Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy Balla András kiállításához néhány gondolatot fűzzek. E gondolatok magva Hamvas Bélánál található.
     Ha a 20. századi emberek, az európai emberek, ha kultúrára és civilizációra gondolnak saját századuk, s nagy ritkán a földközi-tengeri ókor civilizációjára és kultúrájára gondolnak érdekeik és műveltségük határain belül.
     És nem gondolnak a történelem előtti időkre. Nem gondolnak arra, hogy mi maradt meg abból a korból, nem is látják, meg, nem hiszik, hogy az kultúra és civilizáció, nem gondolnak a növénynemesítésre, a kertekre, az ősi utakra, a gyümölcsösökre, a forrásokra, a facsoportokra. A történelem előtti idők szelleme és eredményei pedig még mindig, minden pusztulás ellenére is itt van körülöttünk. Megkérdezzük egyszer is, kik voltak azok, mi volt a neve azoknak az embereknek akik megalkották számunkra ismeretlen képességekkel és erőkkel a gyümölcsfákat, kiktől örököltük a megkomponált kerteket, hol tavasztól késő őszig egymást váltva értek az édes, illatos, borízű gyümölcsök, a szőlő, s a nemes bor. Kik nevezték meg a kerek erdőket, melyeket ma is sokhelyütt tisztelet és borzongó félelem övez, a kutakat és útszéli jeleket, kapukat a változó tájban.
     Hol van ma már - Borghesszel szólva - az a régmúlt karthágói kert az egyszeri délutánban, ahol a szőlőlugasban egy pohár italt kihoz a házból az anya egy kisleánynak.
     A történelem előtti kor kertje, az ismeretlen Éden egy kertészmérnöknek illik hogy a tudatában legyen, amikor néz egy tájat, amikor kertet tervez és épít. De akkor is, amikor egy délutánon egy virágzó többholdas rózsakertben jár és fényképez. Mély emlékezet kell ahhoz, hogy időtlenségben lássa a szunnyadó kisfiút a páfrányok alatt, és ahhoz is, hogy társiasítani legyen képes a félelmet egy kertben, egy növényekkel körülfutott szobor képe formájában.
     Egy kertésznek mindezt tudnia kell még akkor is, ha már kerteket csak dzsogingos, aranykarkötős újgazdag kádergyerekek építtetnek olyan fákkal, amelyek nem szemetelnek - mert az őszi levélhullást szemetelésnek nevezik, s csak olyan fa jó, mely nem "veszi el a napot", mert a leveleken áttetsző zöld napfény a "romantika" hulladékgödrébe zuhant.
     Itt a falakon egy egységes látomás fotóelemei láthatók, mely látomás egy esztergomi ember láthatatlan kertjében született, látom a képeken, hogy őriznek valamit. Egy középeurópai különös emlékképet őriznek, kesernyés délutáni Jiri Menzel-i hangulatot.
     Makacs ragaszkodást valamihez, amiről a századforduló óta egy évszázad alatt se mondtunk le, bármi történt is velünk, annyiunkkal. Csak a kertjeinket ne, csak a sírkerteket ne, csak azt ne, arról nem mondhatunk le.
     Ha nézem a kiállított képeket, a képek mögött a falon átüt az esztergomi-dorogi kietlen lapályon, régmúlt kertek helyén épült Suzuki autógyár padlója alatt tenyésző ősi rózsakert.
 
 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nem tudom Önök tudják-e, de ha nem akkor mindenképp hivatkoznom kell rá, hogy Balla András eredeti képzettségét tekintve kertépítő mérnök. Nem kertész, aki növényeket ültet és ápol, hanem kertépítész! Olyan ember, aki megtervezi egy-egy kert látványegyüttesét, amelybe éppúgy beletartoznak a különböző növények, mint a fasorok kanyarulatai, a szökőkutak, a kert mélyén elrejtett szobrok, vagy a műromok, ahol békés nyári estéken elmerenghet az ember a múlandóságon... Egyszóval: Balla András reménytelenül és elveszetten korszerűtlen ember! Hisz hol vannak azok a békés kertek? A szökőkutak permetének hűs érintése? A csendes délutánok szeretőnk karjában, miközben egy pajzán faun, vagy kacér najád szobra lehet csak tanúja ölelkezésünknek? Talán utoljára Watteau képein... Vagy esetleg nagymamánk be nem teljesült vágyaiban...
     Balla András - a kertépítő mérnök - a Világ térképészeként munkanélküli, s ezért most kénytelen helyzetjelentésekkel beérni. Felmérést végezni. Fotózni. Hogy mi ez itt, ez az egész furcsa rendezetlenség!
     Közben többet kell sejtenie a szépségről, az isteni harmóniáról, azaz: Isten és Ember egységéről, mint nekünk, a kertek híján grundokon vagy bérházak lépcsőházaiban felnevelkedetteknél, hisz a kert nem más, mint az egykor-volt emberarcú természet anyaölének, a Paradicsomkertnek szimbóluma, annak az elvesztettnek az emléke. A kert a rendezett, a korrigált, a visszaszelidített vadon, amely még emlékeztetni képes bennünket arra, hogy a Világ, Isten és Ember valaha együtt, egymásban és egymásért léteztek. A kertek szépsége számunkra, bűnbeesettek számára bizony néha kegyetlennek tűnő - isteni igazságnak a látható arca.
     Balla András sokat tud a kertről, s ezért minden fotója - bármi légyen is azok témája - szép. S ezúttal bátran használom ezt a manapság oly nehezen kimondható, sőt szinte gyanúsnak tűnő jelzőt. Talán túlzottan, talán kissé zavarbaejtően szépek is ezek a fotók ahhoz képest, hogy világunk szánalmas esendőségéről, néha groteszk emberi alkotásokról, vagy kínos félreértésnek ható helyzetekről szólnak. Csak a Balla Andrásban élő szeretet - a cinikus-cinkos művész-értelmiségi összekacsintás tökéletes hiánya -, a tapintat az, ami menti és magyarázza ezt a szépséget. A fotók fő erénye pedig az, amit képzőművészek között rossz magyarsággal és látszólagos pongyolasággal úgy szoktunk megfogalmazni, hogy nagyon "meg vannak csinálva".
     Balla András tehát nem avantgárd, nem posztmodern, nem alternatív, sőt még csak nem is experimentális művész, nem akar elsőként a helyszínre rohanni, sorbaállni, kaszálni és fogyasztani. Mondom: reménytelenül korszerűtlen, idejétmúlt figura... Harmóniára, minőségre törekszik... Fényképezőgépeit dédelgető szeretettel kezeli, úgymond: emberszámba veszi, ha idegen helyen, ismeretlenek közt készít fényképeket még arra is figyel, hogy legkevésbé feltűnő, legszerényebb külsejű gépével dolgozzon, mondatait néha a komikum határát súrolóan pontos gesztusokkal kíséri, csak lassan, szívesen, és jó minőségű ételeket hajlandó enni, s pontosan tudja azokat a kocsmákat - ha még vannak egyáltalán ilyenek -, ahol jó bort lehet inni.
     Azon kevés fotós közé tartozik, aki még érzi a képcsinálás egykor-volt tiltott mágiájának gyönyörteli bűn-ízét. A tiltott Paradicsomból kilopott gyümölcsökét. Talán ennek jelzése volt azon fiatalkori letartóztatott-elkobzott fotósorozata, mely a hazánkban nem is oly rég dúsan termő "fényképezni tilos!" feliratú táblákról készült.
     Mert a képcsináló ember mindig tilosban jár. Az Isten-alkotta világ arcát nem átallja ember-alkotta imaginációkkal mímelni, gyarapítani. Nem átall tolvajjá lenni, hogy egy pillanatra a Teremtő szerepében tetszeleghessen. S pláne a fotográfus! Akitől méltán viszolyogtak az Istenhez közel lévő - általunk persze "primitívnek" nevezett - népek, akik még tudták, az Isten arcát felmutató Ember és Világ fragmentumainak képpé merevítése mindig egy darabkáját rabolja el az Örökkévalónak.
     Amikor a fotóművészetet bátran művészetként merték aposztrofálni már nem csak a képgyártó céh tagjai, de a művész- és művészetcsináló kisiparosok is - a művészettörténészek, művészeti írók, kritikusok és egyéb publicisták -, akkor divatos öntetszelgéssel illett szólni a fotóról, mint arról a médiumról, amely az Örökkévalóba emeli át a múlandót. De ha jobban megnézzük, hogy a fotográfus hogyan menti át az "örökkévalóság" idézőjeles múzeumába az itt és mostot, akkor nem kerülhető el a véreskezű preparátor analógiája sem, aki oly buzgalommal dolgozik az egykor-volt, szépröptű madár hulláján, hogy aztán az üvegszemű, molyirtószagú múmiaként imitálja az élőt a jól-rosszul megfestett "természethű" háttér előtt. Íme itt látható a valóságművészet, vagy a művészet valósága! Magyarország élővilága, a megvalósult szocializmus szoborparkja, mely anakronisztikus apotheózissá sikeredett, vagy az eleve anakronisztikus, sokmillió forintért újraálmodott ópusztaszeri honfoglalás... Mindezt csak azért emlegetem, mert ennek a valóságművészetnek minősített esete a fotóművészet, ami szükségszerűen mindig a - már - megtörténttel, az idejétmúlttal bánik, ami mindig egy kicsit poros és üvegszemű, s ami a tárgyát nem az örökkévalóba emeli át, hanem egy másfajta - talán még szánalmasabb - avulékonyságnak szolgáltatja ki.
     Nincs könnyű dolga tehát egy olyan embernek, aki harmóniáról és szépségről álmodik, aki szeretettel viszonyul a tárgyához, aki igényes és tudatos alkotó, s aki fotóművészként kénytelen az itt és most valóságnak szemétdombján guberálni!
     Balla András a Paradicsom visszaálmodója, aki tudja, hogy az Isteni Teremtés első nagyszerű kegyelme az állandóan újjászülető növénytakaró csodája volt, mely afféle "terülj-terülj asztalkámmá" változtatta a földet, s Ádám című képén megidézi a gyermeki, a még ártatlan, a paradicsomi ember képét, akinek öntudatlansága megejtően riad vissza attól, hogy belépjen a mi világunkba, akinek elnyíló szája még nem ejtette ki a káromlás szavait, s akinek mozdulatai még nem sebezték meg a körötte burjánzó gyönyörű Rendet - De vajon nem túl szép-e mindez ahhoz, hogy valóban, hitetlesen megidézhető legyen?
     Balla András - a preparátor - egyik fotóján kitömött madarat jelenít meg a maga poros, üvegszemű valójában... De ez a lény már túl van azon, hogy megriasszon... Ebben az a legszörnyűbb, hogy annyira természetesnek, annyira játékosnak hat, s ezzel halálának méltóságát is elveszíti, hisz az őt "röptető" nőalak szinte a bábjátékoséra emlékeztető gesztussal próbálja élővé hitetni.
     Balla András a mindenkori kézművesek hitével, alázatával, reménytelenségével és szeretetteli keserűségével guberál a valóság roncstelepén, s "képcsinálásai" számomra a képzőművészéhez állnak a legközelebb, nem csak azért, mert szívesen fényképez tárgyakat, műtárgyakat és mű-műtárgynak tűnő giccseket, de azért is, mert képes átlátni a bűnbeesett ember drámáján és mégis képes tovább dolgozni. Egyik munkáján Rembrandtot idézi... A felhasított marha Golgotáját. A halál botrányát, mely szárnyként szervesül az előtte ülő nőalak vállára... S akinek félig húnyt szemei elárulják: Nut, Ízisz, Démétér, a Magna Mater, s a tarot-kártya Nőpápája még most is ott vár ránk a halálon túli Paradicsom kapujában...
     Vagy ha nem is áll ott, de Balla András mégis elhiteti ezt. Már önmagában ezért tiszteletet érdemel...
 

* Makovecz Imre és Szemadám György megnyitóbeszéde 1995. július 20-án hangzott el a művész 15/50 című, retrospektív tárlatán.