Minden tavasszal a Tiszához futok, gyerekkorom folyójához. A Tiszában tanultam meg úszni, szemben a sodrásával is, tempózni a víz színén. A folyóhoz, folyómhoz vezettek az első szerelmes lépések; s a folyó ártere volt kamasz-csapataink küzdelmeinek színtere. Itt állok most is a Tisza gátján, látom, hogy zöldell a fűz, levélkéit bontja a nyárfa; jön a Húsvét s föltámad tetszhalott álmából a természet is. Itt állok az áradó folyó gátján, rátok gondolván, hogy rövidke, röpke számvetést készítsek, nézem a vizet. S a víz törött tükrében nem a múltat, nem a jövőt, csak a saját vízrenéző arcomat látom. Arcomat a víz törött tükrében; törött arcomat a víz tükrében.
     Kiadói szerződést - ember! szerződést! - én először Sárándi Jóskánál láttam. Micsoda út volt, még kéziratos verseink eljutottak a közléshez. S micsoda idők voltak; micsoda előszobáztató drága, ócska idők. Ebben az időben Sárándi Jóska szerződése maga volt a csoda. Ajánlat - nem is egy lapaljai közlésre valamelyik újságban, hanem szerződés egy kötetre. Bóklásztunk a Váci utcán, jártunk az egyetemre, vagy a bölcsész egyetem járt belénk, s az Anna, a Múzeum kávéház, a Kárpátia, az Egyetem presszó, a Korzó: ezek voltak a helyek, ahol leültünk egy-egy kávéra. De amit most fölidézek, az Ibolyában történt, az Ibolya presszóban. Szerződést kaptam a kötetemre! - itt jelentette be egyszerre szermérmesen és örömtől ittasultan a hírt Sárándi Jóska. S hogy igazolja is, nem a levegőbe beszél, zsebéből, kabátja belső zsebéből egy sokrét hajtott papírlapot vett elő. Csupa gyűrődés volt, csupa ránc, mint egy öregasszony-arc.
     Mikor történt ez? Több mint húsz éve immár, 1971-ben vagy 1972-ben. Jóska, tudunk-e még úgy örülni, egy-egy megjelent írásnak, egy-egy kiadói szerződésnek, mint régen?
     Jóska évekkel idősebb volt nálunk, előbb is végzett, s bátor elhatározással és elszánással Leányvárra költözött, s az Új Forrás folyóirat szolgálatába állt. Addig mi az Új Forrást úgy lehet, még névről se ismertük, de az új szerkesztő odahívott valamennyiőnket, egyetemi írótársait. Nem mondom, hogy nemzedéket. Mert nem volt ez nemzedék. Mennyiféle írói szándék, többféle vélekedés és eltérő ízlés. Mégiscsak egy csapat volt ez, ha akarom, lenyomok az írógépen egy billentyűt, és máris így írom, nagy betűvel, mégiscsak egy Csapat volt ez.
     Sárándi és Szilágyi Ákos, Csaplár Vilmos és Vámos Miklós, Tarján Tamás és Ördögh Szilveszter, Dobai Péter és Péntek Imre, Kántor Péter és Szerb Jancsi és, és ne haragudjatok itt egy név nem jut eszembe, ő nem lett költő közülünk, pedig milyen aktív ember volt: ő javasolta tagnak Bródy Jánost a Fiatal Írók Körébe. Hát ilyen idők voltak azok. Tinédzser idők. S ott volt még az áldott Pinczési Jutka s ott voltak mások. Minket hívott csapatostul lapjához Jóska; s mi mentünk is az első jó szóra. Nemzedékét akarta az Új Forráshoz toborozni, de azt hiszem, ez részben sikerült csak. Nemzedékemet akartam én is a magam folyóiratához toborozni, de ez nekem is - más körülmények között - csak részben sikerült. Látod, nemcsak nekünk van tervünk az Idővel, úgy látszik, az Időnek is terve van - más terve van - velünk.
     Monostori Imrét később ismertem meg, de őt is az iskola- padban. Majd tíz évvel később besoroztak bennünket egyetem utáni képzésre. Imrével nemcsak "padtársak" lettünk, hanem albérleti szobatársak is. Akkor én már nem bírtam az iskolai rendtartást, azt hiszem, nem sokat zavartam őt, sem iskolapadban, sem albérletben. Ő telve volt tudományos alkotókedvvel, én telve magánéleti gonddal-örömmel. Első fiam akkortájt hosszan betegeskedett, második fiam pedig épp készült fölmondani anyja hasában a kilenchónapi albérletet s vágyot már a napvilágra. Érdekelt is engem ez a poszt-egyetem! De azért beosztottuk szépen. Imre a nappal embere volt, én az éjszakáé. Mikor ő este hazatért, én már melegedtem a nagy cserépkály- hánál és indulni készültem. Jelzésképp elmesélek nektek egy pesti - illetve valójában budai - téli éjszakát. De mondom, csak jelzésképpen. Jártam a téli éjszakát. Bokáig ért a hó, s még mindig esett, esett; mintha mindent, mi volt, mintha mindent, mi voltunk, be akarna lepni a hó. Mintha Illyés verse, Illyés hórácsos verse lenne a világ modellje, mindenre hó hullt a város négyszögében. A parkoló autók ablakán is tenyérnyi vastag hó állt. Néptelen utcán mentem s nem féltem, mert akkor még nem félt, aki néptelen utcákon járkált. S akkor egy parkoló autó hóval belepett ablakán egyszercsak ezt láttam leírva: P. L. Persze, véletlen, de azt kellett hinnem, itt járt valaki, valaki járt előttem s hóba rajzolta nevemet.
     Huszonöt éves az Új Forrás, de huszonöt éves a Forrás is, harminc az Életünk. Számoljunk csak vissza! 1964... 1969...? Milyen lapindító idők voltak ezek? S miért voltak lapindító idők ezek? Én nem tudom a pontos választ. Mondom ugye, nem tanultam meg rendesen a "szociológiai leckét". De egyet tudok, valamiféleképpen a hatalom emberarcúvá váltásának évei voltak. 1968 tája volt, 1968 előtt volt, után volt. Rendszerváltásra gondolni talán nem lehetett, de a világ emberarcúvá formálására gondolni igen. Keleten is, Nyugaton is. Keleten egy kicsit Nyugat volt a példa, Nyugaton egy kicsit Kelet. Mindkettő a maga módján embertelen. Lehet, hogy azóta is így van: a sánta tanítja táncolni a vakot; a vak tanítja látni a sántát. S ez a történelem. De ne adjátok föl, barátaim a reményt.
     De ne adjuk föl, barátaim a reményt. Hogy egyszer mégiscsak emberarcú lesz a világ. Hogy egy furcsa téli éjszakán egyszer mégiscsak hóba írja, hóba rajzolja majd valaki a nevünket.

1994. március 22-én