Két alapvető hibámra hívom föl mindjárt a tisztelt hallgatóság figyelmét.
     Nem tanultam meg (George Orwell kedves szavát kölcsönbe véve), nem tanultam meg újbeszélül.
     A másik dolog pedig az, hogy az Istennek sem tudom magam "posztmodern beszédhelyzetbe" hozni.
     Így aztán könnyen megtörténhet, hogy most következő szövegem "eszmei mondanivalója" ki fogja váltani az úgyne- vezett "nyelvkritika" művelt szemantikusainak rosszallását.
     Lengyel Balázs találóan állapította meg tegnap, Petőcz András előadására reagálva, hogy Petőcz elmondta szellemi önéletrajzát. Lengyel Balázsnak abban is igaza volt, hogy mindannyian rendelkezünk szellemi önéletrajzzal. Én is ezt próbálom fölvázolni mondókámban.
     Petőcz úgy hivatkozott a nyolcvanas évek Jelenlét című folyóiratára, mintha azt ő találta volna ki. Véletlenül még a budapesti bölcsészkar hallgatója voltam, mikor, ha jól tévedek: 1972-ben Csaplár Vilmos főszerkesztésében napvilágot látott a Jelenlét első száma. Jómagam a lap névadó szerkesztője voltam. A Szógettó című emlékezetes összeállítás impresszumában olvasható a Pappról időközben Sárándira "magyarosított" nevem.
     Fölsorolok néhány szerzőt az induló Jelenlét gárdájából: Bereményi Géza, Ördögh Szilveszter, Pintér Lajos, Spíró György, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Vámos Miklós. De említhetném az Eötvös-egyetemen tanuló kárpátaljai Balla Gyulát, a vajdasági Fülöp Gábort vagy az erdélyi Zirkuli Pétert, és mondhatnék még másokat is.
     Ahhoz viszont szívből gratulálok, hogy a Jelenlét, Petőczék idején a rendszer irodalmi ellenzéke fórumává fejlődött... Tulajdonképpen e rövid kitérő után következik műhelyvallomásom.