Éberen hortyogott az őr,
lengett a folyosó csöndje,
s indult egy méla pók,
hogy sorsunk összeszője.

Föléd terültem, mint az ég,
áttetszőn, csillag-ismeretlen,
s érzékeid botrányaként
hajóztam zöld szemedben.

Tejszagúm, Te kedves, félig
zseni, félig pimasz gyerek,
raktári porcicák között
asszonnyá szerettelek.

"Vadember"? Pajtásod voltam
én, hol füle nőtt a falnak,
palira vettük a vizsla csőszt,
egünk derűje rászakadhat.

Mentünk - bolond kis állatok,
csaholt a hűséges éjszaka,
fellegnyi szúnyog üldözött
seholból sehová-haza.

Magzat-bájoló babonába
kazal-anyánk óva ringatott,
s lenn a kígyó-testű úton
sejtelmem árnya átfutott.

Vigaszul a szádból ittam -
forrásvíz az elgyötört folyó.
Vigaszul a jós-én súgta:
Nélküled nem leszek sehol.

Te is keresel valakit.
Egymásban nem találjuk?
Szerelmünk révült holtidő?
Az ember áttűnő zarándok?

Az nem lehet, hogy nem lehet
a lélek testben boldog.
Én TEveled, TE énvelem
a kínt, s reményt sikoltod.

Lobogva lobogtam én
számosult hiába-hitben.
Intesz, már nincs erőd,
mi engem megsegítsen.

Jönnek jövendő férfiak,
úgy nézek eljövő nőkre,
arcod s arcom hozzák
győztes, időtlen ölelésbe.

                                                 (1974)