- Mikor írtad a Részlet egy X-edik Ars Poeticából című versedet? Van-e valamilyen története, egyáltalán emlékszel-e rá? S különben is: mire valók az ars poeticák?
     - A helyzet az, hogy a lírai adottság mellett, vagy azon belül inkább, úgy látszik, meg vagyok verve az elméleti szenvedéllyel, a költészetről való elméleti gondolkodással is. Ami tulajdon- képpen eléggé elkerülhetetlen része ennek a mesterségnek. Az ars poetica Horatiustól kezdve egyébként is külön műfaja lett a lírai költészetnek. Schiller Ének a harangról című versében  amelynek elég fontos helye van az életművében - ezt olvassuk: "Hitvány az, aki nem mereng el / Soha azon amit teremt." Baudelaire szerint pedig minden nagy költőben ott él egy nagy kritikus. Vagyis teljességgel lehetetlen, hogy az ember ne gondolkozzék el a mesterségén.
     - Tehát egyidejűleg elemzi is azt, amit csinál?
     - Igen. Én meg aztán különösen. A fejemhez is vágták nemegyszer, hogy túlságosan intellektuális lírát művelek, túlságosan az irodalomból építkezem. Most aztán igazán nem tudom, hogy van a dolog, hiszen a posztmodern mást sem csinál, mint az irodalomra épít, az irodalomból építkezik. A költészetben s általában a művészetben különben is minden egymásra épül. Emlékszem, Aragonnak - akinek fantasztikusan szélsőséges, szintén elméleti jellegű, de eléggé gátlástalan és szenvedélyes megnyilatkozásai vannak a költészetről - két olyan fontos mondatára, amelyeket nagyon megjegyeztem magamnak. Az egyik: verset csak az addig írt összes vers ismeretében lenne szabad írni. A másik pedig: a költészet története tulajdonképpen a technikájának a történetén keresztül is megírható.
     - Ebben az értelemben az elemzés is segítheti az ihletet?
     - Nem, ezt nem hiszem. A kett-t különben is nehezen lehet elválasztani egymástól. Ugyanis, ha van ihlet, úgy a gondolkodás is ihletett. Vagy nincs is olyan, hogy ihlet, s maga a szó csak jelkép; bár valami biztosan van, csak a szó nem autentikus már arra nézve ami van...
     - Az ihletet én inkább két verstípus - a racionalisztikusabb, elemzőbb és a szinte révületben született, ösztönösebb líra - megkülönböztetésére használtam...
     - Látod, én nem hiszem, hogy ez kétféle indíttatás volna. Az ihlet tudniillik nem feltétlenül egyfajta elragadtatottság, romantikus állapota, hanem egészen egyszerűen az a sajátos lélektani vagy emberi helyzet, amelyben a valamiképpen a költészetre vagy művészetre született embernek egy adott pillanatban összesürűsödnek azok a képességei, amelyek más pillanatokban összetarthatatlanul lebegnek. Tehát az ihlet nem az elragadtatottság pillanata és nem is a racionális élesenlátásé, hanem az az állapot, amikor az embernek az alkotáshoz feltétlenül szükséges képességei - együtt és egyszerre - rendelkezésére állnak. Mert azok nem mindig állnak rendelke- zésre, mint tudjuk. És ez a legtitokzatosabb a dologban. Az, hogy reggel fölkelek, megfürdök, ahogy szoktam, megborot- válkozom, végigcsinálom mindazt, amit általában reggelenként végigcsinál az ember, majd leülök az asztalhoz - aztán pedig verset írok - vagy nem írok. És semmilyen ésszerű magyará- zatot nem tudok találni arra, hogy most miért nem indul be bennem semmi, amikor pedig minden rendben volna, míg tegnap a villamoson, a legnagyobb tülekedésben összekoccant a fejemben két szó, ami tulajdonképpen maga az ihlet, illetve ez a szikra teremti meg az ihletet.
     - Tehát olyasmi lehet, mint a csillagászatban a csillagok konstellációja?
     - Így van. Azzal a különbséggel, hogy míg a csillagászok meg tudják nevezni, mely csillagok együttállására van szükség a konstellációhoz, adddig mi nem tudjuk megnevezni, hogy mely csillagoknak, illetve egyáltalán minek kell együttállnia a vershez. S bár mint említettem, általában tudatos, intellektuális stb. költőként tartanak számon, egy biztos: életemben másképp még nem írtam verset, mint véletlenül. Olyan értelemben véletlenül, hogy soha nem készültem a  versírásra (bár más oldalról nézve, mindig készen állok rá) soha nem teremtettem mesterségesen olyan helyzetet, amelyben írni tudnék, hanem vagy előállt az a helyzet, vagy nem állt elő. Mesterem, Füst Milán kifejezése a prolongált ihlet, amit azonban ő nem a költészetre, hanem a regényírásra, a prózaírásra vonatkoztatva használt, mert az, ugye, nem megy egyszerre. Ám ha ilyen prolongált ihlet valóban létezik, akkor azt a költészetre is alkalmazni tudom, amire példa lehet az is, hogy nálam nemritkán ciklusszerűen épül fel a vers. Mondjuk ciklikus ihlet< teremtődik. De ezt sem tervezem el soha előre.
     - Vajon lehetne e ezt azonnal magyarázni, hogy a vers alkalmanként visszatér önmagához? És maga dönti el, hogy meddig írja magát? Vagyis a versnek akarata van, és ráveszi a költőt, hogy ő teljesítse ki ezt az akaratot?
     - Ez utóbbi így talán túlzottan direkt megfogalmazás, de valahogy így. Annál is inkább, mivel egy versen belül is van a versnek akarata, hiszen nem tudni előre, hogy mi lesz, és milyen lesz. De ezt te éppúgy kell tudjad, mint én. Mert nem egyéni természttől függ, hanem a vers természete ilyen. Világos, hogy elsősorban a szavakon múlik minden. Bár mondjuk az olyan esetekben, mint például a Talizmán című szonettciklusom - amelynek egyes darabjai a magyar és az egyetemes művelő- déstörténet egy-egy meghatározó vagy számomra fontos személyiségéről festenek kisportrét -, a témára is gondolni kell. Igaz, lehet, hogy az nem is témaként jelenik meg, hanem elegendő, hogy valamiképpen foglalkoztatnak, bennem léteznek a szóban forgó személyek, vagy én létezem olykor bennük. Aztán hirtelen összetalálkozik a fejemben két kép vagy szó, amelyek épp az adott személyek valamelyikét idézik fel bennem, s a vers elindul. Egy idő után aztán kikorongozódik az ember belső anyagából egy állandó "edény", egy ilyen szonett-edény, amely eleve kész van arra, hogy megtöltsük. Ki vannak fényesítve az üres poharak. Némiképpen tehát gyakorlat dolga is az egész. Eszembe jut, hogy még egészen fiatal korunkban a barátaimmal -Devecseri Gáborral és Weöres Sándorral - azt játszottuk fél éjszakákon át valamelyik pesti kiskocsmába ülve, hogy nem volt szabad megszólalnunk, csak hexameterekben. Tíz perc trenírozás után már meg se tudtunk szólalni másképpen. Vagy éppen rímes Toldi-strófákban társalogtunk órákon át. Gondolj csak arra, hogy ha valamilyen adott formában kezdünk el verset írni, egy idő után már csupa olyan dolog jut az ember eszébe, ami ebbe a formába belefér.
     - Tehát a verset is lehet generálni valamiképpen?
     - Pontosabban: generálódik magától. Ha először rákény- szerítjük magunkat, azután már generálódik. Be kell indítani, és működik. Begyújtod a kocsit, és megy.
     - Erre mondják, hogy egy bizonyos idő után már magát írja a vers?
     - Magát írja. És nem feltétlenül arrafelé, amerre én akarom.
     - A költészetről való elgondolásod változott-e mostanra a húszéves korodbelihez képest? És hányszor?
     - Bizonyára sokszor. Különben nem írtam volna annyi ars poeticát. Az Ami rajtam túl van című kötetemben például egy egész ars poetica-ciklust találsz. Tehát nyilván sokszor változott, de úgy, hogy a lényege változatlan maradt. Mindenesetre mindig akkor írtam ars poeticát, amikor a költészetem valamilyen fordulat előtt állt.
     - Mi ez a lényeg? Megközelíthető valahogyan?
     - Ez az, amit nem hiszem, hogy el tudnék mondani, meg tudnék fogalmazni. Egy bonmot mégiscsak eszembe jut. Meggyőződésem ugyanis, hogy a költészetben a költészet a legfontosabb. Nem más. Mert a költészetben, természetesen a költészeten kívül is még sok minden található: történetiség, politika, életrajz, önéletrajz, egyebek. Ám a költészet csak a költészeten múlik, de hogy konkrétan ez mi, azt a legnehezebb megmondani.
     - Fogalmilag meg sem közelíthető?
     - Fogalmilag megközelíthető. Illetve egyáltalán nem biztos. Mert hogy mi a költészet? A nyelvnek és az élményeknek egy olyan bensőséges, mondhatni erotikus kapcsolata, amiből valami  születik. S ebben a nyelvnek ugyanannyi szerepe van, mint a költőnek. És mint a világnak. Valószínűleg hárompólusú ez a dolog is, mint még nagyon sok minden a világban. A három nem véletlenül az egyik legfontosabb varázsszámunk, misztikus számunk; bizonyos, hogy a háromszög meghatározó szerepet tölt be az emberi dolgok geometrikus formákban megnyilvánuló világában. Azt gondolom, hogy ez a három: az egyéniség, tehát a testbe zárt ember, a maga világában való mozgásával, továbbá a világ, amelyben mozogni tud, valamint a nyelv, amelyet használ, együttesen teremti meg az összes írásos művészetet. Nem mindent, ami írás, de mindent, ami írásos művészet.
     - Közelítsünk ehhez egy másik oldalról. Költőként korán indultál, s egészen fiatalon bekerültél a harmincas évek vége magyar irodalmának kellős közepébe. Mikor találkoztál legelőször a verssel, a költészettel, van-e valamilyen ezzel kapcsolatos döntő élményed?
     - Erről is írtam már egy kis tanulmányt... Kisgyerekko- romban anyám nagyon sok mindent felolvasott nekem, melyek közül főleg kettőre emlékszem. Az egyik Petőfi Sándor Bilincs című verse volt, melynek refrénje: "Csörgess, ifjú, csörgésem átok, / mely a zsarnok fejére száll." Ez a romantikus forradalmi dalocska arról szól, hogy egy szabadságharcos ül a börtönében és a bilincsével beszélget: kard voltál egykor - mondja -, s most megint kard leszel. Na most, ebben az egészben egyszerre több rejtély is van. Az egyik, hogy anyám, aki szelíd asszony volt és soha semmilyen forradalomhoz a legcsekélyebb köze sem volt a világon, miért olvasta föl a négy-ötéves gyermekének - de nem egyszer, hanem százszor, mivelhogy én százszor kértem! - ezt a verset? Holott, Petőfi sokszáz verse közül a legtöbb jobban illik őhozzá is, meg hozzám is. Megfoghatatlan az is, hogy miért volt szükségem négy-öt éves koromban erre a versre, nekem s miért nem volt elég egyszer hallanom. A Bilincsről szóló említett kis verselemzésemben egyébként azt próbáltam meg kimutatni, hogy a vers csak másodlagosan vagy harmadlagosan hat azzal, ami az úgynevezett eszmei tartalma, ha egyáltalán van ilyen, ellenben egyetlen ilyen különös romantikus ötlettel, nevezetesen hogy a kardból bilincs lesz, a bilincsből meg kard, valamint jelen esetben a Csörgess, ifjú... ritmusával - sok mindent eldönthet. A másik pedig, amit anyám felolvasásai közül egyenesen imádtam, az a Mirkó királyfi című népmese volt. Ebben szerepel egy táltos paripa, melynek gyémántpatkója szikrát vet az Üveghegyen. És ez a képszerűségében csodálatos költői mozzanat ugyanúgy megmaradt bennem, mint a Bilincs játéka a kardból lett bilinccsel s a bilincsből készítendő karddal.
     - A gyermekkorodat javarészt szülőfaludban, Balatonbogláron töltötted. Mikor kerültél föl Budapestre?
     - Tízéves koromban költözött föl velem az édesanyám - apámmal szinte kezdettől fogva különváltan éltek -, hogy Pesten járhassak gimnáziumba.
     - A költővé válásodban  volt-e szerepe annak, hogy édesapád, Somlyó Zoltán a kor egyik jelentős költője volt; az ő példája, környezete jelentett-e vonzerőt a számodra?
     - Mindenképpen. Pestre kerülve elég szoros kapcsolatom alakult ki apámmal, ami azt jelentette, hogy a vasárnapokat általában vele töltöttem, s rendszerint még a hét egy további napján is eljött elém az iskolához. De hogy a kérdésedre válaszoljak: azt, hogy apám költő, én már úgy nyolc-tíz éves koromban tudtam, sőt azt is tudtam, hogy én is az leszek. Hogy nekem is annak kell lennem. Később viszont gyötrő kételyeim is támadtak azzal kapcsolatban, hogy valóban költő vagyok-e, s nem egyszerűen csak rátréningeztem magam arra, hogy nekem az apámat kell követnem? Hiszen bár sok mesterség van, amely apáról fiúra száll, költőnek mégiscsak születni kell. Na már most mért született volna egy családba kettő? Ráadásul apám is folyton lebeszélt róla, hogy az legyek.
     - Mikor írtad a legelső versedet? Emlékszel még rá?
     - A legelsőkre nem. Tízéves koromban írhattam kettőt-hármat anyámnak: a születésnapjára, meg ilyeneket. Ezek valószínűleg ugyanolyanok voltak, mint amilyeneket a legtöbben írnak ennyi éves korukban. Aztán tizennégy-tizenöt évesen újrakezdtem. Ezekre már emlékszem; persze, gyengék voltak ezek is, de már abban a tudatban írtam, hogy költő vagyok vagy leszek. Az egyik például így kezdődött: "Szeretnék nagy költő lenni, / mint Byron, Baudelaire s az apám. Szeretnék mindent rímbe szedni / minden bánatom elmondanám."
     - Édesapádnak megmutattad ezt a versedet?
     - Nem, ezt nem. Ennél valamivel később jobbakat mutattam neki. Az első verseimet tehát még látta. Tizenhat éves voltam, amikor meghalt. Tizenöt éves koromban álltam elé először a verseimmel, melyekre azt mondta, hogy olyanok, amilyeneket az ember tizenöt éves korában ír, s még nem lehet megállapítani, valóban van-e költői tehetségem, vagy csak sokat olvastam és érdekel a vers. Viszont mindenképpen lebeszél róla, hogy költő legyek, mert költőnek lenni rettenetes, szegénység, nyomor. Az ő élete tényleg az is volt. A Nyitott könyv című verses önéletrajzi költeményét is azzal fejezte be, hogy miután elmondja, milyen szép dolog is költőnek lenni, így inti az olvasóját: "De azért, hogyha fiad verset írna, / csak tekerjed ki bátran a nyakát." Úgyhogy ő mélyen meg volt győződve róla, hogy költőnek lenni nem érdemes, bár ő aztán végképp nem tudott volna más lenni. Az első megjelent versemet azonban már nem láthatta, mivel azt éppen az ő - és József Attila - halála váltotta ki belőlem. Pogány zsoltárolás a címe, s az Újság című liberális napilap Németh Andor szerkesztette, rendkívül színvonalas vasárnapi irodalmi mellékletében jelent meg 1938 januárjában. S jóllehet a verset 1937 novemberében, közvetlenül József Attila halála után írtam - apám ugyanezév januárban halt meg -, a versbéli temető és temetés képe tulajdonképpen apám búcsúztatására utal. De közrejátszott a vers születésében Devecseri Gábor nálam is fiatalabb öccsének váratlan halála is ugyanabban az évben.
     - Valahol arról írsz, hogy Babitsnak és Illyésnek milyen fontos szerepe volt az indulásodban. Olvastam egy esszédet arról, hogy az egyik neki küldött versed hátlapján van Babitsnak egy megjegyzése, melyben baudelaire-i hatásról, formáról, belső rokonságról beszél. Több mint fél évszázad távlatából kérdem: igaza volt-e Babitsnak vagy tévedett?
     - Semmit nem tévedett. Ugye, apám kedvenc költője is Baudeleire volt, ő fordította le először magyarra Az utazást, még 1912-ben. Később - tökéletesebben - Tóth Árpád is lefordította a verset. De, mondom, apám fordítása volt az első, amit az ugyancsak 1912-es Sötét baldachin című verseskötetébe is besorolt. Furcsa módon azonban apám fordításából hiányzik a vers két strófából álló hetedik - záró - része, aminek máig sem találtam magyarázatát. Talán egy olyan kiadásból fordíthatta a verset, melyben ez a két strófa nem szerepel, bár ezt nehezen tudom elképzelni.
     - Később te is lefordítottad az utazást. Elővetted közben édesapád fordítását?
     - Tudtam kívülről. Tóth Árpádét is máig tudom könyv nélkül.
     - Illyés szerepe?
     - Babits akkoriban már beteg volt, így a Nyugatot lényegében Illyés szerkesztette. Említetted, hogy egyik versem hátlapjára Babits írta fel a megjegyzését; nos, ugyanakkor egy másikén Illyésé szerepel. De Illyés mint költő is rendkívül fontos volt a számomra. Ezen kívül, elég volt összetalálkoznunk, s máris a francia fordításokról beszélgettünk. Egy alkalommal - 1940-ben, én húszéves voltam, ő tizennyolc évvel idősebb - véletlenül ugyanazt a Mallarmé-verset kezdtük fordítani mindketten. A tengeri szél című versről van szó, mely a Lyra mundi sorozat néhány éve megjelent Mallarmé-kötetében mindkét változatban szerepel. Elsőként a vers első két sora adott vitára okot köztünk, mely nála így szerepel: "A test is szomorú, s olvastam minden könyvet...", nálam pedig ekképpen: "A hús is oly sivár, s olvastam annyi könyvet..." Illyés megoldása ugyanis a sorvégen a jambust megbotlatja, míg én a francia eredetiben is szereplő "minden"-t feláldoztam az időmérték kedvéért. Később megpróbáltam pontosan kielemezni a két fordítást, melyekről azt gondolom, hogy egyikünké sem jobb a másikunkénál, mert mindkettőnkében vannak sikerültebb részek és kevésbé sikerültebbek.
     - Min múlik az, hogy ugyanazt a verset az egyik költő így fordítja le, a másik úgy, a harmadik meg amúgy?
     - Az eredetivel teljesen azonos fordítás nem létezik. Nem létezhet. Tehát mindent, amit fordítunk, azt valamiképpen meg is hamisítjuk. Az eredetihez képest eltoljuk. Vagy egy mosta- nában gyakran használt szóval: elcsúsztatjuk. Ez az a hely, ahol nem lehet nem csúsztatni. Ha nagyon szarkasztikus akarnék lenni: itt nem lehet igazat mondani. Csak csúsztatni.
     - Ennek ellenére talán mégis létezik adekvát fordítás...
     - A fordítás az eredetihez képest lehet adekvát. Cszpán azzal azonos nem. Mert a fordítás az eredetihez képest tovább van írva. Egy más nyelven, más valaki által.
     - A műfordító szerepe itt a színészéhez hasonlít, aki egyben értelmezi is az általa előadott művet?
     - Igen. Ha ugyanazt a verset tíz másképp mondja el, miközben mindegyikük elmondhatja nagyon jól. A fordításnál is más lesz a vers hangvétele. Mert az enyém is más, Illyésé is más. Tehát a fordító egyéni hangvétele mindenképpen megnyilatkozik. Ha nem nyilatkozik meg, gyanítható, hogy nincs is mi megnyilatkozzék. Ez esetben a fordítás adekvát is nehezen lehet.
     - Azt hiszem, hogy nincs, aki nálad többet fordított volna a huszadik századi francia költészetből...
     - Rónay György és Illyés is sokat fordított...
     - Az ő műfordítói életművük azonban a halálukkal lezárult, míg a tied az elmúlt években is jócskán gyarapodott. Viszony- lag teljes rálátásod van tehát a 20. századi (modern) francia lírára. A kérdésem: össze lehet-e hasonlítani, össze lehet-e vetni egymással a magyar és a francia költészetet? Vagy legalábbis a 20. századit? Ha igen, vannak-e köztük lényeges közös vonások, illetve eltérések?
     - Azt gondolom, a lényeg az, hogy a magyar és a francia költészet ugyanannyira hasonlít egymásra és ugyanannyira különbözik egymástól, mint mondjuk a francia és az angol költészet. Vagyis úgy hasonlít, hogy az európai költészetnek, kivált a 20. században, de lényegében már a 19. században is, megteremtődött a maga nagy egysége. S ezen az egységen belül természetesen megmutatkoznak a különbözőségek is. Ám a magyar költészet sem különbözik jobban a franciától, mint bármely más nemzet költészete.
     - Illetve amennyire két nyelv és két kultúra különböznek egymástól?
     - Természetesen egyes nemzeti nyelvek és kultúrák fejlődési ütemét tekintve lehet és van eltérés más nemzetekéhez képest. Ilyen értelemben tény, hogy inkább a magyar kultúrát érték hatások a nyugat-európai kultúrák - a német, a francia, az angol - felől, s nem pedig fordítva. Sajnos. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ami a nyugat-európai fejlődés hatására megjelenik a magyar kultúrában, művészetben, annak az eredeti minta utánzásaként kell megjelennie. De így van ez a többi nemzeti kultúra viszonylatában is. A francia szimbolizmus például - mert hát lényegében azzal kezdődött, ugye, a modern költészet - nemcsak a magyarra volt nagy hatással, hanem az angolra is, hiszen tudjuk, azt is megelőzte. Swinburne ugyanúgy Baudelaire után következett - igaz, egy kicsivel előbb következett utána -, mint Ady vagy Kosztolányi. Ami azonban a leglényegesebb, hogy miként az angol, úgy a magyar szimbolizmus sem egyszerű szolgai utánzása a franciának. Adyról, gondolom, a legkevésbé sem lehetne azt mondani, hogy Baudelaire-utánzó. Vagy Babitsról. Vagyis azzal, hogy valami másutt is megjelent, egyúttal másként jelent meg. A magyar szimbolizmus tehát nem egyszerűen elkésett a franciához képest, hanem a világnak egy más fázisát mutatta meg, mert máskor és máshol virágzott fel. Egyébként ez egy nagyon kényes és nagyon nehéz kérdés. A lényeg: az európai költészetnek a középkortól kezdve kialakult egy nagy egysége, melybe a magyar is teljes egészében beletartozik, még ha más ütemű is itt a fejlődés, még ha bizonyos fokig más ütemben nyilvánulnak is meg ugyanazok a törekvések, mint másutt. Ami pedig konkrétan a francia és a magyar kötészet fejlődését illeti, épp most fejeztem be a huszadik századi francia költészetet Baudelaire-től napjainkig bemutató antológiám eddigi legteljesebb kiadásának az előkészítését, melynek előszavában arra a megállapításra jutottam, hogy a magyar költészet tulajdonképpen a kezdet kezdetétől hasonló utat járt be, mint a francia, s az összes közül bizonyos értelemben leginkább a franciával érintkezik. Amit bizonyítani is igyekeztem, kezdve attól az igazán véletlen egybeeséstől, hogy ugyanúgy, ahogy az első magyar vers, az Ó-magyar Mária siralom egy latin egyházi szekvencia fordítása, a legelső francia lírai vers, Szent Eulália kantilénája szintén egy ugyanilyen latin szakvencia átültetése. Tehát mindkettő fordítás, s mindkettő ugyanabból a körből származik, csak éppen három század különbséggel. S a hasonlóságok, illetve a francia költészet hatása a magyarra egészen máig kimutatható. Ez a hatás pedig, legalábbis én úgy látom, más, mint az angol vagy a német költészet hatása a miénkre. És még valamit. Mi, ugye, már kisiskolás korunktól tanulunk franciául, angolul, németül, spanyolul, olaszul. Így közvetlen kapcsolatba kerülhetünk ezekkel a költészetekkel is ami nagyobb esélyt ad a fordításoknak is. Tizenhat éves koromban például már én is Goethével próbálkoztam, egyszerűen azon oknál fogva, hogy németül tanultam. A francia költők viszont nem tanulnak, nem tudnak magyarul. Ez egyszerűen egy adott körülmény, s hát persze a francia közönségnek is kisebb az érdeklődése a magyar költészet iránt. Ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy magyar verset lefordítani franciára - mondjuk ha valamelyik kitűnő francia költő megtanulna magyarul - nehezebb, mint a franciát magyarra. Ez fantazmagória. Csak a gyakorlati körülmények mások.
     - Írtál néhány verset franciául. Hogy születtek ezek? Egyszerűen elhatároztad, hogy most írsz egy francia verset, vagy az élmény eleve franciául szólalt  meg benned? Itt van például a Parisiennes című versfüzéred, melynek néhány darabját - a magyar változatukkal együtt besoroltad az 1990-es Palimpszeszt című kötetedbe is. S bár ismerem az ezzel kapcsolatos jegyzetedet, amely ugyancsak olvasható az említett kötetedben, jó lenne, ha itt beszélgetésünk végén is ejtenénk néhány szót erről a ciklusodról. S arról is, hogy az eredetileg franciául íródott versek magyar változata egyszerű fordítás-e, vagy magyarul is megírtad ugyanazt az opust?
     - Szó sem volt elhatározásról. Eszem ágában sem volt francia verset írni. 1986-ban egy féléves ösztöndíjjal Párizsban éltem. Véletlenül, elvetődtem a Palais Royal, a régi királyi palota kertjében rendezett népünnepélyre, mely a "Venise a Paris" (Velence Párizsban) kissé hivalkodó címet kapta. Mindemellett a véletlen úgy hozta, hogy a Rue de Venise-en, tehát a Velence utcában laktam. Hazafelé menet, a Pont des Arts-on, a Művészetek hídján aztán egyszercsak elkezdett bennem mocorogni valami, egy vers, amely pontosan úgy kezdődött, ahogy szokott: két-három szó összeszikrázott s vibrálni kezdett bennem. Csak később jöttem rá, hogy ez a két-három szó jelen pillanatban nem magyar, hanem francia. Gondoltam, ebből úgysem lesz semmi, hiszen franciául nem tudok írni, de amint mentem hazafelé - gyalog; szép, enyhe téli éjszaka volt -, a vers csak nem maradt abba, hanem tovább működött - franciául. Otthon aztán még akkor éjszaka megírtam a verset. De ekkor még mindig azt gondoltam, hogy hát véletlenül írtam franciául egy verset és ennyi, meg aztán biztos nem is jó. És lefeküdtem aludni. De a már meglévő vers a következő néhány hétben továbbiakat is kezdett magához hívni, s egyszerűen francia versben kezdtem gondolkodni.
     - Nem rémültél meg, hogy ezután már csak francia verset fogsz írni?
     - Amikor az elkészült verseket megmutattam a barátaimnak - például Michel Deguy-nek, Charles Dobrzynskynek -, mindegyikük dicsérte őket, de mindegyikük javítani is akart rajtuk valamit. Olyan is volt, hogy amit az egyik kijavított, azt a másik visszajavította; az egyik azt mondta, hogy ez így franciául nem jó, mert idegenszerűen hangzik, a másik meg azt, hogy épp ez az idegenszerűség, ez a szokatlan nyelvhasználat teszi érdekessé. Az igazi probléma azonban ott kezdődött, amikor itthon, már Magyarországon, le akartam fordítani ezeket a verseket magyarra. Kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű; a munka jóval nehezebben ment, mint néhány sokkal bonyolultabb és jelentősebb francia költemény fordítása. Annyira, hogy a tizenkettőből néggyel egyszerűen képtelen voltam megbírkózni. Később rájöttem, hogy azért van mindez, mert a fordításhoz két ember kell. A szerző és a fordító.
     - A kettőjük közötti távolság miatt?
     - Pontosan. Mert ha ez nincs meg, ha a szerző és a fordító ugyanaz a személy, akkor nem lehet az adott verset egy másik nyelvre adekvát módon lefordítani. Tudniillik ha a szerző és a fordító ugyanaz a személy, ez egy komoly inkompatibilitást teremt, mivel a fordító-szerző egyszerűen képtelen a saját szövegétől eltávolodni annyira, amennyire a fordításhoz az eredetitől feltétlenül el kell, s rögeszmeszerűen ragaszkodik a szövegéhez, nem tud változtatni rajta, így a műfordításhoz elengedhetetlenül szükséges, korábban emlegetett csúsztatásokhoz egyszerűen nincsenek meg a feltételek.
     - Azoknak a szövegeidnek az esetében, melyeket mégiscsak sikerült vállalhatóan lefordítanod, szintén sor került ezekre a csúsztatásokra?
     - Hát persze. Itt derült csak ki igazán, mennyire nem megy másképp.
     - Van egy jóval korábbi francia versed is, ugye? Annak egyáltalán nincs magyar változata?
     - Van, de rossz. Azért is nem soroltam be a válogatott kötetembe a francia eredeti mellé, mert egész egyszerűen nem sikerült.
     - Arra nem gondoltál, hogy ugyanezt a verset megírd magyarul is?
     - Igen, de az az ihlet már réges-rég elszállt. Az a vers is francia nyelven szólalt meg bennem, s hát egy magyarul írt verset is lehetetlen - ez esetben: húsz év távlatából - újra megírni. Világos tehát, hogy itt csak a fordítás metódusával dolgozhattam volna. Lefordítani a verset, úgy, mintha nem az enyém volna. De mégiscsak az enyém - és nem ment.
     - S ha netán annak, amit te rossz fordításnak nevezel, valamelyik kötetedben nem közölted volna az eredetijét, csupán a magyar változatot, önálló magyar versként nem állta volna meg a helyét?
     - Annak is rossz volt.
     - Tehát az Au Jardin de Luxembourg csak így, franciául azonos önmagával?
     - Igen. A fordítása pedig nem sikerült. Aminek nekiállhatnék ugyan mégegyszer, de semmi értelme sincs. Nincs hiszen, hogy most jobban sikerülne.
     - S ha valaki más vállalkozna rá?
     - Valaki más talán megbírkózhatna vele. Ha egyáltalán érdekelne valakit a feladat.
 

I
La langue est un masque
                                     je porte des mots
sur mon visage
                      mon visage a des traits de mots
ces mots étrangers
                           étrangement les miens
ne font qu'un masque sur un masque
                                                     mon visage
est un masque des mots
                                    un masque voilé de visage
avec mes mots étrangers sur mon visage
                                                    avec ce visage
étranger sur mes mots
                                  subitement c' est comme si je
n' étais depuis toujours
                                   vétu que de mots
qui ne sont pas moi
                              mais que moi je deviens
demoni de moi-méme
                                 dans un mi-caréme de mots

Paris, jardin du Palais Royal, "Venise a Paris", 15/2/86
 

1 
A nyelv álarc
                     szavak borítják
az arcom
              arcvonásaim szavak
ezek az idegen szavak
                                 ezek az idegenként is enyémek
csak egy álarc álarcai
                                  szavak
álarca az arcom
                        arccal álcázott álarc
idegen szavaimmal arcomon
                                           idegen
arcommal szavaimon
                                egyszerre olyan mint-
ha mindig is csak
                           szavakba bújtam volna
amik nem én vagyok
                               de mégis én leszek
önmagam álruhája
                             a szavak karneválján

Párizs, a Királyi Palota kertje, "Velence Párizsban" ünnepély, 1986. február 15.
 

XI 
Tellement il y en a
                            de routes duns ce monde
allant en paralléles
                             se croisant serpentant
en pante et en montée
                                TOUTES DIRECTIONS
qu' il est bien difficile
                                 de ne pas y étre en déroute