Egységes, tudatosan és szerényen válogatott, gondosan megszerkesztett kötetben összegezi Pécsi Györgyi nemcsak az irodalomról, hanem a nemzeti és kisebbségi önazonosságról meg a hagyomány és a modernség viszonyáról kiérlelt gondolatait. A "honpolgárnak" a hazával, a nemzettel való kapcsolata megváltozott a 20. század történelmi kataklizmái során. Való igaz, hogy az emigrációban és a kisebbségi lét szorításában "újra megjelentek a haza-versek", aktuálisakká váltak a Szózat-variációk. Érthető, rokonszenves túlzásként is lehet minősíteni azt a tézist, hogy a hazához, nemzethez kötődés újrafogalmazásai "elsősorban a kisebbségi, és az emigráns magyar irodalomban" születtek meg. Kodály, Fülep, Weöres, Illyés, majd Juhász Ferenc, A tékozló ország költője, nemzedékének javával együtt, és mások, Csanádi Imrétől Nagy Gáspárig java terméséről szólva szép láncolatát mutatja be a kötet "nemzeti hagyományaink" ž hogy Kölcsey szavát idézzük - folytatásának, hazai változatainak.
     Pécsi Györgyi értékrendjét és érvelését nem a kizárólagosság vagy az osztályozó rangsorolás szándéka határozza meg, hanem az alapos fölkészültségre, választékos ízlésre és következetes morális állásfoglalásra épülő apologetikus magyarázó szándék. Kiáll olyan értékek mellett, amelyeket a divat tervezői szeretnek inkább elfelejteni, félretenni, sajnálkozólag legyinteni rájuk. A kötet talán legkiérleltebb (II.) fejezete Kányádi Sándorról, Szilágyi Domokosról és Tőzsér Árpádról szól, a IV. rész Sütő András drámáiról. A névsor nem fölfedezésszerűen eredeti, de az elemző és értékelő szempont többnyire az. A költő, a próza- és drámaíró, az esszéista számára Erdélyben, a Felvidéken vagy másutt "az identitás megőrzése nem pusztán etikai döntés (bár annak is súlyos), hanem létkérdés, ontológiai probléma és művészi, esztétikai, poétikai is egyben. Pécsi Györgyi arra hívja föl a figyelmet, hogy ezek az európai műveltségű, a kortárs modern művészetekkel szellemileg egykorú, gondolkodásmódban, szemléletben együtt tartó tehetségek - bár bizonyították, hogy az európai vagy a "világ"-normák szerint is az élen tarthatnának -, inkább hagyományosabbnak látszó modellek újrateremtését vállalják; meglatolták, hogy a közösségük szolgálata fontosabb számukra, mint a szakma kozmopolita elitjének megbecsülése. Meg kellett küzdeniük magukban a lelkiismereti hűség és a - kit meg nem kísértő - radikálisan egyéni művészi önmegvalósítás választása között. Csak metaforikus példaként említem Tamási hősének kérdését: siker Amerikában, vagy otthon lenni, ahogy lehet.
     Az Egy nem modern költői magatartás című alfejezetből idézem (Kányádi Sándorról), de a kötet más szereplőire, hőseire is illik: "a közeg, a társadalmi-politikai alakzat, mely létezésének objektív keretét határozza meg, egyszerűen nem nyugat-európai, még kevésbé nem huszadik század végi nyugat-európai. Létét a mindennapi kenyér szorongása, a fatálissá váló félelem, a nemzetiségi kérdés megoldásának technikája határozza meg. Ebben az állapotban, hogy mi a költő dolga, a választás nem esztétikai síkon, hanem etikain méretik meg."
     Finom beleérzéssel jegyzi meg a szerző, hogy Kányádi archaizálása: védekezés a nyelvi üldözöttség, "s a nyelv által az emberi faj üldözöttsége" ellen; hogy Szilágyi Domokos kései versei arra keresnek választ: a "nemzet történelmének tragikus végveszélyben lévő pillanatában, időszakában mit tehetett a teljességgel magára maradott, és a halállal közvetlenül közelről szembekerülő költő. A nemzeti, nemzetiségi sorskérdések iránti érzékenységet a tanulmányokban lélektani beleélés egészíti ki, és e kettő még magasabb, mondhatni létfilozófiai térben olvad össze egyetemes jelentést sugárzó egzisztenciális sorssá, "ontologikus belátássá". A Tőzsér-esszé szerzője, akár maga a költő, a szenvedő, tragikus létérzékelés és létérzékenység okát, eredetét kutatja. Kulcsszavai: történelem, politika, nemzet, haza, megmaradás - egyszersmind a káini és golgotai, mítikus sorsra utalnak. Dönteni kell, de ítélkezni nem szabad: önmagát, tehetségét szolgálja és teljesítse be, vagy individualitásán túli, közösségi hivatását vállalja az alkotó.
     Pécsi Györgyi nem naív azonosulással áll ki "védencei" mellett. Tudja, hogy más ízlésű bírálók miért tartózkodóbbak Utassy, Nagy Gáspár, vagy akár Kányádi, Sütő nagy formátumú életművének megítélésében. Mégis melléjük áll, becsületből, dacból, a kisebbségbe szorultak iránti szimpátiától vezérelve. Írásai "magyarázatok", apológiák egy fenyegetettnek vélt magatartás és irányzat mellett. Ezt az odaadást szakértelem és irodalmi értékű stílus támogatja, hitelesíti. Az is rokonszenvezhet ezzel a mentalitással, aki nem föltétlenül ért egyet az egyes művekhez, életművekhez fűződő értékítéleteivel.
     Egyik kedvelt költő-típusát Pécsi Györgyi így jellemzi: "a kultúra, műveltség, irodalom közvetítő láncszemein át a tradicionális és a magyarság múltja válik személyes, privát múltjává, egy virtuális kollektív hagyomány egy valóságos individuálissá". Ez a mondat Szilágyi Domokos "emlékezési kényszerét" dokumentálja, de eredeti célzatától függetlenedve is értelmezhetjük, pláne ha ez ajánlatos, megfontolandó interpretáció: túlemelkedni a közvetlen tárgyon, nézni végre nagyobbakra is. Pécsi Györgyi siratókkal, Bornemiszával, Csokonaival, József Attilával, Eliottal köti kapcsolatba egyik kedvenc költője világképét, de a kulcsszó már nem is annyira a költő, hanem az esszéíró ars poeticája legyen: "az egyetemes kétely és a hit iróniája".
 
                                      (Felsőmagyarországi Kiadó, 1994)