(Interjúra készültem, azaz beszélgetésünk pontos rögzítésére. Vértessomlóra invitáló levelezőlapjával - még idézek belőle - már sejtette velem: hozzá a hagyományos kérdezz-felelek még mindig nem illik. Baráth Lajos úgy beszélget, hogy magához láncol, történeteivel körülfon, s találkoznom kell egész életével, minden régi és mai szeretetével. Olyan kommunikátor ő, aki csapongva is ugyanarról beszél.
     Ismeri mindenki, s bár háromszor is nekiiramodtam, mire rátaláltam, mindig mindenki jó irányba terelt: itt is, ott is lehetett volna. Mégis a vendéglő világos, nagy ablaka mellett találtam, ahogyan előre jelezte: "Az ÁBC melletti kocsmában ülök. Iszogatok, olvasgatok, miként Ady vagy Szabó Dezső. Azonnal otthonosan berendezkedtünk, s mintha csak tegnap lett volna, hogy Balatonvilágoson, az üdülő éjszakai teraszán beszélgettünk írók, festők, fotósok zajos társaságában.)

     - Hét-nyolc éve lehetett. Akkor még el tudtam menni ilyen találkozókra. Mostanában már ki sem mozdulok.
     - Találkozók sincsenek. Szép, de világtól elbújtatott kis faluban élsz. Így tudom, nem itt születtél.
     - Jól tudod, nem is ezen a vidéken. Abaújkér Borsodban van.
     - Nem vágyakozol vissza? Nem álmodsz a szülfaludról?
     - Édesanyámról gyakran álmodom, de a faluba nem mennék vissza. Sok bántás ért utol, mert az írásaimban gyakran felismerték magukat vagy egymást az emberek, és nem örültek, ha azt olvasták, hogy valaki csordás volt... Nincs abban semmi, mégis zokon vették. Én viszont minden fontosat az életem első tíz évében szívtam magamba ott, Abaújkéren, persze, hogy róluk szóltak a novelláim, regényeim.
     - Tehetséges gyerek voltál? Figyeltek rád, gondolták, hogy lesz belőled valami? Író például?
     - Azt hiszem, jól fogalmaztam, hiszen mondtam már, hogy egész nap a felnőttek között ültem tizenöt évig. Apámnak volt egy korcsmája, ott jött össze az egész falu, én azért tanultam meg mindent, mert folyton hallgatóztam közöttük. De nem igazán ezzel tűntem ki. Ha előttem elmondtak egy verset, azonnal meg tudtam jegyezni. Ilyen memóriám volt. Az egyszeregyet ugyan akárhányszor elénekelhették nekem! Viszont mániákus olvasó voltam, azok közé tartoztam, akik számtan-mértan órán Balzacot olvasnak a pad alatt. Azt nem tudom, mit értettem belőle. Már a helyesírás sem érdekelt ennyire. Az abaúji nyelv gyönyörű, a Biblia első nyelve, beszéltem is az ízeit, de a helyesírásommal sokat vesződtek a nyomdászok később. Nagyon szívesen emlékszem rájuk, nagy tudású emberek voltak, sokat tanultam tőlük.
     - De először ácsmesternek készültél.
     - Tanulhattam volna mást is, lehetett volna. De kellett hozzá más is... sok élelem például. Így meg jól kerestem, ügyeskedtünk is, két társammal beutaztuk egész Miskolcot egyetlen bérlettel a zsebünkben. Meg a foci! Visszajártam a falumba, később pedig az NB-III-ban játszottam a Miskolci Honvédnál. Bronzvörös volt a hajam, már megjelentek az első könyveim, de mindig csak úgy emlegettek, mint azt a kis vörös csatárt, aki miatt kiestünk a bajnokságból, mert rám bízták a sorsdöntő tizenegyest, és én csúnyán mellérúgtam.

(Akik belépnek, ráköszönnek, mindenkinek Lajos bácsi. Egy-egy szó elég, hogy összehunyorítsanak, értik egymást. Most a vendég miatt nem ülnek ide. Ő is mond mindenkiről valami jellemzőt. Azért csak a beszélgetés medrében kacsázunk tovább.)

     - A bányánál is dolgoztál...
     - Keveset. Íjságot írtam, enyém volt például az ipari és a pártrovat. Nem szégyellem, bár a szemellenzős főnökömmel volt bajom bőven. Csak hát kéznél voltam, ha ünnepi vezércikket kellett írni. Megvolt a pontos terjedelem, egy sor eltérés nem lehetett, mert összetépték, vissza sem adták, kezdhettem előről. Egy óra alatt meg kellett írni. Sokat tanultam a szerkesztőségben, ott lettem író is. Sokáig csak összehasonlítgattam magam a nagyokkal, Szabó Pál is azt mondta: ez is szakma, meg kell tanulni. Viszont gyakran küldtek Pestre, olyanokkal ülhettem egy asztalnál, mint Veres Péter, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Pál, Féja Géza, Nagy Laci... Az írószövetségben akkor még így ment.
     - És a nemzedéktársaid?
     - Ők is ott voltak. Baranyi Feri, Gerelyes Bandi, Kapás Dezső, a főrendező, Galambos Lajos, Szakonyi, Bertha Bulcsu... A Fejes volt egyedül kicsit magának való.
     - Gondolom, irodalomról folyt a szó.
     - Soha. Fociról, nőkről, iszogattunk is közben.
     - De még Miskolcon éltél...
     - Ott. Mi Latinovitscsal is onnan ismertük egymást. Ez is sírig tartó barátság volt, csak nem dicsekszem vele. Miskolcnak szellemi élete, hangulata volt. Szabó Lőrincről, a Szun Vu Kung lázadásáról hetekig tudtunk vitatkozni. Meg óriási hatással volt ránk a Modern Könyvtár, akkor olvashattuk először Dürrenmattékat. Kabdebóval kinn jártunk a stószi remeténél, Fábry Zoltánnál. A Napjainknál mi már akkor kitaláltuk a híd-szerepet. Látod, a miskolci szerkesztőségről sokat álmodom most is. Pedig azok a rovatok nem voltak nekem valók, néha a voltot összekevertem a wattal.
     - Téged is íróvá avattak az írószövetségben?
     - Bizony és ahhoz kellett egy jónevű patrónus. Nekem Veres Péter volt a támogatóm. Emlékszem, a Gyepsorral hasonlította össze az írásaimat, közben persze, ha már elkezdte, átvette velünk az egész történelmet. A végén fölvettek bennünket, olyan támogatóink voltak, hogy azok ellen ki mert volna szólni? Veres, Illyés... Meg jó írók is voltak köztünk, minket neveztek a "tűztáncos" írók nemzedékének.
     - Volt is efféle összetartás köztetek?
     - Volt. Most már nem látok ilyen emberi összhangot. Akkor olvastuk is egymást, és nem azt mondtuk, hogy láttalak egy lapban.
     - Te magad is segítettél íróvá válni nálad fiatalabbakat?
     - A Napjainknál egy időben egyetlen támasza lehettem Rákosi Gergelynek, nem tudom, miért mellőzték. Vagy Hajdú Gábor nevére emlékszem még szívesen. A fiatalabb nemzedékek már elég erővel rendelkeztek ahhoz, hogy kiverekedjék a maguk helyét. És inkább költők érkeztek megint rajokban: Ratkóék, Kalász Laci, Bella és Ágh István, aztán a kilencek. Abban már az Új Forrásnak is nagy szerepe volt, Mezey Katiék itt kezdték Tatabányán, köztünk.

(Hirtelen eszébe jutnak a fiai, mert a legfiatalabb beköszön. Mondja, van három is a két házasságából, aztán egy nevelt fiú, meg a fogadott gyerekek, mint szegény Vaderna Jóska is. Pár napja, hogy meghalt, ez most elakasztja benne a szót.)

     - Tatabányára hogyan kerültél?
     - Véletlenül. Taskentben jártam egy delegációval, volt akkor ott egy szörnyűséges földrengés. A szemem láttára nyílt meg az aszfalt, elnyelt embert, házat. A szállodánk megmaradt, én is hazajöttem, de egy évig a nevemet sem tudtam leírni. Így alakult, hogy el kellett mennem a szerkesztőségből, de még Miskolcról is. Ma már szerencsének tartom. Írtam a Dolgozók Lapjába, más emberekkel találkozhattam, másféle gondolkodással. Itt természetesebb volt, hogy nem szereti mindenki a töltöttkáposztát. Figyeltek is rám. Volt itt egy vezérigazgató, aki azt mondta magáról, hogy ő csak igazgató, az egyetlen, de a csoportvezetők is igazgatónak mondják magukat, ezért ő a főigazgató. Azt is mondta, hogy ha a bánya el tud tartani negyven focistát, akkor egy írót is bevesz a csapatba. Néha beszédeket is kellett írnom, de elsősorban író lehettem. Dr. Gál István volt ez az ember, tisztelettel emlékszem a gesztusára is.
     A másik Payer István volt, az Új Forrás első főszerkesztője. Mikor először találkoztunk, elővette az Ítélet című írásomat, talán a Kortársban jelent meg, mutatta, hogy ismer, meg volt jelölgetve alaposan a szövegem. Művelt ember volt, jó, hogy ott lehettem mellette, mikor az Új Forrás első számait kitaláltuk Papp Alberttel, Jenkeyvel... Payer nagy emberi élményem volt. A sírján a kopjafához sok közöm van. Meg egy itt, Vértessomlón meghalt szénégetőéhez. Mind a kettőt Cs. Kiss Ernő barátom faragta meg, ő is ilyen ember. Tudjuk, hogy Payer Istvánra és Kovács Lászlóra ugyanolyan szükség volt

     (Már máskor is hallottam tőle a görög mondást: a bölcs nem fél a haláltól. Amíg halottai felett mélázunk, eszembe jut, hogy faluszéli magaslatra épült kicsi házába a hűséges négylábúak őrizete nem engedett belépni. Hírből tudom, hogy egyszer kért már egy másikat, nagyobbat. Azóta vele élő fia - különös memóriával megáldott kezű festő - még egyszer próbálkozott. Egyik kísérlet sem hozott eredményt. A földszintet elborítja a könyv, a pici padlásteret a festő zárja magára a "büdös" festékeivel. Szólni most sem akar erről a kudarcról, csak tört karú vállával rándít egyet a fájdalmán.)

     - Ki vagy te Vértessomlón?
     - Hallhattad: Lajos bácsi. Huszonöt éve költöztünk ide, jólelkű sváb emberek élnek itt. Én mertem először a focicsapat mezére sváb szót íratni, akkor még behívtak érte a megyéhez. Most is kérnek, csináljak megint jó csapatot az ifikből, de ezek az edzés után aludni mennek, úgy elkészülnek az erejükkel, ez pedig nem tetszik. Mondtam, így nem lesz NB-III., pedig én ott játszottam. Akkor persze a Puskás Öcsiék voltak az NB-I-esek.
     Kocsim is volt azelőtt, négy is. Most csak gyalog kocogok le az Öregszőlőből.
     - Az itteni embereket nem haragítottad magadra valamelyik írásoddal?
     - Veszekszünk sokat egymással, főleg a politikán. De innen nem fogok én már sehová sem elmenni. Általában véve nem vagyok elégedetlen ember, de néha nem alszom éjjel. Keveset tudok beszélgetni. Azért ülök naphosszat itt az ablaknál, mert világos van, olvasgatok. Várom, hogy jön valaki, mint te most. Vagy egy tehetséges fiatal, akinek egy év alatt megint három könyvét lehet kiadni, mint nekem az első évben. Mindig mondom, milyen szerencsém volt! Ha a nálam tehetségesebbek is megkapták volna ezt az esélyt! De hát kellene most nekünk ekkora tehetség?
     Ha nem vagy itt, valaki mindig ide ül szembe. Mesélnek is. Néha olyat, hogy le sem lehetne írni. Hogyan beszélnek ma egy munkással? Persze meg kellene hallgatni a másik oldal véleményét is... Engem viszont itt csak balosnak neveznek. Jobbról mindig balos voltam, balról meg amolyan író.
     - De nem remetének jöttél ide, mint a közeli Majk hajdani néma barátai?
     - Lakni jöttem, nem vagyok néma se, remete se. Sértett sem. Az tőlem távoli dolog. Én szívesen láttam, hogy Payer Pista után ti jöttetek. Nincs mit megtagadnom, és ti sem éreztettetek velem olyat, ami sértene. Ez most a ti időtök.
     - Hatvanéves vagy. Megfontoltad már, ki voltál eddig?
     - Epikusnak készültem mindig, egyes bölcsek szerint ötvenöt-hatvan évesen kezdődik bennünk a prózaíró. De tréfa nélkül mondom: a legcsodálatosabb munka novellát írni. Azt hiszem, több ezret írtam. Bár negyven csehovi lenne köztük! Fegyelmet kívánó munka, mint a szonettírás. A prózaírókról persze az is elterjedt, hogy lusták. Most én is az vagyok, de ráfoghatom a kartörésemre, még mindig felkötve hordom, mert nehezen mozdul.
     - Realista prózát írtál, szinte mesélsz. Elismered?
     - Ez a példa előttem. Csehov, Maupassant, Hemingway. A fiaimat is ezeken neveltem. Van egy nagy cseresznyefa az udvaron, az alatt rengeteget beszélgettünk éjszakákba nyúlóan arról, miért nem lehet kétszer megidézni ugyanazt az elbeszélést. Persze, hogy mese! A novellában nem a dráma, hanem a dialógus a lényeg. Babel, Gelléri, Kosztolányi... soroljam? A hosszú beszélgetéseinket vagy az olvasási mániámat egy kis faluban nem is lehet megérteni. Én balos is úgy vagyok, hogy a Bibliát is én tudom a legpontosabban idézni.
     - Nem írtál regényt soha bibliai témában.
     - De tervezek. Már régen. Miért nem mehet be az ígéret földjére Mózes a Sion hegyénél? Milyen érdekes egyezés: Álmos vezérünk sem kelhetett át a Kárpátokon. És vajon miért lopják el az angyalok Mózes testét? Mert nagy a hajlandóságunk a bálványimádásra? Ő is aranyborjúvá válna? Ilyesmiken gondolkodom mostanában, erre készülök.
     - Viaskodás ez magaddal?
     - Mondtuk régen: kocsmát, feleséget, pártot nem cserél az ember. Mi maradt ebből? Ez már nem olyan párt, mint amilyen baloldali én voltam. Onnan is visszakapom az írást.
     
     (Tizenöt könyv, elmaradt elismerések. Iszogat, olvasgat, mint Ady vagy Szabó Dezső. S rá jellemző az is, ahogyan hozzáteszi: "Persze lényegi tehetség híján". Nem álszerény. Mint amilyen őszinte a hívása is: "Örömmel fogadlak, nagyon várlak. Nekem - fociügy miatt - a vasárnap délutánom foglalt. Hatvan évével sem számol másként, mint egy ténnyel. Előzményeiről történetek mesesorával fon körül.)

     - Család, unokák?
     - Unokát szeretnék. Azt elperelném tőlük, vinném hegyet, virágot, vadat mutatni neki, tanítanám mindenre.
     
     (Weöres verseit hibátlan memóriával és ritmussal citálja.)

     - Sosem akartál mesét írni a gyerekeknek?
     - Inkább mondani szeretem a mesét. Az egész falu gyerekei ezen nőttek fel: nyulakról, medvékről, dugós pisztolyról mondtam, se vége, se hossza nem volt. A felnőttek kérdezik, minek ez a sok marhaság? Pedig nagy szükségük van rá...

     (1935-ben, Ilona napján született. Mikor megrázom a kezét, arcizma sem rándul, pedig a kötésbe már alig tudja visszaemelni a másikkal. Fülledt május vége van, amikor kifarolok az útra. Int egy traktornak, az megáll, elenged. Csak később gondolok rá: haza is vihettem volna előbb.)