Mi ez a mániákus középpont, középtengely-teremtési szándék, mi ez a megrögzött szimmetria? Mi ez a központosított, ismétlésekben és megújulásokban tobzódó motívumkavalkád, mi ez a kiegyensúlyozott, áttekinthető renddé rendezett káosz? Mi ez az őrületes semmihez sem hasonlíthatóság, és mi ez a mintha-mégis-valami-lenne-sejtetés? Netán György Csaba Borgó festőművész úr, akár egy nagy mókamester, az orrunknál fogva vezet minket; mert hát minden felfedhető, behelyettesíthető, mert hát minden megragadott, minden megjelenített tulajdonképpen jól bevált, jól ismert, végső soron konvencionális és köznapi?
     E kérdésekre - könnyen lehet - nem kapunk, nem kaphatunk, nem kreálhatunk egyértelmű, biztos válaszokat. Amit egy szempillantás alatt regisztrálhatunk: György Csaba Borgó festőművész úr alkotásain - mint a korábbi kiállításain szerepelt táblaképein és mint a grandiózus feladatvállalást tanúsító faliszőnyegein -, ezeken a festményekkel együtthangzó, faliszőnyegekkel rokonítható grafikákon, ezeken a tussal rajzolt-festett műveken a mindent átható nagy szimmetriában mégiscsak elveszti a jelentőségét a bal és a jobb, sőt, maga az oldal fogalma is, minden központtá, sűrű, centrumsűrítettségűvé válik. Teljesen felesleges megjelölnünk a fent és a lent tartományát is - bár mintha a hagyományosan felső résznek nevezett felületeken és terekben lazább, áttetszőbb lenne a közeg, mint az általában alsónak nevezett régiókban -, mert az illúzió kiterjed mindenre, a látomás szétterpeszkedik, elönt, eluralkodik. Fenségesen heraldikussá, címer-jellegűvé, emblematikussá alakul, s mindezekkel együtt sejtelmes és rejtelmes tartalmú együttessé. Felesleges például olyan megállapításokat rögzíteni, hogy a kép előterében, mondjuk a százhalombattai kéményekre hivatkozó kéménymotívumok között, mögött, alatt, tövében, vagy hogy a kép középterében, a présszerű szerkezetféleség körül vagy mellett kavargó-kevergő gilisztaszerűségek, fogasszerűségek, szögszerűségek, ékszerűségek, sonkaformák, villanykörteformák, állatképződ- ményformák, féregszerűségek, pumpaszerűségek, furkósok és fütykösök, bugyrok és bugylik, buckák, bukdácsolások, butykosok, buzdulások, buzgalmak, bútorok, búvóhelyek, búvópatakokban busongó búvárszivattyúk között vannak roppant szilárdnak tűnő elemek, vannak lebegő, és vannak alakuló képződmények, és vannak jelenségek is - néhol például mintha feltartóztathatatlan bugyogást hallhatnánk -, és vannak sűrűsödések, és vannak kitisztulások is. A motívumgazdagságra, a fantasztikus formateremtő erőre, a vizuális szellemsziporkákra figyelmeztethetünk. S ha megpróbálnánk szakszerű fordulatok után kutatni, akkor ezt a művészeti megnyilatkozást, amely ezekben a festői fekete-fehér grafikai lapokban testet ölt, valahol a szürreális- expresszív- szimbolikus-emblematikus törekvések bvkörében és mellett, önálló mederben hömpölyögve, különálló, és egyszersmind társtalan tendenciaként minősíthetnénk és értelmezhetnénk, amelynek mindezekből eredőn öntörvényű a rendszere, autonóm a világa. De hivatkozva akár az egyre szürreálisabb szituációkat és produkciókat teremtő valóságunkra a realista művészet régióit is emlegethetnénk: a rémisztő, csúf valóság egészen egyszerűen aktualizálja György Csaba Borgó festőművész úr (grafikai) művészetét.
     Aki akár már egyszer is küzdőtérre lépett - mondjuk, ebben az esetben, tekintettel a mélységekre és a magasságokra természetesen kosárlabdapályára -, az tudhatja, hogy mit jelent a hazai pálya; milyen előnyöket és hátrányokat, milyen, hátrányokká forduló előnyöket, és előnyökké avanzsáló hátrányokat tartogat. György Csaba Borgó - aki civilben szenvedélyes kosárlabdajátékos, és még korántsem "öregfiú - esetében ugyebár az eredeti, a valóságos hazai-hazai pálya pillanatnyilag, és vissza- s előretekintve, hosszabb távon is meglehetősen elveszettnek tűnik: Marosvásárhely és a MAMÜ, a marosvásárhelyi művészek csoportjának működése a múlt hullámaiba süllyed. Százhalombatta tehát másodlagos hazai pálya; ahol 1986 óta az idegenlégiós Borgó-művek megszületnek, s ahonnan bolyongó útjaikra indulnak. A battai kémények tövében azt írta György Csaba Borgó festőművész úr: "Úgy rajzolok és festek, ahogy az Athos hegyi és a monte casinoi szerzetesek írtak, akik azt hitték, hogy ahány vonalat húznak a pergamenre, annyi sebet ejtenek a Sátánon. És ha ez sem lenne elég - joggal hihető - az ezer sebből vérző Sátán e rajzok láttán halálos kétségek közé zuhanna.