Egyik jegyzetében Csoóri elmeséli, hogy tizenéves korában, közvetlenül a háború után ajándékkönyvként került a kezébe Illyés 1940-es kiadású Összegyűjtött versei kötete, melynek egyik négy sora megvilágosodásszerűen döbbentette rá a költészet hatalmára.
     A négy sor a következő volt:
 

"Tétován az öreg szekrény tetejéről
kinyúlt ekkor felém szinte hivalkodva
hitet tett egy téli almának illata
a szegények rejlő, halk szeretetéről..."

(A későbbi kiadásokban a harmadik sor így szerepel: "illatával hitet tett egy téli alma.) A fiatal Illyés Három öreg című (mert hiszen erről a versről van szó) elbeszélő költeményéből kiugró néhány sor varázsát így kommentálja később Csoóri: "Illyés téli almájának az illatában én nemcsak a magam gyerekkorára, a magam szegénységére, a szegénység jótékony légkörére ismertem rá, hanem a közös emlékekre. Ami másokkal összeköt. (Forgácsok a földön.) Azt mondhatnánk tehát, hogy Csoórit élete legfogékonyabb, legnyitottabb s leginkább ösztönös lelkületű korszakában érinti meg, csapja meg a költészet, a líra megragadó szépsége, s éppen egy Illyés-vers egy mondatának képi világa.
     Sok-sok év telik el aztán e kamaszkori élmény után, amíg Illyés Gyula mint sajátos magyar jelenség, mint a magyar szellemi élet egyik legnagyobb alakja s mint nyilvánvalóan érdekes, különös, és talán még valamiféle titkokat is rejtegető egyéniség Csoóri Sándor világképében mesterré, példaképpé s atyai baráttá emelkedik, ezekké nemesedik. Számára Illyés a legvonzóbb lángész, akit csak ismerhetett. Házának küszöbét közel harminc éven át bármikor hívatlanul is átléphette, mégis mindvégig s mindannyiszor izgult találkozásuk előtt és sohase tudta volna őt - tegezni. Csodálja rendkívüli intelligenciáját: "közelében a szellem üdítő léghuzatát lehetett érezni bármikor". (Kendővel letakart tükrök, 1984). Csoóri - már túl a hatvanon - büszkeséggel vegyes szerencseérzéssel végül is ekképpen sűríti egyetlen mondatba szellemi kapcsolatát Illyés Gyulával: "az életemből legalább huszonöt esztendőt az ő naprendszerében töltöttem el." (Szoboravatás Ozorán, 1992)
     Mindezen tényezők és tények ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy Illyés irodalmi munkásságának jelentőségét is e kétségkívül nemcsak az ő szemében karizmatikus jelenség "titkainak" megfejtéseként, megmagyarázásaként taglalja számos írásában, kiváltképpen pedig a róla írt szám szerint tíz, rövidebb, hosszabb cikkben, megemlékezésben, esszében, tanulmányban.
     A számos, máshol szétszórt utalásból, hivatkozásból, idézetből persze alig vehetünk számba néhányat (ezek jellegzetes bevezető mondatai: "Egy régi naplójegyzetében arról ír...", vagy: "Illyést faggattam egszer..." ); mindazonáltal irodalomtörténeti, egyáltalán szellemi jelentőségének, súlyának a "vázlatai" már ezekből a megjegyzésekből is szépen látszanak. A több évszázados magyar szellemiség legjobbjai közé sorolja, azon nagy képességű magyarok közé - Zrínyi, Ady, Bethlen Gábor, Széchenyi méltó utódaként -, akiknek szeme előtt legfőbb sorskérdésként a magyarság fönnmaradása lebegett. Illyés Csoóri Sándor szerint is a mindenkori magyar költészettörténet reprezentáns alakja, képviselője. Természetes hát, hogy a 20. század meghatározóan fontos alkotói - elsősorban persze költői - közül egy-egy felsorolásában sohasem hiányzik a neve. Németh Lászlóval együtt ő a népi írók mozgalmának zászlóbontója, a két világháború közötti időszak szellemi aranykorának - a harmincas éveknek - (József Attila mellett) a legegyértelműbb alakja, "az életben tartó sugallatok és az életben tartó tudás képviselője" (Első közelítés Németh Lászlóhoz, 1980). A Magyarok vagy a Pusztulás például hatalmas "drámai monológok" voltak, a Puszták népe szimbolikusan a nemzet alatt élőket emelte be a nemzet közösségébe. Petőfi-könyve pedig ugyanabból "a mélységből szól föl, mint ahonnét a Puszták népe (Egy mitoszi alak, 1972). Később az olyan nagy versek mint a Bartók vagy az Egy mondat a zsarnokságról "váratlanul" sakk-mattolja az egész politikát. Kimondhatja fölötte a megfellebbezhetetlen erkölcsi ítéletet. (Antigoné megfakult arca, 1986) Illyés és nemzedékének nagyjai önkéntelenül is szellemi kihívást jelentenek. Németh, Cs. Szabó, Illyés, Márai a magyar prózaírás csúcsai is, de nemcsak stílusban, láttató erőben, hanem abban is, hogy saját korukból a legtöbbet fedezték föl, és fejezték ki.
     Illyés Gyula természetesen akkor is a legmagasabb szintű és rangú minőségi mérce Csoóri Sándor értékrendjében, midőn egyes "szakmai" vélekedésével éppen vitázik, vagy amikor 1943-as történelmi helyzetfelismerésének hiányosságát veti föl. A Tenger és diólevélben például arról ír, hogy (Babitscsal és Némethtel együtt) Illyés is "a tárgyilagosság új lírai hősét" látta Erdélyi Józsefben, holott már akkor egy más úton kellett volna tovább lépnie a magyar költészetnek: "a modernséget és a népköltészetet magas szinten egymásba torkolltató úton". (A probléma gyökere az 1966-ban írt alapozóan fontos esszéjéhez, a Szántottam gyöpöt problematikájához nyúlik vissza, ahol Csoóri már fölveti, hogy a népdalokban még Illyés is inkább csak a könnyen megfejthető realista szimbólumokat kereste és vette észre, nem foglalkozott viszont a szerinte leglényegesebb ismérvvel: az ősi parasztkultúra valójában nagyon is modern jellegével: szürreális világával.) A Magyar apokalipszis (1980) egyik nagy rádöbbenése pedig az, hogy a magyar értelmiségi elit előtt a korabeli hatalmi propagandagépezet (később a kommunista utódszervezet) titkolta, illetve átkódolta a doni katasztrófa tényleges történését, hogy - Csoóri szerint - Illyés nemcsak hogy 1943-ban, de még az ötvenes évek elején sem ismerte igazán a Don-kanyari (voronyezsi) nemzeti tragédia valóságos, valódi apokaliptikumát. (Izgalmas és szakmailag is tanulságos elemzése Illyés 1943-ban írt Hullaevők című verséről, majd a Victor Hugo-vers, a Bűnhődés későbbi fordításáról azt az eredményt hozza, hogy Illyés mindkét műben általában, a humanista ember általános reflexeként tiltakozott a hatalom diktálta kényszerű emberölés ellen; azaz egyik esetben sincsenek jelen képvilágában a második magyar hadsereg pusztulására utaló motívumok.)
     Maguk az Illyés Gyuláról írt Csoóri-esszék, cikkek 1968 és 1993 között három fő téma körül szerveződnek. Az elsőt Illyés "természetrajzának" rekonstruálása jelenti, a második - talán az előbbi alfejezeteként - a politikai alku morális és praktikus kérdéseivel foglalkozik, a harmadik Illyés nemzetfelfogását, és magyarságtudatát vizsgálja.
     Csoóri Sándor harmincnyolc évesen írja első tanulmányát Illyésről, melynek a lehető legegyszerűbb címe - Illyés Gyula - jelzi egyben, hogy ebben az írásában a nagy példaképről addig szerzett benyomásait összegzi, az illyési világ természetrajzát írja meg. Csoóri itteni jellemzései nemcsak "költőileg" érdekesek és értékesek, de fogalmilag is erőteljesek, plasztikusak. Illyés Gyula pontosan tudja - exponál élesen -, "hogy egy ólajtó ugyanúgy csukódik csikorogva a sarkán, mint a mennyország kapuja. Ez az - irigyelni való eretneksége. Igazi műfaja "nem a vers, nem is a próza, hanem a hódítás, a megértés". Illyés jelszavát idézi: »Áruló lennék, ha csak író akarok lenni.« Csoóri pontos és súlyos közbevetése: "Az életmű logikája tiszta, mint egy-egy rögeszme. [...] Vérlázítóan tudatos, már-már zsarnokian tárgyilagos." Mindamellett, hogy folyamatos múltteremtő - mert a múlt akkor válik, válhat tudatossá, ha megírták, ha rögzítették -, "kezdeményező, átfordító, törvényhozó" is. A már említett "megszállott tárgyilagosságban" s a "kétségbeesést száműző haragban mindenképpen.
     S Illyés halála után még szabadabban kutatja az Illyés-tünemény szellemtörténeti jelentőségét, illetve magyará- zatát. "Ő az az idegszál volt - írja -, amely közvetíteni tudta Ady lázadását, Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatait, anélkül, hogy egyik vagy másik mellett kötelezte volna el magát. Összegző volt, és így lehetett sorsfordító a költők és a nagy gondolkodók között is. (A halál másnapja, 1983) A lázadás és a fegyelem kettőssége munkált benne egy életen át. Magában hordozta a forradalmiságot, de a reformizmust is. A szélsőségeket nemcsak kikerülve, de meg is haladva "egy nép, egy nemzet, egy közös szellemiség természetét kívánta kidomborítani". A termékeny kettősség mutatkozott meg európaiságában is: "egy közép- európai költő szintézist kereső szenvedélye. Egy részeire szakadt Európa »erkölcsi újraegyesítésének« a szándéka. Mondatai "olyan érzelmi és gondolati erőtérben születnek meg, amelyben nagy távolságok feszülnek a tagadó és az állító részek között". De nemcsak a stílus, hanem maga az illyési világkép is a szélsőségek és a látszatellentétek folyamatos feloldására példa. Valójában ilyen "mágneses erőtér teremtődött Ozora és Párizs között" - teljesíti ki a metaforát Csoóri Sándor. Illyés lelki kettőssége (és nem kétlelkűsége, netán kétkulacsossága) a sok évszázados magyar történelemé. Amit azért vállalt magára, "hogy belül magában megszüntethesse. Hogy a szélsőségeket egy újra megteremtődő szervességnek »játszhassa« át. (Kendővel letakart tükrök, 1984)
     S ezen a ponton megfogalmazhatjuk, kimondhatjuk: Csoóri Sándor Illyés Gyulában a magyarság, a magyar történelem reinkarnációját látja. Személyiségében, lelki habitusában, szellemiségében, gondolkodásában, reflexeiben, az "otthon"-tudat sugallásában, nyughatatlan nyugalmában, "vizsgáztató szemvillanásai"-ban. Talán ezért is oly vonzó számára Illyés mint a nemzeti érték, mint a nemzeti érzés és nemzeti tudat mibenlétének gyakorló iskolája. (S tán ugyanezzel a jelenséggel magyarázható az a különösnek mondható tény is, hogy szépírói munkásságáról, műveinek csak irodalmi súlyáról, esztétikai minőségéről föltünően kevés értékelés található a róla szóló Csoóri-írásokban.)
     Nemzetszemléletének legjelentősebb - mondhatni: korszakváltó - újdonságát abban látja, hogy - József Attilával egyetemben - szakított a korábbi - főképpen a 19. századi - "s nem lelé honját a hazában" felfogással. Helyébe az ujjáteremtésre, az értelmes rend megteremtésére sarkall. A hamleti merengés helyére - de legalább a mellé - a fortinbrasi praktikus racionalizmust helyezi. Centrális helyre kerül ebben a felfogásban a munka, "a pokoli, a gyalázatos, a reszkettető, a halhatatlan munka". (A kötés rejtélye, 1972)
     A fenti expozíciókból természetszerűleg következik, hogy Csoóri Sándor Illyés Gyula-képének logikája alapján ő a magyar irodalom erkölcsi jogfolytonosságának első számú biztosítója. Amire azért van nagy szükség, mivel - miként írja - "az igazmondás hagyománya legszívósabban továbbra is az irodalomban él, másrészt azért, mert a nemzet érzelemhagyatéka is ott él" (Illyés Gyula köszöntése, 1982). Illyés "megrendülve ismerte fel - írja egy későbbi cikkében ..., hogy a huszadik századi történelem egyik legfontosabb kérdése: a nemzet primátusának kérdése.[...] A nemzet értékszövő forma lehet a napjainkban egyre jobban fenyegető formátlanságban, föloldódásokban. A magyar történelem sajátossága - folytatja Csoóri -, hogy a nagypolitikusok mellett "mindig kiválasztódott egy-egy nagy tekintélyű író, aki kimondva-kimondatlanul a nemzet »erkölcsi kormányzója« lett. Az utolsó évtizedekben Illyés Gyulának kellett vállalnia ezt a szerepet. Halálával egy legalább két évszázados korszak zárult le a magyar szellemtörténetben, hiszen ennek a szerepnek nincs többé vállalója, - új korszaknak kell kezdődnie a magyar irodalomban is. (Kendővel letakart tükrök)
     Csoóri Sándor értékhierarchiájában tehát - s erre fontos felhívni a figyelmet - nem maga a mindenkori nemzet jelenti az abszolút értéket. Az ő nemzetfogalma szerint a nemzet olyan keret, forma, amelyet meg kell tölteni értékekkel, illetve olyan, amely megőrzi ezeket az értékeket. Ezzel együtt továbbá gátja is a nemzeti feloldódásnak, a jellegtelenné válásnak, a szétszóródásnak. Illyés egész munkásságával - a maga ténylegesen karizmatikus személyiségével együtt - ezeket a "kereteket", "formákat" töltögette szellemi értékekkel, miközben ő maga is képviselni és kifejezni volt képes a nemzet szellemi és erkölcsi értékeit.
     Az Illyés-babona (alku? megalkuvás?) kapcsán Csoóri Sándor többször is reflektorfénybe helyezi ennek az értelmiségi magatartásnak egyik sérülékeny és kényes pontját: a hatalommal, egészen pontosan: a kommunista hatalommal, illetőleg annak egyes képviselőivel kialakított, kialakult, gyakorló ellenzékinek éppen nem mondható kapcsolatát, viszonyát. Illyés - Csoóri szerint is - "szívbeli meggyőződéssel" beszélt többször is arról, hogy 1956 után Magyarországnak "szélárnyékos" korszakra van szüksége. Ő ezt a magatartást azzal magyarázza, hogy Illyés "legnagyobb szabású taktikus" mivolta abban az értelemben igaz, hogy "nagy távlatú és mozgékony gondolkodó" volt. Aki már korán felismerte, hogy a "véraláfutásos Magyarországon nem a vakmerőség, hanem a józanság az igazán hősi állapot." Ám mindezt a talán szokatlan életelvet az a költő hirdette, aki ugyanakkor "korszakról korszakra megírta mindig a maga és nemzete katartikus nagy versét". (Nem menekülhetsz, A kacsalábon forgó vár, Nem volt elég, Egy mondat a zsarnokságról, Bartók.) Illyésnek kivételes hely jutott a magyar szellemi élet 20. századi történetében. Fél évszázadon át minden jelentős hazai történés "keresztezési pontjában állt. S kimondva vagy kimondatlanul haláláig ő volt a magyar közélet és szellemi élet központi alakja". Igazodási pont. Felelőssége, egyben lehetősége is sokkal nagyobb volt tehát bármelyik kortársáénál. Csoóri fölfogása szerint Illyés úgyszintén a magyar történelmi tradiciókat (többek között Fráter György, Bethlen Gábor, Károlyi Sándor, Deák Ferenc alkupolitikáját) követte, midőn "belépett Kádár és Aczél csapdájába". Ezzel ugyanis "csapdába léptette őket is". Hiszen a hatvanas-hetvenes években Kádárék így kénytelenek voltak beleegyezni a politikai enyhülésbe, a reformokba, s egyáltalán: a szélárnyékos kis magyar világ kialakulásába. Egyszersmind persze mindezt az alku lehetővé is tette.
     Meddő vita lenne most támadni vagy védeni akár Illyés, akár Csoóri ebbéli fölfogását. Egy biztos: nemcsak Illyés, de Déry, Németh László, Vas István, Lukács György, Illés Endre, Juhász Ferenc, sőt mi több, a magyar értelmiség nagy többsége ugyancsak alkut kötött a fennálló hatalommal. Legföljebb nem vacsorázott mindenki egyszer-egyszer együtt Aczél Györggyel, mint Illyés vagy Németh László és még sokan mások. De azért elfogadta, sőt, igen jól kihasználta - nagyon helyesen! - mindazon lehetőségeket, melyeket éppen Illyésék "alkuja" nyitott meg a számukra. Éppenséggel ezért furcsa manapság azoktól hallani Illyés és Németh e miatti pocskondiázását, morális és politikai "vétkeiket", "árulásaikat" fölemlegetni, akik hajdanán éppen az Aczél-féle kulturális és ideológiai enyhülés ha nem is nyilvános, de bizonyíthatóan mégis első számú kedvezményezettjei voltak.
     Kétségtelen tény - miként ezt Csoóri is pontosan rögzíti -, hogy "Illyés - közvetve vagy közvetlenül - talán a legfőbb szereplője volt ennek a két évtizedig tartó kiegyezéses menetnek." (Miközben persze szakadatlan benne élt a részlegesen szakítani, a "föllázadni" tudó szellem is: Lakitelek 1979, előszó a Hontalanság éveihez stb.). De végül is az alkut kötő magyar szellemi nagyságok közül mégiscsak - volt az, aki a legjobban sáfárkodott "a maga sárból fölszedett aranyával" (Az Illyés-babona, 1993). És (ámde?) soha nem adta föl jelmondatszerű hitvallását, hitét a költészetben, a leírt szó erejében:
 

Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.

     S valóban így, e szerint élt és dolgozott a 20. századi magyar szellemi élet egyik legnagyobb alakja, Csoóri Sándor szemében a magyar nemzeti géniusz egyik legkiválóbb megtestesítője.