Ratzinger - az Európa szó már említett eredete nyomán - négyféle kulturális örökség (B) egymásra rakódásából illetve egymásra hatásából vezeti le:

"1. A görög örökség"

A Földközi-tenger keleti partjain s északnyugat felé, a kontinensre kezd átterjedni az a földrajzilag meghatározható térség, amely az Európa nevet viseli: "először csak Thesszália, Macedónia és Attika környéke", majd Ázsia közel eső részei és Afrikában Lybia s szomszédai (Hérodotosz). E térség szíve s szelleme Görögország. Ez azt is jelenti, hogy ezen örökség mitologikus, a "minószi valláskör" elemeit is magába foglalja, de az európaiság lényege épp az, hogy túllépve e mitológián, középponti helyet ad az egyedi, a férfiúi, a napsugárzóan szellemi individualitásnak, "az apollói alaknak". A görög szellemiség a mind magasabbra törő etikumban kristályosodik, ez pedig "a szókratészi megkülönböztetésben" éri el csúcsát. Így határozza meg "a jó és a javak" közti különbséget, melyben a lelkiismeret joga érvényesül, valamint a ráció és a religió (az ész és a vallás) kölcsönösségi viszonya (Helmut Kuhn).
     A görög örökséget meg lehet ragadni egy manapság kivált módon közismert intézményben is, a demokráciában, amely Platón szerzőségében karakteresen "eunómikus", jó jogrendbéli és etikus állameszme volt. Eszerint a demokrácia inkább a mindenben belátott és fölismert jó szolgálata, tehát jóság volt, felső minőség, s nem egyszerűen csak a mennyiségi többség tömb-uralma. A jó működés alapelve ez: a többséget folytonos képzésben kell részesíteni, hogy uralma föltétlenül a "belülről jogszerű, igazságos értékeket" juttassa szóhoz és érvényre, s tegye kötelezővé nemcsak a többség, hanem mindenki számára.

"2. A keresztény örökség"

Egyszerűen szólva: az európaiság Isten 'eltérítő művének' köszönhető, mert a Szentlélek megtiltja (!) Pál apostolnak, hogy hittérítő szándékával Ázsia felé forduljon. Pálnak álmában megjelenik egy macedón férfi, és azt mondja az apostolnak: "Gyere át Macedóniába és segíts rajtunk!" A látomás után azon voltunk, hogy mielőbb útra keljünk Macedóniába, írja Szent Lukács evangélista (ApCsel 16,6-10).  Pál e 'fordulásának', túlzás nélkül állíthatjuk, világmozdító következményei lettek. Ratzinger hozzáfűzi, hogy a János evangéliumban, a passió előtt, "miután Jézus már bevonult Jeruzsálembe, ezt kérik a görögök Fülöptől: »Uram, látni szeretnénk Jézust!« A görögök kérik ezt." Az is figyelemre méltó, hogy amikor Szent Lukács a pünkösdi eseményeket írja le (ApCsel 2,11), s fölsorolja az akkori világ népeit, a jelenlévő ázsiaiakat említi elsőül, s csak utolsónak a rómaiakat; de már említi őket. Ratzinger: "Az evangélium kiindulópontja tehát Kelet [...] Izrael a gyökér: az üdvösség a zsidóktól ered. Az Örömhír (euangelion) s a nyomában fölfakadó új kultusz, hit és legbenső magatartásforma Jeruzsálemből Rómába tart, s közben mint valami szelíd és láthatatlan áradás, elömlik a népek között. "A kereszténység az Izrael hite és a görög szellem között keletkezett szintézis, s ezt Jézus Krisztus teremtette meg." (Wilhelm Kamlah okfejtése) Ezen a szintézisen alapul Európa, írja Ratzinger. E szintézis oly mély, történelmileg annyira beágyazott, hogy a reneszánsznak nem sikerülhetett a 'tiszta görögséget' a kereszténységtől 'sallangtalanítania', s ma sem sikerülhet ennek ellenkezője, színtiszta kereszténységet formálni, mentesítve a görög örökség 'tapadmányaitól'.

"3. A latin örökség"

A Krisztus utáni első századokban különböző területű földrészeket értettek Európán ("a 6. században Galliát), s a mindenkori birodalmi hatások is növelték, változtatták nagyságát. A középkorban a megkeresztelt Imperium Romanum utódjánál, a Szent Birodalomnál tágabb fogalomnak számított. De "Európa igenis azonos volt a nyugattal vagyis azzal a területtel, amelyen elterjedt a latin kultúra és az egyház, mindamellett a latin terület nemcsak a latin népeket foglalta magába, hanem a germánokat, az angolszászokat, részben a szlávokat, elsősorban közülük a lengyeleket is." A keresztény res publica reális, élő, egységes kulturális egész volt, "törzsek és nemzetek fölötti jogrendszerrel, zsinatokat tartott, egyetemeket alapított, szerzetesrendek terjedtek el benne szerteszét, s zavartalan volt szellemi-egyházi életének körforgása, melynek Róma volt a szíve" (Gollwitzer).
     A középkori keresztény res publica a múlté. A három örökség három dimenziójának egy negyedikkel kell bővülnie, az újkor dimenziójával. A négydimenziós Európának a keleti kereszténységgel, s mindazzal a lelki-szellemi kultúrkinccsel kell gazdagodnia, amely a 3. évezredben európainak óhajtja magát nevezni. A fogyatkozó, a beszűkülő, a nyugatról más irányba tolódó s másutt központosító kísérletek Európája nem Európa többé.

"4. Az újkor öröksége"

Az újkor erőteljes követelményei, elvei és érvei jogos, de gyakran kétértelmű következménnyekkel jártak. Hátrálni mégsem lehet - nincs hová. Az államelméleteket érintő keresztény nosztalgiák nem számolnak a hitközömbösség tényleges nagyságával, s e közömbösségnek a világ jövőjét alakító, módosító és deformáló hatásaival. E hatások lehetnek igen negatívak, amennyiben alapjaiban rendíthetik meg az ember-testvérségből fakadó legbenső egység iránti erőfeszítéseket, s lehetnek pozitívak is, amennyiben a hittelen embernek rá kell ébrednie magányára, 'elhagyatottságára', s ez összpontosíthatja erőit az emberileg elérhető jóra. Az újkor egyik jelentős többlete "a hit és jog következetes különválasztása", s a polgári jogrend biztosította hit szabadsága. Ez utóbbinak azonban épp oly sérthetetlennek kell lennie, mint ahogy semmiféle erőszakos módon nem szabad hitre térítenie senkit. A hangsúly nem azon van, hogy nem szabad, hanem azon, hogy nem is lehet. Az ember ellenállhat; ez a joga személyiségéből következik. Ezért írja másutt Ratzinger egy tanácsot kérő paptársának: "a hitet meg kell mutatni, de csak javasolni szabad." Ez felel meg az igazságnak.
     "Az állam és az egyház gyümölcsöző dualizmusa folytán a keresztény szemszögből alapvető emberi értékek lehetővé teszik a szabad, humánus társadalom létrejöttét, amelyben a lelkiismereti jogokat és velük együtt a meghatározó emberi jogokat biztosítják. Így mintegy a középpontban elhelyezett s kötelezően tisztelt értékrend körül sugárszerűen élnek s hatnak egymás mellett a különböző vallási, hitbéli, polgári és politikai magatartásformák békés szomszédságban, előrevetítve a jövő egyetlen lehetséges rajzolatát, a középpontól való függőségüket elismerve, szabadon, tehát nem kizárólagosan.
     Az újkor valóságában azonban ez, sajnos nem így van. Nemcsak a hit s a vallás rovására ható állandó aránytalanságok miatt, s talán nem is elsősorban ezért, hanem "a szabadságeszme gyökereinek s életalapjának" félreértése s félremagyarázása okán; "az ész emancipációja" sürgette, az emberi értelem nem-isteni motivációja nyilatkoztassék ki, s így az isteni értelemnek "észellenesnek kellett bizonyulnia. Az újkor lényegének - alaptalanul - a teljesen autónommá tett értelmet tekintették", s mivel ez ontológiailag az emberközi okoknál fogva is tarthatatlan, önmagába belevakulva, alapjainak megsemmisítése következtében "embertelenné s természetellenessé vált". Megkezdődött a Teremtés szisztematikus pusztítása, a mindenütt előbukkanó bajok együttesen kezelhetetlen állapota. Bár az ész autonómiája európai szellemi termék, megvalósulása a nyugati és a nyugatias társadalmakat poszteurópaivá, sőt antieurópaivá tette: mindinkább bebizonyosodik, hogy Európa a lényege nélkül rosszabb, mint akár egy századokkal előbbi állapot az európai lényeggel. Ez a lényeg: az emancipált ész csak "az Isten és a keresztény hitből származó, alapvető erkölcsi értékek iránti tiszteleten alapulhat".
 

A jövő Európájának tézisei (C)

Ha az egységesülő szándékú európai gondolkodásmód a maga diszkrét vagy jólnevelten közömbös gyakorlati ateizmusával azt hiszi, hogy a jövő Európáját elég "a gazdasági vagy törvényhozói illetékesség központosítására" építeni, akkor ez "Európa gyorsított fölszámolásához vezethet". A magát szuper- nacionálisnak hívő, hitető és hirdető mediokratív technokrácia 'szétzabáltathatja' az európaiságot az európaiakkal, pedig 'csak' a fogyasztást óhajtja folyamatosan növelni. Holott a népeket, a nemzeteket a közvetlen kapcsolatok láncolatába fűző központi rendszereknek nemes föladataik vannak: "megszüntetni a nemzetbálványozást", intézményesíteni "a béke rendjét", s ez megteremthetné "a világ javaiban való közös részesedést", fölszámolná "a gazdag népek önvédelmi csoportegoizmusát". Európának a közös felelősség nyomására "nyílt rendszerré kell válnia". Tudomásul kell végre vennie, hogy lehetetlen "a világ más földjeinek gyarmatként való bekebelezése", ennek legrafináltabb, financiális értelmezésében is. Európa eddig tárgyalt kontrasztjaiból s négyféle örökségéből következően az igazán Európává válás négy tézisét vezethetjük le:
 
1.) A Hellászban megszületett "demokrácia és eunómia (a
     manipulálatlan jog) belső egysége elválaszthatatlanul
     Európához tartozik."
Ha az ész, a szabadság és a jog uralkodik, akkor nem uralkodhatik sem egy párt, sem a diktatúra, sem az önkény, akkor a hatalom önkorlátozó és ellenőrizteti magát, s mint átlátható szervezetnek, európai felelősséggel kell számolnia. Akkor a jog sérthetetlen, és/mert erkölcsi normákon nyugszik. A demokratizmus nem a többség meglétén alapul, hanem a demokratikus működés tartalmán, azon, hogy "a jog ellenőrzi a hatalmat, a hatalom nem sértheti a jogot, és az ethosz (az erkölcs, az erkölcsi érzék) szabályozza a jogot". Aki Európáért küzd, az ilyen demokráciáért küzd, s megfordítva.

2.) Ha az eunómia az életképes demokrácia föltétele, és a
     demokrácia az önkény- és csőcselékuralom ellentéte, akkor
     "az eunómiának viszont alapvető föltétele a köz, a közjog
     számára kötelező tisztelet az erkölcsi értékek és Isten iránt.

Istent tehát nem száműzhetik teljesen a privát szférába azok, akik európai Európát akarnak, mert ez szöges ellentétben áll az eunómiával. Istent, mint legmagasabb értéket nyilvánosan el kell ismerni az "elvileg lehetséges nem keresztény államban is" (Bultmann); ugyanakkor - "és ezt nagyon határozottan hangsúlyozom", emeli ki Ratzinger, "nagy türelemmel kell viseltetnünk az ateista emberek iránt". A valóság azonban az, hogy "az ateizmus kezd a közélet alapdogmájává válni, a hitet csak magánvéleményként tűrik", ha tűrik, "vagyis végső soron nem tolerálják". A hitet az ókori Róma is megtűrte magán- véleményként, csupán nem formálhatott igényt nyilvános megjelenésre a császári hatalom alatt. Az ateista dogma spontán radikalizálódása történelmi tapasztalatunk. Uralma alatt nincs esélye a jogállamnak, ezért itt már "a fönnmaradás kérdése vetődik föl". Ugyanígy állíthatjuk, hogy az elnémított lelkiismeret aláássa a demokrácia kibomlásának esélyét, a lelkiismeret azonban a keresztény erkölcs értékeihez igazodik; ezzel a kör bezárul. A lelkiismeret ugyan belül sem meg nem szűnik, sem el nem hallgat, viszont figyelmeztető hangja nélkül mind a személyiség, mind a közösség eltorzul.

3.) "Ha elutasítjuk az ateizmusnak, mint a közjog és az 
     államalkotás előföltételének dogmáját, és nyilvánosan
     elismerjük Istennek, mint az ethosz és a jog alapjának
     tiszteletét, akkor ezzel tagadjuk, hogy a nemzet vagy a
     világforradalom az emberiség summum bonum-ja" (legjobb
     java).

Isten, mint az emberiség legjobb java, megszünteti a nacionaliz- musnak még a lelehtőségét is. A nacionalizmus "de facto" elpusztította Európát, s gyökeresen mondott s mond ellent mind szellemileg, mind politikailag s jogilag is annak, ami Európa: önkéntes, türelmes, kiegyenlítő és segítő nemzetközösség, melynek tagjai egyenrangúságot élveznek. Intézményei egyszerre erősítik meg a nemzeti arculat különösségét és szabad jogát, s egyidejűleg fonják érdekközösségbe e különösségeket, erőket, adottságokat; a nacionalizmus minderre (önmaga lényegénél fogva) képtelen. A kulturális és vallási sokféleség eleve kommunikációra termett, erre nemcsak kénytelen, hanem a kommunikációban, mint bonyolult testi érrendszerben áramol- tatja minden értékét, tudván, hogy az állandó ismerető és értékközlés a béke és az együttműködés alapja.
     "Emlékeztetni szeretnék arra" - írja Ratzinger a középkor példáiból merítve -, "hogy Canterburyi Anzelm az itáliai Aostában született, Bretagne-ban volt apát és Angliában érsek; hogy Albertus Magnus Németországból származott, de Párizsban épp úgy taníthatott, mint Kölnben, Regensburgban pedig püspök lehetett; hogy Aquinói Szent Tamás Nápolyban, Párizsban és Kölnben adott elő; és hogy Duns Scotus egyaránt tanított Angliában, Párizsban és Kölnben, - hogy csak néhány példát említsünk."
     Európa jövő demokráciáiban a nem állami kultúrális erőkre vár az a föladat, hogy körbefűzzék a világot a szellemi-lelki tudás és szabadság nagy köreinek hálózatával. Nem kétséges, hogy e tekintetben La keresztény [-] ökumené európai jelentőségű is. Mind a nacionalizmus, mind a marxizmus, alapjukban rejlő tévedéseik folytán, ellene mondanak Európa lelki-szellemi lényegének. Ha az eddigi európai történelmet valaminek, akárminek előtörténetévé fokozzuk le, selejtként utasítjuk el, akkor vele együtt semmisnek kell nyilvánítanunk éppen azt, ami európaivá tette ezt a világjelentőségű kontinenst: az ethost és a jogot, fejlődésüknek fokozataival s értékeivel együtt, méghozzá véglegesen; az "egész"-t részletenként sem lehet eltávolítani, egészként pedig öngyilkosság. A végletes manipulálhatóság út a zsarnoksághoz.
     4.) "Európához szervesen hozzá kell tartoznia a lelkiismereti szabadságnak, az emberi jogoknak, a tudomány szabadságának, és így a szabadságon alapuló emberi társadalomnak."
Az újkor vívmányait valójában csak akkor őrizhetjük meg, ha szorgalmazzuk továbbfejlődésüket. Ezt anélkül kell tennünk, hogy elutasítanánk a transzcendenciát a korlátlan ész nevében. A korlátlan ész mutatott már épp elég történelmi példát arra: képes a szabadságot belülről fölfüggesztve "feneketlen szakadékba" taszítani a népeket. "A keresztény ember ehhez mér [-] minden politikát, és ezt tartva szeme előtt teljesíti politikai megbízatását."