Két és fél évtized, huszonöt év munkáiból állított ki Kollár István fotóművész az esztergomi Vármúzeum Rondellájában. Százhúsz kép. Súlyuk: életmű.
 

Kollár szigorú fotográfus. Alkotó tevékenységét tudatos, tervszerű műépítés jellemzi. Ez a tudatosság határozza meg egyedi felvételeit és sorozatait; a munkák önállóságát és összetartozását. Sokat dolgozik, de nem látványosan. Műtermen, munkahelyszínen kívül ritkán látunk a kezében fényképezőgépet. Nem riporteralkat.
     Komponáló határozottsága különös takarékossággal párosul: soha nem készít kettőnél, háromnál több felvételt egy témáról, személyről. Fontos-e ez? Valószínű. Kollárt ugyanis a minimális anyagfelhasználás maximális koncentrációra tanította meg. Módszerével kiszűrődnek a véletlenek, a mégoly szerencsés eshetőségek. A lehető legkisebbre szűkülvén a tecnikai "jelenlét", bensőséges kapcsolat határozza meg alkotó és modell, fotós és téma viszonyát, s a nagyítás pillanatától (vagy éppen az expozíciótól kezdve) ez élteti a képeket.
     Következetes ars poeticájának alapja a feket-fehér fotó kizárólagossága. Egy átmeneti színes időszak selymes, pasztell- hatású képei helyett (Kollár ezeket próbálkozásnak mondja) az előbbiek szorító tágasságának lehetőségeivel él. A festői és a grafikusi látásmód közül az utóbbié lett a döntő szó. Technikájának egy másik, fontos vonása: a ma oly sokszor látott nyersanyag-machináció igen ritka alkalmazása. Amivel még a leginkább él: takarás. Egyes részek alul-, mások hangsúlyozott túlexponálása.
     A kiállítást rendező Balla András fotóművész tematikus rendbe sorolta az alkotásokat. Vizsgálódásainkat eszerint végezzük.
     Rög. Szociofotók 1976-ból, az indulás éveiből. Cigányok között vagyunk. Fáradtság, megtört, meggyötört arcok. Mély ráncok a félmeztelen gyerekek szemei körül. Még a kőkemény mellű, korán öregedő lányok is: fáradtak. De a tekintetek izzóak. Az objektív közepébe irányulnak. Ritkán érződik ilyen erős kapocs, ennyire mély vonzalom a modell s a téma mögé határozottan visszahúzódó Kollár között.
     Művészportréi h'ommage-ok. Nemzedékünk nagy tanítómesterei, Vas István, Barcsay Jenő, Vérgvári I. János (az apa helyett apa); a fiatalabbak: Csoóri Sándor, Kaposi Endre, Dinnyés József és Kollár György megjelenítései lírai pillanatokról vallanak. Közös vonásuk a kortársi tisztelet s a tárgyilagos bensőségesség. Objektivitás és intimitás. Kizárja, vagy éppen: kiegészíti egymást a kettő?
     Az egyik Barcsay-portrén a mestert műtermében, kezében vakrámával látjuk, a másikon alakja felolvad a fényben. A szigorú Kaposi Endre mosolyogva babrál mozgó szobrai között; Vincze László kép(gyors)író önmaga eleven szobraként s édeskés paródiájaként pördül sálasan, nagykabátban az izzó napsütésben; Kántor János grafikusművész fején játékos babérkoszorú, arcán a végtelenség hitének pillanatnyi komorsága. A helyszín (Szent-Tamás domb) ennél a képnél vall a legerősebben; a háttérben az esztergomi Víziváros toronygyülekezete.
     Vas István, a költő okos, révedező tekintete mellett a kontrapunkt Dinnyés József daltulajdonos kihívó pillantása: itt a tűnődés, amott a dac élet s életmű harcait sugallja. Odébb a tekintet hosszan állapodik meg az 1989-es Csoóri Sándor-felvételen. Azt a költőt, akkor, ilyen pillantásaiért nagyon szerettük: Egyszer majd ez is elmúlik, ez a zűrzavar s nyugodtan nyílnak rám az ajtók...
     Leányportréiban különös egyéneiségeket állít elénk: Renátája kihívó tartású, büszke szépség. Kacéran áll előttünk a felfehérlő erdei úton. Gyönyörű magabiztosság. Ellenpontja a Moszkvai portré. 1985-ben, már egy tegnapi világban készült. Álmodozó szláv kamaszlány, hajában az oly ismert, kötelező, kétoldali fehér masni, s feje közepén, a mindig mértani pontossággal kétfelé fésült haj tetején a csillagos Komszomol- ka-sapka. Zsuzsa lányának fotói két időből származnak: az első a gyermekkorból, az utóbbi az idei nyárból. Az elsőn a játszó gyermek figyel ránk a mártélyi holtág nyári dzsungeléből, a másodikon a nővé ért leány a búzatábla hullámzó rengetegéből.
     Aktok követik portréit. Egyszerre érzéki és éteri az Eltávolodás, Éva című opusz: az elforduló, elmosódó arc körül éles, düreri rajzolatú hatalmas hajkorona. Sejtelmesen szép vállra, mellekre omlik; a gazdag öl szálanként simogató szeméremdomb-erdő. S ekkor a test már sehol. Felolvad a fényben, égő tekintetünkben. A szépség aktja. Ugyanezt sugalmazzák a Párnák csendje és a Késői emlékkép című munkák is: az előbbin a szerelmes éjszakát idéző-feledtető éles reggeli fény játékát, az utóbbin pedig a fotós önfeledtségét élvezhetjük: reánk figyelő tekintet, gyönyörű asszonyi test - meztelenkedő csecsemő önfeledtségében a barokk kanapén. Ez már a béke? (No, pajzán adalék: a kanapé valaha Rákosi és más vezérek fenekét ringatta...)
     A szépség-idézetek után katartikus ellenpontként halálállapotainkkal szembesülünk: megrázó sorozat idézi fel az ikertestvér korai elvesztését. (Most, két éve: Gyuri testvérem halála rántotta össze a szívemet. Érte is, neki is szól ez a tárlat - nyilatkozta kiállítása megnyitásakor.) Az első képen a közelmúlt, 1990: ecsetei, festékei, képei, kedves tárgyai között, műtermében a testvér, Kollár György festőművész. Az Emlékezés címet viselő munka 1950-re, születésük napjára utal. A felvételen robbanó virágözönű fácska emlékeztet a kezdetre, a közös életútra. Hófehér virágok, melyek közül a legkisebb szél is lecibálhat maroknyit az ágról. A következő két kép a cikluson belül is összetartozik: 1992. március 25. 22.10. Az időpont a halál perce, a felvételen a tárgyiasult fájdalom: az üres műterem. Festőtől, képektől, emlékektől megfosztottan. Kifosztva. Páros kép, az első élesen vakít belénk, a második a zuhanás fénycsíkjaival, az utolsó felvillanás magányosságával figyelmeztet. A ciklus végén pedig a jelen emlékezése: In memoriam. Galambok röppenek fel, játékos kavalkádban egy szenttamási háztetőről. Hit, érték, állandóság. Élet. Élet és halál.
     Táj és város. Kollár István Magyarország egyik legszebb és legelhanyagoltabb városában, Esztergomban él. Mégis, ennek a különös helynek megszokott, ismert képei csak nagy ritkán jelennek meg a Kollár-fotókon. Ebben is kerüli a paneleket? Természetesen itt van Esztergom, nagyon is! Kollárosan, ahogyan a napos-ködös, sejtelmes fényekkel teli Erzsébet-parki felvétel, az Őszi reggel. Háztetők izgalmas játéka mellett (Hajnali fények) a Sziget széllel és vízzel, élettel-halállal vívódó fái. Fák és víz, élet, mozgás és elmúlás: ezt hozta Mártélyról is, a másik fontos ihlető helyszínről. (A kiállításon nem látjuk egyik legizgalmasabb, színes! képét: ezen Vitéz János palotája, a Várkápolna apszisa, s a Várpalota egyik őrtornya villan elénk a félig zöld, félig havas tájból: villan szó szerint, mert a templom- tornyok közül a lebukó nap rőtvörös fénye ég bele szemünkbe.)
 
Kollár István munkásságáról kívántunk szólni. Arcképét igyekeztünk megrajzolni. Sikerült? Az alkotó ott van a képekben. Vallomása a világról kiolvasható a felvételeiből. Ő: háttérben. Hallgat. Közös pillanatainkra vár.
 

* 1994. december 3-án érkezett ez a kézirat, amely Kollár István 1994. október 22-én nyílt kiállítása kapcsán a művész munkásságát elemzi. Néhány nappal később megrendülten fogadtuk a hírt: az esztergomi fotóművész 1994. december 10-én, negyvennégy éves korában váratlanul elhunyt.