Vajon mit gondolt rólam, mikor utoljára eszébe jutottam? 
Mi volt a szerepem a zömök, szemüveges, kefefrizurás Payer István életmisztériumában? Misztériumról írok, hiszen lapcsináló szerkesztői elvei merőben eltértek a Kádár-rendszer aczéli-marxista irodalompolitikájának kívánalmaitól. 
     Személyemben szövetségest sejtve, ezerkilenszázhetven tavaszán munkatársnak hívott az akkor még évente csak három alkalommal megjelenő Forrás antológiához. 
     "Élet, politika, művészet - idézte az író Nagy Lajos-i programot, együttműködést föltételező jelszavait. - Tetszett a közösségi vagy ahogy mostanában mondani szokás: szociális érzékenység. Tetszett, mert éppen általános fogalmi jelentése miatt tűnt alkalmasnak sokféle ízlés, érték befogadására és érvényre juttatására. 
     Akkoriban az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsész hallgatójaként az Egyetemi Lapok alkotóköri oldalát állítottam havonta össze, és a Jelenlét című egyetemista írók folyóiratának egyik, mondhatnám névadó szerkesztője voltam. A pálykezdők szenvedő élményeseként személyes tapasztalatból tudtam korosztályom talentumainak megjelenési nehézségeiről. 
     "Nem nagy neveket akarok - mondta a tatabányai főszerkesztő - hanem bátor, fiatal tehetségeket". - Rokonszenves volt esélyt kínáló gesztusa a pártfogó nélkülieket jobbára lekezelő, óvatos és tekintélyelvű szerkesztői magatartással szemben. Rokonszenves azért is, mert ő az irodalmi életben lappangva jelenlévő megosztottságokat nem a különböző irányzatok értékeit összemosni szándékozó, úgynevezett "népfrontos" kultúrpolitika szemforgató módszereivel gondolta megolhatónak. 
     A jó minőséget tartotta elsődlegesnek, bár a körülmények - a csaknem mindig ideológiai köntösben felbukkanó vármegyei szellem - nem egyszer engedményekre kényszerítették. Ez a szellemiség együttműködésünk tizennégy esztendeje alatt állandóan ugrásra készen állott, s egy-egy különösen kényes kérdést markánsan fölvető lapszám megjelenését követően - itt most csak a hetvenkilenc-nyolcvanas nemzet-vitára utalok -, mikor a budapesti "fehér ház"-ból, a pártközpontból ezért a megyei pártbizottság illetékeseit felelősségre vonták, ők mindettőnkre lecsaptak. Elsősorban Payer Istvánt szorongatták, hiszen főállású szerkesztői mivoltában "megfoghatóbb" volt, mint "korlátolt felelősségű" munkatársa. 
     A társadalmi munkamegosztás alsó szintjéről értelmiségivé előlépett tehetséges núvó humán, az új ember szorongásossá vált a gyakori szorongattatástól. Bár ezerkilencszázhetvenkilenc nyarán, vegetatív neurózis "képében" a szívszélhűdés engem környékezett, nyolcvannégy május elsején mégis őt ragadta el. 
     Halála első ikszéhez közeledve tűnődhetünk örökségén. 
     Könyvet nem írt, közszájon forgó legendája sincs, mint Osvát Ernőnek és Szederkényi Ervinnek, vagy a már életében klasszikus, folyóiratnélküli szerkesztő Ilia Mihálynak. 
     Közvetlen embersége, félelemből is erőt merítő bátorsága, változtatni akarása és tudása révén Payer Istvánnak mégis az emlékezetes szerkesztők között a helye. 
     Egy személyiség- és egyéniségromboló rezsim kelletlen mártírja, áldozata ő, de az Új Forrás folyóirat, mint befejezetlen műalkotás, a kor kihívásaival mérkőzve tovább él, épül és működik, nélküle is, nélkülem is, s ez így természetes.
 

* Elhangzott a tatabányai újtelepi temetőben a folyóirat korán elhunyt első főszerkesztőjének sírjánál, 1994. március huszonötödikén.