"S nézzétek: Ady halott szemeit készül
                 szemével fölszaggatni -"

A fenti idézet Csoóri Sándornak - Orosz János ismert Nagy László-portréja ihlette - Nagy László arcképe című, 1977-ben írott verséből való. Pontos és jellegzetes irodalomtörténeti motívum, hiszen egyaránt érinti Csoóri Sándor mind Adyhoz, mind Nagy Lászlóhoz fűződő szellemi kapcsolatát, egyszersmind utal Nagy László és Ady Endre költői etikájának markánsan rokon vonására: a gyémánt keménységű állhatatosságukra is. (Elég ez utóbbival kapcsolatban utalnunk Nagy Lászlónak az Ady Endre andezitből, vagy éppen A föltámadás szomorúsága című verseire.)
     Csoóri Sándor költészetében, esszéírásában és a személyes, emberi tartás etikájában a költői eszmélésétől - az ötvenes évek közepétől - négy évtizeden át mindvégig erőteljes nyomokat hagyott Nagy László életműve. Többször is beszél arról az élményéről, arról a tényről, hogy Nagy László (és Juhász Ferenc) költői forradalma: "egy nyelvi atomrobbanás" ereje oszlatta szét benne a "szent kábulat"-ként jelen lévő Petőfi-hatást. Ekkortájt fordít hátat véglegesen a korábban a korszellemmel adekvátnak érzett "szocialista derékhad" - Kónya Lajos, Kuczka Péter és mások - költészetének is. (Nagy László és Juhász verseiről az Új Hang szerkesztőségében, ill. nyomdájában különlenyomatot kér, s ezeket állandóan magával hordja.)
     Nagy László és Juhász Ferenc akkori versei valóban elementáris erejűek és - minden túlzás nélkül állíthatjuk - valóban korszakos jelentőségűek. Hiszen 1954-ben íródik A tékozló ország, s egy évre rá A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Nagy László pedig 1953-ban írja a Gyöngyszoknyát, 1954-ben a Havon delelő szivárványt s l956-ban a Rege a tűzről és jácintról című verseit. Mind az öt említett opusz meghatározó jelentőségű a korszak magyar lírájában és Csoóri Sándor pályáján is, miként még legalább fél tucat Nagy László-költemény a hatvanas évekből. Közöttük is elsősorban a Menyegző (1964) és a Zöld Angyal (1965). "Az ötvenes évek szürke és hamis költészetét - mondta 1981-ben egy interjúban Csoóri - csakis a Juhász és a Nagy László által vezetett nyelvi, költői forradalommal lehetett elsöpörni. Új képzeteket és új méreteket kellett alkotniuk. A köznapian ismerős tájra és természetre az ő verseik nyomán a világmindenség harmata hullott." Majd hozzáteszi: "Énrám érezhetően Nagy László hatott. [...] Nemcsak deres, jégszilánkos verseivel, de tartásával is. Azzal, ahogy egy költőnek ott kell állnia a műve mögött. (Hó emléke. Domokos Mátyás interjúja. In: A félig bevallott élet. Bp. 1982, Magvető. 344. l.)
     Maga Csoóri Sándor a hatvanas évektől kezdődően úgyszólván két évtizeden keresztül tér újra és újra vissza esszéiben Nagy László költői életművének, illetőleg egy-egy kötetének vagy éppen egy-egy versének föl- illetőleg újrafölfedezéséhez.
     Időben az első ezek közül az 1961-es keltezésű Odaadás és elítélés című vallomása, amelyben arról szól, hogy Vörösmarty Vén cigányának végletessége az ötvenes években a magyar költészetben csak Juhász Ferenc és Nagy László sajátos látomásaiban tudott kirobbanni, megnyilvánulni. Esszéiben a későbbiekben is számos utalást találni Nagy László költői és líratörténeti súlyának, jelentőségének a méltatására, nem egyszer ismétlő-megerősítő jelleggel. 1968-ban - visszapillantva a hatvanas évek magyar költészetére - szól arról először, hogy Nagy László (és Juhász Ferenc) költői teljesítménye jelenti a hatvanas évek eleji magyar költészet csúcsteljesítményét. Az ő "verskatedrálisaik - írja - nemcsak látványosságukkal, de lényegükkel is "uralták a terepet" a lírában. Nagy László költészetében ekkor - Csoóri szerint is - A Zöld Angyal és a Menyegző a csúcsteljesítmény. Két évtized múltán szinte megismétli ugyanezt a gondolatot a Műfajok őrségváltása? című esszéjében (1987) - (itt már figyelme fókuszába kerül a kortárs magyar líra többi élő klasszikusa is), amikor arról ír, hogy Juhász majd Nagy László kirobbanóan nagy versei (A szarvassá változott fiú..., A Zöld Angyal, a Menyegző) nemcsak líratörténeti szempontból korszakos jelentőségűek, hanem - hitet téve az emberi szabadság és az emberi méltóság mellett - a hazai belső diktatúrával szembeni szellemi ellenállás monumen- tumaiként is. E nagy művek katartikus erejét - teszi hozzá Csoóri - persze valójában mintegy "csempészáruként" lehetett csak értékelni, legyen szó akár Juhász A tékozló országáról, majd később Illyés Kegyencéről, Nagy László Menyegzőjéről vagy Jancsó Szegénylegényekéről. (A pályakép zavarai. 1976.) Egy l993-ban írt esszéjében (Kreón lábnyomában) ugyane műveket (Kegyenc, Szegénylegények, Menyegző) illetve Sánta Ferenc Árulóját hozza fel példaként a hatalom és az értelmiség, ill. általában a hatalom és a humánum konfrontációjának katartikus művészi megnyilvánulásaira.
     Még Nagy László életében Csoóri több külön, önálló esszétanulmányban is méltatja, illetőleg elemzi e költői teljesítmény rangját, súlyát és helyét a huszadik századi magyar lírában.
     A Zöld Angyal megjelenése után (1966-ban) külön elemzést szentel e műnek. Csoóri itt úgy fogalmaz - s ezt máshol is, többször is megerősíti -, hogy e vers nemcsak Nagy László Legyik legjelentősebb költeménye, de a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobb verse. A kompozíció szimbolikus-mitikus-metaforikus titokzatosságát ekképpen fejti meg és fejti ki a maga számára: "A Zöld Angyal hőse nem a Zöld Angyal, hanem Nagy László. Ő éli át, ő látja, ő szenvedi, ő tündérkedi végig a versben elszabaduló végzetet. A nyakatekert esztétizálás helyett pedig szívesebben használ köznapi kifejezést a költemény jellemzésére, olyanokat például, hogy ...leltár, "végelszámolás. S elemző kisesszéjét azzal a súlyponti gondolattal fejezi be, hogy Nagy László nem tartozik azokhoz az "érzelgős forradalmárokhoz", akik "még mindig a szegénység tisztességjelző oszlopainak támaszkodnak[...]. Ő inkább elbúcsúztat, megszüntet minden idejét túlélő múltat, hogy új emlékezet szülessen, új lehetőség, új kivilágosodás.
     A Darázskirály című műfordításkötetről 1968-ban írt esszéjében Csoóri Nagy László lírai forradalmában találja meg a később saját esztétikai nézetrendszerét is erőteljesen motiváló alapvető összefüggéseket. Azt írja, hogy a modern költészet "legnagyobb fényességét" a népköltészet és a szürrealista költői nyelv összetalálkozása robbantotta ki. A nyelvben "e kettős irány egyesítése a kétféle kultúra [...] egyesítésére adott lehetőséget.[...] Ilyen értelemben Juhász Ferenccel együtt Nagy László végzett nyelvünkön belül bartóki átalakításokat." Továbbá: Nagy László költői nyelvezetében "anyanyelvünk minden képessége" megmutatkozik: "ódonsága és hajlékonysága, csöndje és kérgessége, sikamlóssága és tüze, népisége és szürrealizmusa." Morális értelemben pedig Nagy László műfordítás-válogatásai természetesen ugyanazt a fő tanúságot, meggyőződést, hitet közvetítik, mint saját versei: "az ember nem könnyen győzhető le. Sőt, legyőzetése sohase végleges."
     A Nagy László földi vonulása (1975) című esszéjében a Nagy László-i költői tudás mibenlétét kutatja, immár határozottabb kontúrral rajzolva meg a korábbi, ez irányú észrevételeinek magvát. Itt azt írja, hogy a Nagy László-i tudás alapja "nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete." Azaz: az egyetemes emberi jelképek, az emberiség közös emlékei.

Nagy László halála - érthetőleg - megrendítő, katartikus hatású. Csoóri Sándor ezúttal mint nemzeti értéket s mint jelképes szellemi tüneményt mutatja föl a Nagy László-i példát. A halálhírre írt versben (Furulya-csonk a szánkban), ekképpen:

"Magyarország halottja,
te, bazalt szemefénye,
a zsuzsannás világnak
balassis jó vitéze,
meggyfában ember-meggyfa,
vércsében ember-vércse -
vendégként várt a tenger,
de már a várakozás,
de már annak is vége."

A Siratóénekben (1978) pedig ekképpen: "László, kedves, akárhogy kellene pironkodnom is előtted a nyíltságomért, kimondom: te voltál a mi legnagyobb ajándékunk. Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasága, téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy egyértelműen megmutassa, veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán."
     Halálának egyéves évfordulóján Csoóri megerősíti a Nagy László-i szellemi jelenség "csodafiú"-érvényét, valamint ismét kiemeli e költői magatartás morális hitelének fontosságát. (Halottja tűznek, jácintnak. 1979). "Valóban: aki siratta - írja itt Csoóri Sándor -, nemcsak a legnagyobbak közé fölemelkedett költőt, a szó igazi hősét siratta benne - Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Ady, József Attila társát -, hanem a csodafiút, elemi erők birtokosát[...]. De Nagy Lászlóban nemcsak a költői erő volt elemi, hanem a sorstudat is. Még mi - kortársként vagy barátként - folyvást föl-alá rohangáltunk egyik lehetőségtől a másikig, ő a helyén maradt." Minden más mellékes körülményt elhanyagolt; mindent a szóra, a nyelvre, a versre bízott. "Nem ágált, nem marakodott, hanem teremtett. S ami elkészült, abban ott volt mindig az ítélete is."
     Nagy László életműve Csoóri Sándor szerint az ötvenes-hatvanas-hetvenes évtized alighanem legegyértelműbb, legkikezdhetetlenebb, legpontosabb és legtágasabb költői teljesítménye: ez a kor - Nagy László kora.
     Nagy Lászlót megidéző írásainak sora a nyolcvanas években is folytatódik. Mégpedig úgy, hogy egyre mélyül és tágul az a kép, melyet a Nagy László-i líráról rajzol. (Miközben persze számos korábbi fölfedezése, megállapítása, jellemzése vagy ennek egyes motívumai ismétlődnek.)
     Ugyanakkor elárul valami fontos személyes természetű motívumot is, amely minden bizonnyal lényeges magyarázó elve az ő belső Nagy László-kultuszának. A Nagy László megidézése című, 1983-ban írt versében egy közös autóútjuk emlékét örökíti meg, s a pillanat varázsában egyszercsak kibukik belőle a kései vallomás: "nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád". Majd lejjebb: "Öt éve halott vagy, de én még most is / ott megyek veled azon az úton." Aligha tagadható, hogy Csoóri Sándor személyes líratörténetében ezért szerepel még a hetvenes évtized is úgy mint Nagy László kora, mivel Csoóri számára valóban ez az életmű a legközelebbi, számára valóban a Nagy László-i líra szól a legerőteljesebben és a legelragadóbban emberről, természetről, magyarságról, emberségről és egyetemességről.
     Hogy miképpen is épül ki végleges rendszerré, s ha úgy tetszik, válik hitvallássá, méghozzá a költészetről általában szóló hitvallássá Csoóri Sándor Nagy László-képe, arra a nyolcvanas évek közepének néhány fontos írása ad választ. Mindenekelőtt a Nagy László háza című két részes esszé és az 1986-os Debreceni Irodalmi Napokra készült előadás.
     Az előbbiben Nagy László költészetének elsődleges jelentő- ségét abban jelöli meg, hogy ő (és annak idején Juhász Ferenc) "a többszázados paraszti életet a krumpliföldek, az istállólámpák, a csordakutak és a jégverések földi köréből az egyetemes lét költői magasába emelte." Ennek a lírának egyik fő szólama a mítoszi hang. Stílusa "lávázó, fölfokozott, de mégis gyémánt- kemény". Emberi, morális szempontból - írja Csoóri - "Nagy László legszebb és legizgalmasabb kalandja épp a hőség volt. Egy roppant nehéz korban - a szellemi és erkölcsi romlás évtizedeiben - meg tudott maradni igaz embernek és igaz költőnek. Volt-e közülünk valaki nagyobb kalandok hőse?" Majd az egy évvel később kiadott második részben - korábbi, általunk is exponált helykijelölő gondolatainak megerősítése mellett - még kiemeli: "Benne testesült meg az a személy nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bújtogatott."
     Az említett debreceni konferencián Nagy László korszerűségéről folyt a vita. Ezzel kapcsolatban Csoóri Sándor kifejtette, hogy "Nagy László már rögtön, elindulása idején, ösztönösen is a modernség irányába fordult. Hiszen mindazt, amit költészetünkben - árnyalatosabb szó híján - a népiség fogalma jelöl [...] ő a legmodernebb költészet elemeivel igyekezett összeházasítani. [...] Nagy László korszerűségének egyik legerőteljesebb eleme tehát épp: ősisége. A hagyományok- hoz fűződő viszonya." Ennek a lényege pediglen az, hogy az ősit, a régit, a hagyományt lírai átörökítéssel, költői átvál- toztatással hangulatilag idézi föl. Így lesz a történelemből "valami eltemethetetlen sajgás a múlt időkből, amelynek nincs neve, csak élete s lezajlási ideje van a lélekben."
     Egy másik - de szorosan ide tartozó - írásában Csoóri azt fejtegeti - és ezzel a fontos észrevételével együtt tárul elénk teljes egészében az ő Nagy László-képe -, hogy Nagy László nemcsak formateremtő költő, "stílus- és szókincsfejedelem, hanem - s ez elég ritka jelenség volt a magyar líra egész történetében is - szuverén ütem teremtő, ütem alkotó is. Ilyen költőket - mondja Csoóri - jó ha négyet-ötöt föl tudunk sorolni a magyar költészet évszázadaiból. "Mondjuk: Balassit, Szenci Molnár Albertet, Berzsenyit, Adyt, Nagy Lászlót. Ők azok, akik nem átvett formákhoz igazították hozzá elsősorban a nyelvüket, hanem, akik nyelvünk belső energiáit ismerve, szabadítottak föl belőle olyan hajlamokat, amelyek leginkább kifejeztek bennünket. (Forgácsok a földön)
     Mindent összevetve tehát egyértelműen megállapítható, hogy Csoóri Sándor több évtizedes időhatárokban mozgó, több évtizedig érlelt, formált és színezett portréja Nagy Lászlóról teljes és végleges. Arról tanúskodik, hogy Nagy László költészeti forradalmát s az életmű egészét nemcsak a huszadik századi magyar költészetnek, de a sok évszázados magyar líra egészének is az élvonalában látja és láttatja.
 

Utóirat az utóélethez

Az 1994-ben megjelent Hattyúkkal ágyútűzben című Csoóri-verseskötetben bukkan föl újra - s eleddig utoljára - Nagy László emléke. Az itteni motívum - tragikus. A Februári látomás (alcíme: "Nagy László halálának tizenötödik évében") víziója egy a költő sírján táncoló, azt tapodó gnómot idéz elénk. Az utalás - az irodalomtörténeti tények ismeretében - nyilvánvaló: megkezdődött - persze már korábban - a Nagy László költészetének mai érvényességét, egyszersmind esztétikai értékeit is drasztikusan lefokozni igyekvő szellemi irányzat támadássorozata. Melynek során többek között leíródott a Nagy László költészetét jellemző alábbi minősítés is: "üres és parancsoló hang, két pólusú értékrend, a szent és mágikus költészet kultusza, egyhangú motívumkészlet és statikus jelleg" (Kálmán C. György: Mi bajom Nagy Lászlóval? 2000, 1989. szept., 52. l.). Az offenzíva jól időzített: összhangban a népi-nemzeti hagyomány és tudat elleni általános támadással.
    De ez már egy másik történet.