Ihlet

Kora ifjúságom óta - vagyis több emberöltőn át - figyeltem az úgynevezett "ihlet" természetét (de hogyan is nevezzük?), netán létrehozásának feltételeit.
     Arra már régen rájöttem, hogy ez utóbbiak nem léteznek. De arra talán csak most, hogy - az ihlet élettani jelenség. Olyan, amelyik a vegetatív idegrendszerhez tartozik. Akaratlagosan nem állítható elő. Akárcsak a potencia. Minél jobban akarod, annál kevésbé érheted el. Bizonyos pontokon persze, visszacsatolódik a pszihés hálózathoz. Mint általában a vegetatív idegrendszer működése. De ennek a csatlakozásnak az útjai kiismerhe- tetlenek; illetve esetleges ismertségük sem csatolja hozzá működésüket a tudathoz.
     Vagyis az ihlet nem a tudat része. Sosem állandó. Mindig ideiglenes és egyszeri. Mindig úgy, mintha sose térne vissza. Sokszor a tehetségtelenség sokkal ihletettebb, mint a tehetség. Az ihlet olykor éppen a tehetségtelenség talaján sarjad a legburjánzóbban. A dilettánsokhoz a legkegyesebb. Talán kárpótlásul. A tehetség viszont gyakran szenved az ihlet híján, ihletőbetegségben.
     Ebben is hasonló a potenciához. A tudat csak elriaszthatja. Ha azonban spontánul jelentkezik, amit működésbe hoz, annak a folyamata már tudatosan (is) irányítható, vezérelhető, "kezelhető", mint az egyéb tudati tevékenységek.
     A paradoxon afelől is megközelíthető, mennyire áll függésben az emocionális vonatkozásokkal. Ilyenformán felállítható egy "tehetség": ihlet = szerelem : potencia alakú egyenlet. Amelynek azonban a valóságban kettős megoldása van, Az egyik oldal éppúgy képezhet ellentétet a másikkal, mint azonosságot.
     Mindez többféle tragikus (vagy komikus) helyzet forrásává válhat. A nagy tehetségek sokszor kihagyó, olykor egyenesen nemlétező vagy megszűnő ihlete. A nagy szerelmesek sokszor kihagyó, olykor ideiglenesen megszűnő potenciája.
 

"Szegény és halhatatlan"

Mintha ma jöttem volna rá annak a "magyarázatára, amit, megannyi (feltehetően valamennyi) más költővel együtt gyerekkorom óta "tudok"; ami feltétlen evidenciaként, bizonyítani nem érdemes posztulátumként életem alapja. Horatius aere perennius-ától, mondjuk, Borges a költészet szegény és halhatatlanáig. Hogy a költészet "örök" (természetesen: az emberfaj létezésének bizonnyal nem-örök "örökkévalóságában").

     Egyszerűen szólva: a költészet az emberi szellem egyetlen olyan diszciplinája, műfaja, formája, normája, amely mindenestül "plurális"; pontosabban, amiben minden humani az "igazság" szintjén jelenhetik meg. Vagyis: mindennek az ellenkezője is. Méghozzá: minden bizonyság, bizonyítás, bizonyíthatóság nélkül. A költészet a világbavetettség alapvető bizonytalanságának egyetlen biztos alapja. Szakadatlanul gyötrő ambivalenciájának (a "van Isten?" - "nincs Isten"-től az "odi et amo"-ig keresztbe és haránt) egyetlen lehetséges kiegyenlítője, elviselhetővé tevője. Egyetlen, nehezen "bizonyítható", illetve bizonyíthatatlan, ám bizonyítást nem is igénylő bizonyítéka: a költői minősége, a - jobb híján szólva - esztétikai értéke vagy autentikus volta. Aminek a matematikai értelemben vett "próbája" az, hogy a legevidensebb, sőt bizonyítható "igazságok" sem bizonyulnak igaznak az értéktelen költészetben.
     Miután ezt sem kell bizonyítani, a végtelen számú lehetséges példa helyett csak egyetlen egyet, ezt a leglapidárisabbat és legeklatánsabbat:
     Komjáthy Jenő egyik verssora ezt "mondja" (a Siralomban):

     Borges egy sora pedig (a Töredékek egy apokrif evangéliumból című különös szövegében) ezt "állítja":

     A két kijelentés - mondani sem kell - a gondolkodás semmilyen területén és semmilyen rétegében sem összeegyeztethető, mindenütt teljességgel kizárja egymást. Vagy az egyiket fogadjuk el, vagy a másikat; de a költészetben mindkettőt minden további nélkül befogadjuk.
     Külön meg- (vagy fel-) jegyzendő, hogy e két egymásnak ellentmondó, ám egyformán igazként befogadott (belénk hatoló, belénk épülő) költői valóság nemcsak a logika elemi szintjén ütközik egymással, hanem módszerében is. Az egyik szélsőséges paradoxiával hökkent meg: ez a költői minősége; a másik egy, a tautológiát (tehát a gondolati ürességet) szélsőséges, mintegy totális fokra emelő (illetve süllyesztő) telítettséggel. A szavak mindkettőben mintha semmit sem mondanának. Holott tovább már nem is szűkíthető szűkösségük teli van tartalommal. Többek között azzal is, hogy rákényszerítenek arra a belátásra, hogy a szavak önmagukban tartalmatlanok. A költői diskurzus kifordítja önmagukból a szavakat. Nem rögzíti, hanem lebegteti azokat. A szavak bizonytalanságából sajtol bizonyosságokat.
 

Verseny

Megint egyszer: "Bartók hallgatása közben". Épp csak hogy elkezdődött a Harmadik zongoraverseny. És máris csak arra tudok gondolni, hogy jó szívvel a versenynek semmilyen más formáját nem tudom elfogadni, mint azt, ahogy a zongorán felhangzó témával azonnal versenyre kelnek a vonósok, majd azokkal a fuvók. Hogy később annál sértetlenebbül térhessen vissza megint a zongorán. Így, hogy egyik se legyőzni akarja a másikat, egyik se a másik helyébe akar lépni, inkább mindegyik újra meg újra helyet csinál a másiknak. (Igaz, lehet, hogy erre csak a zene képes. Tant pis pour nous.)