Kezdem mindjárt az olvasókkal. Kik olvassák, illetve nem olvassák könyveinket?
     Három hónappal ezelőtt került könyvesboltokba új versgyűjteményem, A barbárság kora. Első "kritikusaim" névtelen levélírók személyében jelentkeztek. Nem mondhatom, hogy tapintatosak lettek volna. Hazaáruló, nemzetgyalázó, ellenforradalmár, liliomtipró, a szerelem megcsúfolója stb. jelzőkkel illettek. Tőlük tudom, hogy romlott gazfickó vagyok, akivel szemben meg kell védeni a rendszert, az ifjúságot s egyebeket. S aki "ha még egy ilyen könyvet kiad, merénylet áldozata lesz". Mi tagadás, a másik véglet, a rajongók hozsannái sem sokkal szórakoztatóbbak. Némi elégtételnek csupán barátaim, ismerőseim tárgyilagos levelei és személyes vallomásai tekinthetők. És a kritika? Egyelőre hallgat. Nem könnyű kipuhatolni, hogy a kritikusokat mennyire befolyásolják bírálataik, máskor hallgatásaik alkotása közben politikai, irodalompolitikai megfontolások, divat, egyéni elfogultság, csoportszempontok... Parazsat gyűjtök fejemre? Sebaj! Az ótszájder beszél belőlem.
     Még mindig az olvasóknál tartok.
     Néhány éve szomszédos ország íróküldöttségével jártam egy vidéki főiskola kollégiumában, ahol a hallgatókkal találkoztunk. A delegáció vezetője arra kérte vendéglátóinkat, hogy nevezze- nek meg egy-egy ismert, haminc év körüli magyar írót. A társaságban csupán egyetlen fiatalember akadt, aki tudott ilyen korú írót említeni. Ám Bereményi Géza neve után Moldova György és Sánta Ferenc következett. A három nemzedéket összemosó tájékozatlanság aligha magyarázható első könyveink alacsony példányszámával, noha ez sem elhanyagolható szempont. Ezek a fiatalok a kortárs irodalomban eligazodni segítő lapokat, folyóiratokat sem igen olvassák. Iskolai elfoglaltságaik mellett erre már nem marad idejük?
     Csak arra nem jut időnk, ami érdektelen számunkra. De milyen szellemű oktatási intézmény lehet az, amely a holnapi humánértelmiségben képtelen igényt ébreszteni az élő irodalom iránt? Vagy ott már eleve reménytelen az alsóbb iskolai fokozatokból kultúrától is elidegenedve (elidegenítve) érkezők "szemléleti átprogramozása"? Megértés helyett meddig lehet büntetlenül tegnap is tegnapelőtti téveszméket tukmálni az egymást követő fiatal korosztályok fejébe? Személyes tapasztalatból tudom, hogy e szemlélet és módszer az egyetemen sem ismeretlen. A "szocialista realizmus" jegyében "ajánlott" irodalom elsajátíttatásával, s a polgári társadalmak mostanság fáradt "elitkultúrájának" népszerűsítésével az egyetem is megteszi a magáét a korábban kezdődött elidegenedési folyamat betetőzése érdekében. Sokáig nem értettem, miért nem tudok azonosulni a "tananyaggal". Ma már gyanítom: a mi erőnk a "barbárság"-unkban rejlik. S a lehetőségeink is. De hogy lehet ezt az egyre rétegzettebb társadalom színe előtt "beismerni", mikor e dolog az egyének esetében is rendkívül kényes? Az identitás-látszat megőrzése végett a gondolkodó koponyákban koronként újratermelődnek az illúziók, a derűlátó racionalizmus szókratészi elvétől Petőfi népmegváltó, apostoli hiedelméig és tovább...

Milyen ellenállásba ütközik az író, ha kilép művei fedezékéből? Avagy szövődhet-e barátság a szépirodalom s a publicisztika között? És ha nem, akkor mégis miért igen?
     Vannak újságok, megtelnek különböző témájú cikkekkel, de nincs publicisztika - morfondíroztam tíz esztendővel ezelőtt. Azóta történt egy s más, magam is írtam néhány kisebb-nagyobb visszhangot kiváltó, nem is eredménytelen cikket, de a helyzet alapvetően máig sem változott. Mi lehet az oka?
     Miközben némely politikusok közéleti aktivitásra, az ellent- mondásos társadalmi valóság elemző föltárására, s a nemzeti önismeret gyarapítására buzdítják az írót, gyakran hallható, hogy az írástudó státusa a fejlődés, a szakmai differenciálódás következményeképp megváltozott. Magyarán: az író írjon, a politikus majd helyette is politizál. Túl unalmas volna ez a munkamegosztás, egyelőre nem is kell attól tartanunk, hogy a közeljövőben megvalósul. E "szemérmes" antagonizmuson töprengvén a félnótás kocsis története jut eszembe, aki ostorával gyorsabb tempóra ösztökélte lovait, s ugyanakkor teljes erőből húzta a gyeplőt. A kép kínálta lehetőséggel élve bizonyára sokan kérdeznék: mi lesz a kocsi utasainak sorsa? Tekintve, hogy meglehetősen fejlett érzékű individuum vagyok, én inkább saját sorsomra kérdezek: mi lesz velem?
     Talán sikerült érzékeltetnem a kétféle közéleti magatartás lényegét. A felszínhez tapadók vagy a felfelé tekintgetők heurékáikkal olykor megerősíthetik a társadalomnak önmagáról alkotott illúzióját. Az adott helyzet konkrét elemzője viszont éppen arra törekszik, hogy valóságos képet állítson az illúziók helyébe. Az efféle törekvéseknek azonban számos hátulütője akad, hiszen a tények, dokumentumok alapján föltárt összefüggések publikálásával az író ilyen-olyan érdek- csoportokba markol s ugye érthető, ha a "sértett" "törleszteni" akar. Célja eléréséhez megmozgat minden lehetséges kapcsolatot. Ha a lejáratás, az egzisztenciális "kinyírás" módszerei nem válnak be, csalafintább eszközökhöz folyamodik: megpróbálja kisajátítani az író s a közvélemény nyomására született eredményeket. Gyakran sikerrel. Aki, mint magam is, az említett "hátulütők" ellenére, vers- és prózaírás mellett, beleavatkozik a "gyakorlati esztétikába" nyilván nem mazo- chizmusból teszi. A történelembe-ágyazott valóságfolyamat működési elvének megismerésére törekszik. "Egyedi esetek"-ből leszűrt közvetlen tapasztalatai révén akar eljutni az általános érvényű gondolati fölismerésekig.
     E "direkt" megközelítés csupán egy a lehetséges vizsgálati módszerek közül. Biológiai állóképesség, játék- és vadászszenvedély kell ahhoz, hogy ne csak lássuk, de el is ejthessük a "medvét". Meggyőződésem ugyanis, hogy ami a riportból, publicisztikából "kimarad", értékesíthető az elvontabb műfajokban: vers, dráma, novella, regény, esszé lesz belőle. Ha valamiért, a politizáló hajlamú írónak a jobb művek megírása érdekében érdemes kockáztatnia. Művészként akkor is nyer, ha a "közelharcban" sebeket szerez. Hadd utaljak Adyra, aki hírlapíróként "bemérte" kora szellemi terepeit, cikkeivel állás- foglalásra késztette a társadalom legkülönbözőbb politikai beál- lítottságú tényezőit, költőként pedig szuggesztív látomásokba sűrítette a korszellem mítoszát. Az, persze tény, hogy legem- lékezetesebb "politizáló" verseit nem a "boldog békeidők"-ben írta, de a Monarchia erőinek konfrontációját látva, nyilvánvaló következtetésre juthatott.
     Ne kerteljünk, jelen időnk sem mondható boldognak, még kevésbé békésnek. A világ ismert gazdasági, politikai feszültségei, s a harmadik világháború fenyegető réme nem "tisztel" országhatárokat. "Begyűrűznek" magán- és közérzetünkbe, s honi összebékíthetetlen ellentétekkel "társulva" meghatározzák életérzésünket. Zsebünk és tudatunk egyszerre jelzi a veszélyt. Az emberélet s az emberiség drámájának együtthatása, az azonosságzavar okozta szorongások gátolnák korosztályom tollforgatóit történelmi helyzetünket a jövőben is reprezentáló művek megalkotásában?
     Már hajlanék Orbán Ottó egyik költői tézisének elfogadására (eszerint a mellékmondatok korában hiába próbáljuk a főmondatokat kimondani), ha nem ötlene eszembe a sarokba szorított ember képe, aki a legkritikusabb pillanatban metszően éles tőmondattal figyelmezteti ellenfelét helyzetére. Arra, hogy ég a ház. Ami az én gyalogészjárásom szerint azt jelenti: "miközben az életemre törsz, magad is elpusztulhatsz. Együtt talán még megmenekülhetünk."
     Együtt talán még megmenekülhetünk.