprezentatív művet, jólesik újra és újra részesülnöm abban az impozáns világhódító és világteremtő szenvedélyben, amelyik oly magával ragadóan működik ezekben a könyvekben. Pedig e kötetek minden darabját jól ismertem már. Rögtön észrevettem e gyűjtemény egyetlen komoly hiányát is: rejtély számomra, hogy miért maradt ki belőle a Csoóri-magatartás egyik kulcsesszéje, a Közeledés a szavakhoz. Az a remek írás, amelyikben a személyesség értelmének talán legmélyebb magyarázatát adja Csoóri Sándor.
     Még egyetemista koromban, több mint harminc esztendővel ezelőtt láttam és hallottam először Csoóri Sándort. Azóta érzem és tudom, hogy ez az író nagyon fontos nekem. Az első találkozásból csak arra emlékszem, hogy amikor a debreceni egyetem XII-es termében elmondta Anyám fekete rózsa című versét, egyszerre oldódni kezdett bennem a szorongató kisebbrendűségi érzés. Meggyötört a vers fekete sugallata, de felszabadított a költői szó ereje, nyíltsága, személyessége, érzelmi gazdagsága. Biztatássá és bizonyossággá vált ez a hang számomra: az "alulsó Magyarország" gyermekeinek is lehet képességük és joguk szellemi pályán élni, sőt képviseleti küldetésük is van. Kötelességük azoknak a szemléleti és magatartás-értékeknek a tudatosítása, beemelése a nemzeti kultúrába, amelyekről nekik vannak eredeti ismereteik, tapasztalataik, s amelyek nélkül félszárnyúan szegény maradna a 20. század végén is az ember.
     A küldetés szót az utóbbi időben nem illik kiejteni sem, pedig semmiféle vajákos misztika nincs benne. Annyit jelent csupán, hogy az embernek dolga van a földön, s azt becsülettel végzi. Kinek-kinek azokat az értékeket kell képviselnie a nemzeti kultúrában, amelyekben illetékes. A többieket pedig el kell sajátítania, a többiekben illetékességet kell szereznie. Az igazi értékek nem kioltják, hanem feltételezik egymást.
     Csoóri Sándor műve számomra éppen abban példaértékű, hogy miközben következetesen vállalja és folyamatosan műveli az eredetével nyert értékeket, organikusan és nagyívűen tágítja világképét. Életműve egy új, korszerű egyetemesség-eszme modellérvényű megvalósításává vált. Ez az új egyetemesség-eszme az ő műveiben magyar gyökérzetű és magyar érdekű. Megvalósítása, működtetése a mi lehetőségünk, a mi kötelességünk. Egyéni és nemzeti, nemzeti és egyetemes mintaszerű egyensúlya valósul meg szemléletében.
     A közvetlen személyesség, eleven életrajziság pedig elsősorban belső tartalmainak gazdagsága révén különleges értéke esszéinek. Lenyűgöző bennük az, hogy egyetlen embernek milyen sok fontos eszméhez és ügyhöz van személyes köze, hogy a világ milyen gazdagságával van személyes viszonya, miközben harminchárom esztendőn keresztül folyamatosan azt regisztrálja, hogy még mindig csak készülődik a számadásra.
     A Tenger és diólevél két vaskos kötetét újraolvasni azért is nagy élmény, mert Csoóri Sándor szemléletének kitüntető értéke a tárgyi elemek gazdagságát és a határozottan egyéni látásmód elevenségét természetesen összekapcsoló szervesség. Világképe nyitott és organikus: egymással ellentétesnek látszó elemei is természetesen illeszkednek az új egyetemesség rendjébe. Nincs olyan írása, amelyik ne hozna valami meglepően új felismerést, s nincs olyan írása, amelyik ne illeszkednék szervesen az életműbe. Robert Jauss divatos kifejezését kölcsönvéve azt is mondhatjuk, hogy Csoóri Sándor esszéi mindig felfüggesztik az olvasói "elváráshorizont"-ot, s a személyes élmény hitelességével vezetik új, tágasabb látásmódra olvasójukat.
     Szellemének nyugtalansága és egyéniségének gazdagsága szavatolja azt, hogy bármely tárgy ürügyén fontos és eredeti mondandója van. Eltökélt vonzódása a képi kifejezésmódhoz pedig azt eredményezi, hogy esszéibe vont élményei, tárgyai elevenek és egyéniek maradnak akkor is, amikor a fogalmi elemzés követelményével is szembesíti azokat. A kép az egyedit bekapcsolja az egyetemes vonatkozásrendjébe, távlatot ad a jelenségnek, mégis megőrzi annak sajátos ízét, egyéni zamatát.
     Szakolczay Lajos - a szerző segítségével - megérthető ambícióval és igen nagy munkával - részben időrendi szempontokat is érvényesítő - tematikai fejezetekre osztotta ezt a hatalmas birodalmat. Szerkesztői utószavában tömören áttekinti a két kötet tematikáját és szerkezetét: a rövid írói jegyzeteket (Új kőtáblák) az irodalommal, kultúrával, nyelvvel kapcsolatos általános jellegű esszék (Meztelenül, mint Ézsaiás) követik. A magyar irodalom klasszikusairól készült kisportrék, elemzések ciklusa (A balsors ellenfelei) után a kortársakat méltató esszék (Testközelből) következnek. Az idegen nyelvű irodalmakkal foglalkozó írások (Kézfogások - határok fölött) után a népköltészet új értelmezését a bartóki modell plasztikus bemutatásáig vezető ciklus (Tenger és diólevél) áll. A szem hódítása a képzőművészetet és fotóművészetet tárgyaló írásokat tartalmazza, ezt követi a Filmek, színészek ciklus. A félig bevallott élet ciklus közvetlenül önéletrajzi jellegű vallomásokat, elemzéseket gyűjtötte össze. Az Erkölcsi revíziót! és a Nappali Hold ciklusok esszéi pedig történelmünk és jelenkorunk egyént és közösséget egyaránt porlasztó gondjaival, abszurditásaival néznek szembe.
     Ez az áttekintés jól érzékelteti Csoóri Sándor érdeklődésének fő irányait, s ha az egyes ciklusok belső tartalmait, műfaji és tárgyi modulációit, szemléleti tágasságát megvilágítjuk, fő vonásaiban hitelesen áll előttünk az esszéíró.
Érdemes azonban legalább képzeletben pontos időrendben is áttekinteni Csoóri Sándor esszéit. Így még szembetőnőbb szemléletének sokrétű gazdagsága, igényes nyugtalansága és mégis növényi növésű organikussága, személyiségének folyamatosan ösztönző, "bujtogató", önmaga szabadságát, védtelenségét megteremtő, művészetszemléleti és politikai korlátokat következetesen áttörő történelmi jelenléte. Folyamatosan és határozottan szembenáll korának rossz tendenciáival, öncsonkító megalkuvásaival, szemléleti szűkösségével, korlátoltságával. Olyan ez az esszévilág, mint egy óriás fa koronája: csupa szabálytalanságból fölépülő hatalmas és egyszeri, mégis organikus rend. Csupa elágazás, mégis minden a helyén van benne.
     A tüzetesebb áttekintésnek együtt kell majd számbavennie Csoóri Sándor esszéinek dinamikáját és statikáját, fő témáinak, motívumainak kibontakozását, belső mozgását és tartalmát, kiterjedését. Ezúttal csak néhány fő jellegzetességének kiemelésére szorítkozhatom.
 

Szellemiségének, magatartásának világteremtő nyugtalansága már korai rövid írói jegyzeteiben feltűnik. Az elavult magatartásmódok, szemléleti törvények helyére valóban új magatartást, új világlátást állít. Egy kiskutya teteme láttán a céltalan pusztulás tragikumát elemzi. Az unatkozó ember elviselhetetlen számára, az ő ellenében a nyugtalanság dicséretét mondja el. Az éjjeli nyugalmát megzavaró egér elpusztítása arra döbbenti rá, hogy szegényebb lett egy ellenféllel. A parasztház padlása számára a szegénység múzeuma. A beszélgetés műfaján tűnődve arra döbbent rá, hogy a beszélgetés menekülés az írás felelőssége elől, pedig "az önpusztító magánbeszéd helyett a világgal, a társadalommal folytatott, írásban rögzített, nyílt párbeszéd lehet egyetlen és korlátlan műfaja" az írói szabadságnak. A jellegtelenséget árasztó egyformaság ellen szól, midőn a különösség világfrissítő értékét hangsúlyozza. A szürke tárgyilagosság helyett elragadtatott gondolatokat, szellemi kalandokat, a valóság rejtett földrészének felfedezését várja az újságírástól is. Emberibbé, személyesebbé szeretné tenni a világot. A kérdőjelet minősíti a legdemokratikusabb írásjelnek. A "nagy kétségbevonók" az eszményképei. Néha bevallottan elfogult irántuk. Apológiát ír a házassághirdetést föltaláló hölgy bátorságáról. A képek erejére, a történetek fontosságára figyelmeztet. A kritikai szemlélet tisztaságát óvja, midőn felháborodottan utasítja vissza a baráti jószándékból eredő védelmet, helyette "agyonveretésért" könyörög. "Írni és élni is csak az érvénytelenítés állapotában tudok: a Nemek és Igenek egymást megsemmisítő feszültségében" - írja Ideges napló című jegyzetében harmincnégy évesen.
     Írásai nyugtalan, a társadalommal, a közélettel és önmagával elégedetlen vallomások, elemzések. Egyértelműen tanúsítják, hogy Csoóri Sándor valóban Antiszthenész mondásával helyettesíti a tízparancsolatot: "Szívesebben leszek bolond, mint elégedett!" Nyugtalansága, szabadságot, tágasságot igénylő szellemisége eltökélten vállalja a veszélyes életet is a világfelfedezés, a rejtett szférák felkutatása, a tiltott igazságok kimondása végett. Kísérletező, örökké újat kereső szellem, aki tudatosítja még a kudarcok értelmét is személyiségének és írói hivatásának kibontakoztatása érdekében. "A veszély nemcsak ejtőernyősök és berepülő pilóták mesterségéhez tartozik hozzá. És a kiváncsiság se." Regisztrálja a magyar közgondolkodás és politika szembetűnő fogyatékosságait: az őszinteség és szembenézés bátorságának hiányát. Már a hatvanas évek közepén fölveti azt a később kilombosított gondolatát, hogy reális önismeret nélkül sem az egyén, sem a közösség nem élhet emberhez méltó életet. Ezért a maga számára tudatosítja, hogy Magyarországon "szinte hazafias kötelesség bujtogatónak lenni". Következetesen vállalja és kiteljesíti ezt a bujtogató magatartást szellemi és politikai téren egyaránt. Ennek a szerepnek, életútnak miden következményével együtt.
     Így áll mindmáig szellemi és politikai viták kereszttüzében. Tudatosan és nyilvánosan törekedett arra, hogy személyiségének önalakítását nemzeti önismereti iskolává avassa. Személyes szellemi szabadságának kiharcolását közüggyé, közkinccsé tette, mert nyilvánosan végezte.
     Harminckilencedik születésnapján például így írt önmagáról:  "Valamikor forradalmárnak készült, de a folytonos belátások láthatatlanná tették még a testét is. Érvénytelenné jelenlétét. El nem mondott szavaitól az eddig elmondottak is jövőtlenül szédelegnek." Esszéit ez a könyörtelen személyes erkölcsi imperatívusz közösségnevelő érvényűvé tágítja, hiszen az olvasót is szembesülésre kényszeríti az adott tárgyat és önnön magatartását illetően is.
     Csoóri Sándor az esszéiben örökös vitát folytat önmagával is. Az elégedetlenség hajtja újabb és újabb szellemi kalandokba. Plasztikus önportré áll előttünk az esszékben, s ez az önportré szorosan összefügg, a magyar társadalom alakulástörténetével, mert folyamatosan alakítani próbálja azt, harcban áll vele.
 

Irodalomszemléletének első gyökeres átalakulását az ötvenes évek közepén Juhász Ferenc és Nagy László költészetének ösztönzése váltotta ki. A Petőfi-eszményt követő fiatal költő előtt hirtelen kitágult a világ, tudatosította a művészet világteremtő lehetőségeit. Ettől kezdve a hetvenes évekig szinte minden kötetében megrója korábbi önmagát, kevésnek ítéli eredményét, egyre tágítja önnön irodalomszemléletét. Ennek a belső önalakító küzdelemnek igen sok elágazása van. Nyomon követhető a szellemi kibontakozás szövevényes útja egészen a hetvenes évek második felében megfogalmazott új egyetemesség-eszméig. Juhász Ferenc, Nagy László, Eluard, Apollinaire, Lorca, Jeszenyin, József Attila, Bartók, a népköltészet egyaránt ösztönzi és eszmélkedésre, számvetésre készteti. Gondolkodói karakterét Ady, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Bibó István, Szabó Zoltán alakítja leginkább észrevehetően. De a közvetlen művészi és gondolkodói ösztönzések a hetvenes években már háttérbe szorulnak a nagyívűen kiformált egyéni világképben, szuverén látásmódban.
     Az irodalom értelmén és szerepén tűnődő Csoóri Sándor korán felfedezte a maga számára a képek és a történetek erejét és a személyesség fontosságát elszemélytelenedő világunkban. "A költői kép, a mítosz nem utánozza a világot, hanem legsűrűbb jelentését közvetíti. Megszünteti az ábrázolás szükségességét, kiindulópontját, hogy minél gyorsabban bekapcsoljon bennünket a legegyetemesebb tevékenységbe: a kifejezhetetlen átélésébe - írta 1967-ben. Másik, sokat idézett gondolata szerint a költészet a "világ érzéki metaforája". A kép, a metafora mindig az alkotó közvetlen személyes teremtőmunkájának eredménye. A vers a személyiség szabadságának, kompromisszum nélküli létlehetőségének is terepe.
     Csoóri Sándor esszéírói munkássága a létbeli otthonosság megteremtésének nagy kísérlete is. Az otthonosság viszont elképzelhetetlen értéktudat és egyensúly nélkül. A Csoóri-esszék némelykori kilendülése a képek és a szubjektivitás irányába, nem jelentenek racionalizmusellenességet, miként ezt többször fölvetették esszéit bírálva, hanem a racionalizmus és a személytelenség fétisizálása elleni elragadtatott gondolatok inkább. A megszokottság bátor kilendítése új felismerések irányába. Így veszi védelmébe a személyes hangú költészetet és a személyes sors, személyes tartás hitelét a személytelenség kötelezőnek tekintett, általános kultusza idején. Érvelése sokrétű, de gondolkodása mindig élményszerű és tapasztalatra alapozott. Számbaveszi a divatos teóriákat is, de vállalja a maga gyökeresen más tapasztalatát, élményét. A személytelenség költészetét nem kívánja száműzni, csupán hitelesen szembeállítja vele a személyes líra korszerűségének, létfontosságának tapasztalati tényét. Saját élményét, melynek hitelessége épp a személyes tapasztalat okán kétségbevonhatatlan. Élménye sokrétű, gazdag. Saját költészete is példa lehet arra, hogy nem elvont filozófiai tézisek útmutatása nyomán vannak tele versei a természet képeivel, hanem "nyárszeretete" és "hóőrülete" természetes következményeként. Mindemellett ezek a természeti elemek Csoóri Sándor költészetében a világteremtés eszközei, az "érzéki metafora" építőkövei.
     Klasszikusainkat elemző esszéi is telitalálatok sorával példázzák költészetszemléletének tágasságát, kreatív nyitottságát és felelős komolyságát. A Téli éjszakáról írja: "Nem létező vidék ez, mely mégis létező dolgok és történések színtere". A sok kínálkozó példa közül Nagy László Menyegzőjéről írt sorait idézem még: "A Menyegző, ez a mítosszá táguló költemény, nemcsak a magyar költészet és korunk világirodalmának egyik legjelentősebb verse, de ezzel egyidejűleg kivételes erkölcsi teljesítmény is. A lakomázó emberiséggel való egyszemélyes szembefordulás. Csoóri Sándor otthonosabbá, emberibbé szeretné tenni világunkat, vissza akarja hozni bele a száműzött személyességet. Klasszikusokat és kortársakat idéző, bemutató esszéi mindig a személyiség egyetemes érvényű cselekedeteit, világteremtését méltatják. Személyesség és egyetemesség, személyesség és távlatosság találkozási pontjait világítják meg. Leggazdagabban talán József Attila életművét elemző írásai értelmezik a személyiség világgá tárulkozásának kreatív folyamatát. József Attila költészete a példatára annak bizonyítására is, hogy a költészetnek az "ésszel mérhető pontokon túl" is van birodalma, az "átélhető, de elgondolhatatlan dolgok" kimondása révén.
     Sok-sok esszéje érinti a költészet értelmét, mással nem helyettesíthető fontosságát a személyiség létérzékelésében. Szinte törvényszerű, hogy a költészet különleges értékét valló és tudatosító esszéíró költőnek szembe kellett kerülnie a költészet leértékelődésének teóriájával és lefokozásának napi gyakorlatával. A Műfajok őrségváltása? című esszéje a költészet rendkívül gazdag modulációjú, érvelő és indulatos védőirata. Gazdag történelmi áttekintéssel igazolja a költészet különleges szerepét és értékét a magyar kultúrában, majd sorraveszi azokat a tényezőket, amelyek lefokozták vagy lefokozzák a verset a befogadói tudatban: a "semmitmondó, zagyva, vagy a minden sorukban értelmes, de egész létükkel mégis a hiábavalóság holttengereit megidéző költemények"-et, a nyelvroncsolást, a felelősségtől menekülő személytelenséget, az eszközből céllá emelt groteszk- és irónia-kultuszt. Olyan költészet mellett érvel, amelyet klasszikusaink példája hitelesít a költői személyiségben lejátszódott metafizikai eseménysorral, amelyet a lírai én "kölcsönözhető" sorsa emel létérdekűvé, melyben egyéni és egyetemes találkozik. Meggyőző érvelése szerint csak az a költészet számíthat emberi jelentőségre, amelyik maga is vállalja a szembenézést az emberi sors mai kihívásaival. "A személyiség mint fölszikráztató metafora egy versben, képes láthatóvá és átélhetővé tenni a sorsot". Gazdag érvrendszere a személyes tapasztalat mellett írók, filozófusok megállapításait is mozgósítja a defenzívába szorult lírai én felszabadítására. Mások közt Nikolai Hartmannt is idézi: "még a közösségi szellemet se közösségi tudat hordozza, hanem individuális". Vonzó szabatossággal és nyíltsággal érvel amellett, hogy a világnak a mai, elszemélytelenedő állapotában különleges szüksége volna a költészetre. A legmodernebb esztétikák megállapításai felől is igazolható az a nagyon megfontolandó gondolata is, hogy a jelenkori költészet "elsorvadása a klasszikus költészethez fűződő viszonyunkat is szétroncsolja". Nem a kísérletezést veti el, hanem a gyökértelen felszínességet és a személytelenség kultuszának kizárólagosságát utasítja el.
     A lét titkainak faggatása tekintetében elkülöníti egymástól a gondolati elemzés és a költészet lehetőségeit, az esszékben azonban együtt kamatoztatja költői és gondolkodói képességeit. "Úgy látszik, a Csoóri-esszé egyik fontos jellegzetessége éppen a logikai-fogalmi és a képi-szürreális megközelítés változatos alkalmazása a legkényesebb pontokon, az alig kimondható dolgok kimondása érdekében. Ez nemcsak azzal jár, hogy így többnyire jóval közelebb férkőzhet valamely igazság mélyen rejtekező magvához, tehát nemcsak praktikus-racionális értelme van, hanem stiláris-etikai önreprezentáló jelentősége is, amennyiben mindennél plasztikusabban tárja elénk a hívő, a vívódó, a kétkedő, a töprengő embert, aki egyszerre akar túllépni önmaga és a társadalom korlátain, s egyszerre remél győzelmet és védtelenséget - írta róla találóan Bíró Zoltán.
 

Kritikusai rég észrevették már, hogy az esszéíró Csoóri Sándor nagy kérdező és makacs újragondoló. Nem elégszik meg a megszokott válaszokkal. Jauss nyomán szokás újabban azt hangsúlyozni, hogy az irodalom újra és újra átírja az irodalomtörténetet. Csoóri Sándor ugyanezt tette 1966-ban, amikor Szántottam gyöpöt című esszéjében a népköltészet mibenlétét a modern irodalom tapasztalatainak birtokában vizsgálta meg, hogy "ne csak azzal a tekintettel vegyük szemügyre, amivel százhúsz esztendővel ezelőtt Petőfi vehette" vagy amivel az ő nyomában járók tették, "de nézzük meg saját szemünkkel is, melyet a huszadik század legkülönfélébb sugárzású lámpái edzettek meg". Vizsgálódásának eredmé- nyeképpen félretolja a népköltészet egyszerűségéről, realizmusáról szóló közkeletű vélekedéseket. A népköltészetben minden modern európai stílusirányzatnak felfedezi az őspéldáját, megvilágítja a népköltészet szürrealisztikus erezetét. Példák során mutatja meg, hogy népköltészetünkben, különösen balladáinkban számtalan olyan látomáskép van, "amelyről alig hiszi el az ember, hogy nem a huszadik század szabad képzettársításai nyomán született". Ezzel megszünteti azt a tévhitet, mely szerint a népköltészet és a magas kultúra között átjárhatatlan válaszfal van. A népköltészetet a "megíratlan idők lírai emlékezeté"-nek minősíti, de érdeklődése nem merül ki a könnyen megfejthető jelképek kinyitásában, hanem rámutat népköltészet kreatív, látomásos képszerkesztésének a kimondhatatlanat érzékeltető jellegére, modernségére. Ezt a szürrealisztikus erezetet leggazdagabban ősi népballadáinkban fedezi fel.
     Ez a felismerés ösztönzi balladáink elmélyült tanulmányozására. Az Egykor elindula tizenkét kőmíves című tanulmánya ismét a meglepetések sorát hozza, midőn kimutatja, hogy balladáinkban hatalmas drámairodalmunk van. Ennek a háttérbe szorítása viszont már a nemzet erkölcsi magatartásának kérdéskörébe vezette. Megállapítja, hogy ugyanaz a szemlélet, ugyanaz a magatartás szorította háttérbe balladáinkat, amelyik minden időben a kényelmes kibúvókat keresi a kemény szembenézés helyett. Ezen a ponton megint a népi és a magas kultúra kettészakítására nyílik rálátás, hiszen magas kultúránk idegen mintákat befogadva a 18. századtól a reményelvbe kapaszkodik, s tudatosan szorítja háttérbe népünk balladai önismeretét. A Németh László-i gondolatnak talál itt Csoóri Sándor új megvilágítást: nemzeti kultúránk kettéhasadásának tényeit dokumentálja a balladai emlékezet sorsa felől nézve. A nemzeti önismeret egésze felől nézi ezt a tényt is, a kultúra kettéhasadásában így fedezi fel a történelmi önismeret tragédiákba vezető fogyatékosságát.
     A hetvenes években két szálon bontakozik tovább leginkább gyümölcsözőn Csoóri Sándor esszéírói munkássága: a Tenger és diólevél című önéletrajzi keretbe foglalt esszéje a művészetszemléleti gondolatsort folytatja, s a bartóki modell kivételesen gazdag és megragadóan élményszerű rajzát adja, az Utazás félálomban pedig megnyitja a nemzeti sorskérdésekkel mélyen szembenéző Csoóri-esszék sorát.
     Németh László vetette fel először azt a gondolatot, hogy a bartóki modell egész kultúránk mintája is lehet. Csoóri Sándor a bartóki modell fogalmának azáltal ad új értelmezést, hogy a maga rendkívül sokrétű élménykörével szembesíti: az önéletrajz szabad mozgásában olyan organikus világkép bontakozik ki, amelyikben funkcionálisan kap helyet Csoóri számtalan meghatározó élménye, az amerikai felhőkarcolóktól a szatmárcsekei temetőig, a beatköltészettől a magyar népballadákig, József Attilától Ginsberg költészetéig.
     Az új egyetemesség-eszme kifejtésének egyik lebilincselő gondolatsora pedig József Attila költészetének az értelmezése: annak a válaszfalnak a merész ledöntése, amelyet József Attila és a népi irodalom közé húzott az a szemlélet, amelyik népköltészetnek csupán a Petőfi szemével látott egyszerűséget tudta, s a húszas-harmincas években a magyar irodalom követendő modelljévé Erdélyi József költészetét avatta. "József Attila eredetisége épp az, hogy a Bartók által először megtestesített szellemhez épp a nehezebben áthangolható világ: az anyanyelv és a költészet világának az áthangolásával kapcsolódott. Verseiben az ősi és az új dolgok megrendítő feszültsége: ugyanolyan újítás, mint a bartóki disszonancia. A népi kultúrának a modern világképben felismert helyét és szerepét éppen az minősíti, hogy Csoóri Sándor a modern költészet tapasztalatai felől fedezi fel a népi kultúra korszerű értékeit. A Tenger és diólevél olyan teljesség foglalata, amelyikbe a korábbi Csoóri-esszék fő gondolatai egy-egy részelemként illeszkednek. Ezt a modellt a szakirodalom és a művészi gyakorlat - részelemeit tekintve - tovább gazdagíthatja. Nem kövület ez, hanem élményszerűen nyitott keret, kiegészíthető az elvonatkoztató szemlélet fogalmi értékeivel is.
 

A Csoóri-esszéknek ez a belső teljesség is különleges vonásuk: teljes személyiségével van jelen az esszékben az író, ezért kapcsolja merész asszociációkkal össze élményeinek távolinak látszó elemeit is. A bartóki modellt bemutató esszéjében is természetesen jelenik meg az erdélyi magyarság kiszolgál- tatottságának ténye, hiszen a kultúrát nem lehet elválasztani az azt hordozó embertől. Magyarság és európaiság szintézisét sem lehet csak a kultúrára szorítva értelmezni, beletartozik abba az emberi szabadságjogok egyenlő esélyének védelme is.
     A nagyfokú személyesség és a magasrendű közösségi írói felelősség természetes következménye az, hogy Csoóri Sándor esszéírói életművében az önéletrajz nem különíthető el a nemzet sorskérdéseitől. Manapság gyakran olvashatunk arról, hogy a közösségi szemléletű művész önmagát korlátozza elkötelezettségével, küldetésvállalásával. Grendel Lajos is nyomatékosan arra hívja fel a figyelmet egyik esszéjében, hogy "csak a szabadságában nem korlátozott művész képes jelentős művet alkotni, s hogy az irodalmi kommunikáció mindig egyének kommunikációja, nem pedig nemzeteké vagy osztályoké. A kollektivista szemlélet, legyen bármilyen fogantatású, korlátozza az alkotás alapfeltételét, a művész szabadságát, mivel azt kollektív célnak vagy akaratnak rendeli alá. Tiszta okfejtés. Van azonban a közösségi szemléletnek olyan változata is, amelyik nem korlátozza, hanem bátorítja, felszabadítja, felnöveszti a személyiséget, hiszen arra ösztönzi, hogy az egyén szabadságát önmaga világán túli területekre is kiterjessze. Csoóri Sándor éppen azáltal vált a magyar szellemi élet egyik központi alakjává, hogy személyiségének kivívott védtelenségével, szabadságával nézett szembe azokkal a közösségi kérdésekkel is, amelyeket a konszolidáció bűvszavával visszaélő politikai érdek eltitkolt vagy fel sem ismert. Személyes gondjának tekinti a magyarság és Közép-Kelet Európa megoldatlan kérdéseit. Köznapi helyzetekből, köznapi eseményekből ez a személyiségében adott természetes és örökké izzó felelősségérzés bont ki hatalmas távlatokat.
     A strugai költőfesztiválra vonatozó író félálomban fogant asszociációiból ezért bontakozhat ki az egész Kelet-Közép- Európa történelme, s benne hangsúlyosan a magyar kisebbségek jelenkori kiszolgáltatottsága. Már ekkor, a hetvenes évek elején gyakran mutat rá esszéiben Csoóri Sándor történelemszem- léletünk és nemzeti önszemléletünk torzulásaira. Természetes logikával kérdőjelezi meg azt az akkor hivatalos irányelvet, mely az önbecsülés nyomait is ki akarta irtani a nemzetből. "Mert azt már tudjuk, hány szlovák és román iskolát zártak be a trianoni szerződésig a magyarok. És nagyon jó, hogy tudjuk, de azt még senki sem írta, mert nem írhatta össze, hogy hány magyar iskolát zárnak be most." Esszék sorában tárja föl és elemzi a magyar kisebbségek sorsáért való felelősséget. A sokfelé szakított és űzött magyarság szellemi-lelki-kulturális összetartozásának joga és lehetősége érdekében évtizedek óta eltökélt küzdelmet vív. Az Utazás félálomban, Kapaszkodás megmaradáésrt, Erkölcsi revíziót!, Eltemetetlen gondok a Duna-tájon ennek a szilenciumokkal, megbélyegző jelzőkkel is sújtott magatartásnak és gondolkodásmódnak kiemelkedő dokumentumai. Elemi emberi jogok mellett érvelnek ezek az esszék, s közben látleletet is készítenek a magyar balekségről és nemzeti közömbösségről, a nagyhatalmi felelőtlenségről és a körülöttünk élő népek sovinizmusáról, Trianon-neurózisáról. A látlelet készítő Csoóri Sándor mindig megoldást keres. A megoldásnak persze csak az ideája rajzolható föl, a továbblépéshez szomszédaink hozzájárulása, erkölcsi, szellemi érzékenysége is kellene.
     Sokrétűen és érzékletesen, élményszerűen mutatja be azt a történelmi folyamatot is, melynek során a magyarság elvesztette önbizalmát, önbecsülését. Történelmünket és jelenkorunkat elemző írásaiban a jelenségek, események értelmezése mindenkor arra irányul, hogy a nemzetnek pontos ismeretei legyenek önmagáról, mert különben önmagát is félrevezeti, becsapja, megszünteti, A magyar apokalipszis című remek esszéjében a második magyar hadsereg doni katasztrófáját mérlegelve "szinte észrevétlenül emeli a Don-kanyar megrendítő szürreális képeit a magyar erkölcsi-tudati lét látomásos tablójává. Így lesz egyszercsak a Don-kanyar »magyar apokalipszisa« egyben a tájékozatlanság, a bizalmatlanság, s a száz év történelméből fölfakadó nemzeti méretű kisebbrendűségi érzés magyar apokalipszisa (Bíró Zoltán).
     A magyar nemzeti tudatot és önismeretet sokrétűen vizsgáló, újabb és újabb nézőpontból mérlegelő író a megalkuvások, értékpusztulások sokaságát vette számba. Esszéiben az 1956-os forradalom éppen azért kapott - a rendszerváltást messze megelőzve - kitüntetett helyet (jóllehet csak jelzésszerűen szólhatott róla), mert a forradalom néhány napját a nemzet lelki egységének a megnyilvánulásaként tartotta és tartja számon. Erre az erőforrásra épített gondolkodásában és magatartásában évtizedeken keresztül, amikor következetesen kérdőjelezte meg a konszolidációs politika egész rendszerét.
     A nyolcvanas évek esszéiben már egyértelmű az a meggyőződése, hogy a rendszerváltás elkerülhetetlen Magyarországon. Minden erejével azon dolgozik, hogy a nemzet erkölcsileg és tudatilag is felegyenesedjen, hogy az ország az egész magyarság számára erkölcsi, lelki kohéziós központ legyen. Később, a rendszerváltás történelmi pillanataiban is ez a legfőbb gondja. "A határainkon kívül élő kisebbségeink megvédéséért háborút többé nem indíthatunk, de a magunk által újraalkotott, megreformált magyarság, akár egy új mű, egy ismeretlen remekmű, nemcsak itt a Kárpát-medencében, de az egységesülő Európában is beláthatatlan hatású lehet - írta, még reménykedve 1989-ben.
     Egyebek mellett azért hozta szóba oly sokszor az ötvenhatos forradalom példáját, mert meggyőződése volt, hogy csak akkor lehet igazi változás Magyarországon, ha abban "az egész ország, sőt különböző szinteken és fokozatokon az egész magyarság részt vehet. Ezért válik a nyolcvanas évek közepétől a nemzet fogalmának, értékeinek tisztázása legfőbb gondjává. Egy ájult, öntudatát vesztett nemzetet próbál a bajok, veszteségek tudatosításával is ébresztgetni. Érzékeli a "sorsfordító idők érkezését, s szinte pedagógiai elszántsággal próbálja mások számára is felfoghatóvá, beláthatóvá tenni azt a meggyőződését, hogy a sokféle megosztottság fölött a nemzet lehet az összefogó erő, felelős, okos, a történelem alakítására képesítő eszme. Ezért idézi sokszor József Attila mélyértelmű meghatározását, mely szerint "a nemzet: közös ihlet".
     Így lesz az összefogás, a nemzeti egység óhajtása a politizáló író leggyakoribb imperatívusza.
     Az az író, aki évtizedek óta megrendülten szembesül a magyarság külső és belső szétszóratásának tényeivel, s mélyen átéli annak tragikumát, egyéniségsorvasztó hatását is, nem is tehet mást, minthogy a rendszerváltásban is az egész magyarság közös boldogulásának, reményének a lehetőségét keresse.
     A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján keletkezett esszéi azonban a magyar történelem apokalpiszisének a folytatódását kénytelenek érzékelni. Ennek abszurditását és okait próbálják megmutatni. Csoóri Sándornak az a meggőződése, hogy a magyarságnak a rendszerváltásban az önmagától való elidegenítés évtizedei után mindenekelőtt vissza kell szereznie önmagát. Tudatosítania kell szellemi, lelki, anyagi állapotát egyaránt, s meg kell teremtenie lelki függetlenségét és belső összhangját. Meg kell erősíteni a magyarságot "lélekben, műveltségben, nagyvonalúságban, hagyománytudatban, összetartozás-érzésben. Mert csakis a személyiségét visszaszerzett nép tud fölemelt fejjel élni és együtt élni más népekkel a hazán belül és a haza határain kívül is". Költőien ideális igény volt ez, s az ma is. Azonban ehelyett az elsietett pártosodás, politikai rivalizálás, hatalmi harc indult meg a szocializmus romjain. Egyre nyilvánvalóbb felismerése az Csoóri Sándornak, hogy ebben a hatalmi versengésben a nemzet elemi érdekei háttérbe szorultak. A magyarság elmulasztotta a katarzist, elmulasztotta a nemzeti összehangolódás történelmi esélyét. "Elmulasztotta a nemzet lelki egységét megteremteni. Azt, amit 1848 Márciusa és 1956 Októbere kigyöngyözött magából."
     Sokrétűen, eszméltető igénnyel, nemzeti önváddal, máskor a történelmi előidő roncsoló hatásának elemzésével kutatja ennek az új apokalipszisnek az okait. Esszéi megtelnek keserűséggel és kétségbeeséssel. Ebben a keserűségben fogant a Nappali hold című esszéjének az a ténybeli cáfolatot remélő érzése, hogy a magyar zsidóság egészének a magyar nemzettel való "szellemi-lelki összeforradás"-ának a lehetősége a "Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal megszűnt", s ma "fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ezzel robbantotta ki Csoóri Sándor a magyar szellemi élet talán legnagyobb fantomháborúját. Az ellene írt közel kétszáz cikk ugyanis nem Csoóri Sándort bírálta, hanem azt a fantomot, amelyiket helyette elképzelt. Ezzel a fantomképpel hadakozva fordultak el tőle, kiáltották ki antiszemitának még olyanok is, akiket korábban barátai között tudhatott. Voltak, akik visszamenőleg is megvonták tőle becsülésüket, visszamenőleg is megrótták önmagukat, amiért nemrég még oly sokra becsülték személyét és műveit egyaránt. Pedig aki csak valamelyest is ismeri Csoóri Sándor életét és életművét, az nyilvánvalóan tudja, hogy képtelenség őt az antiszemitizmus vádjával illetni. A kiátkozás és megkövezés helyett inkább azt kellett volna megkérdezni tőle, miféle élmények váltották ki éppen belőle ezt a kétségbeesett gondolatot. Életművének a hitele érhetett volna annyit, hogy kiátkozás helyett egyesektől cáfolatot, másoktól öntudatos beismerést kapjon.
     Aki ebben kételkedik, annak olvasmányul a Tenger és diólevél két vaskos kötetét ajánlom.
     Csoóri Sándor már nagyon régen kötelező érvénnyel megfogalmazta önmaga számára azt az elvet, hogy meg kell szüntetnie a távolságot a felismert és a kimondott igazságok között, hiszen az elhallgatott igazság hitelét veszi a kimondottnak is. A Tenger és diólevél esszéi a gondolati és érzelmi gazdagsá- gon túl, az írói személyiség önmagához való hűségének és világszemlélete organikusságának felemelő élményében is részesítenek.